mérnökök

Mérnöknek lenni valami nagy kunszt lehet. Ezt a magyar nyelv kiválóan fejezi ki. Még gyerekkoromból emlékszem a „mérnöknéni” szófordulatra, amit anyámra használtak az építőmunkások Alsóbélatelepen (Balaton), mert apám mérnök volt, anyám meg a felesége. Meg egy feliratra is emlékszem, egy postaládán: „olk. gép. m.”, vagyis okleveles gépészmérnök. Azt persze a mai napig nem értem, hogy ez miért volt jó a postásnak, hogy tudta. De tudta. Mi meg röhögtünk.

Szóval, mérnöknek lenni, azért mégiscsak valami lehet. Pláne, ha az a mérnök „jóra, szépre vigyázni tudó”. Meg sokan vannak, vagy legalábbis többes számban: mérnökök. Jó szó. Hangosan kimondva klasszul lüktet: mééér-nö-kök. Aztán, ha kettőt összeragasztom, ez lesz belőle: „jóra, szépre vigyázni tudó mérnökök”. Már szinte líra. Nem is szinte.
Szóval vannak ezek a mérnökök, aztán albérletet keresnek, hogy kiírhassák a postaládára, hogy: oklgépmö. Meg, hogy elférjenek a mérnöknénik is. A Krisztina körúton keresnek lakást, a Vérmező szélén. Ott van sok minden, amire vigyázni érdemes, Makovecztől kezdve, a graffitin át egészen a szép cipőkig.
Nagyon drukkolok, hogy találjanak!
Költői és szuper-hekk! (Tényleg érdemes kimondani hangosan: jóra, szépre vigyázni tudó mérnökök... meg, hogy: bérelnének... amikor senki nem hallja!)

hát, nem tudom

„»Hát, nem tudom« Én se, rögzíteném gyorsan, magára valamicskét adó ember manapság nem nagyon tudja.” – kezdi Esterházy Péter Jiří Menzel Hát, nem tudom… című tárcakötetéről írott szubjektív irodalmi recenzióját (Élet és Irodalom 1997). Menzel a kötet kezdő írásában többször idézi Pavel Eisner (1889-1958) prágai születésű cseh-német nyelvész írását, aki a „hát, nem tudom” fordulatot jellegzetes cseh kifejezésnek tartotta, amely híven tükrözi a cseh „nemzet kételyekkel teli derűlátását” – de nemcsak Eisner, hanem Menzel és Esterházy szerint is. Sőt Esterházy továbbszövi a fordulatot: „magára valamicskét adó ember manapság nem nagyon tudja”. A kétely tehát általános lenne? Menzel filmjei alapján azt gondolhatnánk: ő az, aki tudja. De jobb érzés bizonyosnak lenni abban, hogy állandó kételyei vannak: „egyrészt, másrészt, egyfelől, másfelől, majdnem, talán, viszont, hátha, jóllehet: ezen szavak embere Menzel” – írja Esterházy.
Menzel alkotói gondolkodásmódja ugyanazt a bizonytalanságot és viszonylagosságot mutatja, mint ami a hetvenes évektől kezdve az antropológiában és az etnográfiában is jól érzékelhető: az alkotó/szerző szerepének és helyének változását, illetőleg a műformákkal kapcsolatos addigi bizonyosságok feloldódását, az evidenciák és összefüggések átalakulását. A kultúra- és társadalomtudományok egymást követő módszertani fordulatai (turn, Wende) az interpretáció és a reprezentáció helyét és szerepét állították a kultúratudományi érdeklődés és kritika középpontjába, egyben módszertani rangra emelték a kétségek (ön)kritikus megfogalmazásának lehetőségét. Egy „magára valamicskét adó” múzeum ma már – akár saját tudományos paradigmája következtetéseinek felhasználásával – könnyedén illesztheti be kiállítási praxisába e módszertani változások tanulságait, és rendezheti egybe a legkülönfélébb tudásokat, alkotókat és kijelentéseket vitára ingerlő formában – a tudás- és kultúratermelés monopolintézményeitől kezdve a privát kezdeményezéseken át az alternatív szcénáig terjedően. Így teheti láthatóvá saját tudományos, kulturális és társadalmi szerepét és helyét, és válhat a társadalmi nyilvánosság nélkülözhetetlen helyszínévé.

Hát, nem tudom: bölcs dolog-e így kezdeni egy doktori disszertációt?

(A kép pár hete készült Berlinben a c/oBerlin akkor látható kiállításán.)

lakótelepi operett 2: az öntöttvas ülőkád

Egyetemista koromban egy ötvenes években épült lakótelepi téglalakásban laktam albérlőként (Pécs – Uránváros). Hogy beférjen a mosógép a fürdőszobába, a tulajdonos kiszedette az eredeti öntöttvas ülőkádat, és zuhanytálcát építtetett a helyére. Jött a kőműves, a vízvezetékszerelő, és hozták a segédeiket is, hogy meg tudják emelni a nem túlságosan nagy, de meglehetősen nehéz ülőkádat (amit azért kicsit sajnáltam, mert nagyon gyorsan tele lehetett engedni fürdővízzel, és ha az alsó részére ültem, roppant viccesen nyakig ért a víz). A szorgos munkáskezek félóra alatt kibontották a kádat, háromra megemelték, tettek vele két lépést, majd döbbenten megálltak: ugyanis bárhogy forgatták a kis kádat, nem fért ki az ajtón. Összetörni vagy szétvágni nem lehetett, így nem maradt más megoldás, ki kellett bontani a fürdőszoba ajtónyílásából mindkét oldalon a kádperemek számára egy-egy darabot. A végeredmény pedig pont olyan lett, mint amikor a Tom és Jerryben a házőrző eb elől menekülő macska megállás nélkül süvít át a házfalon, macskaalakú lukat hagyva maga után. (Egy helyzet, aminek csak én láttam a vicces oldalát.) A munkások pedig csak bontottak, cipeltek és morgolódtak, hogy ki látott már ilyet, hogy előbb beviszik a kádat, majd csak ezután falazzák fel az ajtónyílást. Aztán levitték gyalog a másodikról a dögnehéz öntöttvas csodát. És miután az egész utca így épült, gondolom, nem utoljára csinálták végig ezt a tortúrát.

