nyakigláb a nagyvárosban

Szerinted jól áll nekem ez a rózsaszín-zöld összeállítás?
Kiválóan! Bármelyik hölgyvendég megirigyelhetné. Csak ügyelj a kaktuszra!
És te is úgy érzed, hogy nagyonalterek és cooldivatosak vagyunk?
Szer-felett! Zsír, ahogy kinézünk!
Talán kellene még jobban nyomulnunk?
De én nem bírom a fejetlen kapkodást.
Akkor menjünk a Szigetre? Valami színházi vagy múzeumi produkcióba biztos beférnénk.
Bemehetünk fél áron? Vagy nyugdíjassal?
És a Néprajziban bevennének minket a csapatba?
Ezzel a poppos és dinamikus külsővel? Simán!

kapcsolódó szövegek:
ruhák síkban és térben
a kiállítási életkép és szereplői – történeti perspektívából
a láthatatlan múzeumi bábu
Rivière nejlonszálai
babák a múzeumban és az időben
poppenhuis: babák a házban, a regényben és a múzeumban

mérnökök

Mérnöknek lenni valami nagy kunszt lehet. Ezt a magyar nyelv kiválóan fejezi ki. Még gyerekkoromból emlékszem a „mérnöknéni” szófordulatra, amit anyámra használtak az építőmunkások Alsóbélatelepen (Balaton), mert apám mérnök volt, anyám meg a felesége. Meg egy feliratra is emlékszem, egy postaládán: „olk. gép. m.”, vagyis okleveles gépészmérnök. Azt persze a mai napig nem értem, hogy ez miért volt jó a postásnak, hogy tudta. De tudta. Mi meg röhögtünk.

Szóval, mérnöknek lenni, azért mégiscsak valami lehet. Pláne, ha az a mérnök „jóra, szépre vigyázni tudó”. Meg sokan vannak, vagy legalábbis többes számban: mérnökök. Jó szó. Hangosan kimondva klasszul lüktet: mééér-nö-kök. Aztán, ha kettőt összeragasztom, ez lesz belőle: „jóra, szépre vigyázni tudó mérnökök”. Már szinte líra. Nem is szinte.
Szóval vannak ezek a mérnökök, aztán albérletet keresnek, hogy kiírhassák a postaládára, hogy: oklgépmö. Meg, hogy elférjenek a mérnöknénik is. A Krisztina körúton keresnek lakást, a Vérmező szélén. Ott van sok minden, amire vigyázni érdemes, Makovecztől kezdve, a graffitin át egészen a szép cipőkig.
Nagyon drukkolok, hogy találjanak!
Költői és szuper-hekk! (Tényleg érdemes kimondani hangosan: jóra, szépre vigyázni tudó mérnökök... meg, hogy: bérelnének... amikor senki nem hallja!)

kill bill

Magyarországon évek óta érzékelhető a nők elleni erőszak mint téma közbeszédbe szivárgása. Még nem hömpölyög, de legalább csörgedez. Mi pedig tekintsük alapnak a következőt: normális ember nem tartja viccesnek a derék népi mondást, miszerint: az asszony verve jó. A téma azért is nehéz, mert az a megszólaló, aki az irónia – amúgy áldásos, a párbeszédet segítő – fegyvertárához nyúl, ez esetben nagyon vékony jégen jár.

A Wesselényi utcában (Budapest) vettem észre ezt a stencilt. Először csak a figurák tűntek fel, aztán mikor könyékig kutyaszarba helyezkedtem és közelebb hajoltam, akkor ismertem fel a kép gender olvasatát. Csinos, kosztümös hölgy harcmozdulattal előrelendülő keze csattan nagyot hátrahőkölő férfitársa orcáján. Hát, nem a felebarátja, az biztos! Ne kívánjuk senkinek, inkább tekintsünk rá úgy, mint a témához való hozzászólás ironikus változatára. Vizuálisan a hatvanas-hetvenes évek reklámgrafikai világát idéző, a háztartási eszközök – kesztyűk, törlőkendők, tisztítószerek – figuráira hajazó szereplők meglehetősen üdék. A festék ugyan lefolyt az üvegen – vagy az ott egy sétapálca? – de én mindent elnézek az alkotónak, mert művét fifikásan az „ADÁS” oldalra helyezte el.
És ma egy éves a városi máz!

kreatív és újrahasznos pipa

A kirakatot még nyáron fotóztam Berlinben. Az extra méretű, kreatívan újrahasznosított cipőt Sarah Illenberger készítette.