bringa kép-tár április 19-én

...szabadtéri fotóműterem és kerékpáros fotózás a Néprajzi Múzeum lépcsőjén
Milyen vagy? Színes vagy fekete-fehér? Nosztalgiára hajazó vagy modern? Fiú vagy lány? Országúti vagy hegyi? Felnőtt vagy gyerek? Szingli vagy nagycsaládos? Trendi vagy laza? Gyors vagy lassú? Hadd lássuk! Egy gyors fékezés, rövid megállás, egy kis igazítás, zoomolás, katt, és már suhanhatsz is tovább. Napsütötte zenés szabadtéri fotóműterem a Néprajzi Múzeum előtt.
időpont: 2009. április 19. kettőtől ötig (a Critical Mass programjaként)
hely: Néprajzi Múzeum, Kossuth tér 12.
közreműködik: Sarnyai Krisztina és Kerék Eszter fényképezőgépen, DJ Seta lemezjátszókon, és a Néprajzi Múzeum kerékpáros alakulata
A képek április 22-től letölthetők a http://www.neprajz.hu/ oldalról.

A program ajánlója a Néprajzi Múzeum honlapján, a Critical Mass blog kezdőlapján is olvasható. Bohém, rajzos ajánló az Artista blogon. Új fejlemény, hogy a legjobb képekből egy válogatás felkerül majd a Hungarian Cycle Chic oldalra is.

(Az archív fotók a Néprajzi Múzeum 2009-es Bringanaptárából, az üde friss képek Sarnyai Krisztina fényképezőgépéből valók.)

nagyvárosi libás mese

Történt egyszer (épp ma), hogy két modern felfogású kíváncsi liba a fővárosba utazott. Jól indult a reggel: napsütés, meg minden. El is indultak a nagy fényes folyó mellett gyalogosan. De mire a Kossuth térre értek, hát bizony elfáradtak. Gondolkodtak, hogy mehetnének tovább. (A népmesékben ilyenkor szokott három felé ágazni az út, meg csodálatos segítő érkezni…)
Egyszercsak ott találták magukat egy villámosmegállóban. S miután a kerékpárról nem ért le a lábuk (ezt már otthon, falun tesztelték), a nagyvárosi tömegközlekedés mellett döntöttek (mert korszerű libák voltak). Vettek hamarjában két BKV jegyet, és mint jó falusi libák elindultak a kerítés mellett, hogy megkeressék a villamost. A megállóban szép rendesen várakoztak. Egyre, másra. De nem történt semmi: se zakatolás, se pöfékelés. Nyújtogatták a nyakukat. Jó helyen állnak-e? Nézegettek szerte szét.
Majd gondoltak egy bátrat, és a Jászai Mari tér felé vették gyalogosan útjukat. Kicsit korholták egymást (mint két nagypapa), hogy nem kellett volna ez a drága villamosjegy, ha amúgy sem jön a járgány. (Szerintem is jobban jártak volna, ha bejönnek diákkedvezménnyel a Néprajzi Múzeumba.) Így totyogtak tovább, míg el nem tűntek a kerítés mellett magasodó fák között. Remélem, a kora esti vihar előtt szerencsésen hazaértek!

városi nyulak húsvétja

A hulladék matricalapanyagra készült nyúlvilágot Sior építette. Még karácsonyara, de csak most lett aktuális. Updike biztos mosolyog.

