Topographie des Terrors (in Berlin) 2009. július:
2010. június 30.
2010. június 22.
affinitás vagy kulturális párbeszéd
„A kortárs etnológusok bizonyos ellenszenvet mutatnak a primitív művészet összehasonlító tanulmányozásával szemben. Indokaikat könnyű megérteni: az ilyesfajta tanulmányok mindmáig csaknem kizárólag a kulturális kapcsolatok, az elterjedés vagy az átvétel jelenségeinek bizonyítására törekedtek. Elég volt, ha egy díszítményrészlet, egy különös forma felbukkant a világ két végében, bármekkora volt is a földrajzi távolság és a két megjelenés közti – gyakran igen jelentős – történeti eltérés, a lelkendezők tüstént kinyilatkoztatták az eredet egységét és az egyébként összehasonlíthatatlan kultúrák közötti kétségbevonhatatlan őstörténeti kapcsolatok meglétét. Tudjuk, hogy – termékeny felfedezések mellett – micsoda visszaéléseket szült az analógiák e »minden áron« való, kapkodó keresése.” – fogalmaz Claude Lévi-Strauss francia etnológus az első, francia kiadásban 1958-ban megjelent Strukturális antropológia című munkájának egy tanulmányában (magyarul 2001-ben jelent meg az Osiris kiadónál, az idézet az I. kötet 193. oldalán olvasható). Írásában az elhamarkodott, túl messze mutató összefüggésektől óv a szerző úgy, hogy közben a nyilvánvaló és izgalmas vizuális összefüggések bátor továbbgondolására ösztönöz. Tehát nemcsak az okozza a dilemmát, hogy egy törzsi tárgyat etnográfiai tárgyként vagy műalkotásként nézünk, hanem sokkal inkább arról, hogy a különböző kultúrákból származó tárgyak és alkotások összehasonlításával milyen következtetésekre jutunk. Fontos kérdés, hogy az összehasonlítás során a kulturális kontextus vagy a vizuális nyelv az, amelyik előtérbe kerül. Egyértelmű válasz természetesen nincs, esetek, helyzetek, felfedezések és találgatások vannak, de a 20. század második felétől a törzsi tárgyakkal kapcsolatos művészeti és etnográfiai érdeklődés egyik fő dilemmája a tárgy/műtárgy fogalompár körül összpontosult.
Claude Lévi-Strauss, „1984-85 telén az ember lépten-nyomon törzsi tárgyakra bukkan New York City kiállítótermeiben” – kezdi James Clifford amerikai kulturteoretikus a törzsi és a modern tárgyakról szóló tanulmányát (ami a híres Predicament of Culture című kötetének egy fejezete, és egy részlete magyarul is megjelent a Café Bábel folyóirat Gyűjtés tematikus számában, 1994-ben).
A fejezet gerincét az 1984 telén a MoMA-ban rendezett „Primitivizmus” a 20. századi művészetben: a törzsi és a modern affinitása című kiállítás kritikája adja. Némi iróniával utal a tárgyak időben változó európai státuszára a kuriózumtól az etnográfiai tárgyig, majd a jelentős művészeti alkotás státuszig – amiből persze az is érzékelhető, hogy ez a jelentésváltozás és terminológiai átalakulás a kulturális logika, illetőleg a modernizmus eredettörténetének része. A Primitivizmus kiállítás kulcsfogalma az affinitás, annak allegorikus formája: a közös minőség és a közös esszencia jelentésben. A történeti megközelítésű kiállítást Clifford – annak ellenére, hogy elismeri: a történet izgalmas – didaktikusnak tartja, amelynek fő hibája, hogy az affinitás fogalmát univerzálisnak tekinti. Nézetei szerint, ugyanilyen univerzális koncepciót építhetnénk a különbségekre is. És akkor most melyik a jobb? És milyen további általános szelekciók léteznek még? – kérdezi a szerző. És nem beszél a kiállítás például a nyugati-kultúra kisajátító és átértelmező szerepéről – teszi rögtön hozzá. A kiállításon valóságos hasonlóságok vagy a hasonlóság illúziója jelent tehát meg – kérdezhetjük a leírás alapján. Az egyetlen tény, ami vitathatatlan a kiállítás alapján, hogy Picasso és generációja „felfedezte” a primitív művészetet. De a legfontosabb szempont, amit a kritikus számon kér a kiállítás rendezőitől, az épp az önkritikus, poszkolonialista attitűd. Amiben megjelenik az a történet is, amelynek következtében a törzsi kultúrák tárgyai Európába és Észak-Amerikába kerültek (a kisajátítás és az imperializmus következtében), ami nem függetleníthető attól, ahogy ezek a tárgyak elfoglalták helyüket, hatást gyakoroltak vagy éppen intencióvá és ihletté váltak. James Clifford írásában kritikusan foglal állást amellett, hogy a nagyhatású, befolyással és hatalommal bíró intézményeknek kulcsszerepe van az önkritikára épülő kulturális párbeszéd elindításában és lefolytatásában, az „etnográfiai” és az „esztétikai” közötti kapcsolat újragondolásában.
A fejezet gerincét az 1984 telén a MoMA-ban rendezett „Primitivizmus” a 20. századi művészetben: a törzsi és a modern affinitása című kiállítás kritikája adja. Némi iróniával utal a tárgyak időben változó európai státuszára a kuriózumtól az etnográfiai tárgyig, majd a jelentős művészeti alkotás státuszig – amiből persze az is érzékelhető, hogy ez a jelentésváltozás és terminológiai átalakulás a kulturális logika, illetőleg a modernizmus eredettörténetének része. A Primitivizmus kiállítás kulcsfogalma az affinitás, annak allegorikus formája: a közös minőség és a közös esszencia jelentésben. A történeti megközelítésű kiállítást Clifford – annak ellenére, hogy elismeri: a történet izgalmas – didaktikusnak tartja, amelynek fő hibája, hogy az affinitás fogalmát univerzálisnak tekinti. Nézetei szerint, ugyanilyen univerzális koncepciót építhetnénk a különbségekre is. És akkor most melyik a jobb? És milyen további általános szelekciók léteznek még? – kérdezi a szerző. És nem beszél a kiállítás például a nyugati-kultúra kisajátító és átértelmező szerepéről – teszi rögtön hozzá. A kiállításon valóságos hasonlóságok vagy a hasonlóság illúziója jelent tehát meg – kérdezhetjük a leírás alapján. Az egyetlen tény, ami vitathatatlan a kiállítás alapján, hogy Picasso és generációja „felfedezte” a primitív művészetet. De a legfontosabb szempont, amit a kritikus számon kér a kiállítás rendezőitől, az épp az önkritikus, poszkolonialista attitűd. Amiben megjelenik az a történet is, amelynek következtében a törzsi kultúrák tárgyai Európába és Észak-Amerikába kerültek (a kisajátítás és az imperializmus következtében), ami nem függetleníthető attól, ahogy ezek a tárgyak elfoglalták helyüket, hatást gyakoroltak vagy éppen intencióvá és ihletté váltak. James Clifford írásában kritikusan foglal állást amellett, hogy a nagyhatású, befolyással és hatalommal bíró intézményeknek kulcsszerepe van az önkritikára épülő kulturális párbeszéd elindításában és lefolytatásában, az „etnográfiai” és az „esztétikai” közötti kapcsolat újragondolásában. 2010. június 21.
esztétikai minőség
Neues Museum, Berlin, Museuminsel (2010. május) A műtárgyakkal kapcsolatban talán az egyik legizgalmasabb kérdésfeltevés, hogy mi lehet az a „rejtélyes” esztétikai minőség, amely kiemeli őket a tárgyak tágan értelmezett univerzumából, hogy múzeumokba és kiállításokra kerüljenek, hogy megnézésükre időt szánjunk, beszéljünk és gondolkodjunk róluk, észrevételeket fogalmazzunk meg, amit aztán mások is elolvasnak? A szemlélődés? Az esztétikai minőség? A figyelem? És ha pusztán ennyiről van szól, akkor tényleg meghatározó szempont-e a tárgyak vizuális jegyeit alakító kulturális kontextus? Vagy csupán arra van szükség, hogy e műtárgyak leváljanak a mindennapi valóságról, és az elmélyülést elősegítő másik közegbe, vagy térbe kerüljenek? Hol vannak a határok? Vannak-e? És mit akarunk elválasztani velük?
2010. június 16.
Kendőbe szőtt asszonysorsok
A ’hordozókendő’ mint fogalom és mint tárgy nem ismeretlen a kortárs kultúra számára. Az utcán jártunkban-keltünkben, vagy a nagyvárosok zsúfolt, tömegközlekedéssel szabdalt tereiben gyakran láthatunk nőket, akik a babakocsi helyett – vagy azzal kombinálva – szorosan a testükre kötött kendőben „szállítják” gyerekeiket. A furfangos kötésekkel és bújtatásokkal testre erősített színes kendőből csak a kilógó kabátvégek vagy a húsos kis tappancsok alapján következtethetünk a kendőlakókra. Általában a csen nagyon nagy odabent. A hordozókendő mai használatnak érzelmi és praktikus okai egyaránt vannak: érintés, anyaszag és persze a két szabad kéz. Továbbá a rengeteg orvosi és pszichológusi vita arról, hogy ez jó vagy nem, az anyának vagy a babának, ha régen jó volt, ma is – és sorolhatnám a tudáson és/vagy ideológián alapuló érveket a hordozókendő mellett és ellen egyaránt. Ami viszont biztos: egy olyan textilből készült női tárgyról van szó, amelynek nemcsak kulturális, térbeli és időbeli elterjedtsége, hanem funkcionális, társadalmi, illetve technikai és formai különbségei és hasonlóságai is jellemzőek.A budapesti Textilmúzeumban szeptember végéig látható a Hordozókendők és női sorsok. Hordozókendő a baranyai németek viseletében című, magyar-német kétnyelvű kiállítás, amelyben elsősorban a múlt elevenedik meg: a mai és a régi történetek összekapcsolásával, illetve a ’hordozás” modern kortárs praxisának pedagógiai és élettani szempontokat soroló megközelítésével.
