Nem emlékszem pontosan, hogy Jonathan Demme A bárányok hallgatnak (The Silence of the Lambs) című filmjében a cím tulajdonképpen mit is jelentett (bár rémlik valami a nyomozónőt játszó Jodie Foster nyomasztó gyerekkorával kapcsolatban), de amikor néhány évvel ezelőtt először láttam a francia Jean-Luc Corner tárcsás telefonkészülékekből és kábelekből készített göndör szőrű bárányszobrait, azonnal ez a fordulat jutott eszembe. Az asszociáció nagyon egyszerű, hiszen a használatból kikerült telefonok hangja mára valóban elnémult, a vicces nyáj mégis beszédes példa a használatból kikerült, ám nem használhatatlan technikai eszközök művészi újrahasznosítására.
A modern és posztmodern kor egyik közhelyesre szaggatott jelzője és jellemzője a szüntelenül gyorsuló tempó, ami nemcsak a társadalmi mobilitásra, hanem a tárgyak és használati eszközök áramlására és cserélődésére hatással van. Ami elromlik, már nem kell, feleslegessé, hordalékká, szemétté válik. De míg egy fürdőkádat, egy zongorát vagy egy íróasztalt nem cserélünk le évente, egyszerű mindennapi eszközeink körforgása már-már megállíthatatlan. A technikai eszközök és elektronikára épülő tárgyak dobogósak a vesszőfutásban. Mi, használók, roppant keveset tudunk a tárgylétet megelőző fejlesztésekről, de még kevesebbet a hulladékká váló eszközök sorsáról. Még akkor is, ha kitartóan dolgozunk rajta, hogy minél többet megtudjunk. Az újrahasznosításon alapuló művészet (recycling art) ebben a történetben kevésbé a használatból kihulló tárgyak tömeges újrahasznosítása miatt jelentős, mint inkább a helyzetre adott kreatív válaszok megfogalmazásában, a tárgyak megmunkálásában, ezen keresztül a társadalomkritika és reflexió közvetlen élénkítésében.
Ó, az a jó régi tárcsás telefon! A jó minőségű (ABS műanyag) sima műanyagfelület, a vidám színek, a tárcsa visszaforgásának kattogó hangja, az ágyból kiugrasztó csengőhang, és persze a készüléket és a kagylót összekötő dugóhúzó formájú kábel (PVC borítású vezeték), ami mindig összetekeredett, kibogozhatatlanul, újabb és újabb csavarokkal nehezítve a telefonálást. Olyan volt ez a kábel, mint egy póráz, abból a rövid fajtából, ami megakadályozta, hogy a szülők szobájában elhelyezett telefon kagylójával és kamaszkori titkainkkal kisurranjunk a folyosóra. Hiába rángattuk a rugósan csavart és csomókba tekeredett kábelt, sosem volt elég hosszú! Mennyi csacsogás – és persze: mennyi bosszúság! (Magyarországi gyártó a Telefongyár, forgalmazó a Magyar Posta volt.) De meglátni egy tárgyban egy másikat: a tárcsás telefonban, a kagylóban és a kábelben a bárányt. Na, ez már művészet!
Kanyarodjuk kicsit vissza az időben! A telefonkábel dekoratív, másodlagos felhasználásának ugyanis Magyarországon is voltak hagyományai, melyek nemcsak artisztikus törekvésekből, hanem hétköznapi, praktikus funkciókból táplálkoztak – irónián innen és túl. Nem más ez, mint a fonott üvegek és demizsonok varázslatos világa, amely az üveg törékenységére adott logikus és populáris válasz, egyben egy kreatív kézműves technika megvalósítása. Az üvegek fonási technikája rokon a hagyományos kosárfonással, amelyet az ötvenes-hatvanas évektől átalakított és átszálazott a műanyagkábel – szálfinomságával, modern és korszerű anyagával, színes világával. De honnan volt ennyi fölösleges színes vezeték? – hangzik a logikus kérdés. Általános válaszom nincs, de egy ötvenes évekből és a Balaton környékéről származó esetet szívesen idézek: „A fonáshoz a környék akkoriban egyetlen gyára, ahol Feri bácsi is dolgozott, bőségesen »biztosította« a telefonkábelt, amely lecsupaszítás után minden szempontból megfelelt az üvegek beborításához. A kábelek beszerzésének sajátos és meglehetősen eredeti megoldását választotta a homéroszi jelzővel is illethető leleményes Feri bácsi. Ugyanis a gyár területéről dereka köré tekerve szállította a telefonkábelt a felhasználás helyszínére, nevezetesen a körtefa alá. Hogy ez nem etikus megoldás? Meglehet. De a cél szentesíti az eszközt: a gyári felesleg újrahasznosítása talán csak nem számít főben járó bűnnek!” (A történet a Plasztik művek című kötetben jelent meg; Budapest, Néprajzi Múzeum, 2006). Ha minden családban nem is volt egy „leleményes feribácsi”, a színes telefonvezetékkel befont üvegek előfordulása széles körben ismert volt a háztartásokban. Mindehhez a hiányt nem ismerő szocialista államgazdaság, és az erre épülő sajátos felesleg-filozófia korlátlansága szolgáltatta az alapanyagot. A kreatív megoldások tárháza pedig végtelen volt: darabszámban, szín- és formavilágban egyaránt.