reggeli csúcsformában

utcai aprónyomtatványok

Autós, bringás, gyalogos: a városi közlekedés szereplői. Igen, róluk gondolkodni kell. Budapesten különösen. Erre az utca igazán remek terep, és az utcai műfajok (muzeológiai szakszóval: aprónyomtatványok) jól elférnek a nagyvárosi terepasztalon. De ahhoz, hogy észrevehetővé és megjegyezhetővé váljanak, a gondolkodást nem lehet megúszni. És nem is érdemes, mert attól nekünk leskelődőknek is jobb lesz.
A két idézett melóban sajnos nincs elég tartalom, és nincs elég humor. A szereplők közötti kapcsolat túl egyszerű: fent-lent, élet-halál. A megfordított kép nem ad ki valójában új képet, a szöveggel készített vonalrajz pedig minden fogalmazásbeli „eleganciát” nélkülöz (és nem is értem, de ez biztos az én hibám).
Ebbe az űrbe türemkedik évek óta a kétfarkú kutya (az utóbbi hónapokban Budapesten is sokkal észrevehetőbb formában) szlogenné váló fordulataival, matricáival és ál-hirdetéseivel. Ember és autó kapcsolata itt is opponáló, a szöveg radikális, de nem agresszív. Nincs a tenyérnyi felületen explicit bringa, de azzal, hogy egy postaládára került, könnyen eszünkbe juttathatja a postahivatal nemrégiben bonyolított fullextrás bringa vásárlási akcióját.
A vicces a melókban: hogy mindhárom a Wesselényi utcában (Budapest, 7. kerület) látható, viszont csak gyalogosként észrevehető.

mega bringatároló díszkivilágításban

Sivinyócki úr a lengyel szabó

Szeretem a véletleneket. Meg a felfedezést és a nyomozást. Így együtt meg különösen. Ha velem történik, annál meg nincs is bizsergetőbb. Az emlékezés már keményebb dió. A nosztalgia rémít, de a szövevényes történetek mindig lebilincsltek.

Néhány hónapja kaptam kölcsön a könyvet: a Varsói Néprajzi Múzeum 2008 októberében megnyílt és idén júliusig látható kiállításának katalógusát. A kiállítást a múzeum 120 éves alapításának alkalmából rendezték, ehhez készült a kötet, remek tárgyakkal, plasztikus tárgyfotókkal, lengyel-angol kísérőszövegekkel. Klasszikus néprajzi anyag, modern, letisztul formában. Szeretem ezt a műfajt.

A katalógus ékszer (Biżuteria) fejezetében vettem észre néhány korallszerű anyagból készített férfiékszert, melyektől furcsa otthonosság érzésem támadt. A tárgyfotón az ékszerek roppant rajzosak, szinte tapinthatóan anyagszerűek. Közel lehet menni hozzájuk, szinte meg lehet érinteni őket. És ahogy éreztem az ujjam hegyén, azonnal eszembe jutott nagyanyám nővére, Erzsébet, vagy ahogy mi hívtuk: Kimi. És az ő fülbevalója, amit kamasz kora óta soha nem vett ki a füléből. Régen mesélte, hogy anyjáé volt, és azt is, hogy ez az egyetlen tárgy, ami lengyel nagyapjától megmaradt. Halála előtt néhány nappal adta a kezembe, naplóival és egy fakó indigókék füzettel együtt. Följegyzések családunkról – ez állt a csíkos füzet borítóján.

A kiállításkatalógusban látható férfiékszer Krakkó környékéről való a 19. század második feléből. Családom anyai ágon ugyancsak erről a vidékről származik, az idő is stimmel – az írott családtörténet szerint. „Jászberényben lakó furanevű nagyapámat úgy hívták ott, hogy a »lengyel szabó«. Ki is tudta volna kimondani a Jászság fővárosában ezt a cifra lengyel nevet? Szemébe Sivinyócki úrnak szólították. Az ő magyar beszéde sem volt jobb, mint a berényiek »lengyelsége«. Mulatságosan törte a magyar nyelvet. De jó ember volt, mindenki szerette. Idegenként került a városba és özv. Acsádyné Urbán Apollóniát vette feleségül. A meghalt Acsády özvegye vezette az elárvult szabóságot, és talán nem is szerelemből, hanem kénytelenségből férjhezment másodszor is Przybitniowsky nagyapámhoz a nagyanyám. Így volt támasza, aki vezette az üzletet, mesterséget, és árva fiacskájának is apja. Sajnos a fiú: Acsády Janika hamarosan meghalt és nagy szomorúságba döntötte nemcsak anyját, hanem aranyszívű mostohaapját is. A második házasságból két lánygyermek született: egyik Hermina 1878. ápr.-ban, a másik: Erzsébet 1881.nov. 7-én, a mi drága jó Édesanyánk.

