a tér archeológiája

(a szöveg a te itt áll és a pontok és ellenpontok című bejegyzések folytatása)
A Baltazár Dezső tér Debrecen legfiatalabb belvárosi tere: a Déri Múzeum és a Református Kollégium szomszédságában. Az egykor lápos kertes, majd beépített terület csak az 1970-es évek végétől, a Kölcsey Művelődési Központ építésétől és megnyitásától kezdve formálódott köztérré. A tér használatát folyamatos véleménykülönbségek övezték: Nem lett volna szabad lebontani az öreg belváros régi kis házait (köztük Kölcsey-házat, amelyben Kölcsey Ferenc lakott a 19. század első évtizedében)! Szüksége van-e egyáltalán Debrecennek egy ekkora művelődési házra? Ha igen, akkor most ez „szép”? – szóltak az észrevételek. Majd amikor 2003-ban a Kölcsey Művelődési Központot is lebontották, hogy a helyére egy korszerű, több funkciós kereskedelmi és kulturális centrumot építsenek, a replika is tovább gyűrűzött. Mégis, amikor 2006-ban elkészül az új épület – amiben ma a MODEM is működik – a tér nemcsak új formát, hanem új nevet is kapott: Baltazár Dezső tér. Az üres tér ekkor vált hellyé, és rákerült a hivatalos és a személyes térképekre.
A debreceni public art alkotások a térből hellyé váló, időben formálódó, új szerepeket és funkciókat nyerő ma is nagyrészt szabad terület megmunkálására vállalkoztak. Antal Balázs Eszmecsere című összetett, térelemeket, szöveges, tárgyi és filmes részeket és idézeteket illesztő alkotásához először fejben lebontotta, majd dokumentumok, emlékek, személyes beszámolók és saját tapasztalatok egybegyúrásával újra építette a teret: fejben és a helyszínen egyaránt. Egy helytörténész és egy régész kíváncsiságával rágta át magát a tér archeológiai rétegein, szövegek, fotók, leírások, térképek és újságkivágások összebogarászásával, beszélgetések és interjúk készítésével hozta létre saját olvasatát, majd készítette el ennek vizuális és szöveges fordítását. A MODEM előtt színre vitt több elemes alkotás a nyolcvanas és kilencvenes évek térhasználati és térfoglalási mechanizmusait elevenítették meg: azt az időszakot, amikor a területet elsősorban gördeszkás kamaszok használták. Az alkotás tartalmai és vizuális sűrűsödési pontjai a gördeszkás szubkultúra szimbolikus és funkcionális elemeihez kapcsolódtak.
Lámpatestre akasztott deszkás cipők – amelyek egy kilencvenes években lejátszódó „híres” esemény vizuális ismétlései – a MODEM bejáratához állított gördeszkás rámpa, és az egykori Lenin szobor helyén felállított emléktábla.
A feltárás, a rekonstrukció és az újrafogalmazás fogalmaival körbeírható művészeti vállalkozás a téma vizuális megfogalmazásához a tér többszázéves történetéből csak egyetlen elemet – a deszkázást – választott, és ezt vette górcső alá, az interpretációt pedig a személyes narratíva irányába mozdította el (film). A téren kialakított jelentéshálót egy nyomtatott kiadvány (Eszmecsere – kis történet) egészített ki. A szándékában világos – bár kicsit túlinterpretált – tárgy- és szövegegyüttes egyszerre elevenítette meg a múltat a jelenben, és vonta be a tér mai szereplőit a történetbe azáltal, hogy egy tiltott, vagy túlszabályozott és ellenőrzött tevékenységet (deszkázás) ha rövid időre is, „helyes”, vagy mindenesetre elfogadható térhasználati formává avatott. Az alkotás pedig önálló életre kelt: a srácok deszkáztak, az arra járók nézték, a cipők pedig mind egy szálig eltűntek a lámpatestekről.
Ami viszont a művész számára érthető kudarc (lopás=rongálás), számomra inkább izgalmas következmény. A cipőknek ugyanis pont így volt dolguk az idővel: a múltban ott kellett maradniuk, hiszen ez számított az ellenőrzött nyilvános tér hekkelésének, ma viszont eltűnni, mert ez felelt meg tartalmában az évtizedekkel ezelőtti vagányságnak – az éjszakai őrzés ellenére is ellopni. Az ideológia és a nyilvános tér kapcsolata ezzel billent helyre.

Ferenczy Zsolt és Kerekes Gábor Oázis-homokozó című, ugyancsak több térelemből álló, utcabútor funkciót is betöltő köztéri alkotása nem a hely történetén, hanem egy vágyott funkció – pihenés, megállás, időtöltés – színrevitelén alapult. Az alig több mint két éves Baltazár Dezső tér ugyanis alapvetően átjáró funkcióval bír a belvárosi térben: öt irányból lehet a térre érkezni, és távozni onnan. Hely van bőven, a hétköznapokban mégsem alakult ki a téren közkedvelt pihenő. Az alkotók erre reagáltak egy – a tér egyszínűségét és hideg felületét ellenpontozó – pihenő- és játszóhely készítésével.
A kiegészítő építményekkel – tengerparti és erdei lesállások, felhőt mintázó tábla – komplett történet terült a térre, a szabadidő, a nyaralás, a lazítás és az elvágyódás epizódjaival. Az alkotók tulajdonképpen nem tettek mást, mint a vakítóan fehér és meglehetősen steril környezetet a hiányból (hegy, tenger, színek, pihenés) teremtették újra, így az irónia eszköztárát sem nélkülöző alkotás, ha csak néhány napra is, megmutatta a tér barátságos arcát.
Az alkotás érdemeihez tartozik még a környezettudatos anyaghasználat: az építmények ugyanis kizárólag lomtalanításból származó újrahasznosított alapanyagból készültek.
Antal Balázs, Ferenczy Zsolt és Kerekes Gábor alkotásai valóban betöltötték a Baltazár Dezső teret: vizuálisan, funkcionálisan és tartalmilag egyaránt. Volt valami szürreális a vizuálisan is erős elemekből álló alkotásokban, de tagadhatatlan, hogy a debreceniek számára láthatóvá és hozzáférhetővé tette a művészek térről kialakított gondolatait. És talán az sem véletlen, hogy a pár hetes public art projekt alkotásai közül Debrecen ébresztette fel leginkább a média kíváncsiságát is. Talán azt izgalmas lenne kideríteni, hogy a befogadók fejében mennyire váltak le az alkotások a MODEM – helyi kontextusban – új és más vizuális kultúrát építő és diskurzust kezdeményező mindennapi tevékenységéről, és például Antal Balázs munkája kapcsán valóban előkerültek-e a közelmúlt politikai és ideológiai „csatái”, vizuális térfoglalási attitűdjei is.

(folyt. köv.)