A hordozókendő – amelynek legáltalánosabb és legelterjedtebb német megfelelője a ’Tuch’ – a magyarországi néprajzi és kultúrtörténeti tanulmányokban nem kapott kitűntetett szerepet. K. Csilléry Klára kiváló néprajzkutató történeti ábrázolásokat és hordozási formákat vizsgálta egy 2001-ben megjelent tanulmányában – tehát kevésbé a kulturális logikára, mint inkább a kultúrtörténeti párhuzamok ikonografikus elemzésére helyezte a hangsúlyt, illetve a hordozókendő középkori használatának dokumentálására törekedett. A néprajztudomány számára ugyanis a gyermekhordozó kendő egy tágabb mátrixban jelent meg: ez pedig az emberi erővel való teherhordás „hagyományos” formái és kellékei. Ebben a rendszerben foglalta el helyét, és a teherhordás általánosabb funkciói között töltött be – nem túlságosan kiemelkedő – szerepet. Egy másik értelmezési lehetőség, amivel a kendő – akár múzeumi, gyűjteményi kontextusban – a kutatói figyelem középpontjába került, az esztétikai minősége: alapanyaga, színvilága, szövésmódja, mintázata és díszítése. A két különböző megközelítéseket viszont leginkább egy szembeszökő hiány köti össze: az egyetlen tárgyban sűrűsödő komplex társadalmi és kulturális rendszer hiánya. A hordozókendő ugyanis nemcsak a gyereknevelés, a női munka, a hétköznapi higiénia, továbbá a nők és az anyaság társadalmi státuszát és hiedelemvilágát mutatja, hanem az etnográfiai és kultúrtörténeti alapokra helyezett múzeumi kutatások fontosságát, a témák társadalomba ágyazottságát is szemlélteti. Azt a múzeumi gondolkodásmódot, amelyben a tárgyak nem pusztán önmagukért, hanem a magukkal hozott, a jelenre és a jövőre hagyományozott és megőrzött társadalmi és kulturális magyarázataik miatt is fontosak – a társadalmi témákkal foglalkozó múzeumok és gyűjtemények számára mindenképp, de a művészeti megközelítésű intézmények is egyre kevésbé hagyhatják figyelmen kívül ezen összetevőket.
Szepesi Anna a kiállítás művészettörténész kurátora a szövés gyakorlati és érzelmi irányából talált rá a témára, majd baranyai német családok – elsősorban idős asszonyok – között a hordozókendők egy sajátos, nemzetközi párhuzamokkal rendelkező magyarországi formájára. Eleinte szövéstípusokkal és a történeti háttérrel, majd egyre inkább a kendők hétköznapi és személyes kontextusával kezdett foglalkozni. A kiállítás forrásai és elrendezése remekül tükrözik ezt a két szinten. A Textilmúzeum időszaki kiállítási terme első látásra úgy tűnik, hogy átváltozott egy hordozókendőket bemutató tanulmányi kiállítássá: amelyben a kendők egészen közelről megtekinthetők, a szélek felerősítésének köszönhetően mindkét oldalról, érzékelhető a nagy méret, a rendezésnek köszönhetően a maga teljességében. Az installáció körbefogja a látogatót, az egyszerű csíkozás és az élénk színhasználat pedig létrehozza a kiállítás látványvilágát. Az elsősorban magángyűjtőktől (Mezei Ottó kárászi fazekastól, Frouke Schouwstratól és Szepesi Annától) származó kollekciót egészíti ki a rendező egy-egy baranyai német asszonytól a kiállításhoz kölcsönzött kendővel. És ezek a saját kendők kötik össze a több mint harminc hordozókendővel „bélelt” falat a belső térben található személyes történetekkel. A tablókon – két történet kivételével – Hímesházán élő idős asszonyok családi fotói, mai képei, szomszédjai és ismerősei láthatóak: az a hálózat, amelyben a kendők, a női sorsok és az etnikus tényezők összekapcsolódtak egymással.Míg a kiállításon a szövés, a mintázat, a technika, a használatból eredő foltok és elszíneződések, továbbá a személyes élmények és drámák jelennek meg, addig a kiállításhoz kiadott – ugyancsak kétnyelvű – katalógusban Szepesi Anna a kutatás körülményeiről, a kultúrtörténeti analógiákról és párhuzamokról, a szövés és az anyaghasználat jellemzőiről, az asszonyavatáshoz kapcsolódó hiedelmekről és szokásokról ad áttekintést. A katalógus másik két tanulmányában a magyarországi „svábokról” (Gerhardt Seewann) és a babahordozás lélektani szerepéről (Frigyes Júlia) olvasható egy-egy szöveg. A katalógus végén a bemutatott kendők teljes listája, képes és technikai leírása és adatai szerepelnek (Kovács Péter).
Szepesi Anna a tanulmányában arra a következtetésre jut, hogy a baranyai német asszonyok hordozókendői az asszonyavatás elmaradhatatlan kellékei voltak, és vélhetően épp ennek a kitűntetett szerepnek köszönhető, hogy fennmaradtak – mint megbecsült, de mára lényegében használaton kívüli tárgyak. A kendők a női kelengye elmaradhatatlan részei voltak, egy színesebb, díszesebb, ünnepi és egy egyszerűbb hétköznapi változatban. A kulturális kapcsolatokat a szövésformák és a mintázatok, de leginkább a személyes történetek örökítik meg, melyekben – ahogy a kiállításban is – szerepe van a több százéves tradícióknak ugyanúgy, mint a szomszédoknak, az egyéni sorsoknak, a divatnak és a technikai újításnak. A kiállítás tanulmányi jellege is így töltődik fel kérdésekkel és tartalommal – akár egyetértünk a hordozókendők mai divatával, akár nem.
Hordozókendők és női sorsok. Hordozókendő a baranyai németek viseletében. 2010. április 29. – szeptember 30. Textilmúzeum – Budapest
A szöveg a Műértő 2010. júliusi számába készült.
2010. június 7.
Művészeti tapasztalat és mindennapi valóság
„Az antropológusokat – kezdettől – az interkulturális összehasonlítás érdekli. Az összehasonlítás igényel némi hasonlóságot az összehasonlított dolgok között. A mindennapi valóságon belül először a műtárgyakat és tapasztalatokat kellene megfigyelni, mert ezen a téren a hasonlóságok elvárhatóak.”
„A hagyományos afrikai maszkokkal és szobrokkal, miután szertartási használatuk befejeződött, nem törődtek többé, egyszerűen átadták azokat az enyészetnek; ez a pusztulás a meleg és nedves éghajlaton, fa és más organikus anyagok esetében gyorsan végbement.”
(Jacques Maquet)
A két rövid idézet Jacques Maquet belga származású, Párizsban, majd 1968-tól napjainkig Los Angelesben élő afrikanista Az esztétikai tapasztalat. A vizuális művészetek antropológus szemmel című könyvéből származik (magyar kiadás: 2003, Debrecen, Csokonai kiadó, 2003; az idézetek pontos helye: 22. illetve 79-80. oldal). A két mondatot azért idézem így együtt, mert érzékletesen ábrázolják azt a problémakört, ami az európai műalkotások és az Európán kívüli törzsi kultúrák – általunk műalkotásnak tekintett – tárgyainak illeszthetőségével kapcsolatos európai gondolkodásmódot jellemzik. Formai és funkcionális hasonlóságok és különbségek? Egy irányba mutató vagy széttartó alkotások? – a kérdések mindig attól függnek, mi motiválja az illesztést, és mindez hol jelenik meg időben és térben. Az egymásmellé helyezést csak művészettörténészi, vagy például antropológiai tekintettel is végigpásztázzuk-e? – ahogy például ezt Maquet teszi. És ezen belül mire irányítjuk a figyelmünket? A tárgyakat körbevevő emberi tapasztalatokra, és ezen tapasztalatokból táplálkozó vizuális megformálás hasonlóságaira? És a kulturális különbségek – amelyek e tárgyak kontextusát adják – a tárgyak formai jegyeire, alapvető funkcióikra, ezen keresztül tartalmukra is hatással vannak? Ha egy tárgy rendeltetésszerűen nem műtárgynak készül, és élete nem a megőrzéshez, hanem a feledéshez, az enyészethez és az efemer léthez kapcsolódik – mint az idézetben szereplő afrikai maszkok –, akkor ez az európai díszített tárgyakkal és műtárgyakkal való összevetésben melyek a leglényegesebb eltérések? Mit jelent, és hogyan lehetséges, hogy kulturális távoli tárgyaknál is evidensnek tetsző formai hasonlóságok adódnak? A helyzet bonyolult, sok benne a paradoxon, amit csak úgy oldhatunk fel, ha a hasonlóságokat és a különbségeket nemcsak kiemeljük és megmutatjuk, hanem elsősorban megértjük. Hiszen a paradoxont mi alkottuk. A tárgyak egymástól eltérő kulturális tapasztalatba, termelési rendszerbe és társadalmi hálózatba ágyazottsága az egyik oldalon, és látszólagos vagy tételezett univerzalitásuk a másik oldalon, együttesen hozza létre azt a jelentéssel telített közeget, amelyben rájuk tekinthetünk, amelynek segítségével elrendezhetjük és interpretálhatjuk őket – gyűjtőként, művészettörténészként, antropológusként és e jelentésekre nyitott nézőként egyaránt. Viszont az alkotásokkal való kulturális találkozás és esztétikai érintkezés – az intellektuális kalandon túl – az érzelmi megközelítésnek is teret enged. Az intellektuális és az emocionális összetevők együtt adják a művészeti tapasztalat és a mindennapi valóság színes mintázatát.
A kérdéseket Raum Attila magángyűjtő kollekciója, illetve a kollekció Bartók 32 Galériában június 19-ig látható Az Eszelős és a Nyaktámasz című kiállítása kapcsán kezdtem el írni. A teljes szöveg a kiállításhoz készített E_katalógusban jelenik meg.
„A hagyományos afrikai maszkokkal és szobrokkal, miután szertartási használatuk befejeződött, nem törődtek többé, egyszerűen átadták azokat az enyészetnek; ez a pusztulás a meleg és nedves éghajlaton, fa és más organikus anyagok esetében gyorsan végbement.”
