mindenki lépjen magának egyet föl

Budapest, március, péntek 13., délutáni napsütés, a Magyar Nemzeti Múzeum kertje. Oldalt huszárok lóval, a lovak mellett kanyargó óvodás és iskolás sorok: mindjárt fel lehet ülni a naaaagy lóóóóra. Futáááás! Gyorsan le kell tűzni a kis papírzászlót a virágágyásba, aztán uzsgyi a lovas sor.
A múzeum lépcsőjén jelmezes fiatalok, kissé unottan figyelik a rendezőt, aki mikrofonból adja az utasításokat (a 15-i ünnepség próbája):
„Pirosak, fehérek, ide! Nincs elég zöld?” – dörög a rökönyödött rendezői hang. Aztán nagy nehezen mégiscsak összejön az a nemzeti zászló, fent a pirosak, középen a fehérek, alul a zöldek. Kicsit tényleg kevesebben. Na, majd vasárnap! Már csak egy utolsó simítás:
„Úgy! Akkor most mindenki lépjen magának egyet föl! Kivéve a Győri Balett.”

Mi lett vajon az üresen maradt helyekkel az első sorban?