A francia telefon-bárányok viszont nem a szocialista ipari társadalom anyagbőségére (és ehhez közvetlenül kapcsolódó korlátlan pazarlására) épült, hanem a mobil-társadalom és a technikai változások metszéspontjában keletkezett feleslegre: többek között a tárcsás és zsinóros telefonok halmazára. Feketén, fehéren. Jean-Luc Corner meglátta a kábelben a göndör báránybundát, a telefonkészülékben a báránypofát, végül a fület a szájjal összekötő kagylóban a patás báránylábat. Egyszeri ötlet, amely egyedi tárgyként vicces, nagy tételben, nyáj formátumban, pedig határozottan kritikus és szemtelen. Erre a kritikára és humorra épített a frankfurti Kommunikációs Múzeum (Museum für Kommunikation Frankfurt), amikor 2006-ban a múzeum teljes előcsarnokát benépesítette egy ácsingozó, nézegető és pihenő egyedekből összerendezett nyájjal – a látogatóközönség nagy örömére. Ma már nincs a jellegzetes tárcsahang, az ágyból is felverő csengés és a kapcsolásra várakozó ütemes búgó hang. A bárányok hallgatnak. Halló, itt a világ! De a sheep szó után hagyjon üzenetet!
A Telephonic Sheep képek innen származnak.
A szócikk a Tudatos Vásárló magazin őszi IT, szórakoztató elektronika tematikájú számához készült.
A modern és posztmodern kor egyik közhelyesre szaggatott jelzője és jellemzője a szüntelenül gyorsuló tempó, ami nemcsak a társadalmi mobilitásra, hanem a tárgyak és használati eszközök áramlására és cserélődésére hatással van. Ami elromlik, már nem kell, feleslegessé, hordalékká, szemétté válik. De míg egy fürdőkádat, egy zongorát vagy egy íróasztalt nem cserélünk le évente, egyszerű mindennapi eszközeink körforgása már-már megállíthatatlan. A technikai eszközök és elektronikára épülő tárgyak dobogósak a vesszőfutásban. Mi, használók, roppant keveset tudunk a tárgylétet megelőző fejlesztésekről, de még kevesebbet a hulladékká váló eszközök sorsáról. Még akkor is, ha kitartóan dolgozunk rajta, hogy minél többet megtudjunk. Az újrahasznosításon alapuló művészet (recycling art) ebben a történetben kevésbé a használatból kihulló tárgyak tömeges újrahasznosítása miatt jelentős, mint inkább a helyzetre adott kreatív válaszok megfogalmazásában, a tárgyak megmunkálásában, ezen keresztül a társadalomkritika és reflexió közvetlen élénkítésében.