(Jacques Maquet)
A két rövid idézet Jacques Maquet belga származású, Párizsban, majd 1968-tól napjainkig Los Angelesben élő afrikanista Az esztétikai tapasztalat. A vizuális művészetek antropológus szemmel című könyvéből származik (magyar kiadás: 2003, Debrecen, Csokonai kiadó, 2003; az idézetek pontos helye: 22. illetve 79-80. oldal). A két mondatot azért idézem így együtt, mert érzékletesen ábrázolják azt a problémakört, ami az európai műalkotások és az Európán kívüli törzsi kultúrák – általunk műalkotásnak tekintett – tárgyainak illeszthetőségével kapcsolatos európai gondolkodásmódot jellemzik. Formai és funkcionális hasonlóságok és különbségek? Egy irányba mutató vagy széttartó alkotások? – a kérdések mindig attól függnek, mi motiválja az illesztést, és mindez hol jelenik meg időben és térben. Az egymásmellé helyezést csak művészettörténészi, vagy például antropológiai tekintettel is végigpásztázzuk-e? – ahogy például ezt Maquet teszi. És ezen belül mire irányítjuk a figyelmünket? A tárgyakat körbevevő emberi tapasztalatokra, és ezen tapasztalatokból táplálkozó vizuális megformálás hasonlóságaira? És a kulturális különbségek – amelyek e tárgyak kontextusát adják – a tárgyak formai jegyeire, alapvető funkcióikra, ezen keresztül tartalmukra is hatással vannak? Ha egy tárgy rendeltetésszerűen nem műtárgynak készül, és élete nem a megőrzéshez, hanem a feledéshez, az enyészethez és az efemer léthez kapcsolódik – mint az idézetben szereplő afrikai maszkok –, akkor ez az európai díszített tárgyakkal és műtárgyakkal való összevetésben melyek a leglényegesebb eltérések? Mit jelent, és hogyan lehetséges, hogy kulturális távoli tárgyaknál is evidensnek tetsző formai hasonlóságok adódnak? A helyzet bonyolult, sok benne a paradoxon, amit csak úgy oldhatunk fel, ha a hasonlóságokat és a különbségeket nemcsak kiemeljük és megmutatjuk, hanem elsősorban megértjük. Hiszen a paradoxont mi alkottuk. A tárgyak egymástól eltérő kulturális tapasztalatba, termelési rendszerbe és társadalmi hálózatba ágyazottsága az egyik oldalon, és látszólagos vagy tételezett univerzalitásuk a másik oldalon, együttesen hozza létre azt a jelentéssel telített közeget, amelyben rájuk tekinthetünk, amelynek segítségével elrendezhetjük és interpretálhatjuk őket – gyűjtőként, művészettörténészként, antropológusként és e jelentésekre nyitott nézőként egyaránt. Viszont az alkotásokkal való kulturális találkozás és esztétikai érintkezés – az intellektuális kalandon túl – az érzelmi megközelítésnek is teret enged. Az intellektuális és az emocionális összetevők együtt adják a művészeti tapasztalat és a mindennapi valóság színes mintázatát.
A kérdéseket Raum Attila magángyűjtő kollekciója, illetve a kollekció Bartók 32 Galériában június 19-ig látható Az Eszelős és a Nyaktámasz című kiállítása kapcsán kezdtem el írni. A teljes szöveg a kiállításhoz készített E_katalógusban jelenik meg.
2010. május 12.
a vitrin mint klasszikus múzeumi installáció
Naturhistorisches Musem, Berlin (2009 nyár)
Neues Museum, Berlin (2010 tavasz)
British Museum, London (2009 ősz)2010. május 4.
BICIKLUS avagy: a tapasztalatok elkerékpárosítása
(A szöveg a BICIKLUS című kiállítás megnyitóján hangzott el tegnap este.)
Ma esti feladatom, hogy beírjam a mozgást a nyelvbe. A mozgást, ami gurulásból, fékezésből, tekerésből, előzésből, körözésből, parkolásból, esésből és szállításból áll, illetve szétszedésről és összerakásról, ismétlődésről és ciklikusságról (hovatovább: biciklusságról) szól – kerékpáron innen és kerékpáron túl. A leíráshoz használható műfajok száma végtelen.
Kezdjük a szócikkel! Ehhez egy kimeríthetetlen kincsestárból merítettem ihletet: a Magyar Néprajzi Lexikonból. (Már több költözés alkalmával táncolt pengeélen az öt kötetes, több kilónyi sorozat, de eddig még mindig megúszta. Csak felcsapom egyik-másik kedvenc címszavamnál, és rájövök: tudománytörténeti mérföldkő.) Az egyik sokat idézett, kedvenc címszavam a mozgásról szól: a ritmusos ismétlésről, lendületes körkörös mozdulatokról, egyben az egyik legautentikusabb paraszti munkáról, a kaszás aratásról. Régen azt gondoltam, hogy a szócikknek a következőkben idézett része, csak hekkelés lehet, az alkotók tréfája az olvasóval (jobb lexikonokban van ilyen), de ma már tudom, hogy nem. A leírás teljesen komoly. Így szól: „A kaszás aratás több mozdulat pontos összehangolásából álló munkafolyamat. A kaszás arató a jobb lábával előre lép, jobb karjával a kaszát annyira fölemeli, hogy annak hegye a levágandó gabona széléig érjen, aztán erősen balfelé suhint. A jobb kéz a mell előtt keresztbe lendül, és a bal kar oldalt kinyúlik. A kasza ívalakban 2–5 cm magasan vágja el a szárat. A kaszás ezután bal lábával lép előre és megismétli a mozdulatot.” A szócikket Dr. Kósa László professzor, szakmánk akadémikusa írta. A leírás méltán vetekszik az esti torna feladatismertetésével, csak a beszámolás hiányzik: együtt, kettő, három, négy, és már lendülhetnének is egyszerre a jobbkezes kaszák. A balkezesek pedig mehetnek marokszedőnek. A témára a TÁP Színház Minden Rossz Varieté című műsorában Csík Gábor mutat egy variációt: Parasztfitnesz címen. A 2 perces magánszámban dinamikus lakodalmas zenére, feltűrt ingujjban mozogja le a kaszálás és a kapálás ismétlődésekből álló mozgássorát, beszámolással, és hogy ne legyünk féloldalasak: jobbra és balra is ismétel. És még csak nem is professzor. Mindezeket figyelembe véve végül úgy döntöttem: mégsem írok szócikket a kerékpározásról és a ciklikus, forgó mozgásról. Mert riasztóan banális lenne.
Lépjünk tovább egy másik írott műfajra, ami már a kiállításhoz mint műfajhoz is közelebb visz minket. Ez pedig a tárgyleírás. A jó tárgyleíráshoz szerintem lényeges a személyes tapasztalat: én például nem szeretek olyanról írni, amihez legalább egy egészen kis közöm nincs, és ami mint tárgy nem kelti fel az érdeklődésem. Így valószínűleg nagyon gyenge tárgyleírást tudnék készíteni egy szekérről és egy nagyestélyiről. Viszont egy NDK robotgép, egy gördeszka, egy hirdetőoszlop és például egy kerékpár rengetek kihívással kecsegtet. Talán azért van ez így, mert a tárgy- és műleírás nemcsak a világ látható, hanem láthatatlan (csak megtapasztalható, sejthető és vágyott) regisztereit is mozgásba lendíti. A kerékpárnak nemcsak kereke, kormánya, váza, lánca, ülése, zárja, fékje és csengője van. Kapcsolódik hozzá a kerékpározás élménye, az ellopás bosszúsága, a hegymenet izzadságszaga és egy új, menő modell megszerzésének vágya is. Ha az ember nem próbálta, hiába írja le az alkatrészeket, a formákat és a pedálozás mikéntjét. Ez nem lesz elég ahhoz, hogy egy kerékpár és a kerékpározás életszerűvé váljon, a műleírásnak köze legyen a világhoz.
A kiállításban látható munkák kísérleteznek a kerek felületekkel és a gurulással, a görbék és az egyenesek síkba és térbe állításával, a mozgás és a stabilitás tapasztalatainak lefordításával, a gondolkodás és a mozgás összekapcsolásával, az irányok megfordításával és annak illúziójával, vagy csupán a tárgyak elkerékpárosításával. Az alkotások felnagyítanak részleteket, vizuális nyelvre és formára fordítanak kételyeket, aggodalmat és félelmet, modelleznek tapasztalatokat, szétbontanak, egymástól elválasztanak amúgy összetartozó funkciókat, emlékeznek, emlékeztetnek, megmozgatnak, provokálnak és nevettetnek, attól függően, kinek hányszor ragadt be nadrágszára a láncba, a bokája a küllőbe, vagy hányszor kellett Chopin polonézt zongoráznia biciklizés helyett. És mindez teljesen független attól, hogy versennyel vagy kempinggel teljesítettük a távot.
Szóval egyáltalán nem könnyű mindezt beleírni a nyelvbe. Sem a formák és alakzatok, sem a kompozíciók és technikai eljárások, sem pedig az alkotások mögött meghúzódó személyes tapasztalatok felől. Biciklizni ugyan pofon egyszerű, és az is elképzelhető, hogy a kiállításon résztvevő művészek és a fotókat és történeteket beküldő fiatalok és felnőttek problémamentesen tömörülnének egy önkéntes kerékpáros klubba. És az is biztos, hogy remekül festenének együtt egy kerékpáros csoportképen. Viszont az a rossz hírem van, hogy nincs egyetlen, általános érvényű javaslatuk biciklire és biciklusra. Emellett viszont az a jó hírem van: hogy számtalan javaslatuk van. Műleírással. Ugyanis túlteljesítették a feladatot.
Ma esti feladatom, hogy beírjam a mozgást a nyelvbe. A mozgást, ami gurulásból, fékezésből, tekerésből, előzésből, körözésből, parkolásból, esésből és szállításból áll, illetve szétszedésről és összerakásról, ismétlődésről és ciklikusságról (hovatovább: biciklusságról) szól – kerékpáron innen és kerékpáron túl. A leíráshoz használható műfajok száma végtelen.Kezdjük a szócikkel! Ehhez egy kimeríthetetlen kincsestárból merítettem ihletet: a Magyar Néprajzi Lexikonból. (Már több költözés alkalmával táncolt pengeélen az öt kötetes, több kilónyi sorozat, de eddig még mindig megúszta. Csak felcsapom egyik-másik kedvenc címszavamnál, és rájövök: tudománytörténeti mérföldkő.) Az egyik sokat idézett, kedvenc címszavam a mozgásról szól: a ritmusos ismétlésről, lendületes körkörös mozdulatokról, egyben az egyik legautentikusabb paraszti munkáról, a kaszás aratásról. Régen azt gondoltam, hogy a szócikknek a következőkben idézett része, csak hekkelés lehet, az alkotók tréfája az olvasóval (jobb lexikonokban van ilyen), de ma már tudom, hogy nem. A leírás teljesen komoly. Így szól: „A kaszás aratás több mozdulat pontos összehangolásából álló munkafolyamat. A kaszás arató a jobb lábával előre lép, jobb karjával a kaszát annyira fölemeli, hogy annak hegye a levágandó gabona széléig érjen, aztán erősen balfelé suhint. A jobb kéz a mell előtt keresztbe lendül, és a bal kar oldalt kinyúlik. A kasza ívalakban 2–5 cm magasan vágja el a szárat. A kaszás ezután bal lábával lép előre és megismétli a mozdulatot.” A szócikket Dr. Kósa László professzor, szakmánk akadémikusa írta. A leírás méltán vetekszik az esti torna feladatismertetésével, csak a beszámolás hiányzik: együtt, kettő, három, négy, és már lendülhetnének is egyszerre a jobbkezes kaszák. A balkezesek pedig mehetnek marokszedőnek. A témára a TÁP Színház Minden Rossz Varieté című műsorában Csík Gábor mutat egy variációt: Parasztfitnesz címen. A 2 perces magánszámban dinamikus lakodalmas zenére, feltűrt ingujjban mozogja le a kaszálás és a kapálás ismétlődésekből álló mozgássorát, beszámolással, és hogy ne legyünk féloldalasak: jobbra és balra is ismétel. És még csak nem is professzor. Mindezeket figyelembe véve végül úgy döntöttem: mégsem írok szócikket a kerékpározásról és a ciklikus, forgó mozgásról. Mert riasztóan banális lenne.
