vízálló etnográfia

A vízhatlanság korai története két fontos használati tárgy feltalálásához kapcsolódik: az egyik az impregnált esőkabát, a másik pedig a felfújható gumicsónak, melyek a technikatörténeti újításokon, az anyaghasználat és a sorozatgyártás lehetőségeinek bemutatásán túl a szárazon és a felszínen tartás kettősét is remekül szemléltetik.

Charles Mackintosh (szül.: 1766) skót vegyész családjának glasgow-i textilüzemében 1823-ban készítette el az első vízhatlan esőkabátot, kaucsukkal átitatott textíliából. A művelet során a kabátot sűrű gumioldattal laminálta, így az sem anyagában, sem az illesztések mentén nem engedte át a nedvességet – az anyagot pedig waterproof double textures elnevezéssel látta el. Hátrányai között szerepelt viszont nagy súlya, ráadásul meleg időben kellemetlenül felpuhult, így korántsem számított kényelmes öltözetnek. A megoldást a vulkanizálás jelentette, ami egy olyan kémiai eljárás, melynek során hőt és ként adnak a gumihoz, amivel az anyag lágysága és keménysége szabályozható. A philadelphiai Charles Goodyear (1800–1860) és az angol Thomas Hancock nagyjából egy időben jött rá a vulkanizálás eljárására, aminek segítségével a vízhatlan esőkabát technikai kivitelezése is tovább finomodott. Az újításnak és a fejlesztéseknek köszönhetően a vízhatlan kabát viselete mára akár kellemes és kényelmes is lehet – de az angolban az eredeti feltaláló nyomán továbbra is „mackintosh”-nak nevezik az esőkabátot.

A felfújható csónak történetében ugyancsak a gumigyártás ipari fejlesztése jelentette az elmozdulási pontot. A tárgy (gumicsónak) és az eszme (felfújhatóság) viszont nem a kellemetlen időjárás elleni küzdelemben, hanem a biztonságos utazás körülményeinek megteremtésében számított jelentős előrelépésnek. A Titanic 1912-es tragédiája és az első világháború haditengerészeti veszteségei a figyelem középpontjába állították a mentőcsónakot mint életmentő tárgyat, továbbá a megfelelő, minden utas szállítására elegendő számú, praktikus kiszerelésű, egyszerű „csomagolású” csónakok alkalmazását. A gumi mint alapanyag, a felfújhatóság mint a tárolás méretét jelentősen csökkentő elv jó megoldásnak tűnt. A két világháború között Charles Goodyear sokat kísérletezett a prototípus létrehozásán, mígnem megtalálta a gumi szilárd anyaghoz (például fához) illesztésének egy lehetséges módját, és elkészítette az első felfújható peremű, merev padlójú csónakot. Az áttörés viszont a francia Pierre Debroutelle nevéhez kapcsolódik, aki 1937-ben elkészítette az első U alakú, felfújható testű csónak prototípusát, melyet a francia hadiflotta 1943-ban hivatalosan is jóváhagyott, és használatba vett. Ez a típus számít a legtöbb mai felfújható sport- és szabadidős csónak elődjének, formai és technikai megoldásai tekintetében egyaránt.

