pécsi tavasz fújva jó

most a graffiti és stencilellenes városvédők ne nézzenek ide: ez itt egy friss pécsi séta, ha nem kellett volna rohannom, még színesebb lehetne. uráncity megvan?

asszociációs hálón keresztül kapcsolódó szöveg: urán city

ricebomb in budapest

A matricát egy hete találtam a Margit hídról lekanyarodó pesti rakparti bringaúton. Festői háttér: parkoló, Duna. Vár.

a kép forrása: ricebomb.com

A webcímből kiderül, hogy a ricebomb.com site-ot három ázsiai-amerikai srác csinálja. (Igazából nem tudom, hogy az Asian-American fordulatot hogy használjuk frankón magyarul. Egy derék nyelvújítónak biztos lenne rá megoldása – de remélhetően nem az „ázsió-amerikai” az afro-amerikai mintájára.) Munkáik saját etnikus tapasztalataikból szökkentek szárba, kreatív multi-média plattformként működnek, és hagynak jelet szerte a világban. És most, úgy tűnik, Budapestre is bejelentkeztek. Ráadásul turistalátványosságnak is beillő fotóháttér elé. Egyelőre mást nem találtam, de lehet segíteni a keresésben!

Miért éppen Alaszka?

„olyan volt, mint Alaszka az aranyásók idejében”
Pálfalvi János grafikusművész képszerű és élményszerű hasonlata a Nagyolvasztó című dokumentumfilm első perceiben hangzik el. A hely, melyet Alaszkához hasonlít, Dunaújváros: az újonnan születő iparváros; és Dunaújváros: az alig több mint ötven éves múlttal rendelkező változó, kortárs város. A film tematikus keretét a város felépítése és belakása, a munka, a hétköznapi élet, a szabadidő, a szórakozás és a kikapcsolódás lehetőségei, a városi lét nyilvános és privát formái, a nyüzsgés, a zakatolás, vagy éppen az otthoni ücsörgés jelenti. A képekből, hangokból, dialógusokból és monológokból építkező alkotásban egy emlékező és beszélő város elevenedik meg a nézők számára. Különféle idők és korosztályok, a hely más-más szeletei, más célok és elvárások, élmények és tapasztalatok húzódnak meg a történetek mögött. Lírai és drámai történetek, humor, irónia, sóhajtás és panasz – fiatalos hévvel vagy korosabb nyugodtsággal előadva.
A film rendezője Keserue Zsolt, aki – önállóan és alkotótársak bevonásával – évek óta kísérletezik társadalmi problémák, élethelyzetek, közelmúltbeli vagy kortárs kulturális konfliktusok képes, szöveges megragadásával és bemutatásával. Filmes munkáiban a dokumentarista és a művészi fogalmazásmód legkülönfélébb formái érvényesülnek. Képzőművészeti alkotás, installáció és dokumentumfilm: más-más műformák, eltérő hangok, a reflexió különböző rétegei, a megismerés és az elemzés módszertani változatai. Alkotásait áthatja a társadalmi érzékenység, és a részletekből építkező alkotói hozzáállás. Így hozza létre – beszélgetésekből, vallomásokból, egyszerű véleményekből és a személyesen átélt tapasztalataiból illesztett – szubjektív és narratív városképeit.

De miért éppen Alaszka?