Ó, az a jó régi tárcsás telefon! A jó minőségű (ABS műanyag) sima műanyagfelület, a vidám színek, a tárcsa visszaforgásának kattogó hangja, az ágyból kiugrasztó csengőhang, és persze a készüléket és a kagylót összekötő dugóhúzó formájú kábel (PVC borítású vezeték), ami mindig összetekeredett, kibogozhatatlanul, újabb és újabb csavarokkal nehezítve a telefonálást. Olyan volt ez a kábel, mint egy póráz, abból a rövid fajtából, ami megakadályozta, hogy a szülők szobájában elhelyezett telefon kagylójával és kamaszkori titkainkkal kisurranjunk a folyosóra. Hiába rángattuk a rugósan csavart és csomókba tekeredett kábelt, sosem volt elég hosszú! Mennyi csacsogás – és persze: mennyi bosszúság! (Magyarországi gyártó a Telefongyár, forgalmazó a Magyar Posta volt.) De meglátni egy tárgyban egy másikat: a tárcsás telefonban, a kagylóban és a kábelben a bárányt. Na, ez már művészet!
Kanyarodjuk kicsit vissza az időben! A telefonkábel dekoratív, másodlagos felhasználásának ugyanis Magyarországon is voltak hagyományai, melyek nemcsak artisztikus törekvésekből, hanem hétköznapi, praktikus funkciókból táplálkoztak – irónián innen és túl. Nem más ez, mint a fonott üvegek és demizsonok varázslatos világa, amely az üveg törékenységére adott logikus és populáris válasz, egyben egy kreatív kézműves technika megvalósítása. Az üvegek fonási technikája rokon a hagyományos kosárfonással, amelyet az ötvenes-hatvanas évektől átalakított és átszálazott a műanyagkábel – szálfinomságával, modern és korszerű anyagával, színes világával. De honnan volt ennyi fölösleges színes vezeték? – hangzik a logikus kérdés. Általános válaszom nincs, de egy ötvenes évekből és a Balaton környékéről származó esetet szívesen idézek: „A fonáshoz a környék akkoriban egyetlen gyára, ahol Feri bácsi is dolgozott, bőségesen »biztosította« a telefonkábelt, amely lecsupaszítás után minden szempontból megfelelt az üvegek beborításához. A kábelek beszerzésének sajátos és meglehetősen eredeti megoldását választotta a homéroszi jelzővel is illethető leleményes Feri bácsi. Ugyanis a gyár területéről dereka köré tekerve szállította a telefonkábelt a felhasználás helyszínére, nevezetesen a körtefa alá. Hogy ez nem etikus megoldás? Meglehet. De a cél szentesíti az eszközt: a gyári felesleg újrahasznosítása talán csak nem számít főben járó bűnnek!” (A történet a Plasztik művek című kötetben jelent meg; Budapest, Néprajzi Múzeum, 2006). Ha minden családban nem is volt egy „leleményes feribácsi”, a színes telefonvezetékkel befont üvegek előfordulása széles körben ismert volt a háztartásokban. Mindehhez a hiányt nem ismerő szocialista államgazdaság, és az erre épülő sajátos felesleg-filozófia korlátlansága szolgáltatta az alapanyagot. A kreatív megoldások tárháza pedig végtelen volt: darabszámban, szín- és formavilágban egyaránt.
A francia telefon-bárányok viszont nem a szocialista ipari társadalom anyagbőségére (és ehhez közvetlenül kapcsolódó korlátlan pazarlására) épült, hanem a mobil-társadalom és a technikai változások metszéspontjában keletkezett feleslegre: többek között a tárcsás és zsinóros telefonok halmazára. Feketén, fehéren. Jean-Luc Corner meglátta a kábelben a göndör báránybundát, a telefonkészülékben a báránypofát, végül a fület a szájjal összekötő kagylóban a patás báránylábat. Egyszeri ötlet, amely egyedi tárgyként vicces, nagy tételben, nyáj formátumban, pedig határozottan kritikus és szemtelen. Erre a kritikára és humorra épített a frankfurti Kommunikációs Múzeum (Museum für Kommunikation Frankfurt), amikor 2006-ban a múzeum teljes előcsarnokát benépesítette egy ácsingozó, nézegető és pihenő egyedekből összerendezett nyájjal – a látogatóközönség nagy örömére. Ma már nincs a jellegzetes tárcsahang, az ágyból is felverő csengés és a kapcsolásra várakozó ütemes búgó hang. A bárányok hallgatnak. Halló, itt a világ! De a sheep szó után hagyjon üzenetet!
A Telephonic Sheep képek innen származnak.A szócikk a Tudatos Vásárló magazin őszi IT, szórakoztató elektronika tematikájú számához készült.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése