szemtől szembe

Critical Diplomass; indulás a Gödörtől. Diplomaták lazában, lazák diplomatában. Ami nekik érdekes: a szétégett autókból épített Totem előtt a Krétakör installációra esőben várakozók.

ruhák síkban és térben

2008 tavaszán zárt be a Néprajzi Múzeumban a Kortárs ruha-tér-kép című kiállítás. Hogy miért veszem elő ennyi idő után újra? Azért, mert a tematikus megközelítés és a témák színrevitele egyaránt frankón továbbgondolható – de csak (ön)kritikus formában (a kiállítás azonos című katalógusába itt lehet belenézni).

Fotók: © Sarnyai Krisztina

A kiállításban a mindennapok, az öltözködés és a fogyasztói kultúra kihívásaira adott egyéni és intézményi válaszok kerültek porondra az uniformis/egyenruha konkrét és metaforikus fogalmától a ruházattal kifejezett egyéni identitás hétköznapi praxisáig. Mindez a város „felületén” – mint a nyilvánosság fontos színpadán – jelent meg a kiállítási térben (háttérfotó: Taskovics Dorka).

A színrevitel során lehetőség nyílt az öltözetek új prezentációs eljárásainak kialakítására. A sorozattermék és az egyéni kompozíció különbségeinek megmutatását függesztett polcok és fogasok, illetőleg az egyes témákhoz kapcsolódó, mentalitást és habitust kifejező egyedi figurák tették lehetővé. A kiállításon megjelent az utca, a munkahely, az ünnep és a hétköznap fragmentumokból álló laza szövete, és kiemelt szerepet kapott az öltözeteket hordozó figurák megformálása. Míg a polcokon és a vállfákon egyedi ruhadarabok és öltözetkiegészítők sorakoztak – az áruházi termékek vagy az otthoni ruhásszekrények mintájára – addig az egyedileg megformált figurákon teljes öltözetek voltak láthatók. A katona gyakorlóban, a halász védőruhában, a hortobágyi pásztor a turisták fogadására alkalmas öltözetben, a palóc menyecske „fesztiválruhában”, egy fiatal lány a gótmetál zenei irányzatnak megfelelő egyedi kompozícióban, míg egy fiatal fiú deszkázáshoz hordott laza öltözetben, végül egy kerékpáros férfi számozott mezben és nadrágban suhant a kiállítás utolsó termében.
A hét figura mindegyike vastag vashuzalból készült, a témához kapcsolható mozdulatra formázva, vaslemezből kivágott arcéllel. A szobrokat Azúr Kinga képzőművész készítette a látványtervezői (Artista Művek) ötlet továbbgondolásával. Az eredeti terv térbeli figurákra készült, de a megvalósult művek végül olyan vonalszerű, sík alakok voltak, melyeket mozdulataikkal lehetett térbe és mozgásba hozni. Az elgondolás erősen kapcsolódott a szoborhasználat kortárs művészeti gyakorlatához, amit a kiállítás terében az eredeti műtárgyak prezentációjával, illetőleg állagvédelmi szempontokkal kellett összeegyeztetni.
A rendezés legnehezebb részét a figurák öltöztetése, beállítása és rögzítése jelentette. A földön épp csak támaszkodó, függesztett figurákat a historizáló öltözetekhez (hortobágyi pásztor, palóc leány ünnepi viselete) lehetett a legnehezebben használni. Ezek nemcsak súlyuk, hanem a formáik miatt is megkívánták volna az erősebb térbeliséget, az emberi alakot legalább részleteiben követő alapformát. Viszont a virtigli kortárs és városi témához kapcsolódó öltözetkompozíciók esetében (katona, halász, gótmetál lány, deszkás fiú, kerékpáros) nagyon friss és izgalmas dinamizmust közvetítettek a szoborszerű öltöztetett figurák. Ez nyilván azért is alakult így, mert az alkotó saját tapasztalatai közelebb álltak ezen ruhadarabokhoz és viselkedési formákhoz, míg a „hagyományosabb” tárgykészletekről és mentalitásról inkább csak elképzelései, benyomásai lehettek. A tapasztalatbeli különbségek pedig a figurák megformálásában tükröződtek: míg a pásztor csupán nagy bajusszal, a menyecske pedig két felkunkorított copffal készült, a katona deltás alkattal, tagbaszakadtsággal, a halász mérföldes és széles gázló lépéssel, a gótmetál lány áttetsző törékenységgel, a deszkás fiú a semmivel össze nem téveszthető, felkapott térdű ugrással, a kerékpárversenyző pedig a gyors suhanáshoz szükséges hajlított, inas vitorlázó alkattal.
Fontos tanulság, hogy az öltözetek térbelisége – amennyiben öltöztetett figurákról van szó – olyan tényező, amely a kiállításokban az esztétikai, az állagvédelmi és a kulturális/módszertani szempontok összekapcsolását teszi szükségessé. És ez a kapcsolat akár a továbbgondolás egyik kezdőpontja is lehet. A művészeti, a tudományos és az állagvédelmi gondolatok és elvárások összeegyeztetése a kiállítási prezentációk esetében ma már nem megkerülhető.
kapcsolódó szövegek:
szeretek itt matrica lenni
a kiállítási életkép és szereplői – történeti perspektívából
a láthatatlan múzeumi bábu
Rivière nejlonszálai
babák a múzeumban és az időben
poppenhuis: babák a házban, a regényben és a múzeumban

A múzeumi bábuhasználatról készített tanulmány teljes, szerkesztett változata nyomtatásban a Babák könyve című kiadványban jelenik meg áprilisban (Budapest, Néprajzi Múzeum, MaDok-füzetek 6., szerkesztő: Fejős Zoltán és Vörös Gabriella.)

bematricázódott

picikliparkoló

A gazdasági válság és a szűkös pályázati lehetőségek miatt a Néprajzi Múzeum előtt elkezdődött a titkos Kossuth téri olajmezők feltárására. Jöttek a mérnökök, elvégezték a próbafúrásokat, lelkesen, dolgosan. A fúrásért felelős kuratórium döntése alapján a felszínre kerülő tejeskávé viszont csak egy kávézó üzemeltetését tenné lehetővé. A javaslat még kidolgozás alatt van.