Lépjünk tovább egy másik írott műfajra, ami már a kiállításhoz mint műfajhoz is közelebb visz minket. Ez pedig a tárgyleírás. A jó tárgyleíráshoz szerintem lényeges a személyes tapasztalat: én például nem szeretek olyanról írni, amihez legalább egy egészen kis közöm nincs, és ami mint tárgy nem kelti fel az érdeklődésem. Így valószínűleg nagyon gyenge tárgyleírást tudnék készíteni egy szekérről és egy nagyestélyiről. Viszont egy NDK robotgép, egy gördeszka, egy hirdetőoszlop és például egy kerékpár rengetek kihívással kecsegtet. Talán azért van ez így, mert a tárgy- és műleírás nemcsak a világ látható, hanem láthatatlan (csak megtapasztalható, sejthető és vágyott) regisztereit is mozgásba lendíti. A kerékpárnak nemcsak kereke, kormánya, váza, lánca, ülése, zárja, fékje és csengője van. Kapcsolódik hozzá a kerékpározás élménye, az ellopás bosszúsága, a hegymenet izzadságszaga és egy új, menő modell megszerzésének vágya is. Ha az ember nem próbálta, hiába írja le az alkatrészeket, a formákat és a pedálozás mikéntjét. Ez nem lesz elég ahhoz, hogy egy kerékpár és a kerékpározás életszerűvé váljon, a műleírásnak köze legyen a világhoz.
A kiállításban látható munkák kísérleteznek a kerek felületekkel és a gurulással, a görbék és az egyenesek síkba és térbe állításával, a mozgás és a stabilitás tapasztalatainak lefordításával, a gondolkodás és a mozgás összekapcsolásával, az irányok megfordításával és annak illúziójával, vagy csupán a tárgyak elkerékpárosításával. Az alkotások felnagyítanak részleteket, vizuális nyelvre és formára fordítanak kételyeket, aggodalmat és félelmet, modelleznek tapasztalatokat, szétbontanak, egymástól elválasztanak amúgy összetartozó funkciókat, emlékeznek, emlékeztetnek, megmozgatnak, provokálnak és nevettetnek, attól függően, kinek hányszor ragadt be nadrágszára a láncba, a bokája a küllőbe, vagy hányszor kellett Chopin polonézt zongoráznia biciklizés helyett. És mindez teljesen független attól, hogy versennyel vagy kempinggel teljesítettük a távot.
Szóval egyáltalán nem könnyű mindezt beleírni a nyelvbe. Sem a formák és alakzatok, sem a kompozíciók és technikai eljárások, sem pedig az alkotások mögött meghúzódó személyes tapasztalatok felől. Biciklizni ugyan pofon egyszerű, és az is elképzelhető, hogy a kiállításon résztvevő művészek és a fotókat és történeteket beküldő fiatalok és felnőttek problémamentesen tömörülnének egy önkéntes kerékpáros klubba. És az is biztos, hogy remekül festenének együtt egy kerékpáros csoportképen. Viszont az a rossz hírem van, hogy nincs egyetlen, általános érvényű javaslatuk biciklire és biciklusra. Emellett viszont az a jó hírem van: hogy számtalan javaslatuk van. Műleírással. Ugyanis túlteljesítették a feladatot.
2010. április 29.
Kétzseb összkomfort
Az otthon édes – ez meg nejlon. Az otthon meleg – ez meg szellős. Az otthon világos – ez meg virágos. Az otthonhoz van garázs – ehhez meg zseb. Kettő. Foltzsebek, szegéllyel. Kétzseb összkomfort.
Az elnéniesedés
Az otthonka egyfelől egy furcsa, becéző fordulat, másfelől egy roppant egyszerű és általánosan elterjedt otthoni védőruha. „Szaladgálati asszony-ruha” – ahogy Parti Nagy Lajos nevezi –, amelynek születését homály borítja. Egy napon beleesett az időgépbe, és ott ragadt, majd azóta is virágoz rendületlenül. Rákaptak a nénik, és többé nem eresztik. Ez világosan látható. Az otthonka „csak úgy lett”, és – Parti Nagy nyelvújító fordulatával – az „elnéniesedés” attribútumává vált Jól illik hozzá a testszínű nejlon térdzokni, a papucs, a hajcsavaró és az SZTK keret, a hajháló és a bevásárló cekker. Urbánus és népies változata egyaránt ismert. Amennyire abszurd, épp annyira magától értetődő, és persze nagyon is szerethető, populáris ruhadarab. Mindezek ellenére nehéz meghatározni helyét a javakkal és vágyakkal, kísértésekkel és elképzelésekkel gazdagon mintázott kortárs fogyasztói kultúra színpadán. Bár környezetbarát természetéhez nem fér kétség.
A vágyak
Gyerekkoromban úgy képzeltem, felnőtt nőként természetesen magas sarkú cipőt fogok hordani. Egy szandáltípus különös csodálattal töltött el: a teletalpas, magas talpú és sarkú női papucsszerűség, egybe öntött műanyagtalppal és színes műbőr felsőrésszel. Akkoriban ez tűnt a felnőttség legfontosabb kellékének. Ha ma eszembe jut, borzongás fog el. Kinőttem a gondolatból, belenőttem egy másikba. De a vágyak az otthonkát messziről kerülték. Nem képzeltem azt, hogy nagymamaként hajcsavarókkal a hajamban csoszogok a bejárathoz, hogy beengedjem a postást, söpröm a járdát, vagy sütöm a fánkot a konyhában – például otthonkában. Persze saját öregségünket ritkán illesztjük vágyaink sorába, ha mégis, akkor szörfdeszkára, lóhátra, napsütötte virágoskertre gondolunk inkább, mint nyugodt és velünk öregedő otthonunkra, otthonkás idős-önmagunkra. Pedig lehet, hogy közelebb járnánk a valósághoz.
Egy kis tipológia
Az otthonka a védő- és egyenruhák univerzumában a köténnyel és a köpennyel mutat közelebbi rokonságot, nemcsak mindennapi használata miatt, hanem formai jegyei alapján is. A trapézszabás (kis mellbevarrással és karcsúsítással), ujjrész helyett karkivágás, elől gombolós fazon – mindez alkalmassá teszi arra, hogy az utcai vagy otthoni öltözet fölé húzzuk. Nagy melegben könnyű nyári ruhaként is hordható viselet. Színes mintázatán nem látszik a piszok, ha mégis, akkor egy gyors mosás, és délutánra már száraz is. És: csak semmi vasalás! Leggyakrabban virágmintás, de pötty- és foltmintás változatokban is él, ritkán pedig egyszínű példányokkal is találkozhatunk. Áttetsző műanyag gombbal záródik. Zsebeiben egy kisebb szakácskönyv vagy jegyzetfüzet is könnyedén megbúvik. Ha rápöccen a parázs, megolvad és megbarnul, égett édeskés műanyagillattal jelzi a sérülést. Színtiszta plasztik kor. (Lehet, hogy mégsem olyan rég esett az időgépbe?)
Valakik varrják, valahol, vásárokban, munkaruházati boltokban kifogyhatatlan készletekben halmozódik, és ma már az Interneten is kapható. Örökké virágozódik az elnéniesedés világszínpadán. Pedig kétzseb összkomfort csupán.
A szöveg a Tudatos vásárló soron következő Otthon - lakás témájú számához készült.
2010. április 20.
Háztartási robotok és a csajozós nyúlhaver
Amikor otthonainkra gondolunk, könnyen gördülnek le szemünk előtt különböző tárgylisták: legszükségesebb, legszeretettebb tárgyainkról, melyek nélkül nem tudjuk elképzelni az életet (vagy csak nehezen), melyeket biztos magunkkal viszünk, ha költözünk. De eszközleltáraink időben változnak: hiszen más lábasban főzünk, mint húsz éve, más kanállal kanalazunk, más széken ülünk, és az is könnyen lehet, hogy kicseréltük a kádat, a sószórót, a habverőt és a karácsonyfatalpat is. Mert ez a dolgok rendje: elhasználódnak, eltömődnek, elfeketednek, elvesznek és eltörnek. Ami egykor fontos és nélkülözhetetlen volt, idővel fölöslegessé és eldobhatóvá válik. Vagy egyszerűen kimegy a divatból. Ha tetszik, ha nem. De mi történik az elromlott, modernebbre cserélt, kicsorbult, haszontalanná, fölöslegessé és eldobhatóvá vált eszközökkel? Egy részük végleg eltűnik, más részük viszont fondorlatosan visszaszivárog hétköznapjainkba. Nézzük néhány szerencsés flótást!
Fürdőkád és korcsolya, egy forgószék talpa, kerékpárfelni, nagyítógép és krumplisütő rács, edényfedő, kádlefolyó, virágtartó, kávéfőző szűrő és betét, karácsonyfatalp, újságtartó, virágtartó, zárbetét. Vagy: szűrőkanál, éjjeliszekrény, hintaszékláb, tálca, zuhanycső, zöldségpároló rács, hulladékfa, porszívó, vasaló, kukta, gereblye és fedő. Első pillantásra egyszerű és szimpla tárgyak. De másodikra, Páhi Péter használati funkcióval rendelkező szobrainak alkotóelemei. A fröccs-csináló gép, a teafőző, a pálinkafőző, a zsíroskenyér készítő, a tej és kakaó (felnőtteknek: vörösbor és fehérbor) adagoló, a szalonnasütő, a kerti medence – és a csajozós nyúlhaver. Szerepük szerint egy robot, egy légy, egy hal, egy kacsa, egy ringó dada, egy kutya, egy béka – és egy csajozós nyúlhaver. A konyha, a szoba, a garázs és a kamra tárgyai kelnek új életre, és válnak egy háztartási sci-fi történet főszereplőivé. Persze nem varázsütésre.