Przybitniowsky Erzsébet dédnagyanyám az 1940-es években, és lánya Platzkó Erzsébet (nagyanyám nővére, Kimi) 17 évesen, 1920-ban. A képek már Nagykanizsán készültek.

De talán elmondom először lengyel nagyapám történetét, ahogy Anyámtól egyszer-máskor elbeszélni hallottam. Nagyapám régi lengyel nemesi családból származott. Lengyelországban Labovában [FZS: Łabowa] született. Egyszer láttam a keresztlevelét, de azóta nyoma veszett. Apja nevére, születési évére nem emlékszem már, de anyja nevét megjegyeztem: Sieradzky Ágnes volt. Anyám azt mondta, nagyapám egyszer azt mondta ez »történelmi név«.
Az elbeszélés így szólt: Földbirtokos család voltak, Szandecban volt birtokuk, kastélyuk. Lengyelország történelmi megpróbáltatásai idején a birtok elveszett – miként, közelebbit nem tudok – csak mire nagyapám és hét testvére fölcseperedett, már csak a „kastély” és kertje maradt. Egy lánytestvérül volt: Kunigunda. Állítólag azé maradt, ami megmaradt vagyon, a többi kirajzott a világba kenyeret keresni. Otthonról elég jól indulhattak – még nevelőjük is volt és franciául tanultak – mert a legidősebbek Franciaországba vándoroltak ki, ismervén a nyelvet és ott szabómesterséget tanultak. Állítólag a »zord atya« otthon azért kitagadta fiait, mert rangon alulinak találta, hogy nemes ember létükre mesterségből éljenek. Sok értelme a kitagadásnak – a semmiből – nem volt. De haza tényleg nem ment többet nagyapám. Párizs után nem tudom, milyen úton-módon került el Przybitniowsky Félix nagyapám, Tamás nevű öccsével Magyarországra.
[…]
Egy kis epizód jutott eszembe lengyel nagyapámról: Anyám emlegette, hogy Jászberénynek Gróf Apponyi Albert 50 évig volt országgyűlési képviselője. A gróf közismerten nagy nyelvtehetség volt, beszélt az összes európai és még néhány klasszikus nyelven. Ha beszámolót tartott jászberényi választóinak, az azt követő banketton mindig lengyel nagyapámat ültette maga mellé – mint másoknak mondotta: – »az öregúr gyönyörűen beszél franciául«. Azt mesélte Édesanyám, hogy nagyapánk halála után egy dobozban földet küldtek a lengyelországi rokonok s ezt betették a sírba anyámék, hogy honi föld is takarja szegényt.”

A Följegyzések családunkról füzet 1962-1963 telén íródott. Hátsó borítójában kereszt- és házassági levelek vannak, és egy kis kézzel írott füzet: egy lengyel hazafias versek gyűjtemény. Jó volt újra belegondolni ebbe a szövevényes történetbe. És érezni az otthonoságot az ujjam hegyén.

bematricázódott 2.

Egyre pompásabb csapat verődik össze a Néprajzi Múzeum főbejárata körül frissen ültetett bringatárolókon.
Kezd úgy működni a kapcsolatépítés és gyűjteményképzés, mint gyerekkorunkban a szalvéta, vagy a széthajtogatott és kisimított cukorkás papír alapú csereberekereskedelem: akinek valamelyik fajtából több is van, elcseréli. Állandó a mozgás: reggelre új színek jönnek, délutánra eltűnnek vagy lecserélődnek.

Ma újonnan igazolt játékosokat is leltem a kortárs képzőművészet fekete-sárga mezejéről: az ikon két tárolót is foglalt magának! Ugyan egyelőre osztoznia kell a többségi CM-el, de azért az nem olyan rossz társaság!

szemtől szembe

Critical Diplomass; indulás a Gödörtől. Diplomaták lazában, lazák diplomatában. Ami nekik érdekes: a szétégett autókból épített Totem előtt a Krétakör installációra esőben várakozók.

ruhák síkban és térben

2008 tavaszán zárt be a Néprajzi Múzeumban a Kortárs ruha-tér-kép című kiállítás. Hogy miért veszem elő ennyi idő után újra? Azért, mert a tematikus megközelítés és a témák színrevitele egyaránt frankón továbbgondolható – de csak (ön)kritikus formában (a kiállítás azonos című katalógusába itt lehet belenézni).

