pilleszék és Tam Tam

„(…) Számtalan olyan tárgyat vagy szokást említhetnék, amelyet anno bosszantónak találtam, most mégis csak egyetlen típust emelnék ki: azokat a rendkívül csúnya műanyag székeket, amelyeket édesanyám a mai napig virágtartóként használ. Igazából nem is székek, hiszen a szék ideájához tartozik láb és háttámla is, ebben az esetben viszont egyikről sem beszélhetünk, csupán valamilyen általam meghatározhatatlan térbeli formára öntött, leginkább óriás homokórára hasonlító, hengeres kiképzésű műanyag valamikről. Az elegánsnak éppen nem mondható darabok színben igyekeznek pótolni egyéb hiányosságaikat: piros, zöld, citromsárga és fehér árnyalatban pompáznak abban a nappaliban, mely maga is a szocializmus gyermeke, igaz, ruháját már régen lecserélte. A jellegzetes szekrénysor, ülőgarnitúra és dohányzóasztal már régen elkerült innen – a pécsi Uránia mozi retrohangulatban berendezett előcsarnokában fedeztem fel legutóbb ugyanolyan foteleket, mint amilyenekből egykor a nővéremmel együtt kakaót iszogatva néztük a vasárnapi matinét. A műanyag rettenetek azonban maradtak: státusuk megingathatatlannak tetszik, pedig egyáltalán nem illenek a nappali más bútoraihoz, régen le kellett volna cserélni őket valamilyen mutatós faállványzatra. Mivel azonban immár legalább negyed százada állnak a helyükön, a szüleimnek valószínűleg fel sem tűnik, mennyire anakronisztikusak – a tompuló percepció tipikus esete. (…) Amikor édesanyámat a műanyag székek sorsáról kérdeztem, nem titkolt büszkeséggel újságolta, hogy ő bizony még a székek levehető, henger alakú tetejének is megtalálta a maga funkcióját: immár huszonöt éve tálcaként használja őket. Uramisten! – csaptam a homlokomra. Tényleg! A konyhában ma is ott van a fehér és a zöld műanyag tálca, összekaristolva, kissé viseltesen. Hát igen, ez a „plasztikvakság” tipikus esete!”
(Gyuricza Eszter; In: Fejős Zoltán – Frazon Zsófia szerk. Plasztik művek. Alternatív műanyagtörténet a celluloid könyvtáblától a felfújható fotelig. 2006, Budapest, Néprajzi Múzeum)

És most egy másik történet ugyanerről a székről. Ugyanis Magyarországon nemcsak forgalmazták, hanem gyártották is a népi néven csak pilleszékre keresztelt ülőbútort, aminek eredeti változatát Tam Tam néven a francia Henry Massonnet tervezte 1968-ban. A kor formavilágának megfelelő, gazdaságos és kényelmes kis ülőkét a korszak fogyasztói lelkesen fogadták, és a hetvenes években több mint tizenkétmilliót vásároltak belőle világszerte, és mint a kor egyik kultusztárgya a MoMA bútorgyűjteményébe is bekerült. Franciaországban az olajválságot követően visszaesett a gyártása, de a „keleti blokk” országaiban az olcsó szovjet kőolaj nagy mennyiségű jelenléte lehetővé tette a további gyártást. Évtizedek múlva aztán az eredeti pilleszék is visszatért – új köntösben. 2002-ben ugyanis a párizsi Branex Design megvette az eredeti licencet, és Tam Tam néven ismét gyártani kezdte. Az új generáció nosztalgikusan idézi a hetvenes évek hangulatát, de a Branex „menő” tárgyat csinált az egykor népszerű, hétköznapi tárgyból: új szín- és mintakollekciót terveztek a hagyományos szín- és formavilág mellé. Pilleszékben ma hódít a popkultúra színvilága, az op-art fekete-fehér mintázatai, de fluoreszkáló és áttetsző változatok is kaphatók. A Branex világszerte forgalmazza az újra divatossá és népszerűvé váló ülőkét az Egyesült Állomoktól Európán, Ázsián keresztül egészen Ausztráliáig, és a cégnek tudomása van több üzemről is, ahol – ha nem is az eredeti licenc alapján – gyártják ezt az általánosan ismert és kedvelt formát. A forma és a funkció adaptációja Philippe Starck sztárformatervező fantáziáját is megmozgatta, aki elkészítette a maga Prince Aha névre keresztelt polipropilén „pilleszékét” (melynek gyártója a Kartell).

fotó: Sarnyai Krisztina

A MoMA gyűjteményébe a Tam Tam ülőke a modern életstílus megformált darabkájaként került. A Néprajzi Múzeumba a gyártás és technológia kérdésein túl a modernitás és a mindennapi kultúra, a hétköznapi tárgyhasználat és lakáskultúra szempontjai miatt. Tehát a modern művészettel és a mindennapi tárgyakkal foglalkozó gyűjtemények más-más jelentésrétegeket érzékelnek és hangsúlyoznak ugyanazon tárgyak muzealizálása során.

A Néprajzi Múzeum pilleszéke – a látszat ellenére – több lábon áll: ismerjük a személyes történetét – a hozzá kapcsolódó helyszíni fotóval – és formatervezésének, gyártásának és forgalmazásának „hivatalos” történetét is – a szükséges magyar hivatkozásokkal. Ezek a kontextusok gyűjteményi és kiállítási praxisba fontos koncepciókat sűrítenek – elméleti, módszertani és gyakorlati szinten egyaránt. Egyfelől az ipari formatervezés, a sorozatgyártás és a tömegtermelés kis- és nagyipari dimenziót, másfelől rögtön ezek kritikáját is – a napi használat személyes perspektíváján keresztül. A paradox a történetekben, hogy az emlékezetmunka és a gyártástörténet pont fordítva a viszonyul a kritikához, mint ahogy ezt elsőre gondolnánk. Míg a kortárs tervezés, gyártás és előállítás alapvetően a nosztalgiára épül, addig az egyéni emlékezet számára – legalábbis ebben a konkrét esetben – éppen a kritikai viszonyulás a leghangsúlyosabb történetszervező elem. És erre a két koncepcióra egyaránt szükség van ahhoz, hogy a kiállítási praxison túl a múzeum a kortárs gyűjteményi munka lehetőségeit is végiggondolja.