Ahogy az impregnálásra is létezett megoldás a gumi vulkanizálását megelőzően, úgy a felfújható tárgyak készítésére is találhatunk „ősmegoldásokat”, mint például az állatbőrből készült, levegőtömlős egyszemélyes csónak vagy a hangszertörténelemből ismert duda. Az viszont tagadhatatlan, hogy a gumi megjelenése új és „valódi” megoldást jelentett, és a technológiai eljárások fejlesztésének köszönhetően lehetővé tette a tárgyak nagy mennyiségű előállítását: a sorozatgyártást. De a természetes (kaucsuk-) alapú és a mesterségesen előállított (mű)gumik alkalmazásával épp csak kezdetét vette a vízállóság és a műanyagok közös története. Jöttek sorra a – Roland Barthes megfogalmazásával – görög pásztorok nevével kacérkodó többiek: poliuretán, polivinilklorid, polietilén, poliamid és elasztomer, és készültek a vegyi úton, olcsón, nagy mennyiségben előállítható alapanyagok és kiegészítők (fóliák, tömlők, habok), majd vízálló és vízhatlan használati tárgyak egész sora. Az alapanyagokkal kapcsolatos újítások és fejlesztések a tárgyalkotás mechanizmusait is befolyásolták: míg például a gumitárgyak ragasztással készültek, a PVC- és polietilénfólia illesztése hegesztéssel történt. A levegő pedig a felfújhatóságon kívül további újításokat is lehetővé tett, amilyen például a légbuborékosítás (légbuborékos polietilénfólia) és a habosítás (poliuretánhab, polietilénhab). A levegő mint a műanyagok töltő- vagy adalékanyaga a felszínen tartás fontos összetevője lett, de az egyszerű záródások (borítás, patent, gomb), majd az összetettebb légmentes zárszerkezetek és szelepek kidolgozásával párhuzamosan a szárazon tartásban is jelentős szereplővé lépett elő. A műanyagok tehát egy újabb területen váltak jelentős, szinte pótolhatatlan alapanyaggá, a feltalálók, a gyártók, a forgalmazók és a használók pedig újabb lehetőséget kaptak ötleteik megvalósítására, hasznos és haszontalan tárgyak tömeges árusítására és megvásárlására – mi, kutatók pedig e tárgyak és jelenségek leírására, értelmezésére, kritizálására, gyűjtésére és kiállítására.

(A teljes szöveg a Néprajzi Múzeum Kamarakiállítások sorozatának frissen megjelent Vízálló című kötetében olvasható, kiegészítve több mint 100 kortárs vízálló műanyag tárgy fotójával és leírásával, valamint egy alternatív kiállítási forma (expedíció) módszertani bemutatásával. Meglepetés: A hibátlan lábtempó - flow movie nemcsak gyerekeknek című képregénymelléklet. A kötet szerzői: Frazon Zsófia és Joó Emese; fotó: Sarnyai Krisztina; grafika: Gerhes Gábor. A kötet megvásárolható a muzbo-ban. Igazi nyári, nyaralós tárgyi beszéd.)

panel patent

"Bezár a skanzen, csókollak, ég veled
Feljön a nap és felkel a lakótelep
Letéptünk az égről
Minden csillagot
Mert szakmailag nagyon ott vagyok”

A dalszöveg szerzője Keresztesi József kortárs irodalomkritikus, az Újpárduc zenekar szövegíró frontembere, az idézet pedig az együttes Nyakadban talizmán című dalából (2006) származik. A részlet elég szemtelen és ironikus ahhoz, hogy egy banális és láthatatlan tárgy láthatóvá tételében a segítségemre legyen. Ez pedig nem más, mint a panel patent.

A paneles házépítés alapanyaga és technológiája teljesen új, addig ismeretlen megoldásokat eredményezett a lakókörnyezet fizikai és esztétikai megmunkálásában, alakításában, tárgyakkal való benépesítésében. A lakásokat és szobákat keretező falak keménysége és mozdíthatatlansága hatással volt (és van mind a mai napig) a lakóterek berendezési tárgyaira, az elrendezés és térhasználat kulturális mintáira. De ez a sajátos fizikai környezet olyan speckó tárgyak elterjedését is eredményezte – mint például a kádszappantartó és a panel patent – amelyek kifejezetten ennek az új és más fizikai környezetnek köszönhetik létüket. Nem más ez, mint a falak megkerülhetetlensége.
De mit kezdhet egy falakkal rendelkező múzeum építészettel, házformával, építési technológiával körvonalazható életstílus vizsgálata során? Első ránézésre könnyen utalhatjuk a témát egy skanzen kutatási területére. Ez több okból sem megvalósítható : a magyarországi skanzenek egyike sem foglalkozik városi kultúrával, ráadásul a lakótelepi életmód megmutatásának nyilvánvalóan nem lenne túl eredeti formája egy szabadtéri múzeumi telken felépített panelház-rekonstrukció. Nemcsak azért, mert a rekonstrukció mint kulturális fordítási eljárás módszertanilag egyre kevésbé állja meg a helyét egy korszerű múzeumi intézmény számára (Bezár a skanzen, csókollak, ég veled), hanem azért is, mert az épített környezetet nemcsak eredeti nagyságban, vagy méretarányosan kicsinyített formában (makett) mutatható be. Feljön a nap és felkel a lakótelep

