Saját robotok – vásznon és fejben

Az etnográfia számára a robotok első blikkre nem jelentenek magától értetődő kutatási tárgyat. De csak első blikkre. Másodikra bevillan egy csomó lehetőség. Amennyiben elfogadjuk, hogy az etnográfia (népi nevén: néprajztudomány) a hétköznapokkal, a tegnappal és a mával, a mindennapi kultúrával foglalkozik, akkor könnyedén kerülhet vizsgálati terébe a háztartás, abban pedig a két legismertebb háztartási robot: a mosogatógép és a mikrohullámú sütő. Igen, tudom, ez kicsit kiábrándító. Nézzük máshonnan! A módszerek felöl. A személyes élmények és tapasztalatok felidézése, rögzítése és felhasználása már régóta népszerű eljárás – legyen szó tárgyakról, képekről vagy akár helyekről. Próbálkozzunk innen!

Találkozásom a robotokkal

1977-ben készült el a Csillagok háborúja szuperprodukció, amit a magyarországi mozik 1979 augusztusától kezdtek vetíteni. Első alkalommal ’79 telén, a nagykanizsai Béke Filmszínház nagytermében néztem meg, akkor 9 évesen, téli szünidei matiné sorozatban. Felirattal. Ezért lehetett, hogy nagyon kevéssé értett meg a történetet – bár a film teljesen elkápráztatott. Mint minden rendes rajongó, kedvenc szereplőket is választottam. Az első számú Csubakka volt, a nagyonmagas és nagyonszőrös hippilény, akit Leia hercegnő csak két lábon járó bundának nevezett. Őt követték személyes sikerlistámon a fura kis robotok: Mosógép és Bádogember – ahogy akkor hívtam őket. Persze ma már tudom, hogy nevük típusneveik betűinek és számainak angol kiolvasásából származott – de ez már a kutatófázis.

A robot mint emberbáb

A kis mosógép R2-D2, azaz Artu-ditu, röviden csak Artu nagyjából egy méter magas robot főszereplő, görgős lábakkal, hengeres testtel. Fizikai felépítése akkoriban leginkább egy tárcsás mosógépre, esetleg kis Hajdú centrifugára emlékeztetett. Az is, ahogy körbe-körbe táncolt (és máris egy hétköznapi háztartásban járunk). Azt csak sokkal később tudtam meg, hogy Artu a robot a filmben nem egy gép volt, hanem emberbáb, jelmez: mozgásáról Kenny Baker, angol színész és komikus gondoskodott, aki 112 cm magas volt. Artu szerepe szerint szerelőrobot: ehhez használható végtagokkal és hatalmas memóriával. Tudását kreatívan tudta aktiválni, felismert helyzeteket, és ehhez még emberi tulajdonságokkal is rendelkezett: rendkívül hűséges, képes volt megszökni, ellenállt, érzelmi alapon hozott döntéseket, kritikus helyzetekben gazdái segítségére sietett. Ugyan nem emberi szavakkal, hanem csipogással és villogással kommunikált, mégis képes volt kiborulni. Mind a hat eddig elkészült részben szerepelt, és miután a memóriáját soha nem törölték, az egyetlen szereplő, aki nemcsak végig szemtanú, hanem minden részletében ismeri a történetet – a rendezőn kívül.

Barátja és munkatársa C-3PO, azaz ember néven Threepio. Artuval ellentétben felismerhetően ember formájú (ma úgy mondanánk: android), 170 centiméter magas, testét aranyszínű borítás fedi páncélszerűen. Threepio megformálásánál is jelmezes szerepről van szó, amit Anthony Daniels angol színész játszott, aki nemcsak belebújt a fémes jelmezbe, hanem a hangját is kölcsönözte a robotnak. Threepio tehát emberként mozog, emberi hangon kommunikál, emberi szótárral működik, amelybe hétmillió nyelv van beleprogramozva – a sztori szerint. Alapvető feladata a tolmácsolás, de ezen kívül bármilyen hang vagy zaj rögzítésére és felidézésére is képes. Szolgálatkész, ügybuzgó, gyakran önti el az aggodalom, a félelem és a szimpátia. Furcsa hiányossága viszont a humor – ami más szereplőkben azért szerencsére megvan. Sérülése is nagyon emberi: egy alkalommal feje leszakad a testéről; de „gyógyulása” már gépesített: Atru javítja meg „élettelenné” váló barátját. Talán a legmókásabb részlet vele kapcsolatban, hogy az első három rész és a második három rész között, Anakin sötét oldalra állásakor, törlik a memóriáját, biztonsági okokból: nehogy kikotyogja a történteket. Threepio egy pletykás robot volna?