Fotók: © Sarnyai Krisztina

A kiállításban a mindennapok, az öltözködés és a fogyasztói kultúra kihívásaira adott egyéni és intézményi válaszok kerültek porondra az uniformis/egyenruha konkrét és metaforikus fogalmától a ruházattal kifejezett egyéni identitás hétköznapi praxisáig. Mindez a város „felületén” – mint a nyilvánosság fontos színpadán – jelent meg a kiállítási térben (háttérfotó: Taskovics Dorka).

A színrevitel során lehetőség nyílt az öltözetek új prezentációs eljárásainak kialakítására. A sorozattermék és az egyéni kompozíció különbségeinek megmutatását függesztett polcok és fogasok, illetőleg az egyes témákhoz kapcsolódó, mentalitást és habitust kifejező egyedi figurák tették lehetővé. A kiállításon megjelent az utca, a munkahely, az ünnep és a hétköznap fragmentumokból álló laza szövete, és kiemelt szerepet kapott az öltözeteket hordozó figurák megformálása. Míg a polcokon és a vállfákon egyedi ruhadarabok és öltözetkiegészítők sorakoztak – az áruházi termékek vagy az otthoni ruhásszekrények mintájára – addig az egyedileg megformált figurákon teljes öltözetek voltak láthatók. A katona gyakorlóban, a halász védőruhában, a hortobágyi pásztor a turisták fogadására alkalmas öltözetben, a palóc menyecske „fesztiválruhában”, egy fiatal lány a gótmetál zenei irányzatnak megfelelő egyedi kompozícióban, míg egy fiatal fiú deszkázáshoz hordott laza öltözetben, végül egy kerékpáros férfi számozott mezben és nadrágban suhant a kiállítás utolsó termében.
A hét figura mindegyike vastag vashuzalból készült, a témához kapcsolható mozdulatra formázva, vaslemezből kivágott arcéllel. A szobrokat Azúr Kinga képzőművész készítette a látványtervezői (Artista Művek) ötlet továbbgondolásával. Az eredeti terv térbeli figurákra készült, de a megvalósult művek végül olyan vonalszerű, sík alakok voltak, melyeket mozdulataikkal lehetett térbe és mozgásba hozni. Az elgondolás erősen kapcsolódott a szoborhasználat kortárs művészeti gyakorlatához, amit a kiállítás terében az eredeti műtárgyak prezentációjával, illetőleg állagvédelmi szempontokkal kellett összeegyeztetni.
A rendezés legnehezebb részét a figurák öltöztetése, beállítása és rögzítése jelentette. A földön épp csak támaszkodó, függesztett figurákat a historizáló öltözetekhez (hortobágyi pásztor, palóc leány ünnepi viselete) lehetett a legnehezebben használni. Ezek nemcsak súlyuk, hanem a formáik miatt is megkívánták volna az erősebb térbeliséget, az emberi alakot legalább részleteiben követő alapformát. Viszont a virtigli kortárs és városi témához kapcsolódó öltözetkompozíciók esetében (katona, halász, gótmetál lány, deszkás fiú, kerékpáros) nagyon friss és izgalmas dinamizmust közvetítettek a szoborszerű öltöztetett figurák. Ez nyilván azért is alakult így, mert az alkotó saját tapasztalatai közelebb álltak ezen ruhadarabokhoz és viselkedési formákhoz, míg a „hagyományosabb” tárgykészletekről és mentalitásról inkább csak elképzelései, benyomásai lehettek. A tapasztalatbeli különbségek pedig a figurák megformálásában tükröződtek: míg a pásztor csupán nagy bajusszal, a menyecske pedig két felkunkorított copffal készült, a katona deltás alkattal, tagbaszakadtsággal, a halász mérföldes és széles gázló lépéssel, a gótmetál lány áttetsző törékenységgel, a deszkás fiú a semmivel össze nem téveszthető, felkapott térdű ugrással, a kerékpárversenyző pedig a gyors suhanáshoz szükséges hajlított, inas vitorlázó alkattal.
Fontos tanulság, hogy az öltözetek térbelisége – amennyiben öltöztetett figurákról van szó – olyan tényező, amely a kiállításokban az esztétikai, az állagvédelmi és a kulturális/módszertani szempontok összekapcsolását teszi szükségessé. És ez a kapcsolat akár a továbbgondolás egyik kezdőpontja is lehet. A művészeti, a tudományos és az állagvédelmi gondolatok és elvárások összeegyeztetése a kiállítási prezentációk esetében ma már nem megkerülhető.
kapcsolódó szövegek:
szeretek itt matrica lenni
a kiállítási életkép és szereplői – történeti perspektívából
a láthatatlan múzeumi bábu
Rivière nejlonszálai
babák a múzeumban és az időben
poppenhuis: babák a házban, a regényben és a múzeumban

A múzeumi bábuhasználatról készített tanulmány teljes, szerkesztett változata nyomtatásban a Babák könyve című kiadványban jelenik meg áprilisban (Budapest, Néprajzi Múzeum, MaDok-füzetek 6., szerkesztő: Fejős Zoltán és Vörös Gabriella.)

bematricázódott

picikliparkoló

A gazdasági válság és a szűkös pályázati lehetőségek miatt a Néprajzi Múzeum előtt elkezdődött a titkos Kossuth téri olajmezők feltárására. Jöttek a mérnökök, elvégezték a próbafúrásokat, lelkesen, dolgosan. A fúrásért felelős kuratórium döntése alapján a felszínre kerülő tejeskávé viszont csak egy kávézó üzemeltetését tenné lehetővé. A javaslat még kidolgozás alatt van.

Majd hirtelen fordulat következett. A fúrások után szabadon maradt szerelőárkokat áztatta az eső, sütötte a nap, aztán egy reggel arra ébredtünk, hogy ha nincs is kolbászból a kerítés (khm, khm), a lépcsőket mégiscsak keretezi valami. Tíz P. P mint pályázat? P mint páros patájú? P mint perec? Nem, nem. Sokkal jobb lett: P mint picikliparkoló. És azért tíz mert a drága olaj helyett a sok drága látogató mellett döntöttünk. És legyen minél több a pringás! És maradjanak sokáig a házban, ne aggódjanak az ide-oda stikában leláncolt kerékpárok miatt. Mer’ a múzeum az barát. P mint parát.

Ezt a képet Sarnyai Krisztina készítette.

Ha derékig kihajolok az irodaablakon, akkor kicsit látom az egyik oldalt, és ugyan erősen kell zoomolni, de mégiscsak lekaphatom az első bátor láncolókat. Íme az első konkrét fecske. Szerettünk volna neki ajándékot adni – ha már így megcsíptük – de mire észbe kaptunk, szertefutott. De a kiváló kép alapján majd jól beazonosítjuk!

A projekt NEM a reneszánsz év keretében készült. Viszont A Másik című kiállítás április 5-ig még látogatható.

A parkoló pályázatot Vörös Gabi és Sarnyai Kriszta készítették, a nyertes pályázat megvalósítását pedig a hónap végére kellett befejezni. Ím! További képet a lélegzetelállító akcióról a CM-en és a MuzMozin Sarnyai Krisztától.

nagyvárosi ihatatlan

Az előző durva tudományos után egy kis „otthoni játszós”:


Az aszfaltra fújást a Szent István Park közelében exponáltam ilyen sikeresen túl. A nyíl a Duna felé vezető lépcsőre mutat, a víz irányába. Az alkotás szárazföldi változatban is létezik, Rutkai Bori küldött hetekkel ezelőtt egy találatot a Franken Leóról.