Páhi Péter ugyanis nem pusztán kreatív garázsmester, hanem kifinomult anyagismerettel rendelkező alkotó, aki tervezéssel, precizitással, kísérletezéssel, kíváncsisággal, játékkal, humorral és iróniával dolgozik – bár végül mégiscsak fúr-farag. Szobrai minden apró részletükben igényesek, látszik rajtuk a figyelem, a gondolkodás, a részlet- és ötletgazdagság: minden kivehető, használható, majd helyre tehető. Háziasszony nyelven szólva: nemcsak csudaszépek, hanem csudafontosak is. Ők az „Új haverok”: akik szépek és funkcionálisak, de leginkább kritikusak és szemtelenek. Azt ábrázolják, ami közvetlenül körülvesz minket: a háztartást, az abszurditásig fejlesztett funkciót és a megszemélyesített technikai környezetet. A formák, a szereplők és a funkciók könnyen felismerhetőek, a bennük rejlő fanyar humor miatt pedig roppant szerethetőek. Kutyában szalonna, kacsában zsír, dajkában tej (vagy bor), békában tó, légyben méz, a halban pedig párolódó pálinka. Egy kicsit minden a feje tetejére áll, aztán precízen és játékosan helyrebillen. A háztartás nem lesz egyszerűbb, de mindenképpen szórakoztatóbb.
Páhi Péter: Új haverok, Kortárs Művészeti Intézet – Dunaújváros, 2010. március 5. – április 2.
Páhi Péter honlapja: http://www.pahifekete.hu/; a Kortárs Művészeti Intézet honlapja: http://www.ica-d.hu/
A fotókat Páhi Péter készítette, a többi haver a honlapján megnézhető. A szöveg a Tudatos vásárló soron következő Otthon - lakás témájú számához készült. Várható megjelenés: nyár.
Fürdőkád és korcsolya, egy forgószék talpa, kerékpárfelni, nagyítógép és krumplisütő rács, edényfedő, kádlefolyó, virágtartó, kávéfőző szűrő és betét, karácsonyfatalp, újságtartó, virágtartó, zárbetét. Vagy: szűrőkanál, éjjeliszekrény, hintaszékláb, tálca, zuhanycső, zöldségpároló rács, hulladékfa, porszívó, vasaló, kukta, gereblye és fedő. Első pillantásra egyszerű és szimpla tárgyak. De másodikra, Páhi Péter használati funkcióval rendelkező szobrainak alkotóelemei. A fröccs-csináló gép, a teafőző, a pálinkafőző, a zsíroskenyér készítő, a tej és kakaó (felnőtteknek: vörösbor és fehérbor) adagoló, a szalonnasütő, a kerti medence – és a csajozós nyúlhaver. Szerepük szerint egy robot, egy légy, egy hal, egy kacsa, egy ringó dada, egy kutya, egy béka – és egy csajozós nyúlhaver. A konyha, a szoba, a garázs és a kamra tárgyai kelnek új életre, és válnak egy háztartási sci-fi történet főszereplőivé. Persze nem varázsütésre.Páhi Péter ugyanis nem pusztán kreatív garázsmester, hanem kifinomult anyagismerettel rendelkező alkotó, aki tervezéssel, precizitással, kísérletezéssel, kíváncsisággal, játékkal, humorral és iróniával dolgozik – bár végül mégiscsak fúr-farag. Szobrai minden apró részletükben igényesek, látszik rajtuk a figyelem, a gondolkodás, a részlet- és ötletgazdagság: minden kivehető, használható, majd helyre tehető. Háziasszony nyelven szólva: nemcsak csudaszépek, hanem csudafontosak is. Ők az „Új haverok”: akik szépek és funkcionálisak, de leginkább kritikusak és szemtelenek. Azt ábrázolják, ami közvetlenül körülvesz minket: a háztartást, az abszurditásig fejlesztett funkciót és a megszemélyesített technikai környezetet. A formák, a szereplők és a funkciók könnyen felismerhetőek, a bennük rejlő fanyar humor miatt pedig roppant szerethetőek. Kutyában szalonna, kacsában zsír, dajkában tej (vagy bor), békában tó, légyben méz, a halban pedig párolódó pálinka. Egy kicsit minden a feje tetejére áll, aztán precízen és játékosan helyrebillen. A háztartás nem lesz egyszerűbb, de mindenképpen szórakoztatóbb.Páhi Péter: Új haverok, Kortárs Művészeti Intézet – Dunaújváros, 2010. március 5. – április 2.Páhi Péter honlapja: http://www.pahifekete.hu/; a Kortárs Művészeti Intézet honlapja: http://www.ica-d.hu/
A fotókat Páhi Péter készítette, a többi haver a honlapján megnézhető. A szöveg a Tudatos vásárló soron következő Otthon - lakás témájú számához készült. Várható megjelenés: nyár.
2010. április 9.
2010. március 26.
bosszúságüzlet (jelenet, kiállítási installáció)
(Alkalmi műsorszám: a március 27-i Színházi Világnap alkalmából!)
vevő: Jó napot! Szeretnék egy pár pantonettet rendelni, 37-es méretben.
eladó: A jövő héten tessék jönni, pantonettre nem fogadunk el rendelést.
vevő: Miért?
eladó: Mert nincs hozzá elég anyag.
(egy héttel később:)
vevő: Jó napot! Egy hete voltam itt. Pantonettet szeretnék.
eladó: Csak bevonatlan sarokkal vállaljuk.
vevő: Miért?
eladó: Kevés a bőr, és amúgy sem kifizetődő.
vevő: Hát akkor eddig miért csinálták?
eladó: Kísérletként, de most már nem engedi a főnökség.
(pantonett: elől-hátul nyitott, magasított, vagy tömbsarkú cipő)
riporter/narrátor (a nézőknek): Ugye jól ismerik az érzést, amikor szeretnének valamit, például egy csinos szandált, látták már máson, de mégsem tudják megvenni, mert a kereslet ellenére, nem készíti a gyártó? Most egy rövid életű szandál után nyomozunk. A bolt vezetőjét kérdezem a titokzatos pantonettről: Miért nem készítenek többet, ha a vásárlók erre vágynak?
Kovács boltvezető: A pantonettel, ezzel a 152 forint 80 filléres saruval, rengeteg gondunk van. A bevont sarkú pantonett anyagszükséglete jóval nagyobb, mint más szandáloké. De az árkülönbözetet nem számíthatjuk fel a vevőnek. Ráfizetéssel készítettük a pantonetteket, ezért kénytelenek voltunk figyelmeztetni az üzletvezetőt, hogy mérsékelje az ilyen sarúkra a rendelést.
riporter/narrátor (újra a nézőknek): A bevont sarkú pantonett születését különben homály fedi. Valakinek, vagy valakiknek szívességből csinálták. Sokaknak megtetszett és ma ilyet keres a hölgyek jórésze. A gyártók eleget tennének az igényeknek, ha a vevő a többlet anyag- és bőrköltséget megfizetné.
Kovács boltvezető: Tavaly az új modellek árvetésével együtt a bevont sarkú pantonettre is felterjesztettünk árvetést. A központ azonban arra az álláspontra helyezkedett, hogy a termékek árát nem szabad megváltoztatni, mivel a fogyasztó érdeke azt kívánja, hogy a szolgáltatások ára alacsony maradjon.
riporter/narrátor: De a fogyasztó érdeke azt is kívánja, hogy a típusmodelltől eltérő kívánságait a pénzéért teljesítsék. Kapjon 152 forint 80 fillérért szabványmodellt, de húsz-harminc forinttal drágábban például bevont sarkút, vagy aranypántost. Ön nem így gondolja?
Kovács boltvezető: Az mindegy, hogy én mit gondolok. A mértékutáni egyben azt is jelenti, hogy rendelés utáni. De a rendeletek nem engedélyezik az előregyártást. Korábban, amikor nem volt munka, szemet hunytunk a szabálytalanságok fölött, és gyártottunk pantonetteket, de ha a szabályokat betartjuk, akkor előrendelést nem fogadhatunk el.
riporter/narrátor (a nézőknek): De miért vannak olyan rendeletek, amelyeknek csak a megsértésével lehet összhangot teremteni kereslet és kínálat között? Önök értik ezt, Hölgyeim?
narrátor/riporter: Régi igazság, hogy könnyű ott eladónak lenni, ahol van áru. Annál nehezebb azonban ott, ahol hiány mutatkozik egyes keresett cikkekből. (hosszú sor áll, tolong a pult mögött)
vevő1: Fehér cérnát kérek.
eladó: Nincs.
vevő2: Inggombot kérek.
eladó: Nylont vagy gyöngyházat?
vevő2: Gyöngyházat, azt lehet vasalni.
vevő3: Nekem fekete patentre lenne szükségem.
eladó: Csak ezüstszínű van. Abból adhatok?
vevő1: Esetleg kaphatnék 25-ös fehér zippzárat?
eladó: Nincs.
riporter/narrátor (a nézőknek): Rövid és lakonikus mondatok követik egymás, melyekben gyakran ismétlődik ez a kurta szó: nincs. Az eladók arcán szinte látni, hogy szívesebben mondanák az ellenkezőjét: van. Hiszen délután, amikor levetik a fekete klottköpenyt, ők is bizonyára betérnek egy-egy boltba, és odaállnak a pult elé vásárolni. Ők sem szívesen hallják az elutasítást: nincs, elfogyott, majd a jövő héten. De hát ki hallja ezt szívesen, ugyebár?
szereplők: Bánki Gergő, Csík Gábor, Máthé Zsolt, Schönberger Ádám, Tamási Zoltán; operatőr: Somogyvári Gergő; hangmérnök: Gáspár Szabolcs; vágó: Feszt Judit; ötlet, szerkesztés: Frazon Zsófia és Katarina Šević
A jelenet A nagy üzlet – Mindig Mindenkinek Mindent című kiállításhoz készült. A jelenetekben megörökített helyzetek és személyek hasonlósága a valósággal nem csupán a véletlen műve. Az elhangzó szövegek a Dunaújvárosi Hírlap hasábjain jelentek meg a hatvanas években. A jelenetek a cikkek szövegeinek szerkesztett, dialógusba rendezett változatai. A kiállítás 2010. április 2-ig látható a Kortárs Művészeti Intézetben Dunaújvárosban.
vevő: Jó napot! Szeretnék egy pár pantonettet rendelni, 37-es méretben.
eladó: A jövő héten tessék jönni, pantonettre nem fogadunk el rendelést.
vevő: Miért?
eladó: Mert nincs hozzá elég anyag.
(egy héttel később:)
vevő: Jó napot! Egy hete voltam itt. Pantonettet szeretnék.
eladó: Csak bevonatlan sarokkal vállaljuk.
vevő: Miért?
eladó: Kevés a bőr, és amúgy sem kifizetődő.
vevő: Hát akkor eddig miért csinálták?
eladó: Kísérletként, de most már nem engedi a főnökség.
