Győr belvárosába két alkotás készült az őszi public art projekt keretében a Városháza és a Megyeháza környékére: egy térkép és egy tábla.Tihanyi Dominika Ön itt áll című alkotása egy földre ragasztható, interaktív várostérkép, a jól bevált helymeghatározó koordinátával: Ön itt áll. A munka első változatát – Lendvai Gáborral közösen – 2007-ben készítették el Budapesten a Nyugati téri aluljáróban. A szürke, levegőtlen, mindig zsúfolt aluljáróban leragasztott hatalmas Budapest térkép nemcsak színesebbé, de elviselhetővé is tette az áthaladást. Ott, ahol máskor a „mélylevegő: start” az egyetlen túlélési stratégia, emberek lófráltak keresve utcájukat, házukat, kertjüket, iskolájukat vagy munkahelyüket. A térkép hosszú hetekre élettel és gondolattal töltötte meg Budapest egyik legnyomasztóbb aluljáróját. Méltán gondolhatjuk, hogy a recept kipróbált, és ha itt, hát mindenhol működik.
A magasból fényképezett város hatalmas térképén ugyanis egyáltalán nem könnyű tájékozódni – hiába az internetes gyakorlat – ezért az emberek egymás segítségére szorulnak: kérdeznek, válaszolnak, találgatnak és vitatkoznak. Rátolják a biciklit, leülnek, jönnek-mennek, mint az utcán.
Ha pedig megtalálták, amit kerestek, apró színes matricákkal hagyhatnak jelet a városon: szeretem, nem szeretem, kedvencem, otthonom, változtatnám kategóriában. És visszatérni is érdemes: hiszen az összes matrica felhasználásáig alakul a város szubjektív rajzolata, a térkép színe és rétegei. Így mindig más áll ott.
Tihanyi Dominika munkája Győrben a Megyeháza előtti tágas placcon feküdt. Itt is tanácstalanul lépdeltek az emberek, egymástól várták a megoldást kérdéseikre: hol a strand? a színház? a csókaház? A helyismerettel rendelkező beavatottak szívesen adtak felvilágosítást a nézelődőknek. Így tudhatjuk meg, hogy mit is jelentenek a híres zsinagóga utcájában, a Kossuth utcában az egymást váltogató „nem szeretem” és „megváltoztatnám” jelecskék.
A rossz állapotban levő öreg utca ugyanis a hetvenes évektől kezdve szociális gettósodásnak és lepusztulásnak indult. A városvezetők azt a stratégiát alakították ki a szociális problémák kezelésére, hogy megvárják, míg a lakók maguktól hagyják el az egyre rosszabb állapotba kerülő házakat, és csak ezután kezdenek a tömbös felújításba. A térképen egyetlen más utca sem vívott ki magának ilyen figyelmet.És erre a városvezetési stratégiára nagyon szépen rímelt Sugár János elnézés-táblája is: a Városháza és a Megyeháza közötti forgalmas kereszteződésben.
És talán az is kár, hogy nem készült a városba olyan munka, ami a hely valamely speciális adottságát, történetét vagy helyzetét is feldolgozta volna. Igény láthatóan lett volna rá.
Sugár János Elnézést című tervét a 
Sugár maga is folyamatosan kísérletezik a verbális gesztusok és szöveges vélemények köztéri alkotásba fordításával, melyhez a graffiti különféle technikáit használja – legutóbb a VAM Design épületére stencilezte a nem kevés találgatásra okot adó 
Egerben két helyen állt a tábla: a székesegyház előtti kereszteződésben egy magas lámpaoszlopon, és egy belvárostól negyedórányi sétára eső kifelé vezető út kereszteződésében. Az első változat – a jól észrevehető elhelyezésen túl – vizuálisan is szépen komponált volt, a tábla, a szó és a háttér (székesegyház) nemcsak közvetlen jelentésteli összefüggéseikben, hanem tágabb, asszociatív mezőben is működhetett. Befogadóként tudtunk találgatni, kérdezni, megrökönyödni vagy felháborodni egy ilyen jelentéshálón – saját elvárásaink, ideológiai hozzáállásunk szerint. Ez a munka jól rímelt az első budapesti megvalósításra, amelyhez a Parlament adta a turistalátványosságnak is beillő hátteret. Egerben a public art projekt időszakában a székesegyházról vélhetően nem lehetett olyan fotót készíteni, amelyen ne látszott volna az elnézést-tábla. „Megkerülhetetlenné” vált a forgalmas közlekedési csomóponton áthaladók és a turistafotográfiát készítők számára egyaránt. Az alkotás a befogadás során képpé alakult, melyben a tábla mindenkinek más-más felületre – dologra, tárgyra, intézményre, ideológiára – vonatkozott. A sokrétegű olvasás lehetősége viszont pont a „háttér” egyediségében rejlett. E tekintetben a távolabbi, utcai kereszteződésben felállított tábla funkcionálisan közelebb csúszott az eredeti helységnévtábla műfajhoz, a táblák dzsungelében az észrevétel is nagyobb figyelmet igényelt, felismerése viszont ugyancsak magában rejtette a meglepetés és ráéeszmélés lehetőségét. Az egyforma táblákban és felcserélhető hátterekben megbúvó tartalmi lehetőségek kiaknázására viszont pont a helyszínek különbözősége hívta fel a nézők figyelmét – és ez a játék a további városokban finomodott.