stencil: Baranyovics Borisz

Az átalakítások, a felújítások a lakótelepi lakások láthatatlan vagy mára homályba merült részeit is felfedhetik: a tervezés és a kivitelezés sajátos megoldásait és a mindennapok átrendeződését (hiszen az ötvenes években hogy is gondolkodhattak volna a tervezők a háztartásokban mára általánossá váló elektromos mosógéppel). Mást jelentett a helytakarékosság és a funkcionalitás (ülőkád kontra zuhanytálca), és mi lakók is mást látunk szépnek, divatosnak, modernek és menőnek. Nem rosszabb vagy jobb az egyik a másiknál, csak változó és más. Az öntöttvas ülőkád így nemcsak a fürdőszoba bejáratát bontotta meg, hanem egy sztereotípiát is a hétköznapok változatlanságáról. És az öntöttvas ülőkád csak egy a változtatható összetevőkből. Ott van még a szőnyegpadló, a linóleum, a tapéta, az alumínium kádelőlap, a szemétledobó, a távfűtés, a beépítettszekrény és a babakocsitároló. Aztán a kemény és mozdíthatatlan falak, a szabványméret, a szögletes formák, a szürke felületek és az egyforma házak ismétlődése. De ott vannak a parkok, a játszóterek, az utcák, a ruhaszárítás és a családi vacsorák, a kamra és a felsőszomszéd. A furfangos megoldások, a megértés és a változtatás. A lakótelepi élet hétköznapi színtere, szereplői, történetei és tapasztalatai.

(A szöveg szintén a naggggyon izgalmas várossal foglalkozó 2010-es kalendáriumhoz készült, annak egy rövid részlete.)

kapcsolódó szövegek:
lakótelepi operett
urán city

a középső polc

„Átlagosnak lenni olyan, mint a középső polc: innen jobban lehet látni azt is, ami fent van, és azt is, ami lent van.” – meséli Jerzy 49 éves wilgai tornatanár, vállalkozó. A képen, ami róla és feleségéről készült egy fehér mintás nejlonfüggöny előtt ülnek, az asztalnál. Előttük egy nagy tányéron gyönyörűen és akkurátusan púpozott fánk. Jerzy és felesége, Beata, az abrosszal terített asztalon támaszkodnak, és egyenesen ránk néznek – a fánkokról mégsem tudom levenni a szemem. A kép a nappaliban vagy az étkezőben készülhetett. Otthon vannak, mi nézők csak bekukkantunk hozzájuk, amíg megnézzük a képet és elolvassuk a szöveget: életükről, munkájukról, vallásosságukról, gyermekvállalással járó nehézségeikről, az újrakezdésről, sikereikről és betegségeikről, tapasztalataikról és reményeikről. Jerzy és Beata átlagos lengyelnek tartják magukat. Ezért jelentkeztek a Zorka Project felhívására.
Monika Bereżecka és Monika Redzisz lengyel női fotópáros 2000 óta dolgozik együtt Zorka Project néven, és elsősorban a művészeti fotográfia és a dokumentumfotó határterületén mozognak alkotásaik létrehozásakor. Átlagosak című munkájuk a Gazeta Wyborcza lengyel napilap hetente megjelenő színes mellékletében a Duży Format-ban jelent meg sorozatként 2008-ban. Az alkotók közzétettek egy felhívást, amelyre olyan emberek jelentkezését várták, akik magukat és életüket átlagosnak tartják, és szívesen részt vennének az alkotókkal közösen egy projekt létrehozásában. Az összesen száz jelentkezőből végül harminccal dolgoztak együtt: családokkal, párokkal, egyedülálló fiatalokkal, középkorúakkal és idősekkel, egész Lengyelország területéről. A munka egy beszélgetésből és egy fotózásból állt.
A képek és a történetek szereplői férfiak és nők, idősek, gyerekek, felnőttek és fiatalok, gyerekekkel, unokákkal vagy magányosan. A képek a nappaliban (kanapén, fotelben, szekrénysor vagy ablak előtt), a konyhában (az asztalnál, a konyhapult előtt) vagy a hálószobában készültek. Vannak olyan képek, amelyhez a szereplők „ünneplőbe” öltöztek, de olyanok is, amelyen „egyszerű” hétköznapi, vagy „játszós” ruhát viselnek. Cipővel vagy mezítláb, állnak, ülnek, mosollyal vagy komolyan, kíváncsian vagy közömbösen, ránk vagy máshová, pózba feszülve vagy természetesen. A képek hátterében sokféle tárgy és szín látható: antik dísztárgyak, órák, fegyverek, függönyök, lámpák, festmények, falra akasztott kereszt és szentkép, konyhai mérleg és óra, tükör, hűtőszekrény, rézmozsár, dísz- és emléktárgyakkal zsúfolt polc, gyerekrajzokkal és jegyzetekkel teletűzdelt konyhai lambéria, virágok, szamovár és mobiltelefon. Fehér, sárga, meggypiros, zöld és narancs árnyalatú festett fal, egyszínű vagy mintás tapéta, szőnyeg vagy ágytakaró, és a behúzott függöny mint egybefüggő semleges háttérdrapéria – akár egy műteremben.
A történetekben olvashatunk megismerkedésről és magányról, munkáról és munkanélküliségről, tanulásról, nyaralásról és utazásról, lakásról vagy házról, autóról és hitelről, katonaságról és külföldi munkavállalásról, betegségről és halálról, anyaságról, gyerekekről, akik majd beváltják a szülők álmait, faluról és városról, szórakozásról és olvasásról, húsevésről és vegetarianizmusról, és persze vallásról, hitről, teljesült és soha be nem teljesülő vágyakról. Minden történet más és más, ahogy a szereplők és a helyszínek között sincs két egyforma. Nem lenne könnyű dolgunk, ha ez alapján kellene megfogalmaznunk, milyen is egy átlag lengyel. A képeket mégis belengi az ismerősség érzése, bólogatunk vagy csodálkozunk, elszomorodunk vagy mosolygunk a képek nézése és a történetek olvasása közben. Mert mégiscsak értjük azt a kulturális logikát, ami meghúzódik az esetek mögött.
A képekhez tartozó történetek összeolvasása felszínre hozza, hogy a személyes perspektívák között tulajdonképpen semmiféle kapcsolat nincs: mások az adottságok, a lehetőségek és a vágyak, máshol játszódnak a történetek és a szereplők sem ismerik egymást. Ulf Hannerz globális városi kultúrával foglalkozó svéd szociálantropológus ezt a terepet tekinti az önkényesen megkülönböztetett, egymást részleteiben átfedő jelenségek összességének, amelyben legélesebben a horizontok különbsége válik a nézők számára láthatóvá. Ez a mintázat a globális világok sajátja, amelyben a teljesség megragadása szinte lehetetlen – és persze: értelmetlen – vállalkozás. Ezért aztán következhet a szelekció (nem minden jelentkező került be a sorozatba), a kompozíció (az alkotók határozzák meg a képek formai és tartalmi keretét), és színrevitel (sorozatként, újságban és kiállításban). Mindez a szubjektív döntések következményeinek nyílt vállalásával, és az ebben rejlő lehetőségek kiaknázásával.
A szelekció során eldőlt, hogy a hasonlóságok van épp a különbözőségek váltak-e fontossá. A válasz fondorlatos, ugyanis a látszólag hasonlók is nagyon különbözők. A kompozíciók a családi fotók és a portréfestészet formai és szerkesztési eljárásaival sáfárkodnak, ennek során rajzolódnak ki a beszédes képfelületek: az eldugott részletek, az arcok, a mozdulatok, a redők és a tárgyak külön-külön is megfigyelhetővé válnak a szerkesztett és kimerevített fényképeken. A festményszerű, beállított kompozíciókban érzékelhető az aktív alkotói hozzáállás: a fényképészek elsősorban szerzőként hallatják a hangjukat, szerepük azonos a jelentéseket aktívan befolyásoló, a szubjektív történeteket bátran fordító szerzőével. Tehát míg a művészek nagy szabadságot hagytak a szereplőknek saját életük és az átlagosság fogalma közötti „szabad” felületek szöveges feltöltésére, addig a fényképek komponálása során elsősorban saját művészi/alkotói beszédmódjukat érvényesítették. A képek elkészítésével értelmezték a látottakat és hallottakat, és a helyszínen szerzett tapasztalatokat egyetlen képkockába sűrítették – bölcsen kerülve a definiálás rögös ösvényét. Több esetben éltek az irónia eszköztárával is, de soha nem bántó, mint inkább a történeteket képileg erősítő formában. Ez az attitűd kellő távolságot szabott az egyedi és az általános, a látható és a láthatatlan részek közé, és megteremtette a téma vizuális nyelvre fordított, kritikai változatát.
A Platán Galériában bemutatott, magyarra fordított válogatás (kurátor: Jerger Tímea) további különbségeket is láthatóvá tesz: például azt, hogy mást jelent a vidéki lét, Varsó másként főváros, nagyobbak a távolságok, és persze egészen másként szövi át a lengyel mindennapokat a vallás és a hit. A vélt vagy valós kulturális „közelség” miatt viszont mégis minden tisztán érthető, a helyspecifikus olvasatot némileg feloldja a hétköznapi tapasztalatok hasonlósága és érthetősége. Több képnél érezhetjük úgy, mintha Budapesten, Szegeden, Dombóváron vagy Nyíregyházán készült volna. Mintha belehallgatnánk egy telefonbeszélgetésbe a buszon, vagy benéznénk egy ablakon, esetleg kicsit bátrabban bekukucskálnánk egy kulcslukon, és értenénk, hogy mi történik azon az oldalon.
A történetek és a képek kikerülnek „eredeti” kulturális kontextusukból, és átkerülnek egy másikba, amelyben a hasonlóságok és a különbségek újra izgalmas játékba lendülnek: hiszen mi magyarok is szeretünk reggel inni egy kávét, és vasárnap jólesően unatkozni egyet, és sokan tudnánk tréfás vagy bosszantó történeteket mesélni arról, miként tanultunk meg kis Polskival parkolni, kanyarodni, fékezni és előzni a kilencvenes évek elején. Viszont nagyon keveset tudunk a lengyel-német konfliktusok hétköznapi működéséről, az emigrációról, a külföldi munkavállalást mozgató társadalmi mechanizmusokról, a vallás társadalmi és kulturális szerepéről – hogy csak néhányat említsek az „átlagos” lengyel történetek epizódjaiból. Így kerül az átlagosság fogalma a saját tapasztalatok, az idegenség és az egzotikus sablonok hálójába, amelyből legkönnyebben a képek nézegetésével és a történetek olvasásával szabadulhatunk.