Fotó: Rutkai Bori (biztos ő is egy creative commons)

Büszkeségünk: a Duna; meg a másik: a kátyú feszített víztükörrel. Egyik sem tiszta, egyik sem iható, de mienk. Ha süt a nap, csillog, ha esik, akkor meg emelkedik a vízszint. Az alkotói szabadság és a független feledezés elvén alapulóan pedig így alakult a mi fővárosunknak az ő flasztere. Simán jobb, mint üresen!
UP-TO-DATE: s-k blogon komoly nem ivóvíz gyűjtemény sorakozik (kösz kapcsford!)

a kiállítási életkép és szereplői – történeti perspektívából

A 19. század közepétől kezdődően (1851, London) megrendezett világkiállítások nemcsak a globális kereskedelem, az utazás és a szabadidős elfoglaltságok új mintáit és tereit alakították ki világszerte, hanem a kulturális reprezentáció, a kommunikáció és a turizmus új formáit és műfajait is létrehozta. A termékek és a tudás megmutatásán és cseréjén keresztül népszerűsítették a tárgyak kiállításának és interpretációjának új módszereit is. A 18. században még működő főúri Kunst- és Wunderkammer nemcsak elemeiben, hanem filozófiájában, kulturális kontextusában, a bemutatás és a hozzáférhetőség mindennapi gyakorlatában is különbözött a világkiállításoktól. Az új típusú gazdaság és mobilitás a vizuális kultúra átalakulására is hatással volt. A fény, az aura, a racionalitás és a funkcionalitás nemcsak a modernitás nagy projektjében, hanem a világkiállítások színrevitelében is fontos szerephez jutottak, aminek hatására kialakult a modern, gazdasági tényezőket is szem előtt tartó új esztétika.

Ebben az új ideológiai és esztétikai kánonban megjelent a „nem civilizált” társadalmak jelenségeinek bemutatása is. A társadalmi harmónia és a „paradicsomi állapot” utáni vágy, illetőleg a „természeti” termékek iránti kereslet a kor etnográfiai érdeklődéséből is fakadt. Az egzotikus, saját kultúra határain túli másság és a saját kultúrán belüli másság egyaránt érdeklődésre számított, elsősorban színes viseletek, díszített tárgyak, archaikus eszközök és képek segítségével. Az akkoriban kialakult és terjedt kiállítási forma, a térbe állított, dramatizált jelenetekbe rendezett, viaszbábukkal installált életkép a „viseletek” dekoratív elrendezésén túl tudományos újdonságnak, módszertani újításnak is számított: a tárgyak nem egy absztrakt tudományos rendben, hanem „valós”, a használatot is megjelenítő környezetben álltak. Az elrendezés természetesen rengeteg különféle formát öltött az idők folyamán.

Öltöztetett viasz és terrakotta bábuk már az 1851-es londoni világkiállításon is szerepeltek, de az első jelentős módszertani újítással a svédek és norvégok álltak elő az 1867-es párizsi kiállításon, akik a népviseletbe öltöztetett viaszbábukat jelenetekbe rendezték (esküvő, fiatal család otthon, északi kocsikázás, stb.), a skandináv népélet egy-egy motívumát felelevenítő háttérfestmény előtt. Artur Hazelius – a stockholmi Nordiska museet alapítója és első igazgatója – úttörő szerepet töltött be a prezentációs forma alakításában (egy neten is hozzáférhető kötet a 19. századi világkiállításokról: Martin Wörner Vergnügung und Belehrung. Volkskultur auf den Welausstellungen 1851-1900. Münster, New York, München, Berlin, Waxmann, 1999).

Továbbgondolást és elmozdulást jelentett, amikor a háromdimenziós jeleneteket már nem háttérfestménnyel, hanem tárgyakkal és bútorokkal rendezték be, az installációt pedig színházszerűen szobává, önálló belső térré alakították. Hazelius ezt a bemutatási módot tekintette a népi kultúra vizuális megjelenítésében a legmegfelelőbb múzeumi/kiállítási formának, amely nemcsak az embereket, a tárgyakat és a helyeket kapcsolta össze, hanem vizuálisan és didaktikusan is egyben tartotta a mondanivalót. Alkalmazásával már 1874 óta kísérletezett, de a legismertebb, legtöbbet hivatkozott változatot az 1878-as párizsi világkiállításra készítette el.