A kilencvenes évek első felében készült a Miért éppen Alaszka? (Northern Exposure) című, hat évadot megélt televíziós sorozat, amely egy kitalált alaszkai kisvárosban, Cicelyban játszódott. A film központi témája a kulturális különbségekből eredő konfliktusok ironikus, több esetben végtelenül komikus ábrázolása, remek dialógusokkal és karakterekkel. Ez a kitalált kisváros jelentette – a maga zord körülményeivel – azt a színpadot, melyen egy fiatal orvos, Joel Fleischman „játszotta” el – dialógusokra fűzve és narrálva – beilleszkedésének kalandos történetét. A kisvárosban furcsa és ismeretlen szokások és emberek vették körül. Mindenki idegen, és mindenki más. Egy hely, ahol látszólag nincs semmi, egy hely, ami annyira más, mint amivel addig találkozott, hogy azt biztos nem lesz képes megszokni – gondolta. Aztán elindultak a hétköznapok, hősünk belelendült a munkába, az ismerkedésbe, és fokozatosan kirajzolódott számára a város társadalmi és kulturális mintázata. Rájött, hogy az idegen környezet felfedezhető, megismerhető és a hétköznapi praxis során meg is változtatható. Így vált idegenből ismerőssé, seholsincs világból bárhollehet világgá számára a távoli kisváros.
Vajon miért éppen Alaszka jutott eszébe a városáról Pálfalvi János grafikusművésznek, aki fiatal házasként feleségével költözött Dunaújvárosba – akkor még Sztálinvárosba – szerencsét próbálni? Amikor megérkeztek minden idegen volt számukra, egy teljesen ismeretlen világ vette őket körül: a szüntelenül változó és alakuló fizikai tér, az újonnan épülő társadalmi hierarchia és kapcsolatháló, a kulturális és művészeti élet nullfoka. Ilyen körülmények között költöztek be új kétszobás lakásukba Magyarország első panelházában. De történetük nem számított egyedinek. Mindenki újonnan jött, és ismeretlen volt a többieknek, az emberek keresték a helyeket, a lehetőségeket. A város pedig csak épült és épült, az emberek tele voltak várakozással és reménnyel, vágyakkal és tervekkel. De míg első látogatásukkor, 1954-ben fiatalos erő, lendület és tempó tartotta mozgásban a politikai ideológiától sem mentes iparvárost, a hatvanas évekre a kezdeteket jellemző felfokozott várakozás, a nyüzsgés és a kalandok lényegesen csillapodtak. Már az első években elindult a kulturális és művészeti élet kiépülése és intézményesülése a modern városi infrastruktúra részeként, amiben persze szintén érzékelhetőek voltak a kezdeti évek és a későbbi időszakok közötti kulturális és ideológiai különbségek.
(Keserue Zsolt 23 monológ című kiállítása május 12-én nyílik a Paksi Képtárban. A szöveg a katalógusba írt tanulmány rövid részlete, a végső változatból elhagyott részletekkel. A városképek 2008 őszén készültek.)

pilleszék és Tam Tam

„(…) Számtalan olyan tárgyat vagy szokást említhetnék, amelyet anno bosszantónak találtam, most mégis csak egyetlen típust emelnék ki: azokat a rendkívül csúnya műanyag székeket, amelyeket édesanyám a mai napig virágtartóként használ. Igazából nem is székek, hiszen a szék ideájához tartozik láb és háttámla is, ebben az esetben viszont egyikről sem beszélhetünk, csupán valamilyen általam meghatározhatatlan térbeli formára öntött, leginkább óriás homokórára hasonlító, hengeres kiképzésű műanyag valamikről. Az elegánsnak éppen nem mondható darabok színben igyekeznek pótolni egyéb hiányosságaikat: piros, zöld, citromsárga és fehér árnyalatban pompáznak abban a nappaliban, mely maga is a szocializmus gyermeke, igaz, ruháját már régen lecserélte. A jellegzetes szekrénysor, ülőgarnitúra és dohányzóasztal már régen elkerült innen – a pécsi Uránia mozi retrohangulatban berendezett előcsarnokában fedeztem fel legutóbb ugyanolyan foteleket, mint amilyenekből egykor a nővéremmel együtt kakaót iszogatva néztük a vasárnapi matinét. A műanyag rettenetek azonban maradtak: státusuk megingathatatlannak tetszik, pedig egyáltalán nem illenek a nappali más bútoraihoz, régen le kellett volna cserélni őket valamilyen mutatós faállványzatra. Mivel azonban immár legalább negyed százada állnak a helyükön, a szüleimnek valószínűleg fel sem tűnik, mennyire anakronisztikusak – a tompuló percepció tipikus esete. (…) Amikor édesanyámat a műanyag székek sorsáról kérdeztem, nem titkolt büszkeséggel újságolta, hogy ő bizony még a székek levehető, henger alakú tetejének is megtalálta a maga funkcióját: immár huszonöt éve tálcaként használja őket. Uramisten! – csaptam a homlokomra. Tényleg! A konyhában ma is ott van a fehér és a zöld műanyag tálca, összekaristolva, kissé viseltesen. Hát igen, ez a „plasztikvakság” tipikus esete!”
(Gyuricza Eszter; In: Fejős Zoltán – Frazon Zsófia szerk. Plasztik művek. Alternatív műanyagtörténet a celluloid könyvtáblától a felfújható fotelig. 2006, Budapest, Néprajzi Múzeum)