(A szöveg a Balkon nyári dupla számába készült, a kiállításról írt hosszabb elemzés részlete. A Zorka Project (Monika Bereżecka & Monika Redzisz) Átalagosak című kiállítása 2009. június 18. – augusztus 14. között nézhető meg a Lengyel Intézet Platán Galériájában. A fotók forrása: Gazeta Wyborcza)

youtube - B versio

youtube Berlinben (Prenzlauerberg):

szerintem zseniális! kár, hogy már vannak hiányok az adatátvitelben...

nem ér a máskáráranejlonharisnyázás

A tutibiztos uborkaszezon jele, amikor a napilapokban feltűnik a téma: a hőség ellenére hódít a dresszkód. Elsőre az fut át rajtam, hogy persze, persze, végülis mindenki úgy bünteti magát és embertársait ebben a tikkasztóban, ahogy akarja. Aztán amikor végigolvasom a protokollszakértő penge érvelését, a hőség ellenére végigfut a hátamon a jeges veríték.

kép forrása: Néprajzi Múzeum MaDok-program web

Ami első körben megmosolyogtató naivitásnak tűnik (miszerint a pénzügyi tanácsadók hitelesebbek harisnyában és hosszú ujjú ingben – kíváncsi vagyok, a világválság után ez a kijelentés mennyiben módosult?), az a második olvasásra már nemcsak nevetséges, hanem iszonyúan bosszantó is („Az önfegyelem egyre kevésbé divat manapság, a fiatalok úgy szocializálódnak, hogy mindenki azt csinál, amit akar. A szigorúan szabályozott megjelenés részben pótolhatja az esetleg hiányzó önfegyelmet” – nyilatkozta Görög Ibolya protokollszakértő a Népszabadság tegnapi cikkében. Szerinte „a jövőben egyre több cég fogja bevezetni a dresszkódot, nem csak a pénzügyi szektorban, hanem más területeken is.”).