A robot mint szerep

Nem általánosítanék a két jóbarát jellemzéséből, de Artu-ditu és Threepio nagy ecsetvonásokkal (emlékezetből és internetes kutatással) megrajzolt alakjából is látható, hogy a sci-fi irodalom a robotokra nemcsak mint gépekre, hanem személyiséggel rendelkező segítőkre gondol (akácsak otthonainkban elnevezett technikai eszközeink? Viktor a számítógép, Jolánka a mosogatógép, Wamp a porszívó – és sorolhatnám). És ahhoz, hogy a könyvek lapjain és a filmen valóban szereplővé váljanak, emberi tulajdonságok kellenek – mint például a rajongás és a hűség. De van bennük váratlanság is, ami ugyancsak érzelmeikből fakad. Viszont szinte mindig pasik (még akkor is, ha nem: például ki gondolna Artu-ditura mint nőre?). Persze a későbbi filmek meghozzák a bombázó (sic!) női robotokat is, mint például a Terminátor filmek Sarah Connorja, de azt senki nem vitatja, hogy mégiscsak egy harcos amazonnal van dolgunk – fejben, izomzatban és erőben egyaránt. De legnagyobb hiányosságuk mégiscsak a korlátozott humorérzék. Szerencsére a Robot Pajtások ezt a lehetőséget sem hagyják parlagon.

Isaac Asimov: a robotika három törvénye

1. A robotnak nem szabad kárt okoznia emberi lényben vagy tétlenül tűrnie, hogy emberi lény bármilyen kárt szenvedjen.

2. A robot engedelmeskedni tartozik az emberi lények utasításainak, kivéve, ha ezek az utasítások az első törvény előírásaiba ütköznének.

3. A robot tartozik saját védelméről gondoskodni, amennyiben ez nem ütközik az első és a második törvény előírásaiba.

(A szöveg a Robot Pajtások című kiállítás megnyitóján hangzott el 2012. augusztus 25-én. A kiállítás képeit az Illusztrátor Pajtások készítették, a kiállítás Pécsen látható a Zsolnay Kulturális Negyedben, a PTE BTK Kommunikáció és Médiatudományi Tanszék RE:PUBLIC galériájában szeptember 2-ig.)

Vinkler Zsuzsi: Ez nem galéria

„Teljesen új szőke, hosszú, tépett,  élethű utcán is viselhető minőségi paróka. Hosszú élettartamú, egyedi technológiával készült.  Gumírozott, állítható fejrésszel, ajándék hajhálóval. Japán minőségi, kanekalon anyagból.”

Eddig sosem jutott eszembe, hogy kiállítást keressek a Vaterán. Jó állapotút, garanciával rendelkezőt, fix áron. Pedig aki most itt van, mind azért jött, hogy megtekintse, esetleg megvásárolja a portékát. Személyes átvétel; hordozó: egyéb. Eladó: csabi67_v. Vajon volt-e már korábban is eladó kiállítása?

Az online aukciós tér kicsit olyan, mint egy párkereső: tárgyak keresik új gazdáikat, és ehhez legideálisabbnak gondolt formájukat hozzák. Vinkler Zsuzsi: Ez nem galéria Vaterán eladó kiállítás nagyon tartózkodó az aukciós oldalon: a termékhez kapcsolt vonalrajzos kép egymásba fonódó mintát rajzol, és ahogy a típusmeghatározásnál olvashatjuk: modern. Vegye meg most! Kosárba!