Majd hirtelen fordulat következett. A fúrások után szabadon maradt szerelőárkokat áztatta az eső, sütötte a nap, aztán egy reggel arra ébredtünk, hogy ha nincs is kolbászból a kerítés (khm, khm), a lépcsőket mégiscsak keretezi valami. Tíz P. P mint pályázat? P mint páros patájú? P mint perec? Nem, nem. Sokkal jobb lett: P mint picikliparkoló. És azért tíz mert a drága olaj helyett a sok drága látogató mellett döntöttünk. És legyen minél több a pringás! És maradjanak sokáig a házban, ne aggódjanak az ide-oda stikában leláncolt kerékpárok miatt. Mer’ a múzeum az barát. P mint parát.

Ezt a képet Sarnyai Krisztina készítette.

Ha derékig kihajolok az irodaablakon, akkor kicsit látom az egyik oldalt, és ugyan erősen kell zoomolni, de mégiscsak lekaphatom az első bátor láncolókat. Íme az első konkrét fecske. Szerettünk volna neki ajándékot adni – ha már így megcsíptük – de mire észbe kaptunk, szertefutott. De a kiváló kép alapján majd jól beazonosítjuk!

A projekt NEM a reneszánsz év keretében készült. Viszont A Másik című kiállítás április 5-ig még látogatható.

A parkoló pályázatot Vörös Gabi és Sarnyai Kriszta készítették, a nyertes pályázat megvalósítását pedig a hónap végére kellett befejezni. Ím! További képet a lélegzetelállító akcióról a CM-en és a MuzMozin Sarnyai Krisztától.

nagyvárosi ihatatlan

Az előző durva tudományos után egy kis „otthoni játszós”:


Az aszfaltra fújást a Szent István Park közelében exponáltam ilyen sikeresen túl. A nyíl a Duna felé vezető lépcsőre mutat, a víz irányába. Az alkotás szárazföldi változatban is létezik, Rutkai Bori küldött hetekkel ezelőtt egy találatot a Franken Leóról.

Fotó: Rutkai Bori (biztos ő is egy creative commons)

Büszkeségünk: a Duna; meg a másik: a kátyú feszített víztükörrel. Egyik sem tiszta, egyik sem iható, de mienk. Ha süt a nap, csillog, ha esik, akkor meg emelkedik a vízszint. Az alkotói szabadság és a független feledezés elvén alapulóan pedig így alakult a mi fővárosunknak az ő flasztere. Simán jobb, mint üresen!
UP-TO-DATE: s-k blogon komoly nem ivóvíz gyűjtemény sorakozik (kösz kapcsford!)

a kiállítási életkép és szereplői – történeti perspektívából

A 19. század közepétől kezdődően (1851, London) megrendezett világkiállítások nemcsak a globális kereskedelem, az utazás és a szabadidős elfoglaltságok új mintáit és tereit alakították ki világszerte, hanem a kulturális reprezentáció, a kommunikáció és a turizmus új formáit és műfajait is létrehozta. A termékek és a tudás megmutatásán és cseréjén keresztül népszerűsítették a tárgyak kiállításának és interpretációjának új módszereit is. A 18. században még működő főúri Kunst- és Wunderkammer nemcsak elemeiben, hanem filozófiájában, kulturális kontextusában, a bemutatás és a hozzáférhetőség mindennapi gyakorlatában is különbözött a világkiállításoktól. Az új típusú gazdaság és mobilitás a vizuális kultúra átalakulására is hatással volt. A fény, az aura, a racionalitás és a funkcionalitás nemcsak a modernitás nagy projektjében, hanem a világkiállítások színrevitelében is fontos szerephez jutottak, aminek hatására kialakult a modern, gazdasági tényezőket is szem előtt tartó új esztétika.

Ebben az új ideológiai és esztétikai kánonban megjelent a „nem civilizált” társadalmak jelenségeinek bemutatása is. A társadalmi harmónia és a „paradicsomi állapot” utáni vágy, illetőleg a „természeti” termékek iránti kereslet a kor etnográfiai érdeklődéséből is fakadt. Az egzotikus, saját kultúra határain túli másság és a saját kultúrán belüli másság egyaránt érdeklődésre számított, elsősorban színes viseletek, díszített tárgyak, archaikus eszközök és képek segítségével. Az akkoriban kialakult és terjedt kiállítási forma, a térbe állított, dramatizált jelenetekbe rendezett, viaszbábukkal installált életkép a „viseletek” dekoratív elrendezésén túl tudományos újdonságnak, módszertani újításnak is számított: a tárgyak nem egy absztrakt tudományos rendben, hanem „valós”, a használatot is megjelenítő környezetben álltak. Az elrendezés természetesen rengeteg különféle formát öltött az idők folyamán.

Öltöztetett viasz és terrakotta bábuk már az 1851-es londoni világkiállításon is szerepeltek, de az első jelentős módszertani újítással a svédek és norvégok álltak elő az 1867-es párizsi kiállításon, akik a népviseletbe öltöztetett viaszbábukat jelenetekbe rendezték (esküvő, fiatal család otthon, északi kocsikázás, stb.), a skandináv népélet egy-egy motívumát felelevenítő háttérfestmény előtt. Artur Hazelius – a stockholmi Nordiska museet alapítója és első igazgatója – úttörő szerepet töltött be a prezentációs forma alakításában (egy neten is hozzáférhető kötet a 19. századi világkiállításokról: Martin Wörner Vergnügung und Belehrung. Volkskultur auf den Welausstellungen 1851-1900. Münster, New York, München, Berlin, Waxmann, 1999).

Továbbgondolást és elmozdulást jelentett, amikor a háromdimenziós jeleneteket már nem háttérfestménnyel, hanem tárgyakkal és bútorokkal rendezték be, az installációt pedig színházszerűen szobává, önálló belső térré alakították. Hazelius ezt a bemutatási módot tekintette a népi kultúra vizuális megjelenítésében a legmegfelelőbb múzeumi/kiállítási formának, amely nemcsak az embereket, a tárgyakat és a helyeket kapcsolta össze, hanem vizuálisan és didaktikusan is egyben tartotta a mondanivalót. Alkalmazásával már 1874 óta kísérletezett, de a legismertebb, legtöbbet hivatkozott változatot az 1878-as párizsi világkiállításra készítette el.