Nézzük csak mindezt alulnézetből! Negyven fokban nejlonharisnyában, hosszú ujjú ingben és öltönyben izzadni nyilvánvalóan elég kellemetlen (és az ügyfelekben izzadtan bizalmat ébreszteni sem lehet épp könnyű). Csakhogy ezekben az esetben nyilvánvaló, hogy nem így történik a dolog. Ugyanis a dresszeseknek van egy civilizációs vívmánya azokra az esetekre, amikor nyárra fordul az idő: a csutkáig nyomott légkondicionáló. Ők nem izzadnak (dacára az időjárást figyelmen kívül hagyó öltözködésnek), ébresztik a bizalmat az ügyfelekben, mi meg mindennek megisszuk a levét. Mert azért azt senki ne gondolja, hogy a természet büntetlenül kijátszható! A birodalom visszavág. Melegedik tovább. Amíg be nem fő.

Miattam amúgy mindenki abban jár, amiben akar (pfuj, nincs bennem semmi önfegyelem!). Virgonckodjanak a nénik nyugodtan a tikkasztó hőségben is nejlonharisnyában, kiskosztümben és sminkben, a bácsik pedig hosszú ujjú ingben, öltönyben és nyakkendőben, csak vállalják a következményeit: izzadjanak szépen! Úgy szabad. Saját felelősségre izzadás = önfegyelem (ha már erre vágynak!). De más kárára nem ér a nejlonharisnyázás.

p.s.
A globális felmelegedésért nem a nejlonharisnya a hibás.

csendélet a kikiben

Az árnyas fa alatt csocsóasztal, csillár és csikkek: az alliteráción túl egy ellazulásra alkalmas berlini hely, ahol csak arra tudsz gondolni: dejóneked!

A Spree partján, az Alexanderplatztól 10 perc sétára. Szemben a Bar25 (avagy: bárfünfundzwanzig), ahol cool alakok ácsingóznak bebocsátásra várva.
De nézzük KIKI-t a túloldalon! Homokos part, árnyas fák, hideg sörök, lassúság, hajók. Virtigli városi paradicsom, az első perc után úgy érzi az ember, hogy az élet császára! Hogy ez itt maga a fettkönigstum!
Az egykori gyártelepek helyén átalakított alter kertek nagyon szépen simulnak be a környezetbe, és még így is marad bőven hely pecázásra, firkálásra, lazázásra: mindenre, amire egy nagyvárosban csak szükség van. De azért jó, ha az embernek van helyi fülese, hogy ezekre az eldugott helyekre rátaláljon!

karácsonyi tatuum

A berlini Museum Europäischen Kulturen (Berlin, Dahlem) 2009. július 6-tól 2010. év végéig átépítés és felújítás miatt zárva. Zárás előtt egy nappal ért véget Begegnungen (Találkozások) címmel a pécsi Janus Pannonius Múzeum és a berlini múzeum közös tárlata (a magyar kiállítás kurátora: Vándor Andrea; a németé Beate Wild). A kiállítás központi kérdései a kulturális találkozás, a multietnikus mindennapi élet, a többnemzetiségű területek hétköznapjai voltak – történeti és kortárs perspektívából. A kiállítás egy akcióval zárult: Bring ein Ding! (Hozz egy tárgyat!) szólt a kurátorok kérése. Egy etnikus dimenzióval rendelkező tárgyat és a tárgy személyes történetét. A feladatra rengeteg megoldás született. Az enyém valahogy így szólt:

A Jóbarátok (Friends) című amerikai sorozatból az egyik kedvenc részem, amelyikben Ross, az a drága, lassú, rendes srác, meg akarja lepni karácsonykor a fiát, de elfogy a kölcsönzőben a Mikulás ruha. A következő snittben belép a lakás ajtaján tatu jelmezben, majd azzal a magyarázattal áll elő, fiának, hogy a karácsonyi tatu a Mikulás félzsidó barátja, és Texasból jött, mert ő képviseli a Mikulást a déli államokban éééééés Mexikóban. Majd egy kis közjáték után a váratlanul betoppanó Mikulással és Szupermennel meggyújtják a Hanuka gyertyát. Ekkor jönnek haza a lányok, és Phoebe nem érti, mit keres egy sün a húsvéti nyuszi temetésén. Emlékezetes epizód, meglehetősen multietnikus és multikulturális – ha tagja lennék valamelyik Jóbarátok fan klubnak, biztos tudnám kívülről. Így csak a karácsonyi tatu szófordulat van belevésődve (a többit én is mindig újranézem).

fotó: Nihad Nino Pusija

Viszont amikor belépek a Tatuumba (ruhabolt, ugyebár), mindig végigsuhan az agyamon a karácsonyi tatu szófordulat. Mikulás jelmez nem kapható, de vannak helyette normális formájú nadrágok és pólók, jó anyagok és színek, trimbolható darabok. Így lettem tudatos vásárló. Aztán erre rátettem még egy lapáttal: kiderítettem ugyanis, hogy a Tatuum lengyel márka. Több sem kellett hozzá, máris kész volt az etnikus alapú, elfogultságtól és iróniától sem mentes márkatudatosság. A multietnikus kártyavár családom anyai ágán, annak is lengyel szálán nyugodott. Nem túl stabil, de annál izgalmasabb alap. És ahogy a karácsonyi tatunak semmi köze a Tatuumhoz, ugyanúgy a Tatuumnak a családom 19. századi lengyel anyai ágához. De hát ezért derék jószág az ember, hogy ezeket szépen összekapcsolja, jelentést és jelentőséget tulajdonítson nekik. Így keveredett össze a vásárlás, amúgy nem túl élvezetes praxisában az egzotikum, a nosztalgia, a fogyasztói kultúra és persze a tudatos vásárlói magatartás. És született meg az én szórakoztató karácsonyi tatuum.

kapcsolódó szöveg:
Sivinyócki úr a lengyel szabó

ansichtskarte von berlin

(in Berlin-Friedrichshain)

lakótelepi operett

A lakótelep számomra olyan, mint az operett: kellőképpen populáris, keletkezésekor divatos és népszerű újdonságnak számított, olyan hézagba férkőzött, ahol szükség és igény volt rá. Aztán később kicsit megkopott, más műfajokhoz képest talán lenézetté is vált, de mégis fennmaradt, sőt: új és új formában is megjelent. A kritikusok általában fanyalognak rajta, de mindig voltak olyanok, akik fantáziát láttak, felelősséget éreztek megújításában, kritikus és konstruktív újragondolásában. Elengedhetetlen, hogy megértsük a műfajban rejlő lehetőségeket, azokat okos és használható formában fejlesszük tovább. Az összehasonlítás persze sántít, hiszen hol vannak a táncos és dalos betétek, amelyek a prózai részeket elválasztják egymástól? Bár egy LTP underground banda könnyedén szedné rímbe saját tapasztalataiból épített válaszát. És ahány banda annyiféle megoldás a táncos dalos betétre. Legyen tehát operett!

stencil: Baranyovics Borisz

Hatéves koromban költöztünk be háromszobás lakásunkba egy újonnan épült belvárosi tízemeletes panelházban. A lakás még üres volt. Nagyon tetszett. Narancssárga és kék szőnyegpadló, lila, sárga és piros geometrikus mintájú tapéta, piros linóleum, a fürdőszobában pedig kék-barna csíkos lemosható tapéta, melynek furcsa, bőrszerű felületével egyszerűen nem tudtam betelni akkoriban. A szobákban hatalmas ablakok, két erkély, beépített szekrények, és öntöttvas radiátorok, amelyeken remekül lehetett zenélni fakanállal. És persze a költözés izgalma. Akkor még nem értettem, hogy a körülöttem levő felnőttek miért nem ugyanilyen boldogok. Tíz év múlva, amikor felújítottuk a lakást, és nagy hévvel rángattuk le az elvízkövesedett, szétrohadt műanyag tapétát a fürdőszoba faláról (és csak zárójelben jegyzem meg, hogy ennél jobb feladatot ki sem lehetett volna találni egy lázadó kamasznak), szóval csak akkor tömködtem be saját gyerekkori örömujjongásom és a felnőttek kétségbeesett pillogása közötti hézagokat. Hiszen hiába is próbálták akkoriban elképzelni, hogy milyen bútorok illenek a lila tapétás, narancssárga szőnyegpadlós szobába, meg a citromsárga-kékbe. És a piros-narancssárgába? Épeszű embernek nem volt ilyen esetekre kész megoldása. Tíz év múlva festhető tapétát ragasztottunk a szobafalakra, a linóleumot kőre cseréltük, az alumínium kádelőlapot pedig kidobtuk: igyekeztünk nyomtalanul eltűntetni az egykor modernre és fiatalosra hangolt belső terek sajátos világát. A falak maradtak, de azokkal nem is volt nagy probléma. Ma már mindenki máshol lakik, és csak a családi oral history őrzi a macerás falfúrások, a tojáshéj színű reluxa, a nagy, szögletes citromsárga billenő kapcsoló, vagy az örökké elakadó lift, a szemközti 12 emeletes magasház emlékét: a kisvárosi lakótelep hétköznapjainak látható és láthatatlan, külső és belső történeteit.

(A szöveg egy nagggyon izgalmas várossal foglalkozó 2010-es kalendáriumhoz kezdett íródni. Ez a részlet az első változat rövid részlete, amely még változni, csinosodni fog. Ez az ő sorsa.)

CPH szereti a Néprajzi Múzeumot is?

A különféle kerékpáros sikk oldalak egyre inkább körbeszeretik egymást, és miután szimpatikus és környezetbarátságos városi formáról beszélünk, ebben semmi különös nincs. Ma a 2006 óta üzemelő Copenhagen Cycle Chic oldalon a szeretetreméltó hétköznapiságoktól egy-két bejegyzésnyire ismerős díszlet kapott telibe:

Igen, igen. A kép a Néprajzi Múzeum bejáratához szervezett CM napfényműteremben készült április 19-én. A képet Sarnyai Krisztina fotógráfus készítette, és a kíváncsiak megkeresgethetik a múzejum képgalériájában. Aztán onnan felkerült a magyar bringasikk oldalra. Ezzel a képpel kívántak a szerkesztők boldog születésnapot a CPH Cycle Chic-nek. A szemfüles koppenhágaiak pedig megtalálták, és visszaszerették Budapestet. De hátha csípik a Néprajzi Múzeumot is.

néhány kapcsolódó szöveg:
szabadtéri fotóműterem
bringa kép-tár április 19-én
pop, bicaj satöbbi

plebejus legendárium

„kemény, igazságos, humanista és nagyon szívós pacák volt”

A Ki volt Mátyás király? című film elején a Bosnyák tér és az Örs vezér tere között közlekedő 277-es budapesti busz távolodik, a végén pedig a Budai Várból a Clark Ádám téri körforgalom látható, majd a Lánchíd és a Duna, háttérben a Parlament. A film tartalmi részében budapesti talponálló kocsmák törzsközönsége mesél Mátyás királyról: a hadvezérről, a művészetpártoló uralkodóról és az igazságos népmesei figuráról. Az alkotók (Keserue Zsolt és Jerovetz György) a Budapesti Történeti Múzeum Corvin Tükör. A kultusz évszázadai című 2008-as kiállítására készítették a filmet, melyben a Mátyás-kép kortárs populáris, „plebejus” olvasatának bemutatására vállalkoztak.

A film rövid részlete itt megnézhető.

A dokumentumfilmben kilenc férfi és egy nő történeteit hallhatjuk Mátyás származásáról, családjáról, csatáiról, seregéről, álruhás kalandjairól, reformjairól, majd betegségéről és haláláról. A „Ki volt Mátyás király?” mondat leginkább úgy hangzik, mint egy általános vagy középiskolai történelemdolgozatban feltett kérdés, és a válaszok nagy része sem mozdul el az alap- és középszintű oktatás tudásszintjéről – bár az érvelés módja és a tévedés logikája más mechanizmus szerint működik, mint az iskolai órákon. Azok az interjúalanyok, akik népmesei történeteket adnak elő, személyes szimpátiájukkal tűntetik ki az uralkodót, de azok, akik az adatszerű válaszokat részesítik előnyben, kritikailag viszonyulnak Mátyás igazságosságához. A tévedésektől sem mentes, folklorisztikus elemekkel gazdagon átszőtt, burjánzó történetek egy része megejtően szórakoztató, mégis a koncepció és a kész film döbbenetes és drámai.