(pantonett: elől-hátul nyitott, magasított, vagy tömbsarkú cipő)
riporter/narrátor (a nézőknek): Ugye jól ismerik az érzést, amikor szeretnének valamit, például egy csinos szandált, látták már máson, de mégsem tudják megvenni, mert a kereslet ellenére, nem készíti a gyártó? Most egy rövid életű szandál után nyomozunk. A bolt vezetőjét kérdezem a titokzatos pantonettről: Miért nem készítenek többet, ha a vásárlók erre vágynak?Kovács boltvezető: A pantonettel, ezzel a 152 forint 80 filléres saruval, rengeteg gondunk van. A bevont sarkú pantonett anyagszükséglete jóval nagyobb, mint más szandáloké. De az árkülönbözetet nem számíthatjuk fel a vevőnek. Ráfizetéssel készítettük a pantonetteket, ezért kénytelenek voltunk figyelmeztetni az üzletvezetőt, hogy mérsékelje az ilyen sarúkra a rendelést.
riporter/narrátor (újra a nézőknek): A bevont sarkú pantonett születését különben homály fedi. Valakinek, vagy valakiknek szívességből csinálták. Sokaknak megtetszett és ma ilyet keres a hölgyek jórésze. A gyártók eleget tennének az igényeknek, ha a vevő a többlet anyag- és bőrköltséget megfizetné.
Kovács boltvezető: Tavaly az új modellek árvetésével együtt a bevont sarkú pantonettre is felterjesztettünk árvetést. A központ azonban arra az álláspontra helyezkedett, hogy a termékek árát nem szabad megváltoztatni, mivel a fogyasztó érdeke azt kívánja, hogy a szolgáltatások ára alacsony maradjon.
riporter/narrátor: De a fogyasztó érdeke azt is kívánja, hogy a típusmodelltől eltérő kívánságait a pénzéért teljesítsék. Kapjon 152 forint 80 fillérért szabványmodellt, de húsz-harminc forinttal drágábban például bevont sarkút, vagy aranypántost. Ön nem így gondolja?
Kovács boltvezető: Az mindegy, hogy én mit gondolok. A mértékutáni egyben azt is jelenti, hogy rendelés utáni. De a rendeletek nem engedélyezik az előregyártást. Korábban, amikor nem volt munka, szemet hunytunk a szabálytalanságok fölött, és gyártottunk pantonetteket, de ha a szabályokat betartjuk, akkor előrendelést nem fogadhatunk el.
riporter/narrátor (a nézőknek): De miért vannak olyan rendeletek, amelyeknek csak a megsértésével lehet összhangot teremteni kereslet és kínálat között? Önök értik ezt, Hölgyeim?
narrátor/riporter: Régi igazság, hogy könnyű ott eladónak lenni, ahol van áru. Annál nehezebb azonban ott, ahol hiány mutatkozik egyes keresett cikkekből. (hosszú sor áll, tolong a pult mögött)vevő1: Fehér cérnát kérek.
eladó: Nincs.
vevő2: Inggombot kérek.
eladó: Nylont vagy gyöngyházat?
vevő2: Gyöngyházat, azt lehet vasalni.
vevő3: Nekem fekete patentre lenne szükségem.
eladó: Csak ezüstszínű van. Abból adhatok?
vevő1: Esetleg kaphatnék 25-ös fehér zippzárat?
eladó: Nincs.
riporter/narrátor (a nézőknek): Rövid és lakonikus mondatok követik egymás, melyekben gyakran ismétlődik ez a kurta szó: nincs. Az eladók arcán szinte látni, hogy szívesebben mondanák az ellenkezőjét: van. Hiszen délután, amikor levetik a fekete klottköpenyt, ők is bizonyára betérnek egy-egy boltba, és odaállnak a pult elé vásárolni. Ők sem szívesen hallják az elutasítást: nincs, elfogyott, majd a jövő héten. De hát ki hallja ezt szívesen, ugyebár?
szereplők: Bánki Gergő, Csík Gábor, Máthé Zsolt, Schönberger Ádám, Tamási Zoltán; operatőr: Somogyvári Gergő; hangmérnök: Gáspár Szabolcs; vágó: Feszt Judit; ötlet, szerkesztés: Frazon Zsófia és Katarina Šević
A jelenet A nagy üzlet – Mindig Mindenkinek Mindent című kiállításhoz készült. A jelenetekben megörökített helyzetek és személyek hasonlósága a valósággal nem csupán a véletlen műve. Az elhangzó szövegek a Dunaújvárosi Hírlap hasábjain jelentek meg a hatvanas években. A jelenetek a cikkek szövegeinek szerkesztett, dialógusba rendezett változatai. A kiállítás 2010. április 2-ig látható a Kortárs Művészeti Intézetben Dunaújvárosban.
2010. március 11.
Vevőt nem engedünk el!
(A jelenet A nagy üzlet – Mindig Mindenkinek Mindent című kiállításhoz készült. A jelenetekben megörökített helyzetek és személyek hasonlósága a valósággal nem csupán a véletlen műve. Az elhangzó szövegek a Dunaújvárosi Hírlap hasábjain jelentek meg a hatvanas években. A jelenetek a cikkek szövegeinek szerkesztett, dialógusba rendezett változatai. A kiállítás 2010. április 2-ig látható a Kortárs Művészeti Intézetben Dunaújvárosban. És még: HELP ICA!) 
narrátor/riporter (kifelé): Ahogy ezt mindannyian érezzük, az átalakulás évtizedeit éljük. A szocializmus korai időszakában nem teremtődhetett meg egy csapásra az új társadalom kultúrája. Mindez fokozatosan jön létre. Újonnan alakul, vagy újjászületik és virágzásnak indul – akárcsak népi iparművészetünk forma- és díszítőkincse. A történelmi fejlődés törvényszerűsége folytán a kultúrának más lesz a kapcsolata a mai kor emberével, akinek érzéstudata, környezete és igényessége a magyar népművészet magasabb mechanikai fokon való megjelenését is követeli. És ahogy a népi hagyományok az ipari városok modern kultúrájához is illeszkednek, egyre inkább szűkül és elmosódik a határ a város és a falu élete között. Ennek a fejlődésnek szerves részét képezik a nők ezreit foglalkoztató háziipari szövetkezetek is. A minap a helyi háziipari szövetkezet részlegeiben és üzletében jártunk, vezetőket és dolgozókat kérdeztünk munkájukról.
Marika, a színek harmóniájának művésze (nyilatkozik): Mi, akik valamennyien együtt végezzük szövetkezetünk kaleidoszkópszerűen változatos munkáját, tudjuk, hogy a nők egyik sajátos, szép hivatása az otthon és a környezet megszépítése. Mégis sok nehézséget okoz számukra az ízléses, szép kézimunkaminták előteremtése. Ezt segítik a szövetkezet gondozásában és felügyelete mellett megjelenő mintakönyvek és leírások.
narrátor/riporter (kérdezi): És honnan jönnek a minták, hogyan népszerűsítik az új, ízléses mintakincset?
Marika, az újvárosi színek harmóniájának művésze (nyilatkozik): A háziipari tervezők igen gyakran történelmileg kifejlődött családi hagyományok alapján fejtik ki művészeti tevékenységüket. Mi ezeket építjük be nevelési és ízlésformálási céllal kiadványainkba. Termékeket és a kézimunkákat helyi lányok és asszonyok készítik, a szövetkezeti profilnak megfelelő mintakönyvek és a szabásminták segítségével. De javítási munkákat is vállalunk.
narrátor/riporter (kifelé): Nézzük, kikre számíthatnak az újonnan alakuló háziipari szövetkezet vezetői!
Sz. Jánosné az élelmes, négygyerekes háziasszony és családanya (nyilatkozik): Hát, én a gyárba meg az üzembe nem tudok elmenni dolgozni, mert a négy gyerek nem engedi a váltóműszakot. A pénz pedig kell, a négy gyerek sok ruhát elnyű, sok kenyerek megeszik. Varrni tudok, egész ügyesen, ha lesz itt háziipari szövetkezet, szívesen bedolgozok. Öt-hatszáz forintot biztos megkeresek majd minden hónapban, és emellett az itthoni házimunkát is el tudom látni még.
narrátor/riporter: És milyen munkában számítanak a helyi háziasszonyokra? – kérdezem Jelineknét, a most alakuló új szövetkezeti részleg vezetőjét.
Jelinekné (a helyi háziipari szövetkezet részlegvezetője): Mindenféle kézimunkában: kötés, fehérneműjavítás, műstoppolás, szemfelszedés, függöny és szőnyegjavítás, fürdőruha és fűzőkészítés, gumírozás, kalaptisztítás, nyakkendőjavítás, és még sorolhatnám. Egyben biztos vagyok: bárki, bármilyen munkával fordul hozzánk, nem utasítjuk el! Ha esetleg itt, a városban nem tudunk eleget tenni a vállalásnak, akkor Székesfehérvárra küldjük. Szövetkezetünk jelszava: „Vevőt nem engedünk el!” Erre mindig ügyelünk. Dunaújvárosban sok az állásnélküli asszony, akiknek a pesti mintára megszervezett, otthoni bedolgozókkal működő szövetkezeti részleg megfelelő munkalehetőséget ad.
narrátor/riporter (kifelé a kirakat előtt állva): Hát ne tétlenkedjenek kedves Lányok és Asszonyok! (összegzésként) A textiljavítások és varrások mellett az ország más szövetkezeteinek ízléses népművészeti tárgyai is csábítóan kínálják magukat a Háziipari és Népművészeti Boltban. A nagy üzlet gazdagon zsúfolt kirakatában népművészeti és hagyományos asztalterítők, hímzésgarnitúrák, fafaragás, papucsok, kötött férfi és női pulóverek, szép egyedi fonott táskák, népi hímzésű és modern mintás torontáli szőnyegek, faliszőnyegek, függönyök és szőttes párnák várakoznak a vásárlókra. A bolt igazi profilja viszont nemcsak a tárgyak árusítása, hanem a modern lakáskultúra helyi igényeinek és ízlésvilágának formálása. A használati tárgyak és textilek magától értetődően találják meg helyüket a modern munkáslakásokban is.
szereplők: Bánki Gergő, Csík Gábor, Máthé Zsolt, Schönberger Ádám, Tamási Zoltán; operatőr: Somogyvári Gergő; hangmérnök: Gáspár Szabolcs; vágó: Feszt Judit; ötlet, szerkesztés: Frazon Zsófia és Katarina Šević
narrátor/riporter (kifelé): Ahogy ezt mindannyian érezzük, az átalakulás évtizedeit éljük. A szocializmus korai időszakában nem teremtődhetett meg egy csapásra az új társadalom kultúrája. Mindez fokozatosan jön létre. Újonnan alakul, vagy újjászületik és virágzásnak indul – akárcsak népi iparművészetünk forma- és díszítőkincse. A történelmi fejlődés törvényszerűsége folytán a kultúrának más lesz a kapcsolata a mai kor emberével, akinek érzéstudata, környezete és igényessége a magyar népművészet magasabb mechanikai fokon való megjelenését is követeli. És ahogy a népi hagyományok az ipari városok modern kultúrájához is illeszkednek, egyre inkább szűkül és elmosódik a határ a város és a falu élete között. Ennek a fejlődésnek szerves részét képezik a nők ezreit foglalkoztató háziipari szövetkezetek is. A minap a helyi háziipari szövetkezet részlegeiben és üzletében jártunk, vezetőket és dolgozókat kérdeztünk munkájukról.Marika, a színek harmóniájának művésze (nyilatkozik): Mi, akik valamennyien együtt végezzük szövetkezetünk kaleidoszkópszerűen változatos munkáját, tudjuk, hogy a nők egyik sajátos, szép hivatása az otthon és a környezet megszépítése. Mégis sok nehézséget okoz számukra az ízléses, szép kézimunkaminták előteremtése. Ezt segítik a szövetkezet gondozásában és felügyelete mellett megjelenő mintakönyvek és leírások.narrátor/riporter (kérdezi): És honnan jönnek a minták, hogyan népszerűsítik az új, ízléses mintakincset?