De hol is járunk? A Vatera a használati tárgyak furcsa párhuzamos világa, a tárgyak sajátos körforgása. Nézhetjük úgy, mint egy piacot, ami nem a főtéren, hanem a képernyőn elevenedik meg. De nézhetjük úgyis, mint egy gyűjteményi adatbázist, amibe a tárgyhasználók (akik egyben felhasználók is) legjobb tudásuk szerint feltöltik a tárgyak fényképét és adatait. Úgy képzelem, a Vatera-adatbázis nagyon tetszene a múzeumokat fenntartó minisztériumnak is, például a Gyűjteményi Főosztály dolgozóinak: hiszen elképzelhetetlenül nagyszámú tárgy férhető hozzá korlátlanul: fotóval, leírással, értékmeghatározással. De a különbség nyilvánvaló: hiszen a tulajdonosok nem az örökkévalóságnak, hanem a piacnak és az áhított vásárlóknak szánják tárgyaikat. A képek és az adatok cserélődnek, a piaci mozgásoknak megfelelően. Van, hogy a bőröndök és a kerékpárok pörögnek, biztos van robogó szezon, és az sem elképzelhetetlen, hogy egyszercsak a dohányzóasztaloknak is kedvez az idő.

De vajon van-e a Vaterán paróka szezon? Vagy egy jó fazonú parókára mindig szükség lehet? „Csodálatosan szép, egészséges női paróka. Valódi hajból, sötétszőke vagy világosbarna. Egyszerűen meseszép, jól fésülhető, nagyon jó fazon. Finom selymes. Alig használt, újszerű darab! Aki megveszi, imádni fogja. Akár divat, akár egészségügyi szempontból. A képek magukért beszélnek!” És a képek tényleg magukért beszélnek. És a képek tényleg magukért beszélnek? Nos, nem. Ahogy egy múzeumban és egy galériában sem. Ez itt nem egy galéria, de itt sem. Beszéltetni kell őket.

A paróka fura tárgy: első látásra olyan, mint egy sapka, mégis lényegesen intimebb: különösen, ha valódi hajból készült (Finom selymes). Akkor már olyan, mint egy darab belőlünk. Viszont mint tárgy csak egy marék szőrpamacs, aminek egyáltalán nem könnyű előnyös oldalát mutatni. Nem mutat rosszul egy fejfújt lufin, focilabdán, esetleg egy nagyobb villanykörtén, de azért legjobban mégiscsak fejen áll: bábuén vagy emberén. És itt indul a szereplőválogatás: kis igazítás a tükör előtt, majd egy fotó magamról. És máris kész a hirdetési kép, amin a tárgy és az eladó egyaránt szereplő. Azért van valami bizarr a dologban. És csak fokozódik: jön a smink, ami ezúttal nem kiemeli, hanem eltűntetni az arc vonásait, digitális képátalakítási módszerekkel. A tulajdonos „kiradírozza” magát: ő nem eladó, csak a paróka. Mégis ott marad, mint arcnélküli tartószerkezet. A kép tartalma: pacák, nyomok és a portéka: a paróka. Mégsem múlik a bizarr érzés. Inkább növekszik. Különösen, ha gyűjteménnyé áll össze – mint Vinkler Zsuzsi: Ez nem galéria háttéranyagában.

Majd újabb megmunkálás: a képernyő sík elemei megelevenednek. Jönnek a kivágások, az illesztések, a térbe fordítás és a párosítás. A gyűjteményben található képek asszociációs hálója engedi az iróniát, a kritikát, a kérdést és a drámai hangot egyaránt. Itt-ott kibukkannak eltakart személyes darabkák, rajzos részletek. Kitöltik a fénykép és a valóság közötti szabad felületet. Egyben rögzítik is, ami már elkelt, lejárt, megvették. Egy elmúlt időmetszet darabjai.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim, az aukciót ezzel megnyitom. Kosárba! (A szöveg a kiállítás megnyitóján hangzott el.)

A kiállítás megtekinthető Szentendrén a Folt Kávézóban. 
MÉG KÉPEK: VINKLER ZSUZSI BLOGJÁN

"Ez repülni fog!"