A szociálisan perifériára szoruló, alkoholizmusba menekülő idős, középkorú, fiatal és meghatározhatatlan korú férfiak kocsmatársadalma az utcáról meglehetősen homogénnek látszik, de alászállva, akár egy egyszerű kérdéssel is kitapinthatóvá válik hierarchikus belső rendszere. A film érzékletesen mutatja be, hogy a talponállók közösségében a tankönyvekből ismert adat- és eseménycentrikus történelemtudással figyelemre, elismertségre és presztízsre lehet szert tenni.

A film megdöbbentően izgalmas rétegét jelenti a Mátyás királyról szóló legendák és mesék újraértelmezett, aktuális társadalmi, gazdasági és politikai vetületeken keresztülszűrt szubjektív változatainak világa. A történetek – ahogy a népmese hagyományból is ismerjük – az igazság és a hazugság oppozícióján alapulnak. A népmesei dialógusokat is tartalmazó részletekben visszatérő motívum az álruha, a „nép” iránti nyitottság, a szegények életének megismerése – más szavakkal: a társadalmi szolidaritás. A szegénység és „jóság” magától értetődően kapcsolódik össze az interjúalanyok történeteiben, ami az időbeli távolságot is teljesen feloldja. A talponálló mesék kortárs történetekké alakulnak, amelynek főhősei egyben a film szereplői is. És éppen ez a látszólagos derűs hangulat adja a film drámai regiszterét. Ugyanis az alkotók nem derűs kocsmatörténeteket gyűjtöttek csokorba, hanem a társadalmi valóság egy láthatatlan szeletét hozták felszínre, a kritika és az irónia dokumentarista és művészi eszközeivel. Az iskolai tudás, a szóbeli hagyomány populáris formája, a szóbeliségen alapuló folklorisztikus tudás és a periférikus lét összekapcsolása határozott társadalomkritika megfogalmazását teszi lehetővé. A film végére pedig azt is megértjük, hogy olyan kérdést, hogy Ki volt Mátyás király? önmagában feltenni teljesen értelmetlen vállalkozás. Ezért, az alig húsz perces film tulajdonképpen tekinthető a nagyszabásúra reneszánsz kulturális évad művészeti kritikájaként is. Hiszen Mátyás király „félig csöves volt, a fél életét a táborban töltötte, a földön aludt, attól kapta azt a rohadt reumát, amitől majdnem megpurcant” – a plebejus legendárium elbeszélése szerint.

Keserue Zsolt 23 monológ című kiállításához készült katalógus bemutatója június 24-én este hatkor a Néprajzi Múzeum Boltjában, a muzbóban. A szöveg a katalógusba írt tanulmány részlete.

kapcsolódó szövegek:
miért éppen Alaszka?
„hogyha belelátok a fejedbe, az a baj / de ha nem látok bele a fejedbe, az a baj”

csizma, bringa, tévé, kanapé, könyv

Aki nem strandon, hanem büdösvárosokban tölti az elkövetkezendő napokat, zsizsegjen, úgy gyorsabban telik az idő, és frissebbnek tűnik a levegő!

Először egy kis hazabeszélés: szombaton aludni sem érdemes! Múzeumok Éjszakája országszerte! A Néprajzi Múzeum kiállítási palettája is új színnel gazdagodik: a (M)ilyenek a finnek? című kiállítás nyilvános főpróbája alkalmából. Aki még sosem járt múzeumi kulisszák mögött, ne hagyja ki! A hivatalos megnyitó előtti vezetések este 7-től, 9-től és 11-től. Az 11-kor kezdődő vezetés során egy bátor és szerencsés látogató ünnepélyesen helyezheti el a kiállítás utolsó tárgyát a vitrinben. Mi lesz vajon ez a tárgy? Egy Nokia gumicsizma? Esetleg egy Fiskars hólapát? Majd megesz a kíváncsiság! Részletes program a múzeum honlapján és a muzbo blogon.

kép forrása: nokia.com

A MúzÉj kerékpáros programja a Museum Mass: az OSZK, a Magyar Nemzeti Galéria, a Mezőgazdasági és a Néprajzi Múzeum körbekerekezésével és vezetésekkel. Az utolsó helyszín a Néprajzi Múzeum, ahol a csapat tagjai között kisorsoljuk a Bringanaptár utolsó 15 számozott, aláírt példányát is (wow!).

fotó: Sarnyai Krisztina

A Paksi Képtárban néhány hete zárt be Keserue Zsolt 23_monológ című kiállítása. Kiállításkatalógus-bemutató június 24-én (jövő szerda) este hatkor a Néprajzi Múzeum Boltjában. A kötetet Simon Kati és Fenyvesi Áron ajánlja a nagyérdemű figyelmébe. Számítunk a nagyérdemű figyelmére!

kép forrása: Paksi Képtár web

Van-e olyan, hogy átlagos lengyen? A Zorka Projekt alkotói válasza tegnaptól látható a budapesti Lengyel Intézetben (Platán Galéria). A Gazeta Wyborcza lengyel napilap hetente megjelenő melléklete számára készült 2008-as fotósorozaton az alkotók felhívására önkéntesen jelentkező családok láthatók saját otthonaikban: ők átlagosnak tartották magukat. Mi pedig gondolkodhatunk! Érdemes.

kép forrása: Lengyel Intézet web

És még egy csemege a végére: az OSA (Nyílt Társadalom Archívum) izgalmas könyvkocka projektjére a Néprajzi Múzeum MaDok-program is pályázott. A speciális eljárással könyvekből készített könyvszobrok a Szabad Európa Rádió Könyvtárának fölöslegessé váló többtízezres köteteiből készültek. Kulturális intézmények pályázhattak egy-egy kocka ideiglenes tárolására, a felhalmozás, feleslegessé válás és az olvasás problémáival összefüggő kérdések középpontba állításával. Nagy örömünkre, a Néprajzi Múzeum is ideiglenes birtokosa lesz egy ilyen kockának, amelyhez ősszel szervez a MaDok-program és a Múzeum Boltja közös programot.

kép forrása: OSA web

kockafej

a látszólag kockafejű szülők is lehetnek jó fejek:
ha nagy leszek, én is jófej leszek, mert a jó példa ragadós:
(12. kerület Böszörményi út; látkép turul helyett)

józsefattila aranyban

(a pécsi Szent Mór Katolikus Általános Iskola főbejáratával szemben - érettségi után)
kompozícióban:és variációban:

újra-arc

Az EP választás kimeríthetetlen humorforrást és munkafelületet jelent az utcai gerilláknak. Kiváló terep, én azt sem bánnám, ha még intenzívebb és bátrabb lenne a megdolgozás – de természetesen nem a céltalan és dühös belefirkálásokra, morgásokra és szemkivájásra vágyom. Viszont kacsintós kommentre annál inkább.
Az MDF telefonfülke méretű plakátfelületét – valóban nehéz lehetett ellenállni – Újlipótban igazította helyre egy zöld kannás utcai harcos. Boros Lajos fotogén arcán új vonalak rajzolódnak ki. Csalafinta alkotás: látszik is, meg nem is. De amikor már igen, akkor jön a kérdés: ki van a másik képen?