Marika, az újvárosi színek harmóniájának művésze (nyilatkozik): A háziipari tervezők igen gyakran történelmileg kifejlődött családi hagyományok alapján fejtik ki művészeti tevékenységüket. Mi ezeket építjük be nevelési és ízlésformálási céllal kiadványainkba. Termékeket és a kézimunkákat helyi lányok és asszonyok készítik, a szövetkezeti profilnak megfelelő mintakönyvek és a szabásminták segítségével. De javítási munkákat is vállalunk.
narrátor/riporter (kifelé): Nézzük, kikre számíthatnak az újonnan alakuló háziipari szövetkezet vezetői!Sz. Jánosné az élelmes, négygyerekes háziasszony és családanya (nyilatkozik): Hát, én a gyárba meg az üzembe nem tudok elmenni dolgozni, mert a négy gyerek nem engedi a váltóműszakot. A pénz pedig kell, a négy gyerek sok ruhát elnyű, sok kenyerek megeszik. Varrni tudok, egész ügyesen, ha lesz itt háziipari szövetkezet, szívesen bedolgozok. Öt-hatszáz forintot biztos megkeresek majd minden hónapban, és emellett az itthoni házimunkát is el tudom látni még.
narrátor/riporter: És milyen munkában számítanak a helyi háziasszonyokra? – kérdezem Jelineknét, a most alakuló új szövetkezeti részleg vezetőjét.
Jelinekné (a helyi háziipari szövetkezet részlegvezetője): Mindenféle kézimunkában: kötés, fehérneműjavítás, műstoppolás, szemfelszedés, függöny és szőnyegjavítás, fürdőruha és fűzőkészítés, gumírozás, kalaptisztítás, nyakkendőjavítás, és még sorolhatnám. Egyben biztos vagyok: bárki, bármilyen munkával fordul hozzánk, nem utasítjuk el! Ha esetleg itt, a városban nem tudunk eleget tenni a vállalásnak, akkor Székesfehérvárra küldjük. Szövetkezetünk jelszava: „Vevőt nem engedünk el!” Erre mindig ügyelünk. Dunaújvárosban sok az állásnélküli asszony, akiknek a pesti mintára megszervezett, otthoni bedolgozókkal működő szövetkezeti részleg megfelelő munkalehetőséget ad.
narrátor/riporter (kifelé a kirakat előtt állva): Hát ne tétlenkedjenek kedves Lányok és Asszonyok! (összegzésként) A textiljavítások és varrások mellett az ország más szövetkezeteinek ízléses népművészeti tárgyai is csábítóan kínálják magukat a Háziipari és Népművészeti Boltban. A nagy üzlet gazdagon zsúfolt kirakatában népművészeti és hagyományos asztalterítők, hímzésgarnitúrák, fafaragás, papucsok, kötött férfi és női pulóverek, szép egyedi fonott táskák, népi hímzésű és modern mintás torontáli szőnyegek, faliszőnyegek, függönyök és szőttes párnák várakoznak a vásárlókra. A bolt igazi profilja viszont nemcsak a tárgyak árusítása, hanem a modern lakáskultúra helyi igényeinek és ízlésvilágának formálása. A használati tárgyak és textilek magától értetődően találják meg helyüket a modern munkáslakásokban is.szereplők: Bánki Gergő, Csík Gábor, Máthé Zsolt, Schönberger Ádám, Tamási Zoltán; operatőr: Somogyvári Gergő; hangmérnök: Gáspár Szabolcs; vágó: Feszt Judit; ötlet, szerkesztés: Frazon Zsófia és Katarina Šević
fotó: Katarina Šević
2010. március 8.
a nagy üzlet - mindig mindenkinek mindent
(A szöveg A nagy üzlet – Mindig Mindenkinek Mindent című kiállításhoz készült, ami 2010. április 2-ig látható a Kortárs Művészeti Intézetben Dunaújvárosban. És még: HELP ICA!)
Amikor virágzott a kapitalista termelés és fogyasztás, huszonnyolc angol takács egyszerre a homlokára csapott. Rochdale volt az ő városuk, ők pedig a híres takácsok, akik egy nagy asztal köré gyűltek, és addig gondolkodtak, míg gondolataiknak formája lett, a forma gyakorlattá érett, a gyakorlat pedig mintává vált. Akik látták, úgy mesélték, igencsak jól ment a közös bolt, csinosak voltak az újonnan épített házak, remekek a termékek, figyelem és segítség szőtte be szorgos hétköznapjaikat. Szövetkezet lett a nevük.
A többi ember persze nem nagyon értette, mi fán terem a szövetkezet, de akkor felállt a legokosabb, és hangosan elmondta. Legyen a legfontosabb a nyitottság! Legyen! – skandálták a többiek. Aztán az igazságosság! Úgy van! – helyeseltek. Majd a kedvezményesség és a tőkekorlátozás! Micsoda? – kérdezték. Igen, igen, a tőkekorlátozás és a visszaszorított tőkekamat. Ejha! – csodálkoztak az emberek. Aztán semmi cserebere, seftelés, csak készpénzes vásárlás! Úgy van! És legyen még vallási és politikai semlegesség is! Legyen! Legyen! – értettek egyet. És persze tanulás egy egész életen át! Egy életen át! Egy életen át! – szólt az éljenzés és hurrázás.
Mire idáig értek az alapelvek sorolásában, már számtalan követő járt a nyomukban. Mi derék magyarok sem tétlenkedtünk soká. Volt nekünk egy grófunk, szociális érzékenységgel, üzleti érzékkel, tőkével és kezdeményezéssel, így lett nekünk is hamar szövetkezetünk, HANGYA néven. Bár grófi volt a kezdeményezés, volt ott kérem autonómia, demokrácia, önkéntesség, közös tulajdon, megtakarítás, jobb élet és nemes cél. Ekkor még minden eszményien alakult: vidék és város egymásra talált a fogyasztás és kereskedelem hangya-járatokkal sűrűn tarkított talaján.
Jó, mondta a gróf. Csak aztán jött a tanácsköztársaság és a munkásirányítás. Majd annak is vége lett. Kis szusszanás, virágzó ÁFÉSZ, de végül a világválságban és a világháborúban minden fejtetőre állt. Mindezek tetejébe beköszöntött az államszocializmus. A grófi éra pedig fogta magát, és végleg visszavonulót fújt. A többiek meg beléptek a közösbe. Ki így, ki úgy. Felőlem!
a kép forrása: Szövetkezet című lap (repro)
Jöttek az új szavak: terv és tervutasítás, a szocialista vállalás, a brigád és a központi irányítás, és persze nevelés, tanítás és oktatás. A takarékoskodást úgy hívták árleszállítás, a bevásárlást, hogy fogyasztás, a szövetkezet pedig hipp-hopp a szocialista tulajdon egy formájává vált. A gróf meg a takácsok erre a változatra rá sem ismertek volna. Úgy bizony, elvtárs! Persze – mint minden mesében – ebben is voltak kalandos történetek, csodás tárgyak és mindent legyőző helyi hősök. Meg sikerek. Meg tervek. Meg tanulságok. Meg kópék. De nemsokára megint minden megváltozott: a történetek, a tárgyak, a hősök, a sikerek, a tervek és a tanulságok. Meg a rendszer. Meg a szótár. Meg a kópék. Aztán eluralkodott a tanácstalanság.
fotó: Katarina Sevic (Schönberger Ádám, Máthé Zsolt, Csík Gábor,
Mostanra a hősök elfáradtak a hosszú mesében. Ezért most pihennek. A takácsok, a gróf és az áruház igazgató még hallottak messziről egy tompa puffanást. Azóta is keresik az okát. Ki így, ki úgy.
Amikor virágzott a kapitalista termelés és fogyasztás, huszonnyolc angol takács egyszerre a homlokára csapott. Rochdale volt az ő városuk, ők pedig a híres takácsok, akik egy nagy asztal köré gyűltek, és addig gondolkodtak, míg gondolataiknak formája lett, a forma gyakorlattá érett, a gyakorlat pedig mintává vált. Akik látták, úgy mesélték, igencsak jól ment a közös bolt, csinosak voltak az újonnan épített házak, remekek a termékek, figyelem és segítség szőtte be szorgos hétköznapjaikat. Szövetkezet lett a nevük.
A többi ember persze nem nagyon értette, mi fán terem a szövetkezet, de akkor felállt a legokosabb, és hangosan elmondta. Legyen a legfontosabb a nyitottság! Legyen! – skandálták a többiek. Aztán az igazságosság! Úgy van! – helyeseltek. Majd a kedvezményesség és a tőkekorlátozás! Micsoda? – kérdezték. Igen, igen, a tőkekorlátozás és a visszaszorított tőkekamat. Ejha! – csodálkoztak az emberek. Aztán semmi cserebere, seftelés, csak készpénzes vásárlás! Úgy van! És legyen még vallási és politikai semlegesség is! Legyen! Legyen! – értettek egyet. És persze tanulás egy egész életen át! Egy életen át! Egy életen át! – szólt az éljenzés és hurrázás.
Mire idáig értek az alapelvek sorolásában, már számtalan követő járt a nyomukban. Mi derék magyarok sem tétlenkedtünk soká. Volt nekünk egy grófunk, szociális érzékenységgel, üzleti érzékkel, tőkével és kezdeményezéssel, így lett nekünk is hamar szövetkezetünk, HANGYA néven. Bár grófi volt a kezdeményezés, volt ott kérem autonómia, demokrácia, önkéntesség, közös tulajdon, megtakarítás, jobb élet és nemes cél. Ekkor még minden eszményien alakult: vidék és város egymásra talált a fogyasztás és kereskedelem hangya-járatokkal sűrűn tarkított talaján.