A skandináv és a német múzeumok az 1878-as párizsi világkiállítást követően „rákaptak” az életnagyságú viaszbábukkal berendezett életképek használatára – szobaszerű vagy panorámakép változatban egyaránt. Az európai, majd az 1893-as chicagói világkiállítás hatására az Egyesült Államok múzeumaiban is elterjedt a prezentációs mód – az etnológia korabeli elméleti és módszertani megközelítéseihez igazodva. Az utókor kutatói számára kedvelt terep Franz Boas 1896-1905 közötti kiállítási munkája. A New York-i Természettörténeti Múzeumban ma is látható, tudománytörténeti szempontból különösen izgalmas kiállítását 1989-ben restauráltak.

Boas körültekintően alkalmazta az életképeket kiállításában, de a hangsúlyt nem a dramatikus jelenetek történeteire, hanem a geográfiai egységek bemutatására, a tereptapasztalatok kiállításra fordítására helyezte. Az északnyugati partvidéki indiánok kultúráját bemutató kiállításában vitrinek és szereplőkből összeállított életképek között vezette a látogatókat. Az életképek mint nagy „stoptáblák” sorakoztak a vitrinek között, odavonva, megállítva és tovább terelve a látogatók figyelmét. De az etnológiai tudás látványra fordítása során nem szívlelte a színházszerű, illúziókeltő dramatikus jelenetek rendezését. Kiállítási képei – a világkiállításokon megjelenő etnográfiai látványosságokhoz képest – a részleges távolítás eszközével éltek. Kulturális relativizmusa és az evolucionizmust tagadó elméleti és módszertani hozzáállása visszatükröződött múzeumi munkájában.

Az életképek és az enteriőrök különféle változatai a 19-20. század fordulójától kezdve Európa szerte részét képezték nemzeti múzeumi intézményrendszer kiállítási kánonjainak – módszertani és esztétikai szempontból egyaránt. Ebbe a tudományos kontextusba a magyarországi kiállítások is illeszthetők. Az 1885-ös országos kiállítás, az 1896-os ezredéves kiállítás, a Magyar Nemzeti Múzeum Néprajzi Osztályának 1898-től látogatható, majd 1906-tól az Iparcsarnokban látható állandó tárlata, vagy a Mezőgazdasági Múzeumban 1907-ben – nagyobb részt az 1900-as párizsi világkiállítás anyagából – rendezett kiállítás újra és újra lehetőséget adott reprezentatív kompozíciók készítésére, melyekben a népviseltbe öltöztetett, élethű bábuk vitrinbe vagy jelenetekbe állított, festett vagy berendezett háttérrel keretezett csoportjai kiemelt szerepet kaptak. A módszert Bátky Zsigmond Útmutató néprajzi múzeumok szervezéséhez című kötetében (1906) így fogalmazza meg: „A népviseletet, hacsak tehetjük, fejjel ellátott babákon mutassuk be. A babákat fényképek után készíttessük, hogy azok, annyira a mennyire, a típust is visszaadják. Ha jó fejet nem tudnánk csináltatni, inkább hagyjuk fej nélkül őket. Ezek olyanok legyenek, hogy karjuk és lábuk csuklóban mozogjon, fejük leemelhető, kéz- és lábfejük lecsavarható legyen. Minden baba mellé oda kell tenni a fényképet, egy darab papíroson fel kell sorolni a rajta levő ruhadarabokat. Babamodelleket ne csináltassunk. A babákra nem rakott ruhaneműek külön szekrénybe jönnek. […] A csoportokban való felállítás mellett arra kell törekednünk, hogy minél több ú.n. biológiai gruppot mutassunk be.” A megközelítés jól illeszthető földrajzi/táji kontextusokban gondolkodó tudományszemlélethez, illetőleg az intézményesülés kezdeti korszakát élő, didaktikus múzeum-felfogáshoz. Bátky leírása jól ötvözi a praktikus, az esztétikai és a tudományos szempontokat. Az öltözetek háromdimenziós bemutatásához könnyen öltöztethető, darabokra szedhető tartóeszközökre, bábukra volt szükség, de mivel a prezentáció élményszerűsége a valósághűségen alapult, ezek a bábuk a földrajzi helyeknek megfelelő antropológiai jegyekkel rendelkeztek – a kor etnográfiai, etnológiai tudásának megfelelően. Az elrendezést pedig különféle dokumentumok – megnevezések, leírások és fotók – tették teljessé.

kapcsolódó szövegek:

a láthatatlan múzeumi bábu
Rivière nejlonszálai

babák a múzeumban és az időben

poppenhuis: babák a házban, a regényben és a múzeumban

kill bill

Magyarországon évek óta érzékelhető a nők elleni erőszak mint téma közbeszédbe szivárgása. Még nem hömpölyög, de legalább csörgedez. Mi pedig tekintsük alapnak a következőt: normális ember nem tartja viccesnek a derék népi mondást, miszerint: az asszony verve jó. A téma azért is nehéz, mert az a megszólaló, aki az irónia – amúgy áldásos, a párbeszédet segítő – fegyvertárához nyúl, ez esetben nagyon vékony jégen jár.

A Wesselényi utcában (Budapest) vettem észre ezt a stencilt. Először csak a figurák tűntek fel, aztán mikor könyékig kutyaszarba helyezkedtem és közelebb hajoltam, akkor ismertem fel a kép gender olvasatát. Csinos, kosztümös hölgy harcmozdulattal előrelendülő keze csattan nagyot hátrahőkölő férfitársa orcáján. Hát, nem a felebarátja, az biztos! Ne kívánjuk senkinek, inkább tekintsünk rá úgy, mint a témához való hozzászólás ironikus változatára. Vizuálisan a hatvanas-hetvenes évek reklámgrafikai világát idéző, a háztartási eszközök – kesztyűk, törlőkendők, tisztítószerek – figuráira hajazó szereplők meglehetősen üdék. A festék ugyan lefolyt az üvegen – vagy az ott egy sétapálca? – de én mindent elnézek az alkotónak, mert művét fifikásan az „ADÁS” oldalra helyezte el.
És ma egy éves a városi máz!

mindenki lépjen magának egyet föl

Budapest, március, péntek 13., délutáni napsütés, a Magyar Nemzeti Múzeum kertje. Oldalt huszárok lóval, a lovak mellett kanyargó óvodás és iskolás sorok: mindjárt fel lehet ülni a naaaagy lóóóóra. Futáááás! Gyorsan le kell tűzni a kis papírzászlót a virágágyásba, aztán uzsgyi a lovas sor.
A múzeum lépcsőjén jelmezes fiatalok, kissé unottan figyelik a rendezőt, aki mikrofonból adja az utasításokat (a 15-i ünnepség próbája):
„Pirosak, fehérek, ide! Nincs elég zöld?” – dörög a rökönyödött rendezői hang. Aztán nagy nehezen mégiscsak összejön az a nemzeti zászló, fent a pirosak, középen a fehérek, alul a zöldek. Kicsit tényleg kevesebben. Na, majd vasárnap! Már csak egy utolsó simítás:
„Úgy! Akkor most mindenki lépjen magának egyet föl! Kivéve a Győri Balett.”

Mi lett vajon az üresen maradt helyekkel az első sorban?

szerviz

Amikor késő ősszel Hamburgban voltam, épp befutott a kikötőbe a Queen Mary 2, amit ilyenkor ott „szervizelnek”. Érkezését az újságok is megírták, a kikötőben minden lelkes amatőr meglőtte a maga feledhetetlennek gondolt képét – ahogy én is. Az emberek ráérősen ácsorogtak, mutogattak, hogy ott – pedig nem lehetett nem észrevenni – az apák gyerekeiket nyakukba vették, hátha kicsit jobban látják a naaagy hajóóót.
Eszetlenül vonz a kikötők semmivel össze nem téveszthető ipari volta, mérete, sajátos városi hangulata, és persze nyilván az a sok víz, ami mindezt körülveszi. A napokban eszembe jutott, hogy már a hajóknak is véget ért a téli álom – ha egyáltalán van nekik olyan. Úgyhogy Mary is szeli már a habokat. Meg kéne nézni, most miért nyújtogatják a nyakukat a hamburgi gyerekek abban a remek kikötőben!

kapcsolódó szöveg: reggeli kikötői séta

közös ajándékunk

Nemzeti folklórkincsen növekedett nemzedékünk számára jól ismert a dal: kerek a káposzta / csipkés a levele / akinek nincs párja / jöjjön velem táncba / pörgetem páromat / mint takács az orsót / hajnalig járjuk el / majd a legutolsót. Ha megengedhetem magamnak az egyszerű kritikát: rémes. Dallammal együtt különösen. Rémlik, hogy egy Kodály-feldolgozás is csipkézte generációm ingergazdag életét. Ha akkoriban rákérdeztek volna, vajon miről is szól e pompás dalmű, vakarhattam volna a fejem napestig. Gyerekként nem voltam túl erős növényszimbolikában, és ma is eltartott egy darabig, mire elfogadható választ találtam a kérdésre: mi köze a káposztának a tánchoz, meg az orsóhoz? Ha etnográfiai műveltségem nem csal – bár nem ez lenne az első – akkor ez itt biza’ a fonó, ahol nemcsak a szövésnek, fonásnak, hanem más kalákában végezhető munkának (például a káposztaszeletelésnek, tél, tartósítás, savanyítás, stb.) és persze a táncnak meg a szerelemnek is helye volt. Szerintem a gazdag szimbólumrendszer feltárása elmaradhatatlanul szükséges e rajzocskák megértéséhez.
A képeket hétfőn délelőtt lőttem, de már vasárnap, nőnapon kint voltak a négyeshatos vonalán – a Blahától a Jászaiig biztosan. Fénymásolt lapok, melyet ügyes kezek és fürge ujjak színeztek egyesével. A dal persze szövegváltozatban szerepel, de hát ettől folklór a folklór: él a nép ajkán.

A szerző(k) szerint egy autentikus 21. századi falvédőt láthatunk. A képen kredenc, falikút, fogas, spórhely (csak zárójelben: ezt a szót nem húzza alá a magyar helyesírás ellenőrző. vajon mit érthet rajta?), és két vicces nőalak, az egyik kezében fakanál. Nővérek? (© not three sisters) Hm? Ők fognak egymás ölébe ülni?
Látható a törekvés a falvédő érzésre. Az alkotás engem mégis inkább egy anyák napjára készített gyermekrajzra emlékeztet (anya főz, apa mosolyog), amit a büszke szülők a hűtőszekrény ajtajára mágneseznek. A rajz a hónapok során ugyan kicsit elmaszatosodik, meg felpöndörödik a széle, de karácsonyig biztos marad. Ez is elég populáris.
A képen látható családmodell viszont roppant modern. Ha nem két nővért láthatunk libbenni a konyhán, akkor egy leszbikus párt. Miután szerelmi szövegről van szó, ez elég vállalható olvasat, nekem tetszik is. Ja, és afro-ázsiai-roma változatokban is készült néhány lap. A szerzők láthatóan nemcsak a szexuális, hanem az etnikus másság megfogalmazására is törekedtek. Ez egy ilyen nőnap: Nőnap 2009. Ha már muszáj, legalább legyen benne valami előremutató.

Készült a nemzeti hagyományok tiszteletben tartásával is egy példány.
De hogy kerültek a képek a zárható reklámdobozok belső felületére? Egyszerű a kulcs, könnyű másolni? Lefizették a plakátozót? Esetleg a plakátozó maga? (Nekem ez a változat is nagyon bejönne.) Egyszerűen majd szétvet a kíváncsiság. Éjjel végighekkelték a körutat? Tutira nem egyszál gerilla, ehhez kell egy társ. Még a pasik is csak néznek!

zöld-sárga, zöld-sárga

(Areknek köszönettel)

Hétfőn zárva (nehogy tévedésből odamenjek), kedden háromkor el kell mondanom (előtte kinyomtatni), szerdán reggel meg kell vennem (előtte ATM), csütörtökön este játsszák (jegyet szerezni), pénteken délután végre lesz rá időm (levágatom, befestem), szombaton meghívom vacsorára (vásárlás). Vasárnapra nem írok fel semmit (kialszom magam). Valahogy így használok egy heti bontású naptárt. A műfaj végtelen lehetőséget kínál. Mindenki választhat a megbeszélések, határidők, kiállításmegnyitók, színházi előadások, randevúk és utazások számához megfelelő méretűt, a szeme vagy a haja színéhez illőt, beosztásához külcsínben passzolót, a napi túlélőkészlet mellé a táskába beszuszakolható formátumot. Majd tovább kalandozhat a színek és témák birodalmába: kölyökállatok és naplemente, felhőkarcolók és egzotikus fűszerpiacok, műkincsek, festmények, graffiti, szép autók. ÉS: kerékpár.

Fotó: Sarnyai Krisztina

Grafika: Gerhes Gábor

Mi kell ahhoz, hogy két intézmény üdítően hasonló témát válasszon jövő évi naptárához? Először is: jövő év. A Holland Külügyminisztérium és a budapesti Néprajzi Múzeum 2008-ban egymástól függetlenül feltételezte: lesz jövő év. Ez már önmagában sem kevés. Aztán a két intézmény azt is feltételezte, hogy az embereknek lesznek tervei és feladatai, ezeket felírják, ráadásul kézzel. Ehhez pedig kell egy naptár. 2009-ben legyen ez: bringanaptár! Hiszen mi más lehetne? Heti bontás, a páros oldalakon fotók, egykor és ma, bringakultúra, élmények, tárgyak és helyek – ismerős és ismeretlen szereplőkkel. Hiszen mindez olyan evidens és hétköznapi. Vagy mégsem?

Kerékpárral lehet például közlekedni. Olyan országokban, ahol van közlekedés, gördülékenyebben, ahol nincs, az egyéni lelemény felszínre törésével (gondolom, ezért ilyen töredezett a felszín). De bringával lehet szállítani is: piaci bevásárlást, óvódást vagy iskolást, házi kedvencet, szaxofont, napi postát vagy túrafelszerelést. A bringázáshoz lehet választani stílust: áramvonalas testhelyzetet, testhezálló sportruházatot, bukósisakot és suhanást, vagy szálfa egyenes tartást, csilivili öltözetet, széles mosolyt és komótos lassúságot. Mindez történhet flaszteren, mezőn, edzőpályán, műteremben vagy színházban. Ha elromlik, megszereljük, ha ellopják, megsiratjuk. Mindig. Évről évre, hétről hétre, napról napra, percről percre. 2009-ben, naptárban, Magyarországon és Holllandiában.

Fotó: Sarnyai Krisztina

A holland és a magyar bringanaptár bizsergetően közel csúszott egymáshoz. A témaválasztás és a műfaj. A hétköznapok nem – a jelenben semmiképp. A Holland Külügyminisztérium kiadványa – műbőrkötés, lakkozás, színes műnyomó, fűzött kötés, csinos kis huzat és ajándék papír díszdoboz – elrendezi és elegánsan közvetíti az ország „hivatalos” álláspontját a kerékpározás társadalmi, gazdasági és kulturális megítéléséről. A Néprajzi Múzeum bringanaptárja – spirálozás, újrahasznosított ofszet papír, környezettudatos világnapok, zsebnaptár méret, gumis záródás – pedig próbálja láthatóvá tenni az undergroundból a töredezett felszínre törő kerékpározás lehetséges és vágyott útvonalait. Persze nem egyedül, nem hősként, hanem a kritikus tömeg részeként. Optimista intézmény látszatát keltjük. A mi bringánk még zöld, éretlen. De ahogy telik az idő, alakul, érik, sárgul.

kapcsolódó szövegek:
csalogató
keréknyom – ajánló
pop, bicaj satöbbi

a tutimondás és az észosztás mákonya

Tegnap járt le a Kállai Ernő műkritikusról elnevezett ösztöndíj beadási határideje. Beadtam. A szakmai önéletrajzba beírtam a blog-címet is. Hm. Vajon tesznek-e kíváncsi látogatást nálam a kuratórium tagjai?

TÁP Színház: Kurátorok (varieté). A kép forrása: kultúra.hu

A foglalkozásom alapjáratban nem műkritikus. Etnográfus vagyok – kulturális antropológiai stichhel és kritikai vénával. Ráadásul az utóbbi években folyamatosan olyannal foglalkozom, ami látszólag nem az én asztalom. Nemcsak azért, mert nem a műkritika a profilom, hanem azért is, mert egyre kevésbé a „saját tudomány” felségterületén garázdálkodom. Ennek több oka is van. Egyfelől választott kutatási területem – fogyasztói kultúra, városi kultúra, kortárs társadalomtudományként felfogott muzeológia – nyilvánvalóan túlmutat egyetlen tudomány felségterületén. Másfelől abban látok kihívást és lehetőséget, hogy a témák és megközelítések megértésén keresztül kapcsolatot és átjárást találjak látszólag széttartó tudományos paradigmák, beszédmódok, módszerek és praxisok között. Ellentmondásosnak tűnhet továbbá, hogy nemcsak aktívan művelem, hanem kritikusként is viszonyulok a kulturális és művészeti színtérhez – a kiállítási és művészeti praxishoz – de minden porcikámmal tiltakozom a „vagy csinálja, vagy beszéljen róla” szétválasztás ellen. Számomra az egyetlen „jó” irány a: csinálja, folyamatosan beszél róla, megnézi másokét, azokról is beszél, sőt, vitázik, majd a tanulságok színrevitelével tovább kísérletezik. Ezért is tartom fontosnak, hogy egy éven keresztül „rákényszerítsem magam” egy módszeresen felépített (mű)kritikusi program megvalósítására, a kiállítások és alkotások tudatos „olvasására”, észrevételeim folyamatos – elemző és kritikus – megírására. „Persze jó, ha az ember figyel arra, milyen pozícióból szólal meg. Még akkor is, ha én nem vagyok lángoszlop alkat, és nem hinném, hogy elragadna a tutimondás vagy az észosztás mákonya, legalábbis ép elmével.” – mondja Parti Nagy Lajos (itt mondja: „amit én csinálok, az maga a sültrealizmus” – egy szigligeti beszélgetés. Parti Nagy Lajossal Vári György beszélget. Magyar Lettre International. 2008/09, tél).
Igen, valahogy így.

a kritikának az ő állapottyárul

Nyisszantok, illesztek. Aztán kicsit duzzogok. Az off line terep az Örkény Színház Jógyerekek képeskönyve című darabja, az on line pedig a kultúra.hu kritika és a litera.hu netnapló rovata. Az írások témája a darab, a szerzők pedig Tarján Tamás és Máté Gábor. Lássuk!

„Ascher Tamás a muzsikától és a koreográfiától (Dékány Edit) sem egykönnyen megmozduló képsorozatot saját korábbi, itteni Ionesco-rendezésének vágányáról indítja, s mérsékelten abszurd, szellemes megoldásokig igyekszik lendíteni. A szabóollóval lemetszett ujjak helyén piros szalag serken, az Anyusunk szerint kölni illatú nyuszik pléjbojgörlös jókedvvel puskázzák le nagy vadász Apusunkat, a karikás szemű, termetesre nőtt porontyok úgy úszkálnak a színpad akváriumában, mint ha formalinos üvegben lubickolnának (akad bábszínházi, halacskás jelenet is, hiszen az élet végén a hal áll). Az igényes, intelligens, derűs népszórakoztatás mókái nagyjából harminc percre elegendők a kilencvenből - A jógyerekek képeskönyve kabaréban nem is lehetne hosszabb kiadós fél óránál. Utána már ismételgetésekből kell megélni. Parti Nagynak sem ez a leginvenciózusabb munkája. A remek nyelvi poénok nyomában nemegyszer zötyög elő nehézkes rím, suta ritmus a megnyomorgatott számítógépből. A nyelvi idiotizmus társadalmilag vészjósló, önjáró szekvenciái nem válnak fenyegetővé. Semmi nem vall arra, hogy Ascher a családi rémségek kicsiny boltját kereste volna a darabban: az utódok hullanak, mint a legyek, de ez a legkevésbé sem rendíti meg az unatkozásba süppedő publikumot.” Tarján Tamás kultúra.hu

„Megérte a sorállás, mert mérhetetlenül jól szórakoztam odabenn. Ugye Ascher rendezte. Gálffy elmondhatatlanul elementáris volt, igazából nem szívesen találok szavakat arra, amit és ahogyan művelt. Szélest talán még sohasem láttam ilyen jónak, de lehet, hogy ez az én hibám. Tagadhatatlan jó érzés volt tanítványomat, Máthé Zsoltot ilyen otthonosan ökörködni. És méltathatnám az egész társulatot, amiben tényleg lényeges a társulat, mint olyan, mert a színészek láthatóan együtt és odaadóan munkálkodtak az egész próbafolyamat alatt. Parti Nagy Lajos szövegei megint szépen szóltak. Nem volt időm irigykedni, olyan hamar véget ért az egész. Másfél óra volt talán, de maximum negyven percnek éreztem. Ez szinte kivétel nélkül fordítva szokott előfordulni. Rövid volt, hangsúlyozom rövid, annak ellenére, hogy a pótszékekből a fél színpadot nem látni, és annak ellenére, hogyha beljebb ül az a szerencsés néző, aki felfedez egy üres széket, megtapasztalhatja, hogy a széksorok közti távolság oly szűk, hogy például az az ember, akinek lába van, nem nagyon fér el. Majd elfelejtettem. Jógyerekek képeskönyve. Ez volt, amit láttam.” Máté Gábor litera.hu

Szeretném hangsúlyozni: ugyanarról a darabról írnak. Ha jól számolom: egy hét különbséggel. Én azon az előadáson ültem, mint Tarján Tamás. Remekül szórakoztam. Rövidnek éreztem. Láttam az egész színpadot. Tehát nem pótszéken ültem. Elfértem, pedig lábam is van, mégha nem is gólya. De tényleg kicsi a hely. Szerencsére azért Máté Gábort sem ez érdekelte elsősorban. Tarján viszont nagyon unja a banánt. Nem tudom, megnyugtatja-e, ha azt írom: én meg őt. Minden sorát – általában. (És még a darab címét sem írta helyesen.)

Máté Gábor nem unja. Sem a színházat, sem a tanítást, és a litera netnaplózást is jól csinálta. Én élveztem. Rendezőként, tanárként és nézőként is kíváncsi. És még írni is tud róla. Ilyenből persze nincs sok. Unatkozó és unalmas kritikusból viszont annál több. De nem abszurd? Ki ír kiről? És minek? Volt régen a „tornából felmentve” kategória. Ezt lassan a kritikusi szcénában is bevezetném. Se perc alatt lenne listám. Egy hosszú tornasor azokból, akik nyugodtan otthon hagyhatnák a mackónadrágjukat.

Én a kíváncsi oldalon állok. Csak semmi fölényeskedés! A Jógyerekek képeskönyve pedig szövegben, képben és munkában is klasszul össze van rosszalkodva.

(újra)hasznos pihenő a múzeumban

A hamburgi Museum der Arbeit az egykori New York Hamburger Gummi-Waaren Compagnie gyárépületében (Hamburg, Barmbeck) található. Fiatal múzeum: több mint egy évtizedes intézményesülést követően 1997-ben nyílt meg a múzeum állandó kiállítása. Gyűjteményeik és kiállításaik fő iránya az élet és a munka, elsősorban az elmúlt 150 év távlatában. Hamburg kereskedelmi központ, kikötő- és iparváros, világkereskedelmi központ – mind a mai napig. Rengeteg gyár, üzem működött és működik a kikötőhöz közel és távol. Egy csomó olyan világmárkát használunk még ma is, amiről talán nem is tudjuk, hogy Hamburgban kezdték el gyártani – a Nivea-tól a Tesa-ig. De teában, kávéban, kakaóban és gumifeldolgozásban is nagyhatalomnak számított a ma is virágzó Hansa-város.
Ezért egyáltalán nem meglepő, hogy az állandó kiállítás pihenősarkát egy Délkelet-Ázsiából származó, autóabroncsból készített ülőgarnitúrával rendezték be – ha figyelembe vesszük, hogy az épület gumigyár volt, akkor szinte természetes. Délkelet-Ázsiában – de Afrikában is – elterjedt „szokás” a nagy mennyiségben felhalmozódó, szemétté váló gumiabroncsok másodlagos felhasználása. A nagyipari, sorozatgyártott termékek kézműves újrahasznosítása az egész világon ismert, hol nyersanyaghiányból eredő szükségmegoldásként, hol környezettudatos és kreatív megoldásként – hogy csak a két „végpontot” említsem.

De most nem vágok bele részletesebben az újrahasznosítás és a kreatív tárgymegmunkálás amúgy lehengerlő, izgalmas és bizsergető megoldásainak taglalásába – bár elég nehéz visszafognom magam – csak megmutatom kicsit közelebbről ezt az újrahasznosított pihenősarkot.
A kollekció: két asztal, nyolc szék, néhány kisebb lábtörlőszerű szőnyeg. A megmunkálás: a megfelelő csíkra vagy darabra vágott abroncsrészeket a bambuszhoz és egyéb növényi szálakhoz hasonlóan hajlítják, fűzik, a részeket pedig egymáshoz szögelik. A design: a formák nagyon szépek, és a legjobb az egészben, hogy a bútorok minden pontján látszik, hogy miből készültek: türemkedik és feketedik a rücskös abroncs. Végül a használat: az ülőfelület rugalmas, és nagyon kényelmes, nyűhetetlen, összerosszalkodhatatlan. Ezekre a fotelokra biztos nem érvényes a „Ne ugrálj benne, édes fiam, mert tönkremegy!” ezerszer hallott szülői jajveszékelés. Szerintem kerti garnitúrának is egészen kiváló. Csak egy kis slaggolás, és újra minden csilivili!
A kollekciót amúgy a berlini Museum für Verkehr und Technik munkatársai gyűjtötték 1995-ben, és kölcsönkollekcióként vendégszerepel a hamburgi Museum der Arbeit kiállításán – de egyetlen teremőr sem szólt ránk, hogy ne rendetlenkedjük össze.

kapcsolódó posztok:
Wunderkammer
ReReRe
recycling-színház
újra-majom
alter-Hamburg
fleischerei

mediterrán gazdaság

Ha egy felsorolásban azt látjuk, hogy: búvárpipa, békatalp, úszónadrág, bikini, strandpapucs, frizbi, napszemüveg, labda, naptejes flakon, strandheverő, gumicsónak és felfújható hátizsák, akkor arra az egyszerű következtetésre jutunk, hogy egy vízparti nyaraláshoz összeállított úticsomag elmaradhatatlan – és kivétel nélkül valamilyen műanyagból készült – kelléktárával van dolgunk.

Egy másik lajstrom melléillesztése viszont segít megérteni a nyaralás globális képekbe sűrített általános, illetve szubjektív történetekre és tapasztalatokra fordított egyedi formája közötti különbségeket is. E lista így szól: egy pálmafa, egy öltözőkabin, egy napernyő, két nyugágy, egy szörfdeszka, egy horgászbot, egy motorcsónak, egy hordozható magnó, egy strandbár (pincérrel és egzotikus koktélokkal), végül egy férfi és egy női nyaraló, fürdőruhában. E második lista elemei nem sorolhatók a könnyű útipoggyász kategóriájába, viszont a nyaralás helyszínének elmaradhatatlan kellékei. A két tárgykollekció esetében mégis egészen másról van szó: a második lista ugyanis nem más, mint a dán LEGO cég kilencvenes években (1992) piacra dobott PARADISA játékkészlete. A felsorolt elemekből egy strandjelenetet lehet összerakni: tárgyi kellékeket és élményszerű aktivitásokat egyaránt tartalmazó bricolage-t, ami keltheti az ismerősség és az ismeretlenség érzetét egyaránt. A készlet ugyan a globalizált világkép része (the global beach) – ezen belül leginkább a francia tengerpartra hasonlít (the tropical dream) –, de a jelenet dramaturgiájába beépíthető a saját élményvilág. A készlet így lokális és globális világok közötti játékos átmenetté válik, egy népszerű játékrendszer alkotóinak tolmácsolásában.

kép forrása: flickr

Bibliofilia bejegyzése: A LEGO mindennap új játékszer 1975

szeretek itt matrica lenni

… mondta a kis fehér, ragadós felületű papírdarab, és fogta magát, ott ragadt. Mert a matricák már csak ilyenek. Ez a dolguk. Ezért vannak. Odaragadnak, ahová ragasztjuk őket.

Ez a kis gyöngyszem a Néprajzi Múzeum Kortárs ruha-tér-kép kiállításának utolsó hetében került fel az Öltözködés és szubkultúra terem deszkás figurájának városképekből illesztett molinóhátterére (háttérfotók: Taskovics Dorka; a kiállítás látványterve: Artista Művek). Az eset nem minősült múzeumellenes cselekménynek, hiszen a kiállítás témaválasztása és a kivitelezés módja nem mondott ellent a „finom belenyúlásnak”. A hekkelés a kiállítás utolsó hetében rendezett Hagyj jelet! program és filmvetítés során történt (hekker: Bodó Balázs; repró és kiállításfotó Sarnyai Krisztina).
De miért volt mindez érdekes és izgalmas ebben a kiállításban? Azért, mert a múzeumi tér kommunikatív felületté vált, anélkül hogy a kiállítás esztétikai, a múzeumi tárgyak pedig (örökség)védelmi szempontból sérültek volna. Sőt, a jelentésteli kiállítási szövet ezzel az apró, szinte észrevétlen momentummal tovább bővült, a kezdeményezésre adott kreatív és ironikus válasszal. A megoldásnak helye és szerepe volt, az őrök figyelmét pedig elkerülte. A kiállítás lebontását követően a matricát a molinón hagytuk, a kiállítás fotódokumentációja pedig bekerült a múzeum dokumentációs gyűjteményébe.

Miről is jutott eszembe ez a majd egy éves történet? Néhány héttel ezelőtt a pasaréti úton jöttem le gyalog, és a Vasas edzőpálya mellett a Magyar Kétfarkú Kutya Párt egyik gyöngyszemére akadtam.
A matricát már ismertem – de azért megörültem neki – a kétfarkú kutya honlapon több változatban is megnézhető. Kicsit lejjebb, a Szilágyi Erzsébet fasor egyik bérházán újra kint a matrica, és egy kutya-szignó is odaragadt mellé. A matricán pedig megjelent egy helyi hekker is. Láthatóan, nem rajongóról van szó.
A firkálót nyilván nem a matrica vizuális kontextusa zaklatta fel: a matrica ugyanis szinte észrevétlenül simul bele lakáshirdető cégek, magánszemélyek, szerelők és más egyéb üzleti vállalkozások ingyenes hirdetési kollázsába.
Viszont, ha nem a forma, akkor a tartalom. Ott van a kutya elásva. Az olvasó berágott a kétfarkú kutyára. Felháborodott, morgós és káromkodós olvasó lett, olyan, akit nagyon felbosszantottak. De mivel is? (Velem ellentétben nyilván szeret az országban sokáig utazni, és fel tudja sorolni a megyeszékhelyeket.)

Nos, én ezerszer jobban csípem a bevállalós, kreatív és ironikus kutyákat. Sőt, bevallom: az irónia egész egyszerűen lefegyverez. Sior matricájáról is könnyedén választok magamnak kedvencet. A hűtőre fogom ragasztani, és remélem, szeret majd ott matrica lenni!