Szerintem Csupati őrmester, Szamos Rudolf hetvenes években több kiadást megélt Kántor nyomoz című regényéből. Pontosabban: a regény filmváltozatából. A képen szerintem Madaras József látható. Ezt elsőre így gondoltam, de csak lassan raktam össze, hogy mi köze Csupati őrmesternek ehhez a környékhez (13. kerület). De kikockáztam.
Kántor helyi hős – elegánsan: local hero. A kajla fülű németjuhász eb ugyanis a Belügyminisztérium angyalföldi járőrkutya-telepén látta meg a napvilágot – a regény szerint a hetvenes években. Kiskutyából okos és naaaaagy kutyává növekedését Kovács őrmester és Lux kutya egyengették, aztán amikor már majdnem kész volt, akkor megjelent az életében a lelkes, kicsit izzadságszagú gazdi, a Csupati őrmester. A regényben és a filmben is elválaszthatatlan párossá csiszolódtak – mint Stefan Derrick és Harry Klein. Szegény Kántor még egy velőtrázó becenevet is kapott: Csupati, amikor nagyon szerette, akkor nemcsak megdögönyözte, hanem azt affektálta neki: tyutyukám.

Bevallom, a Csupatit alakító Madarast nem különösebben kedveltem, de az EP plakáton látható élénk szemű zöld arcról rögtön ő jutott eszembe. Egy részletet különösen megkedveltem a képen: azt, ahol Bokros Lajos orra Csupati őrmester arcának nevető halmocskájává változik (de egyszerre csak az egyiket lehet látni: vagy orr, vagy halmocska, mint a pszichológia teszten). Madaras József arcából pontosan erre a halmocskára emlékszem leginkább. És a szemére. Ettől a két részlettől viszont sokkal inkább betyárnak, mint pandúrnak gondolnám. Így együtt meg különösen jók a rétegek. Ilyen az, amikor a helyi folklór virágba borul fényes nappal a belvárosi forgatagban. Tyutyukám.

karcos harcos

Lakóhely: Nagykanizsa
(katt a képre, nagyobb)

szomorú vasárnap

A szabadidő, az élménykultúra a modern társadalmak vívmánya, akárcsak a beton. Horváth Csaba Árpád szobrászművész ezt a két „alapanyagot” választotta GlooMY Sunday (Szomorú vasárnap) című alkotásához (2008).

fotók: Horváth Csaba Árpád

Az installáció három egyszerűnek tetsző hétköznapi tárgyból áll: egy bélelt, steppelt mellényből, egy flip-flop papucsból és egy övtáskából. De csak első látásra egyszerűek és hétköznapiak, ugyanis az eredeti tárgyak pontos leképezései betonból. És innentől kezdve minden más, mint aminek látszik.

A sportruha-kollekció egy fiktív márkához kötődik (Gloomy Sunday), ami egyfelől a piaci és reklámmechanizmusok működését türközi, másfelől azok ironikus kritikáját is adja: hiszen a ruhák nem hétköznapi viselésre készültek (bár ki lehet próbálni, hogy milyen érzés betonmellényben sétálni). Közben mégis folyamatos az átjárás a mű fiktív világa és az eredeti ruhadarabok hétköznapi valósága között: a mellény bélelt, a papucs a szilikonpántnak köszönhetően viselhető, az övtáska pedig derékra csatolható – ahogy ezt a mindennapjainkban is megszoktuk.
Life is too easy – szól a márka jelmondata. Ha így van, akkor hát legyen itt nehezéknek a kortárs kultúra néhány fontos populáris ikonja: egy övtáska, amibe a nyaralásra összespórolt pénzünket tarthatjuk, egy papucs, amiben a homokos tengerparton vagy a szomszéd bányató mellett csoszoghatunk, és persze a közkedvelt mellény, a sisimelegítő jó barátja és társa, ami télen és nyáron is praktikus viselet – üzeni kikacsintva az alkotó. A tárgyakban a jelenkor mesterségesen képei, élményei és életérzései sűrűsödnek – súlyos, megkövült formában. Az installáció mégsem szomorú, pedig a brand egyértelmű utalás Seress Rezső harmincas években megmagyarázhatatlan világsikert befutott édesbús Szomorú vasárnap című slágerére, a hozzákapcsolódó vélt vagy valós történetekkel: öngyilkosságról, hídról folyóba ugrásról, az ellenségek likvidálásáról (amelynek a legfontosabb kelléke a folklorisztikus betoncsizma). Fogyasztói kultúra, szabadidő, spórolás, nyaralás, márkatudatosság és mindezek kritikus megfogalmazása ér össze az installációban – fekete humorral, iróniával, kultúrtörténeti adalékokkal fűszerezve.
Horváth Csaba Árpád egy korábbi munkája május 31-ig látható a fika (Fiatal Kortárs Állásfoglalások) tárlatán Pécsen a Zsolnay Gyárban.