És most egy másik történet ugyanerről a székről. Ugyanis Magyarországon nemcsak forgalmazták, hanem gyártották is a népi néven csak pilleszékre keresztelt ülőbútort, aminek eredeti változatát Tam Tam néven a francia Henry Massonnet tervezte 1968-ban. A kor formavilágának megfelelő, gazdaságos és kényelmes kis ülőkét a korszak fogyasztói lelkesen fogadták, és a hetvenes években több mint tizenkétmilliót vásároltak belőle világszerte, és mint a kor egyik kultusztárgya a MoMA bútorgyűjteményébe is bekerült. Franciaországban az olajválságot követően visszaesett a gyártása, de a „keleti blokk” országaiban az olcsó szovjet kőolaj nagy mennyiségű jelenléte lehetővé tette a további gyártást. Évtizedek múlva aztán az eredeti pilleszék is visszatért – új köntösben. 2002-ben ugyanis a párizsi Branex Design megvette az eredeti licencet, és Tam Tam néven ismét gyártani kezdte. Az új generáció nosztalgikusan idézi a hetvenes évek hangulatát, de a Branex „menő” tárgyat csinált az egykor népszerű, hétköznapi tárgyból: új szín- és mintakollekciót terveztek a hagyományos szín- és formavilág mellé. Pilleszékben ma hódít a popkultúra színvilága, az op-art fekete-fehér mintázatai, de fluoreszkáló és áttetsző változatok is kaphatók. A Branex világszerte forgalmazza az újra divatossá és népszerűvé váló ülőkét az Egyesült Állomoktól Európán, Ázsián keresztül egészen Ausztráliáig, és a cégnek tudomása van több üzemről is, ahol – ha nem is az eredeti licenc alapján – gyártják ezt az általánosan ismert és kedvelt formát. A forma és a funkció adaptációja Philippe Starck sztárformatervező fantáziáját is megmozgatta, aki elkészítette a maga Prince Aha névre keresztelt polipropilén „pilleszékét” (melynek gyártója a Kartell).

fotó: Sarnyai Krisztina

A MoMA gyűjteményébe a Tam Tam ülőke a modern életstílus megformált darabkájaként került. A Néprajzi Múzeumba a gyártás és technológia kérdésein túl a modernitás és a mindennapi kultúra, a hétköznapi tárgyhasználat és lakáskultúra szempontjai miatt. Tehát a modern művészettel és a mindennapi tárgyakkal foglalkozó gyűjtemények más-más jelentésrétegeket érzékelnek és hangsúlyoznak ugyanazon tárgyak muzealizálása során.

A Néprajzi Múzeum pilleszéke – a látszat ellenére – több lábon áll: ismerjük a személyes történetét – a hozzá kapcsolódó helyszíni fotóval – és formatervezésének, gyártásának és forgalmazásának „hivatalos” történetét is – a szükséges magyar hivatkozásokkal. Ezek a kontextusok gyűjteményi és kiállítási praxisba fontos koncepciókat sűrítenek – elméleti, módszertani és gyakorlati szinten egyaránt. Egyfelől az ipari formatervezés, a sorozatgyártás és a tömegtermelés kis- és nagyipari dimenziót, másfelől rögtön ezek kritikáját is – a napi használat személyes perspektíváján keresztül. A paradox a történetekben, hogy az emlékezetmunka és a gyártástörténet pont fordítva a viszonyul a kritikához, mint ahogy ezt elsőre gondolnánk. Míg a kortárs tervezés, gyártás és előállítás alapvetően a nosztalgiára épül, addig az egyéni emlékezet számára – legalábbis ebben a konkrét esetben – éppen a kritikai viszonyulás a leghangsúlyosabb történetszervező elem. És erre a két koncepcióra egyaránt szükség van ahhoz, hogy a kiállítási praxison túl a múzeum a kortárs gyűjteményi munka lehetőségeit is végiggondolja.