A skandináv és a német múzeumok az 1878-as párizsi világkiállítást követően „rákaptak” az életnagyságú viaszbábukkal berendezett életképek használatára – szobaszerű vagy panorámakép változatban egyaránt. Az európai, majd az 1893-as chicagói világkiállítás hatására az Egyesült Államok múzeumaiban is elterjedt a prezentációs mód – az etnológia korabeli elméleti és módszertani megközelítéseihez igazodva. Az utókor kutatói számára kedvelt terep Franz Boas 1896-1905 közötti kiállítási munkája. A New York-i Természettörténeti Múzeumban ma is látható, tudománytörténeti szempontból különösen izgalmas kiállítását 1989-ben restauráltak.

Boas körültekintően alkalmazta az életképeket kiállításában, de a hangsúlyt nem a dramatikus jelenetek történeteire, hanem a geográfiai egységek bemutatására, a tereptapasztalatok kiállításra fordítására helyezte. Az északnyugati partvidéki indiánok kultúráját bemutató kiállításában vitrinek és szereplőkből összeállított életképek között vezette a látogatókat. Az életképek mint nagy „stoptáblák” sorakoztak a vitrinek között, odavonva, megállítva és tovább terelve a látogatók figyelmét. De az etnológiai tudás látványra fordítása során nem szívlelte a színházszerű, illúziókeltő dramatikus jelenetek rendezését. Kiállítási képei – a világkiállításokon megjelenő etnográfiai látványosságokhoz képest – a részleges távolítás eszközével éltek. Kulturális relativizmusa és az evolucionizmust tagadó elméleti és módszertani hozzáállása visszatükröződött múzeumi munkájában.

Az életképek és az enteriőrök különféle változatai a 19-20. század fordulójától kezdve Európa szerte részét képezték nemzeti múzeumi intézményrendszer kiállítási kánonjainak – módszertani és esztétikai szempontból egyaránt. Ebbe a tudományos kontextusba a magyarországi kiállítások is illeszthetők. Az 1885-ös országos kiállítás, az 1896-os ezredéves kiállítás, a Magyar Nemzeti Múzeum Néprajzi Osztályának 1898-től látogatható, majd 1906-tól az Iparcsarnokban látható állandó tárlata, vagy a Mezőgazdasági Múzeumban 1907-ben – nagyobb részt az 1900-as párizsi világkiállítás anyagából – rendezett kiállítás újra és újra lehetőséget adott reprezentatív kompozíciók készítésére, melyekben a népviseltbe öltöztetett, élethű bábuk vitrinbe vagy jelenetekbe állított, festett vagy berendezett háttérrel keretezett csoportjai kiemelt szerepet kaptak. A módszert Bátky Zsigmond Útmutató néprajzi múzeumok szervezéséhez című kötetében (1906) így fogalmazza meg: „A népviseletet, hacsak tehetjük, fejjel ellátott babákon mutassuk be. A babákat fényképek után készíttessük, hogy azok, annyira a mennyire, a típust is visszaadják. Ha jó fejet nem tudnánk csináltatni, inkább hagyjuk fej nélkül őket. Ezek olyanok legyenek, hogy karjuk és lábuk csuklóban mozogjon, fejük leemelhető, kéz- és lábfejük lecsavarható legyen. Minden baba mellé oda kell tenni a fényképet, egy darab papíroson fel kell sorolni a rajta levő ruhadarabokat. Babamodelleket ne csináltassunk. A babákra nem rakott ruhaneműek külön szekrénybe jönnek. […] A csoportokban való felállítás mellett arra kell törekednünk, hogy minél több ú.n. biológiai gruppot mutassunk be.” A megközelítés jól illeszthető földrajzi/táji kontextusokban gondolkodó tudományszemlélethez, illetőleg az intézményesülés kezdeti korszakát élő, didaktikus múzeum-felfogáshoz. Bátky leírása jól ötvözi a praktikus, az esztétikai és a tudományos szempontokat. Az öltözetek háromdimenziós bemutatásához könnyen öltöztethető, darabokra szedhető tartóeszközökre, bábukra volt szükség, de mivel a prezentáció élményszerűsége a valósághűségen alapult, ezek a bábuk a földrajzi helyeknek megfelelő antropológiai jegyekkel rendelkeztek – a kor etnográfiai, etnológiai tudásának megfelelően. Az elrendezést pedig különféle dokumentumok – megnevezések, leírások és fotók – tették teljessé.