Az írás a Tudatos Vásárló nyomtatásban megjelenő folyóiratához készült. A következő nyári lapszám témája a takarékoskodás és a pénz. (Az előző szám tartalmából: Utazás)

UPTUDATE: Megjelent a Pénzügyek tematikus szám. A szöveg a Szétnéző rovatban olvasható.

kapcsolódó írások:
tudatos REgerenda
urán city

tudatos REgerenda

A hajlított szerkezetű bútor a 19. századi modern formatervezés egyik új iránya. Legismertebb példája a thonet, de olyan a neves építészek, mint Otto Wagner, Le Corbusier, Kozma Lajos és Kaesz Gyula is kísérleteztek hajlított faszerkezetű bútorok tervezésével. A 20. században a lakáskultúrába is betörtek az új anyagok, mint a fém és a műanyag. Breuer Marcell tervezői munkájának köszönhetően világszerte hódító útra indult a hajlított fémszerkezetű, csővázas bútor. A 21. századra a formai és anyagváltozatokat újabb koncepciók egészítették ki, mint például a hulladékká váló tömegtermékek nyersanyagként való újrahasznosítása. Ebbe a történetbe illeszkedik a Recycling Mission Hungary (RMH) alkotói által készített REgerenda névre keresztelt asztal is.

fotók: Shukri Dániel (RMH)

Az RMH 2007 óta munkálkodik környezettudatos hétköznapi tárgykultúra kialakításán. Tárgyaikhoz az egyre népszerűbbé váló kerékpáros kultúra folyamatosan termelődő hulladékait, fölöslegessé váló alkatrészeit használják, gazdaságos és takarékos üzemmódban: minimális hozzáadott anyag felhasználásával. Viszont annál több kreativitással, ötlettel és munkával. Az egyedi, kézzel és szerszámokkal megmunkált alapanyagokból háztartási eszközök, lakásdíszek, öltözetkiegészítők és bútorok készülnek.

A REgerenda bontott ház gerendáiból és acél kerékpárfelniből illesztett modern, mégis klasszikusan formált szobai és kerti asztal. Egy kis fűrészelés, csiszolás, csavarozás, forrasztás, és az egykor háztetőket és falakat tartó gerenda, illetve az utcai közlekedést élvezetessé és környezetbarátságossá tevő kerékpár máris újra tárgy: nappaliban, balkonon, kertben vagy teraszon. Az asztal őriz valamit a thonet íveltségéből és kerek formáiból, a csőbútor fémes csillogásából, mégis visszatükrözi a kerékpáralkatrészek formailag változatos és furfangos világát. Elegáns, tartós és térnyerő bútor, a kerékpáros kultúra, a lakáskultúra és a környezettudatos gondolkodás metszéspontjában.
Az írás a Tudatos Vásárló nyomtatásban megjelenő folyóiratához készült. A következő nyári lapszám témája a takarékoskodás és a pénz. (Az előző szám tartalmából: Utazás)

UPTUDATE: Megjelent a Pénzügyek tematikus szám. A szöveg az Otthon és család rovatban olvasható.

kapcsolódó írások:
(újra)hasznos pihenő a múzeumban
wunderkammer
ReReRe
recycling színház - a chanel kosztüm amnéziája

„hogyha belelátok a fejedbe, az a baj / de ha nem látok bele a fejedbe, az a baj”

A Bëlga Jön a Gólem! című 2004-es albumán hallható egy szám, amelynek nemcsak a címe, hanem szinte minden sorvégződése így szól: „az a baj”. A számban a világon mindennel baj van: a párkapcsolattal, az életkorral, a háztartással, a függőséggel, a barátokkal, az országgal, a politikusokkal, de még az állatokkal is. Minden rossz, és mindennek az ellentéte is rossz. Abszurd és ironikus helyzet, mégis valóságos és mindennapos: hallható az utcán, a tömegközlekedési eszközökön, a boltban, a munkahelyen és nyilván otthon is.

Keserue Zsolt: Panaszfal (2003)

Ugyanerre a helyzetre és megnyilvánulási formára reflektál Keserue Zsolt Panaszfal című videó installációja (2003) is: a vásznon egymásmellé illesztett kilenc beszélő száj látható, melyek egyszerre mondják a magukét, majd áttűnnek egymásba, átalakulnak valaki mássá, és minden onnan folytatódik, ahol az előző abbahagyta. A zajjá váló, szüntelenül áradó panaszhalmaznak nincs üteme és ritmusa, de kivehetőek belőle értelmes sorok: a kutyaszarról, és talán a kamaszok értelmetlen viselkedéséről? Az installáció szereplői anonimek, csak arcuk részlete, mozgó szájuk látható a képen. A folytonos mozgás sajátos dinamizmust visz a monoton panaszáradatba.

A mű létrehozásában Keserue Zsoltot személyes élményei és tapasztalatai inspirálták: a hétköznapi találkozások alkalmával a köszönést követő „az a baj” kezdetű beszámolók feltűnő sokasága. Az installáció nyersanyagát Dunaújvárosban élő emberekkel készített beszélgetések adják: problémákról, elégedetlenségekről szóló vélemények és vallomások. Miután a „folyamatosan beszélő sokfejű lény” panaszai nem, vagy csak nagyon szilánkosan érthetőek, a tartalmi sűrűsödési pontok helyett sokkal inkább a panaszkodás mint attitűd nyer jelentőséget – még akkor is, ha az installációban lehetőség van az egyes beszélgetések meghallgatására. Ezáltal a Panaszfal című munkában az archeológia, a fragmentumok illesztése elsősorban művészi értelmet nyer. A különféle vélemények egymásmellettisége ugyanis nem jelöl ki konkrét problémákat vagy konfliktusokat, és a panaszkodók személyét és élethelyzeteit sem ismerhetjük meg. A szimultán monológok egy általános hétköznapi tapasztalatot jelenítenek meg, a szétszedés, a vágás, az összerakás, a komponálás és a sűrítés művészi eszközeivel. Az egymásmellé rendelt szájak és az áttűnő vélemények hálójában az irónia fegyvertára is remekül érvényesül. És ehhez, paradox módon, lényegtelenné válik, hogy ki és mit mond. A hangsúly a gesztuson és az ismétlésen van: azon, amitől a panaszkodás mint emberi hozzáállás ilyen végtelenül fárasztó, nyomasztó, a figyelmet lohasztó, vagy épp ironikus lesz – pont mint a vásznon látható sokfejű, zajongó lény is. Amelynek nem látni bele a fejébe. Az a baj?

Keserue Zsolt 23 monológ című kiállítása május 12-én, kedden, délután 5 órakor nyílik a Paksi Képtárban. A szöveg a katalógusba írt tanulmány részlete.

kapcsolódó szöveg: miért éppen Alaszka?