szabadtéri fotóműterem

a cégér:

így készült:

nagyüzem:

a három grácia (fotó: Sarnyai Kriszta):

a Néprajzi Múzeum kerékpáros aranycsapata kiegészülve DJ Setával:
A teljes kollekció a Néprajzi Múzeum Képgalériáján!

bringa kép-tár április 19-én

...szabadtéri fotóműterem és kerékpáros fotózás a Néprajzi Múzeum lépcsőjén
Milyen vagy? Színes vagy fekete-fehér? Nosztalgiára hajazó vagy modern? Fiú vagy lány? Országúti vagy hegyi? Felnőtt vagy gyerek? Szingli vagy nagycsaládos? Trendi vagy laza? Gyors vagy lassú? Hadd lássuk! Egy gyors fékezés, rövid megállás, egy kis igazítás, zoomolás, katt, és már suhanhatsz is tovább. Napsütötte zenés szabadtéri fotóműterem a Néprajzi Múzeum előtt.
időpont: 2009. április 19. kettőtől ötig (a Critical Mass programjaként)
hely: Néprajzi Múzeum, Kossuth tér 12.
közreműködik: Sarnyai Krisztina és Kerék Eszter fényképezőgépen, DJ Seta lemezjátszókon, és a Néprajzi Múzeum kerékpáros alakulata
A képek április 22-től letölthetők a http://www.neprajz.hu/ oldalról.

A program ajánlója a Néprajzi Múzeum honlapján, a Critical Mass blog kezdőlapján is olvasható. Bohém, rajzos ajánló az Artista blogon. Új fejlemény, hogy a legjobb képekből egy válogatás felkerül majd a Hungarian Cycle Chic oldalra is.

(Az archív fotók a Néprajzi Múzeum 2009-es Bringanaptárából, az üde friss képek Sarnyai Krisztina fényképezőgépéből valók.)

nagyvárosi libás mese

Történt egyszer (épp ma), hogy két modern felfogású kíváncsi liba a fővárosba utazott. Jól indult a reggel: napsütés, meg minden. El is indultak a nagy fényes folyó mellett gyalogosan. De mire a Kossuth térre értek, hát bizony elfáradtak. Gondolkodtak, hogy mehetnének tovább. (A népmesékben ilyenkor szokott három felé ágazni az út, meg csodálatos segítő érkezni…)
Egyszercsak ott találták magukat egy villámosmegállóban. S miután a kerékpárról nem ért le a lábuk (ezt már otthon, falun tesztelték), a nagyvárosi tömegközlekedés mellett döntöttek (mert korszerű libák voltak). Vettek hamarjában két BKV jegyet, és mint jó falusi libák elindultak a kerítés mellett, hogy megkeressék a villamost. A megállóban szép rendesen várakoztak. Egyre, másra. De nem történt semmi: se zakatolás, se pöfékelés. Nyújtogatták a nyakukat. Jó helyen állnak-e? Nézegettek szerte szét.
Majd gondoltak egy bátrat, és a Jászai Mari tér felé vették gyalogosan útjukat. Kicsit korholták egymást (mint két nagypapa), hogy nem kellett volna ez a drága villamosjegy, ha amúgy sem jön a járgány. (Szerintem is jobban jártak volna, ha bejönnek diákkedvezménnyel a Néprajzi Múzeumba.) Így totyogtak tovább, míg el nem tűntek a kerítés mellett magasodó fák között. Remélem, a kora esti vihar előtt szerencsésen hazaértek!

városi nyulak húsvétja

A hulladék matricalapanyagra készült nyúlvilágot Sior építette. Még karácsonyara, de csak most lett aktuális. Updike biztos mosolyog.

reggeli csúcsformában

utcai aprónyomtatványok

Autós, bringás, gyalogos: a városi közlekedés szereplői. Igen, róluk gondolkodni kell. Budapesten különösen. Erre az utca igazán remek terep, és az utcai műfajok (muzeológiai szakszóval: aprónyomtatványok) jól elférnek a nagyvárosi terepasztalon. De ahhoz, hogy észrevehetővé és megjegyezhetővé váljanak, a gondolkodást nem lehet megúszni. És nem is érdemes, mert attól nekünk leskelődőknek is jobb lesz.
A két idézett melóban sajnos nincs elég tartalom, és nincs elég humor. A szereplők közötti kapcsolat túl egyszerű: fent-lent, élet-halál. A megfordított kép nem ad ki valójában új képet, a szöveggel készített vonalrajz pedig minden fogalmazásbeli „eleganciát” nélkülöz (és nem is értem, de ez biztos az én hibám).
Ebbe az űrbe türemkedik évek óta a kétfarkú kutya (az utóbbi hónapokban Budapesten is sokkal észrevehetőbb formában) szlogenné váló fordulataival, matricáival és ál-hirdetéseivel. Ember és autó kapcsolata itt is opponáló, a szöveg radikális, de nem agresszív. Nincs a tenyérnyi felületen explicit bringa, de azzal, hogy egy postaládára került, könnyen eszünkbe juttathatja a postahivatal nemrégiben bonyolított fullextrás bringa vásárlási akcióját.
A vicces a melókban: hogy mindhárom a Wesselényi utcában (Budapest, 7. kerület) látható, viszont csak gyalogosként észrevehető.

mega bringatároló díszkivilágításban

Sivinyócki úr a lengyel szabó

Szeretem a véletleneket. Meg a felfedezést és a nyomozást. Így együtt meg különösen. Ha velem történik, annál meg nincs is bizsergetőbb. Az emlékezés már keményebb dió. A nosztalgia rémít, de a szövevényes történetek mindig lebilincsltek.

Néhány hónapja kaptam kölcsön a könyvet: a Varsói Néprajzi Múzeum 2008 októberében megnyílt és idén júliusig látható kiállításának katalógusát. A kiállítást a múzeum 120 éves alapításának alkalmából rendezték, ehhez készült a kötet, remek tárgyakkal, plasztikus tárgyfotókkal, lengyel-angol kísérőszövegekkel. Klasszikus néprajzi anyag, modern, letisztul formában. Szeretem ezt a műfajt.

A katalógus ékszer (Biżuteria) fejezetében vettem észre néhány korallszerű anyagból készített férfiékszert, melyektől furcsa otthonosság érzésem támadt. A tárgyfotón az ékszerek roppant rajzosak, szinte tapinthatóan anyagszerűek. Közel lehet menni hozzájuk, szinte meg lehet érinteni őket. És ahogy éreztem az ujjam hegyén, azonnal eszembe jutott nagyanyám nővére, Erzsébet, vagy ahogy mi hívtuk: Kimi. És az ő fülbevalója, amit kamasz kora óta soha nem vett ki a füléből. Régen mesélte, hogy anyjáé volt, és azt is, hogy ez az egyetlen tárgy, ami lengyel nagyapjától megmaradt. Halála előtt néhány nappal adta a kezembe, naplóival és egy fakó indigókék füzettel együtt. Följegyzések családunkról – ez állt a csíkos füzet borítóján.

A kiállításkatalógusban látható férfiékszer Krakkó környékéről való a 19. század második feléből. Családom anyai ágon ugyancsak erről a vidékről származik, az idő is stimmel – az írott családtörténet szerint. „Jászberényben lakó furanevű nagyapámat úgy hívták ott, hogy a »lengyel szabó«. Ki is tudta volna kimondani a Jászság fővárosában ezt a cifra lengyel nevet? Szemébe Sivinyócki úrnak szólították. Az ő magyar beszéde sem volt jobb, mint a berényiek »lengyelsége«. Mulatságosan törte a magyar nyelvet. De jó ember volt, mindenki szerette. Idegenként került a városba és özv. Acsádyné Urbán Apollóniát vette feleségül. A meghalt Acsády özvegye vezette az elárvult szabóságot, és talán nem is szerelemből, hanem kénytelenségből férjhezment másodszor is Przybitniowsky nagyapámhoz a nagyanyám. Így volt támasza, aki vezette az üzletet, mesterséget, és árva fiacskájának is apja. Sajnos a fiú: Acsády Janika hamarosan meghalt és nagy szomorúságba döntötte nemcsak anyját, hanem aranyszívű mostohaapját is. A második házasságból két lánygyermek született: egyik Hermina 1878. ápr.-ban, a másik: Erzsébet 1881.nov. 7-én, a mi drága jó Édesanyánk.

Przybitniowsky Erzsébet dédnagyanyám az 1940-es években, és lánya Platzkó Erzsébet (nagyanyám nővére, Kimi) 17 évesen, 1920-ban. A képek már Nagykanizsán készültek.

De talán elmondom először lengyel nagyapám történetét, ahogy Anyámtól egyszer-máskor elbeszélni hallottam. Nagyapám régi lengyel nemesi családból származott. Lengyelországban Labovában [FZS: Łabowa] született. Egyszer láttam a keresztlevelét, de azóta nyoma veszett. Apja nevére, születési évére nem emlékszem már, de anyja nevét megjegyeztem: Sieradzky Ágnes volt. Anyám azt mondta, nagyapám egyszer azt mondta ez »történelmi név«.
Az elbeszélés így szólt: Földbirtokos család voltak, Szandecban volt birtokuk, kastélyuk. Lengyelország történelmi megpróbáltatásai idején a birtok elveszett – miként, közelebbit nem tudok – csak mire nagyapám és hét testvére fölcseperedett, már csak a „kastély” és kertje maradt. Egy lánytestvérül volt: Kunigunda. Állítólag azé maradt, ami megmaradt vagyon, a többi kirajzott a világba kenyeret keresni. Otthonról elég jól indulhattak – még nevelőjük is volt és franciául tanultak – mert a legidősebbek Franciaországba vándoroltak ki, ismervén a nyelvet és ott szabómesterséget tanultak. Állítólag a »zord atya« otthon azért kitagadta fiait, mert rangon alulinak találta, hogy nemes ember létükre mesterségből éljenek. Sok értelme a kitagadásnak – a semmiből – nem volt. De haza tényleg nem ment többet nagyapám. Párizs után nem tudom, milyen úton-módon került el Przybitniowsky Félix nagyapám, Tamás nevű öccsével Magyarországra.
[…]
Egy kis epizód jutott eszembe lengyel nagyapámról: Anyám emlegette, hogy Jászberénynek Gróf Apponyi Albert 50 évig volt országgyűlési képviselője. A gróf közismerten nagy nyelvtehetség volt, beszélt az összes európai és még néhány klasszikus nyelven. Ha beszámolót tartott jászberényi választóinak, az azt követő banketton mindig lengyel nagyapámat ültette maga mellé – mint másoknak mondotta: – »az öregúr gyönyörűen beszél franciául«. Azt mesélte Édesanyám, hogy nagyapánk halála után egy dobozban földet küldtek a lengyelországi rokonok s ezt betették a sírba anyámék, hogy honi föld is takarja szegényt.”

A Följegyzések családunkról füzet 1962-1963 telén íródott. Hátsó borítójában kereszt- és házassági levelek vannak, és egy kis kézzel írott füzet: egy lengyel hazafias versek gyűjtemény. Jó volt újra belegondolni ebbe a szövevényes történetbe. És érezni az otthonoságot az ujjam hegyén.

bematricázódott 2.

Egyre pompásabb csapat verődik össze a Néprajzi Múzeum főbejárata körül frissen ültetett bringatárolókon.
Kezd úgy működni a kapcsolatépítés és gyűjteményképzés, mint gyerekkorunkban a szalvéta, vagy a széthajtogatott és kisimított cukorkás papír alapú csereberekereskedelem: akinek valamelyik fajtából több is van, elcseréli. Állandó a mozgás: reggelre új színek jönnek, délutánra eltűnnek vagy lecserélődnek.

Ma újonnan igazolt játékosokat is leltem a kortárs képzőművészet fekete-sárga mezejéről: az ikon két tárolót is foglalt magának! Ugyan egyelőre osztoznia kell a többségi CM-el, de azért az nem olyan rossz társaság!