a láthatatlan múzeumi bábu

Egy olyan kiállításról mesélek, amely 2002-ben volt látható a Néprajzi Múzeumban, és szerintem remekül ötvözte a korszerű kortárs kiállítástechnika és a történeti muzeológia szempontjait, középpontban az öltözetek múzeumi prezentációjának kreatív újragondolásával.
A „Félre gatya, pendely”. Látható és láthatatlan a magyar népviseletben című kiállítás – az népviseletek díszítettségének megmutatásán túl – arra vállalkozott, hogy „bepillantást nyújtson a népviseletek szerkezetébe, az öltözködés menetébe, valamint mindazokba a látható és láthatatlan, rejtett vagy csak sejtett megoldásokba, praktikákba, amelyekkel a viseletben járók alakjukat megformálva igazodtak a helyi szépségideálhoz” – olvasható a katalógusban. A kiállítás szakmai/muzeológusi (Katona Edit) koncepcióját roppant konstruktívan interpretálta és gondolta tovább a kiállítás látványtervezője (Jerger Krisztina), aki a látvány komponálása, a tárgyak elrendezése és prezentációja során a ruhadarabok formai és gondolati rétegzettségének feltárására vállalkozott több szellemes megoldás kidolgozásával. Az alcím – Látható és láthatatlan a magyar népviseletben –ugyan elsősorban a látható felsőruházat alatti „láthatatlan” alsóruhákra, az öltözetek láthatatlan formai megoldásaira, illetőleg az öltözködés rétegzettségére utalt, a látványtervezői munka nyomán viszont ez vált a kiállítás főcímévé és a prezentáció kiindulópontjává: olyan perspektívából megmutatni a tárgyakat, melyekből a hétköznapokban nem láthatóak.

A kiállításban a múzeumi bábu mint prezentációs eljárás teljesen háttérbe szorult. A tárgyak – öltözetek, öltözetkiegészítők, a test „szépítését” szolgáló eszközök – a forma és a megformálás fogalmaira építve egyszerre szóltak a hagyományos paraszti öltözetek szerkezeti és esztétikai kategóriáiról, illetőleg a bemutatás szerkezeti és formai praktikáiról. Így kerültek a ruhák bábuk helyett például a falra terítve – tíz méternyi gatya, napkorong formára, lapra hajtott keményített alsószoknya – amely nemcsak új esztétikai minőséget kölcsönzött a tárgyaknak, hanem láthatóvá tette a bevarrásokat, toldásokat, a használatot könnyítő, vagy egy-egy testrészt kiemelő részleteket is. Az egyedileg kiállított tárgyak múzeumi kontextusát színes – indigókék, napsárga és vörös – festett hátterek adták, melyek a tárgyak műtárgyjellegét tovább erősítette. Ez a kompozíciós eljárás a tárgyakba rejtett abszurditások kiemelésén keresztül a kritikától és iróniától sem mentes, mégis a tárgyak kulturális kontextusát tiszteletben tartó múzeumi beszédmód kialakítását tette lehetővé.
A tárgyak és az öltözködés hétköznapi, kulturális kontextusa természetesen nem veszett el, hiszen meghatározó volt az összetartozó ruhadarabok együttes bemutatására, fogasra akasztva, kifutószerűen elrendezett színes rongyszőnyegek fölé a térbe lógatva, néhol pedig dobogóra állított, a ruhatárolás eszközkészletével – elsősorban bútorokkal – keretezett színeken. Ezen utóbbi, jelenetszerű részleteken kicsit meg is bicsaklott a következetesen komponált tér, amit talán finomíthatott volna, ha az emberi testeket formáló, arccal, frizurával bíró bábuk helyett az öltözetek formáját tökéletesen kiemelő, semleges megoldást vettek volna igénybe a rendezők. Azért sem lettek volna elhagyhatatlanok ezek a jelzésértékű jelenetek, mert az öltözködés és a tárolás hétköznapi kontextusa nagyon erősen jelent meg a kiállításban használt archív filmeken, képanyagon és leírásokon.
A kiállítás rendezői számára fontos volt a szituáció, de ezt nem egy in situ kiállítási kompozíció összeállításával próbálták rekonstruálni, hanem összekapcsolták a korszerű szemléletű múzeumi prezentációt az eredeti szituáció dokumentumaival. Így az öltözködés és a szépségideál nemcsak az autentikus tárgyak szépségén, hanem a hiteles kulturális kontextus részletgazdag bemutatásán is nyugodott. Nyilvánvaló, hogy a hétköznapi szituációk múzeumi rekonstruálása nem jelentett sem kihívást, sem pedig igazi lehetőséget a rejtett, belső tartalmak, a láthatatlan világok bemutatásához. A kiállítás pedig nemcsak azért engedet új rétegeket megismerni a „hagyományos” paraszti öltözet összetett tárgykultúrájából, szerkezeti és formavilágából és kulturális kontextusából mert a kevésbé látható, vagy láthatatlan ruhadarabokra terelte a figyelmet, hanem sokkal inkább azért, mert a bemutatás során – bevált módszerek automatikus alkalmazása helyett – a téma belső tartalmához minden elemében igazodó prezentációs módot választott: a muzeológusi munkát a látványtervező rendező nemcsak lefordította, hanem kreatívan tovább is gondolta.

A „Félre gatya, pendely”. Látható és láthatatlan a magyar népviseletben című kiállítás tehát jól mutatja, hogy ma már nemcsak a kortárs kultúrára vonatkozó kérdések megfogalmazása során szükséges a formai megoldások és prezentációs módok önreflexív végiggondolása. Az új módszerek kidolgozása során a múzeumi bábu pedig nem „ellenség”, csupán egy olyan kiállítási segédeszköz, amely rengeteg új megoldás kidolgozására teremt lehetőséget.

kapcsolódó szövegek:
Rivière nejlonszálai
babák a múzeumban és az időben
poppenhuis: babák a házban, a regényben és a múzeumban