UP-TO-DATE: a "szeretek itt matrica lenni" alkotója kapcsford rátalált a bejegyzésre, szóvá tette, reagáltam, neki fájt (jójó, kicsit tényleg gonosz voltam), de aztán segített, így kiegyeztünk a világhírnévben. na, most majd jobban figyelek!

a láthatatlan múzeumi bábu

Egy olyan kiállításról mesélek, amely 2002-ben volt látható a Néprajzi Múzeumban, és szerintem remekül ötvözte a korszerű kortárs kiállítástechnika és a történeti muzeológia szempontjait, középpontban az öltözetek múzeumi prezentációjának kreatív újragondolásával.
A „Félre gatya, pendely”. Látható és láthatatlan a magyar népviseletben című kiállítás – az népviseletek díszítettségének megmutatásán túl – arra vállalkozott, hogy „bepillantást nyújtson a népviseletek szerkezetébe, az öltözködés menetébe, valamint mindazokba a látható és láthatatlan, rejtett vagy csak sejtett megoldásokba, praktikákba, amelyekkel a viseletben járók alakjukat megformálva igazodtak a helyi szépségideálhoz” – olvasható a katalógusban. A kiállítás szakmai/muzeológusi (Katona Edit) koncepcióját roppant konstruktívan interpretálta és gondolta tovább a kiállítás látványtervezője (Jerger Krisztina), aki a látvány komponálása, a tárgyak elrendezése és prezentációja során a ruhadarabok formai és gondolati rétegzettségének feltárására vállalkozott több szellemes megoldás kidolgozásával. Az alcím – Látható és láthatatlan a magyar népviseletben –ugyan elsősorban a látható felsőruházat alatti „láthatatlan” alsóruhákra, az öltözetek láthatatlan formai megoldásaira, illetőleg az öltözködés rétegzettségére utalt, a látványtervezői munka nyomán viszont ez vált a kiállítás főcímévé és a prezentáció kiindulópontjává: olyan perspektívából megmutatni a tárgyakat, melyekből a hétköznapokban nem láthatóak.

A kiállításban a múzeumi bábu mint prezentációs eljárás teljesen háttérbe szorult. A tárgyak – öltözetek, öltözetkiegészítők, a test „szépítését” szolgáló eszközök – a forma és a megformálás fogalmaira építve egyszerre szóltak a hagyományos paraszti öltözetek szerkezeti és esztétikai kategóriáiról, illetőleg a bemutatás szerkezeti és formai praktikáiról. Így kerültek a ruhák bábuk helyett például a falra terítve – tíz méternyi gatya, napkorong formára, lapra hajtott keményített alsószoknya – amely nemcsak új esztétikai minőséget kölcsönzött a tárgyaknak, hanem láthatóvá tette a bevarrásokat, toldásokat, a használatot könnyítő, vagy egy-egy testrészt kiemelő részleteket is. Az egyedileg kiállított tárgyak múzeumi kontextusát színes – indigókék, napsárga és vörös – festett hátterek adták, melyek a tárgyak műtárgyjellegét tovább erősítette. Ez a kompozíciós eljárás a tárgyakba rejtett abszurditások kiemelésén keresztül a kritikától és iróniától sem mentes, mégis a tárgyak kulturális kontextusát tiszteletben tartó múzeumi beszédmód kialakítását tette lehetővé.
A tárgyak és az öltözködés hétköznapi, kulturális kontextusa természetesen nem veszett el, hiszen meghatározó volt az összetartozó ruhadarabok együttes bemutatására, fogasra akasztva, kifutószerűen elrendezett színes rongyszőnyegek fölé a térbe lógatva, néhol pedig dobogóra állított, a ruhatárolás eszközkészletével – elsősorban bútorokkal – keretezett színeken. Ezen utóbbi, jelenetszerű részleteken kicsit meg is bicsaklott a következetesen komponált tér, amit talán finomíthatott volna, ha az emberi testeket formáló, arccal, frizurával bíró bábuk helyett az öltözetek formáját tökéletesen kiemelő, semleges megoldást vettek volna igénybe a rendezők. Azért sem lettek volna elhagyhatatlanok ezek a jelzésértékű jelenetek, mert az öltözködés és a tárolás hétköznapi kontextusa nagyon erősen jelent meg a kiállításban használt archív filmeken, képanyagon és leírásokon.
A kiállítás rendezői számára fontos volt a szituáció, de ezt nem egy in situ kiállítási kompozíció összeállításával próbálták rekonstruálni, hanem összekapcsolták a korszerű szemléletű múzeumi prezentációt az eredeti szituáció dokumentumaival. Így az öltözködés és a szépségideál nemcsak az autentikus tárgyak szépségén, hanem a hiteles kulturális kontextus részletgazdag bemutatásán is nyugodott. Nyilvánvaló, hogy a hétköznapi szituációk múzeumi rekonstruálása nem jelentett sem kihívást, sem pedig igazi lehetőséget a rejtett, belső tartalmak, a láthatatlan világok bemutatásához. A kiállítás pedig nemcsak azért engedet új rétegeket megismerni a „hagyományos” paraszti öltözet összetett tárgykultúrájából, szerkezeti és formavilágából és kulturális kontextusából mert a kevésbé látható, vagy láthatatlan ruhadarabokra terelte a figyelmet, hanem sokkal inkább azért, mert a bemutatás során – bevált módszerek automatikus alkalmazása helyett – a téma belső tartalmához minden elemében igazodó prezentációs módot választott: a muzeológusi munkát a látványtervező rendező nemcsak lefordította, hanem kreatívan tovább is gondolta.

A „Félre gatya, pendely”. Látható és láthatatlan a magyar népviseletben című kiállítás tehát jól mutatja, hogy ma már nemcsak a kortárs kultúrára vonatkozó kérdések megfogalmazása során szükséges a formai megoldások és prezentációs módok önreflexív végiggondolása. Az új módszerek kidolgozása során a múzeumi bábu pedig nem „ellenség”, csupán egy olyan kiállítási segédeszköz, amely rengeteg új megoldás kidolgozására teremt lehetőséget.

kapcsolódó szövegek:
Rivière nejlonszálai
babák a múzeumban és az időben
poppenhuis: babák a házban, a regényben és a múzeumban

ííígy vóóót

és még egy kis élőszavas, képes hangulatjelentés a noltévén (Vörös Eszter), meg a CM-en dobozostól (kommentekben további fotókkal), és a Kerékagyon is kirk kapitánytól. És végül pedig a hvg.hu heti kulturális ajánlójában és galériáján.