kapcsolódó szövegek:

a láthatatlan múzeumi bábu
Rivière nejlonszálai

babák a múzeumban és az időben

poppenhuis: babák a házban, a regényben és a múzeumban

kill bill

Magyarországon évek óta érzékelhető a nők elleni erőszak mint téma közbeszédbe szivárgása. Még nem hömpölyög, de legalább csörgedez. Mi pedig tekintsük alapnak a következőt: normális ember nem tartja viccesnek a derék népi mondást, miszerint: az asszony verve jó. A téma azért is nehéz, mert az a megszólaló, aki az irónia – amúgy áldásos, a párbeszédet segítő – fegyvertárához nyúl, ez esetben nagyon vékony jégen jár.

A Wesselényi utcában (Budapest) vettem észre ezt a stencilt. Először csak a figurák tűntek fel, aztán mikor könyékig kutyaszarba helyezkedtem és közelebb hajoltam, akkor ismertem fel a kép gender olvasatát. Csinos, kosztümös hölgy harcmozdulattal előrelendülő keze csattan nagyot hátrahőkölő férfitársa orcáján. Hát, nem a felebarátja, az biztos! Ne kívánjuk senkinek, inkább tekintsünk rá úgy, mint a témához való hozzászólás ironikus változatára. Vizuálisan a hatvanas-hetvenes évek reklámgrafikai világát idéző, a háztartási eszközök – kesztyűk, törlőkendők, tisztítószerek – figuráira hajazó szereplők meglehetősen üdék. A festék ugyan lefolyt az üvegen – vagy az ott egy sétapálca? – de én mindent elnézek az alkotónak, mert művét fifikásan az „ADÁS” oldalra helyezte el.
És ma egy éves a városi máz!

mindenki lépjen magának egyet föl

Budapest, március, péntek 13., délutáni napsütés, a Magyar Nemzeti Múzeum kertje. Oldalt huszárok lóval, a lovak mellett kanyargó óvodás és iskolás sorok: mindjárt fel lehet ülni a naaaagy lóóóóra. Futáááás! Gyorsan le kell tűzni a kis papírzászlót a virágágyásba, aztán uzsgyi a lovas sor.
A múzeum lépcsőjén jelmezes fiatalok, kissé unottan figyelik a rendezőt, aki mikrofonból adja az utasításokat (a 15-i ünnepség próbája):
„Pirosak, fehérek, ide! Nincs elég zöld?” – dörög a rökönyödött rendezői hang. Aztán nagy nehezen mégiscsak összejön az a nemzeti zászló, fent a pirosak, középen a fehérek, alul a zöldek. Kicsit tényleg kevesebben. Na, majd vasárnap! Már csak egy utolsó simítás:
„Úgy! Akkor most mindenki lépjen magának egyet föl! Kivéve a Győri Balett.”

Mi lett vajon az üresen maradt helyekkel az első sorban?

szerviz

Amikor késő ősszel Hamburgban voltam, épp befutott a kikötőbe a Queen Mary 2, amit ilyenkor ott „szervizelnek”. Érkezését az újságok is megírták, a kikötőben minden lelkes amatőr meglőtte a maga feledhetetlennek gondolt képét – ahogy én is. Az emberek ráérősen ácsorogtak, mutogattak, hogy ott – pedig nem lehetett nem észrevenni – az apák gyerekeiket nyakukba vették, hátha kicsit jobban látják a naaagy hajóóót.
Eszetlenül vonz a kikötők semmivel össze nem téveszthető ipari volta, mérete, sajátos városi hangulata, és persze nyilván az a sok víz, ami mindezt körülveszi. A napokban eszembe jutott, hogy már a hajóknak is véget ért a téli álom – ha egyáltalán van nekik olyan. Úgyhogy Mary is szeli már a habokat. Meg kéne nézni, most miért nyújtogatják a nyakukat a hamburgi gyerekek abban a remek kikötőben!

kapcsolódó szöveg: reggeli kikötői séta