Jó, mondta a gróf. Csak aztán jött a tanácsköztársaság és a munkásirányítás. Majd annak is vége lett. Kis szusszanás, virágzó ÁFÉSZ, de végül a világválságban és a világháborúban minden fejtetőre állt. Mindezek tetejébe beköszöntött az államszocializmus. A grófi éra pedig fogta magát, és végleg visszavonulót fújt. A többiek meg beléptek a közösbe. Ki így, ki úgy. Felőlem!
a kép forrása: Szövetkezet című lap (repro)
Jöttek az új szavak: terv és tervutasítás, a szocialista vállalás, a brigád és a központi irányítás, és persze nevelés, tanítás és oktatás. A takarékoskodást úgy hívták árleszállítás, a bevásárlást, hogy fogyasztás, a szövetkezet pedig hipp-hopp a szocialista tulajdon egy formájává vált. A gróf meg a takácsok erre a változatra rá sem ismertek volna. Úgy bizony, elvtárs! Persze – mint minden mesében – ebben is voltak kalandos történetek, csodás tárgyak és mindent legyőző helyi hősök. Meg sikerek. Meg tervek. Meg tanulságok. Meg kópék. De nemsokára megint minden megváltozott: a történetek, a tárgyak, a hősök, a sikerek, a tervek és a tanulságok. Meg a rendszer. Meg a szótár. Meg a kópék. Aztán eluralkodott a tanácstalanság.
fotó: Katarina Sevic (Schönberger Ádám, Máthé Zsolt, Csík Gábor,
Bánki Gergő, Tamási Zoltán)
Mostanra a hősök elfáradtak a hosszú mesében. Ezért most pihennek. A takácsok, a gróf és az áruház igazgató még hallottak messziről egy tompa puffanást. Azóta is keresik az okát. Ki így, ki úgy.
2010. március 1.
1. Japán
Ezen a címen akár Esterházy Péter is írhatott volna tárcát – bár ő nem tenne pontot az egyes után –, de nevezhetnénk így tréfásan az első japán császárt is. A megoldás ennél sokkal prózaibb, de egy kis kalandot mégiscsak ígérhetek.
2010. február 27.
2010. február 25.
a bringaút, a kapa és a keleti western
A Szövetkezet című egészen zseniális lapban 1949-ben jelent meg a kis tréfás rajz. A képpár rengeteg tanulságot sűrít. A kontextus a termelőszövetkezeti munka, annak mindennapi nehézségei, mint például a távoli munkahely. De könnyedén felfedezhetjük benne a kerékpárút építés korai modern formáját is. Tehát (a mai bringások számára) a hétköznapi kerékpáros kultúra népszerűsítése is simán benne van - bár falun a kerékpározás épp annyira magától értetődő volt, mint ma. De a legjobb az egész cuccban a lazán és vagányan vállra kapott kapa! Olyan mint egy westernfilm. Nehéz eldönteni, hogy a tanítás/nevelés vagy az irónia több-e ebben a kis remekműben!
De amikor már azt gondolnánk, mindez csak a rajzoló fejében élt így, akkor ugyanebben a lapban, kicsit későbbről előbukkant egy fotó. A kép minden kétséget kizáróan támasztja alá a parasztok lazaságát és vagányságát. Nincs mese. Tiszta western. Ráadásul női szereplőkkel.A Szövetkezet teljes sorozata a Szövetkezeti Kutató Intézetben érhető el (Budapest, Rumbach Sebestyén utca 6). A hely már önmagában egy élmény!
(A lelet ugyanabból a kutatásból került felszínre, mint a csodálatos lengyel hűtőszekrény és a könnyes szemű Kodály. Jogos a kérdés: mivel is foglalkozom mostanában?) 2010. február 18.
tér a térben - ház a házban
Martin-Gropius-Bau in Berlin (2009. július)
Semmi különös, csak eszembe jutott. Akkor jártam ott, amikor épült a kiállítás (Le Corbusier - Art und Architektur), és nagyon szeretem az épülő kiállításokat. Még tavaly júliusban volt. A file-ok között matattam, és rábukkantam. Jó tér és bátor beépítés. (Kéne már nagyon Berlinbe menni!)
2010. február 12.
nagypapa pitéje
Nagypapa nagymamával élt, Dombóváron a Ságvári utcában, egy nem túl nagy, de barátságos és bohém kertes házban. Nagymama Debrecenben volt fiatal, színjátszott, táncolt, bálozott, vidám polgári életet élt. Majd jött egy szegény, ám annál csinosabb szabólegény, aki elrabolta Baglyas Ilonka szívét, és feleségül is vette. Ez lett a nagymama végzete: Debrecenből Dombóvárra, a nagyvárosból a kisvárosba költözött, rokonok, ismerősök, barátok és nagy bálok nélkül. Nagypapa kiváló szabó volt, nagymama pedig négygyerekes családanya lett. A régi képek és báli meghívók a szekrény tetejére majd a padlásra kerültek.Én már úgy emlékszem nagymamára, mint kis gömbölyű, de mozgékony és élénk asszonyra, aki állandóan jött ment, sokat mesélt, jól ki is színezte a történeteket, remekül és lazán sütött főzött, állandóan improvizált, soha egyetlen receptet sem tudott elmondani, de minden, amit csinált, mestermű volt. A nagycsalád (három fiúgyerek és egy lány) a nagy adagokhoz szoktatta, és soha nem spórolt a hozzávalókkal. Rengeteg vidám családi történetre emlékszem hajmeresztő kísérleteiről, de még egy rántott levest is úgy tudott feltálalni, hogy kalandnak érezte az ember. (Apám volt a legidősebb gyerek, aki rendesen be volt fogva, amikor nagyobb lett, így sok bátorságot és merészséget lesett el gasztrofronton nagymamától. Anyámat is ő tanította főzni, és azt hiszem, élni is.)
Az egyik sokat hallott, számomra gyerekként roppant vidám történet egy tanulságmese volt: az élet nagy tanulsága, a nagypapa pitéje. A történet főszereplője a legendás egyszerű tepsis süti, a morzsás tetejű meggyes pite: a hirtelen érkező meglepetésvendégek villámgyors elkápráztatására.
Nagypapa és nagymama nagyon különböző módon álltak a meglepetésekhez. Míg nagymama imádta, minden váratlan helyzet inspirálta, addig nagypapa szótlan és gondterhelt lett tőle. Nagypapa, az idős korában is nagyon elegáns öregúr, nekem mindig nagyon távol volt. Ha a műhelyben üldögéltem, nem nagyon tudott mit kezdeni velem, de nem is zavarta, hogy ott lóbálom a lábam. Mindenféle csodálatos színes krétával rajzolt kabátot és nadrágot a szabóasztalon, majd a formátlan sík darabokat ördöngősen térre fordította, és hordható öltönyök formájában szabóbábukon tárolta, míg el nem jöttek érte a megrendelők. A műhely az ő birodalma volt, minden tárgy rendben sorakozott a világos, napsütötte szobában. Korán kezdte a munkát, a műhelyben borotválkozott, mindig atlétatrikóban, kis tükör előtt, miközben szólt a Kossuth Rádió. Pontosan délig dolgozott, majd átment a nappaliba. Amikor megszólalt a Kossuth Rádió déli szignálja, már szótlanul ült az ebédlőasztalnál, előtte pedig a tányérra kiszedett tűzforró leves. A csúszást és a pontatlanságot nem tűrte. Nem nagyon érdekelte, mi történik a műhelyen kívül, a színfalak mögött, csak délben ott gőzölögjön a leves az asztalon. Úgy érezte, ez a világ rendje. Ma már tudom: csak szimplán zsarnok volt („Éljen a magyar szabadság…”). Nagymama pedig elfogadta ezt a játékszabályt, ami alól csak a váratlan „betolakodók” szabadították fel.
Vendégek, gyors pite, kacagás, zsivaj, „Éljen a magyar szabadság…” – de hol a leves? Elsuhant nagypapa nyugalma, szótlansága fokozódott, jött ment, járkált idegesen, nem találta a helyét. De a vendégek előtt nincs cirkusz. Aztán hamarosan mégiscsak jött a leves, a második és a süti. Nagypapa egyre szótlanabb lett. Nagymama kiszaladt a verandára a hűlni kitett meggyes-morzsás pitéért, majd széles mosollyal jött be, a tepsit pedig egyenesen az asztalra tette. A pite közepén egy hatalmas lábnyom éktelenkedett. Nagymama körbenézett, majd mosolyogva azt mondta, hogy ez egy új recept, a díszítéshez pedig nagypapa új cipőjét használta. A felnőttek persze pontosan értették miről volt szó: nagypapa és nagymama viadala aznap egy-egyes döntetlennel zárult.
(a poszt az abrosz.blog felhívására készült. a fotó képi gondozásáért és a lenti montázsért köszönet Fisli Évának.)
2010. február 11.
blogajánló: ABROSZ
ABROSZ blog: egy igazi ínyencség, érdemes belekóstolni! De miről is szól a kezdeményezés? A blog a Magyar Nemzeti Múzeum szervezésében március 4-én megrendezésre kerülő Családi képektől a családképig című konferencia ebédlőasztala. Mit szeretnének tőlünk? Szerintem szuperjót: azt, hogy küldjünk be morzsákat és csipeteket családjaink ebédlőasztaláról: képben, szövegben, kinek milyen formátum a szimpatikus. Hát: uccu neki! Az oldalon már lehet válogatni néhány előmelegített csemegéből. Mindenkinek a legjobb szívvel ajánlom, mert nincs olyan kompánia, ahol ne az ebédlőasztal állna középen!fotó forrása: abrosz blog, Magyar Nemzeti Múzeum
2010. február 9.
2010. február 1.
az etnográfuslét
„a kulturális elemzés lényegéhez tartozik, hogy: befejezetlen. S ami ennél is rosszabb, minél mélyebbre hatol, annál kevésbé teljes. Furcsa ez a tudomány: legtöbbet ígérő megállapításainak alapja a legingatagabb. Ilyenkor, ha úgy érezzük, jutottunk valamire, ettől csakis a gyanú erősödik meg – bennünk is, másokban is –, hogy nem egészen helyesen következtettünk. De éppen ezt jelenti az etnográfuslét – amellett persze, hogy finom embereket bárgyú kérdésekkel gyötrünk” – fogalmaz Clifford Geertz klasszikus antropológiai szövegében, a Sűrű leírásban (magyar hivatkozás: 1994:197).
kapcsolódó szöveg:
hát, nem tudom
kapcsolódó szöveg:
hát, nem tudom
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)