Ebben a történetben az egyik kedvencem: a panel patent, melyet a kemény falak domesztikálására fejlesztett ki a Műfémszer Gt. a hetvenes években, panelben lakó emberek számára. A csomagban kétféle (akasztós és pattintós) változat található, a ragasztáshoz szükséges kis tubus ragasztóval – szinte olyan, mint egy virtigli Barbie készlet. A csomag hátoldalán olvasható használati tanácsokból kiderül, hogy a gyártók a hétköznapi tapasztalatokra alapozták a termék ötletét: „A patent felhasználható faliszőnyeg, drapéria, függöny, subaszőnyeg és egyéb textíliák rögzítésére tapétázott falra, betonra, téglára, meszelt falra, csempére, fára stb.” A kis tárgy tehát arra szolgált, hogy a kemény, szöggel meg nem szelídíthető falfelületekre is felkerülhessenek lakásdekorációs elemek. A gyártmány használata összekapcsolódott a hetvenes-nyolcvanas években nagyon népszerű kézimunka lázzal: a subázással és makramézással. Ez a divat nagy hatással volt (sok helyen még ma is látható) a lakótelepi lakások berendezésére, dekorálására is, a panel patent pedig lehetővé tette az alkotások egyszerű illesztését. A patent ajándékozója viszont arról is beszámolt, hogy a csomagban található ragasztó sajnos nem bizonyult elég jó minőségűnek, így a falvédők műanyag akasztóit állandóan újra kellett ragasztani. Ehhez pedig sok-sok csomag panel patentre volt szükség. Letéptünk az égről / Minden csillagot

A kemény falakkal folytatott szüntelen küzdelemben tehát hol a falak, hol pedig a lakók maradtak alul. A megoldások keresése széles körben elterjedt „népi játék” volt, a leleményes megoldásokról szóló történetek pedig folklorisztikus történetláncokká alakultak. Jó példa erre Szomjas György 1985-ben készült Falfúró című filmszatírája. A filmben Bán János alakítja „Géza a falfúró” alakját, aki a munkahelyi és családi kötöttségeket lerázva saját vállalkozásba kezd, és lakótelepi lakásokban vállal panelfúrást. A film azért is érdekes, mert a panellakások tárgyi világát és a „maszek” szféra lehetőségeit és buktatóit egyaránt zászlajára tűzi, kritikus, ironikus formában. A film egyértelműen az álmok, a vágyak és a valóság közötti szakadék megfogalmazására tesz kísérletet.

Ahogy a panel patent is. Mert szakmailag nagyon ott vagyok

(A fotót Sarnyai Krisztina készítette.)

hazai haladás

Vannak szererncsés helyek, melyekben a városvezetők felismerik a kerékpározásban rejlő nagyszerű lehetőségeket, és nemcsak mint közlekedési formát, hanem ezzel összefüggésben mint városi szimbólumot is fontosnak tekintik. Ismerős ez a történet Hollandiából, de most New Yorkban írtak ki formatervezési pályázatot használható, dögös utcai biciklitárolók készítésére, a tervezők pedig versengenek azért, hogy megoldásaik a következő évtizedek városi ikonjává váljanak. Talán nem kell külön ecsetelni, hogy ez mennyire szimpatikus irány.
Hazai pályán egyelőre nem ilyen kedvező és zökkenőmentes a haladás. Az új kressz szerint a piros lámpánál a motorosok előregurulhatnak az autók között, de ebből a módosításból a bringásokat egyszerűen kihagyták -- mintha nem is lennénk. A javasattevő Kondorosi Ferenccel készítettek egy interjút a Klub rádióban, ahol elmondta, hogy nem elfelejtkeztek a kerékpárosokról, hanem azok már nagyon sok helyen a kerékpárutakon közlekednek. Ühüm. Nagyon sok helyen...
Biztos az erdőket is átszelő titkos bicikliutakra gondolt:
Aztán amíg ezek az utak el nem érnek a pesti oldalra is, addig maradhat a közlekedés és a hazai haladás eddig is bevált boszorkányos formája:
Jól érzékelhetően a tervezők és designerek nálunk is versengenek a kerékpáros városi ikonok megalkotásáért. Ők a befutók.

találós

Mi lehet vajon a sorompón túl?