-    Hé, Bodoni, van egy rakás magának való fémem!

-    Milyen fém, Mr. Matthews? – kérdezte Fiorello kelletlenül.

-    Egy űrhajó. Mit vág ilyen képet? Talán nem kell?

-    De, de. – Izgatottan leugrott a gépről, megragadta a férfi karját, szinte szólni sem tudott a meglepetéstől.

-    Persze – mondta Matthews –, ez csak modell. Tudja, amikor űrhajót építenek, először megcsinálják a modelljét alumíniumból. Kiszedhet valami hasznot belőle, ha megolvasztja. Kétezerért a magáé…

A beszélgetés Ray Bradbury Az űrhajó című sci-fi novellájában szerepel. Az elsősorban a Marsbéli krónikák (1950; magyarul: 1982 Európa kiadó) és a Fahrenheit 451 (1953; magyarul: 1991 Göncöl kiadó) regények írójaként ismert Bradbury már a negyvenes évektől kezdve írt sci-fi novellákat. Izgalmas szerző, a soft science fiction ma is élő amerikai klasszikusa. Szereplői olyan álmodozók, akik a leglehetetlenebb történeteikkel és vágyaikkal együtt is megejtően hétköznapiak. Bradbury ugyanis egészen apró, mindennapi elemekből építi hőseit, legyenek azok bármilyen futurisztikusak is. Belefér a mackónadrág, a kerékpár, a házasságtörés és a munkahelyi előmenetel egyaránt. Persze mindig van egy kis csavar. Történetei az űrkorszak küszöbén játszódnak, amelyek a múlt század negyvenes-ötvenes éveiből nézve távoliak, de innen szinte maiak. 

© Scott Campbell; kép forrása: heyoscarwilde.com 

Az űrhajó 1951-ben jelent meg angolul a The Illustrated Man (magyarul: A tetovált ember, 1992, Móra Könyvkiadó) című novelláskötetében. A beszélgetés Fiorello Bodoni ócskavastelepen hangzik el, ahol főhősünk bádog és vashulladék szétcibálásával, a fémek beolvasztásával és rudakba öntésével keresi kenyerét, miközben éjjelente űrhajókról és Mars-utazásról álmodik. Időben valahol a kétezres évek közepén járhatunk, amikor már nyolcvan éve hétköznapi valóság a turista űrutazás. Bár drága mulatság. Bodoninak csak annyi pénze van, hogy a család egy tagja utazzon: „Az repüljön, aki a legszebben meséli el, hogy mit látott” – szól a javaslat. Ekkor toppan be az ócskavastelepre Mr. Matthews űrhajó-modelljével és ajánlatával. Bodoni nem teketóriázik sokat, minden pénzét rákölti az „ócskavasra” és munkához lát: „Hegesztőpisztollyal, forrasztóvassal állt az űrhajó törzsénél, itt hozzárakott valamit, ott elvett belőle, bűvölte és bájolta, varázsolta szikrázó fémpálcikáival.” És az űrhajó ugyan csak egy replika volt, a történet végére mégiscsak lehetővé vált a lehetetlen: a Hold, a Mars, a Meteorok, az űrhajó tüzes csóvája. (Persze van benne egy csavar, de azt most nem mondom el.)

A szövegben lefegyverző az az intimitás, ami ember és tárgy között alakul: „Az ócskavastelepen hatalmasan és ezüstösen feküdt az űrhajó. Oldala tükrösen verte vissza a hold fehér és a csillagok kék fényét. Bodoni körüljárta, megnézte minden oldalról. A szívébe zárta. Legszívesebben simogatta volna. Feléje hajolt, hozzá-hozzáért a vállával, elmondta volna neki szíve titkos kívánságait. - Az enyém vagy – mormolta –, az enyém vagy, ha soha meg sem mozdulsz, ha nem köpsz tüzet, ha itt fekszel ötven évig, és lassan szétrohadsz, akkor is az enyém vagy!” Nem más ez, mint a „birtokolni egy tárgyat, dédelgetni egy vágyat” ismerős érzése, ami végül termékeny buherába torkollik: papíron és fejben, majd a műhelyasztalon. Mert: „Ez repülni fog!”