Az Eszperantó Sétány mellett folyó patakra és a hídra tervezte Sipos Marica Buborékok című installációját. A lírai helyszínválasztás és a színes folyadékkal töltött műanyaggömbök metaforikus jelentésstruktúrája az állandóan mozgásban levő modern kortárs világ ellenpontját, egyben kritikáját fogalmazta meg a töltődés, a vágy, a remény és a jövő fogalmainak segítségével. 
A tartalmi szál megértése érzelmi hozzáállást igényelt, képzelőerőt, metaforikus, szabad asszociációs gondolkodásmódot, amit nagymértékben nehezített a gömböktől való távolság, a néhány nap múlva a környezetébe beolvadó installációs elrendezés. A buborékcsoportok lassan bezárultak, a patak eleinte dekoratív, majd alig észrevehető elemeivé váltak. A huszonöt úszó és lebegő buborékban sűrűsödő roppant intellektuális és érzelmi töltet csak nagyon korlátozott mértékben jutott kifejezésre, és az egyébként vizuálisan szépen komponált installáció a napok előrehaladtával feloldódott a patak szürke sodródásában, és a parton felgyülemlett műanyag uszadékban. A kissé szomorkás távolságtartás – ami már a tervet is belengte – a mű immanens részévé vált.
Popovits Zoltán Védett fa című alkotásában ugyancsak a természeti környezet jelentette a tartalmi és vizuális kiindulópontnak. Az Érsekkertben elültetett, gyárkéményre emlékeztető fallal körbevett fiatal kőrisnek csak a lombja látszott: ahol a gyárkémények füstölnek, ott a védett fa lombja zöldült.
Az alkotás természetvédelmi és társadalomkritikus olvasata meglehetősen direkt és kissé didaktikus: az ember mindent tönkretesz, ami a körülötte levő természet részét képezi, a védelemhez pedig már nem elég a tiltás, ennél többre van szükség: erős bástyára. A pusztítás-narratívát vizuálisan a kicsinyített gyárkémény szövegezte készre. Az alkotás normatív állításainak igazságtartalma alapvetően igaz, mégis felvetődik a kérdés: valóban jót teszünk-e a kritika művészi megfogalmazása során, ha a fát körbefalazzuk? De igazán csak akkor kezünk aggódni, amikor a művész leírja, hogy egészen addig nincs szükség a fal lebontására, amíg a fa ki nem növi a gyárkéményt. Nehéz a megközelítést ironikusan olvasni, ugyanis az alkotásból pont a reflexió hiányzik. Ha a mű nem állítás, hanem kérdés, akkor talán értem. Így csak azt gondolom, ezzel a jövőképpel nem sok fa szeretne Érsekkertben védetté válni.
A nagyítás és a színesítés egyfelől az egyszerűsítés, másfelől a nyilvános, szabad területen elhelyezett alkotások eszközkészletét vette igénybe. Harmadrészt olyan kérdéseket emelt be a köztérre a látók számára is nyilvánvaló és látható formában, amelyek mellett egyébként könnyedén és észrevétlenül sétálunk el: miként lehetséges ugyanis egy olyan társadalomban eligazodni, amely sem kellő figyelmet, sem kellő segítséget nem ad a fogyatékkal élő emberek számára – egyéni és társadalmi szinten egyaránt. Egerben a város több pontján, a Szemfényvesztés című, vakok számára készített speciális kiállítás felé vezető úton helyezte el Abonyi Alma braille tábláit. Az alkotás valódi útmutatóként szolgált egy olyan célpont felé, amelyet nemcsak vakok, hanem a vakság hétköznapi tapasztalatát megérteni kívánó közönség is igénybe vett – sőt, a koncepció inkább épített a látók kíváncsiságára és nyitottságára, mint a vakok vagy gyengénlátók városi térhasználatára. De a táblák mérete és a kivitelezés minősége sem vizuálisan, sem pedig funkcionálisan nem hozott létre új, autoriter olvasatot.
Az Egerben létrehozott köztéri művészeti alkotások egymástól függetlenül, több esetben észrevétlenül kerültek és álltak a városi tér egymástól távol fekvő pontjain. Az alkotások nagyon kevéssé építettek a közönséggel kialakítható kommunikatív kapcsolatra, saját teret és azon belül is lezárt, befelé forduló olvasatot kínáltak fel az értő és laikus nézelődők számára egyaránt – ez alól Sugár János székesegyház előtt elhelyezett elnézést-táblája feltétlenül kivételt jelent, elhelyezésében és beszédmódjában egyaránt. A jelentések zártsága vagy bezáródása, a pontszerűség és az ellenpontozás sajátos keveredése nehezen befogadhatóvá tette az alkotásokat, amelyek így egymás erősítő hatására sem számíthattak.