A műhelyről egy másik kép is eszembe jutott, amelynek ideje csak néhány évvel későbbi, mint a Bradbury novelláé, 1957 novembere. A képen egy férfi látható, aki egy műhelyben barkácsol, körülötte mindenféle szerszámok, alkatrészek, a polcokon különféle dobozok és eszközök. Hátrafésült, olajozott barna haja, szögletes arca van, fehér inget (!) visel. Elmélyülten dolgozik. Talán esztergál. A kép az Ezermester magazin kézi rajzolású, színes, grafikus borítója. Van benne esetlenség, mégis képregényszerű: kiolvasható belőle egy történet. Ahogy az 1957-es évfolyam minden számának borítójáról. Januártól decemberig havonta egy újabb barkácsoló és buheráló férfi: az egyiken hajó, a másikon repülő készül, az ezermesterek arcán éteri mosoly. Álmodoznak, az nyilvánvaló. Ha nem is űrutazásról – mint Bradbury hőse –, mégsem kerti lugast, virágládát vagy kisszéket szerkesztenek – ahogy később, a hatvanas évek borítóin –, hanem látszólag haszontalan, az akkori hétköznapoktól leváló, modern és futurisztikus tárgyakat. Karakteres világ és megkapó műhelyhangulat.

Akárcsak a Rekreátorok kiállításon látható szerkezetek készítése során – ahogy ebbe a munkába az érdeklődők egy alkalommal már betekinthettek. A kiállított munkákban számomra összeér a fent idézett két hangulat: a science fiction jövőre nyitott, álomszerű és utópisztikus világa űrhajóval, illetve a szerszámokkal és eszközökkel benépesített ezermester-műhely képe, ahol a tárgyak fizikai megmunkálása során semmi sem lehetetlen. Használatból kikerült eszközök, amelyek levetették korábbi formai jellegzetességeiket, majd a „hasznos buherálás” áldozataivá váltak. A munkában összeért a konstrukció és a fikció, a történetekben pedig megelevenedtek a lehetséges jövő epizódjai, képzeletbeli tárgyai: a CP/MX-42 bolygókutató mikro-robot, az EDO-X52 hackerszerkezet, egy indukciós spektákulumméter és egy kozmosz-boksz, a Karmatikus Kvantum-Diszlokátor (MK-4.2), a MobilPort 1.0 Beta, a Revolve-R drawing system, vagy akár egy növényi inkubátor. A képzeletbeli tárgyak valóságos alkotóelemei a szilícium alaplap, a transzformátor és a mikrohullámú sütő, a szilikoncső és az elektromos elosztó, tekercsek, szűrők, trafók, csavarok, alátétek és tömítések, kapcsolók, jelzőlámpák, billentyűk és drótok. És így tovább. A „hasznos buherálás” új funkciókat és fikciókat teremt: van itt forgás, tükröződés és energiaátadás, áramlik a chi, a tárgyak teleportálnak, de a különösen extrém vészhelyzetekben végrehajtott kísérleti életmentés és a hibrid növénytermesztés sem lehetetlen. A REKREÁTOROK ócskavastelepén a tárgyakról először lekerül a tetszetős burkolat, és eltűnik a múlt esztétikai minősége. Marad egy rakás fém és műanyag. És innen már semmi nem lehetetlen. Mert: „Ez repülni fog!”

A szöveg a REKREÁTOROK, a BKF Média design szak hallgatóinak újrahasznosított alkotásait bemutató kiállítás megnyitóján hangzott el a Fugában. A kiállítás 2012. február 13-ig tekinthető meg a Fuga Galériában (1052 Budapest, Petőfi Sándor utca 5.). A műhelymunkáról a fotókat Seprűs P. Péter készítette.

Tökmagok a nagyvárosban – archeológia és bricolage (élőben)

A teljes megnyitó szöveg itt meghallgatható, itt pedig olvasható.