Tegnap járt le a Kállai Ernő műkritikusról elnevezett ösztöndíj beadási határideje. Beadtam. A szakmai önéletrajzba beírtam a blog-címet is. Hm. Vajon tesznek-e kíváncsi látogatást nálam a kuratórium tagjai?
TÁP Színház: Kurátorok (varieté). A kép forrása: kultúra.hu
A foglalkozásom alapjáratban nem műkritikus. Etnográfus vagyok – kulturális antropológiai stichhel és kritikai vénával. Ráadásul az utóbbi években folyamatosan olyannal foglalkozom, ami látszólag nem az én asztalom. Nemcsak azért, mert nem a műkritika a profilom, hanem azért is, mert egyre kevésbé a „saját tudomány” felségterületén garázdálkodom. Ennek több oka is van. Egyfelől választott kutatási területem – fogyasztói kultúra, városi kultúra, kortárs társadalomtudományként felfogott muzeológia – nyilvánvalóan túlmutat egyetlen tudomány felségterületén. Másfelől abban látok kihívást és lehetőséget, hogy a témák és megközelítések megértésén keresztül kapcsolatot és átjárást találjak látszólag széttartó tudományos paradigmák, beszédmódok, módszerek és praxisok között. Ellentmondásosnak tűnhet továbbá, hogy nemcsak aktívan művelem, hanem kritikusként is viszonyulok a kulturális és művészeti színtérhez – a kiállítási és művészeti praxishoz – de minden porcikámmal tiltakozom a „vagy csinálja, vagy beszéljen róla” szétválasztás ellen. Számomra az egyetlen „jó” irány a: csinálja, folyamatosan beszél róla, megnézi másokét, azokról is beszél, sőt, vitázik, majd a tanulságok színrevitelével tovább kísérletezik. Ezért is tartom fontosnak, hogy egy éven keresztül „rákényszerítsem magam” egy módszeresen felépített (mű)kritikusi program megvalósítására, a kiállítások és alkotások tudatos „olvasására”, észrevételeim folyamatos – elemző és kritikus – megírására. „Persze jó, ha az ember figyel arra, milyen pozícióból szólal meg. Még akkor is, ha én nem vagyok lángoszlop alkat, és nem hinném, hogy elragadna a tutimondás vagy az észosztás mákonya, legalábbis ép elmével.” – mondja Parti Nagy Lajos (itt mondja: „amit én csinálok, az maga a sültrealizmus” – egy szigligeti beszélgetés. Parti Nagy Lajossal Vári György beszélget. Magyar Lettre International. 2008/09, tél).
Igen, valahogy így.
Igen, valahogy így.
Ezért egyáltalán nem meglepő, hogy az állandó kiállítás pihenősarkát egy Délkelet-Ázsiából származó, autóabroncsból készített ülőgarnitúrával rendezték be – ha figyelembe vesszük, hogy az épület gumigyár volt, akkor szinte természetes. Délkelet-Ázsiában – de Afrikában is – elterjedt „szokás” a nagy mennyiségben felhalmozódó, szemétté váló gumiabroncsok másodlagos felhasználása. A nagyipari, sorozatgyártott termékek kézműves újrahasznosítása az egész világon ismert, hol nyersanyaghiányból eredő szükségmegoldásként, hol környezettudatos és kreatív megoldásként – hogy csak a két „végpontot” említsem.
A kollekció: két asztal, nyolc szék, néhány kisebb lábtörlőszerű szőnyeg. A megmunkálás: a megfelelő csíkra vagy darabra vágott abroncsrészeket a bambuszhoz és egyéb növényi szálakhoz hasonlóan hajlítják, fűzik, a részeket pedig egymáshoz szögelik. A design: a formák nagyon szépek, és a legjobb az egészben, hogy a bútorok minden pontján látszik, hogy miből készültek: türemkedik és feketedik a rücskös abroncs. Végül a használat: az ülőfelület rugalmas, és nagyon kényelmes, nyűhetetlen, összerosszalkodhatatlan. Ezekre a fotelokra biztos nem érvényes a „Ne ugrálj benne, édes fiam, mert tönkremegy!” ezerszer hallott szülői jajveszékelés. Szerintem kerti garnitúrának is egészen kiváló. Csak egy kis slaggolás, és újra minden csilivili!
A kollekciót amúgy a berlini 
Egy másik lajstrom melléillesztése viszont segít megérteni a nyaralás globális képekbe sűrített általános, illetve szubjektív történetekre és tapasztalatokra fordított egyedi formája közötti különbségeket is. E lista így szól: egy pálmafa, egy öltözőkabin, egy napernyő, két nyugágy, egy szörfdeszka, egy horgászbot, egy motorcsónak, egy hordozható magnó, egy strandbár (pincérrel és egzotikus koktélokkal), végül egy férfi és egy női nyaraló, fürdőruhában. E második lista elemei nem sorolhatók a könnyű útipoggyász kategóriájába, viszont a nyaralás helyszínének elmaradhatatlan kellékei. A két tárgykollekció esetében mégis egészen másról van szó: a második lista ugyanis nem más, mint a dán LEGO cég kilencvenes években (1992) piacra dobott 
Ez a kis gyöngyszem a Néprajzi Múzeum 
De miért volt mindez érdekes és izgalmas ebben a kiállításban? Azért, mert a múzeumi tér kommunikatív felületté vált, anélkül hogy a kiállítás esztétikai, a múzeumi tárgyak pedig (örökség)védelmi szempontból sérültek volna. Sőt, a jelentésteli kiállítási szövet ezzel az apró, szinte észrevétlen momentummal tovább bővült, a kezdeményezésre adott kreatív és ironikus válasszal. A megoldásnak helye és szerepe volt, az őrök figyelmét pedig elkerülte. A kiállítás lebontását követően a matricát a molinón hagytuk, a kiállítás fotódokumentációja pedig bekerült a múzeum dokumentációs gyűjteményébe.
A matricát már ismertem – de azért megörültem neki – a kétfarkú kutya honlapon több változatban is megnézhető. Kicsit lejjebb, a Szilágyi Erzsébet fasor egyik bérházán újra kint a matrica, és egy kutya-szignó is odaragadt mellé. A matricán pedig megjelent egy helyi hekker is. Láthatóan, nem rajongóról van szó.
A firkálót nyilván nem a matrica vizuális kontextusa zaklatta fel: a matrica ugyanis szinte észrevétlenül simul bele lakáshirdető cégek, magánszemélyek, szerelők és más egyéb üzleti vállalkozások ingyenes hirdetési kollázsába.
Viszont, ha nem a forma, akkor a tartalom. Ott van a kutya elásva. Az olvasó berágott a kétfarkú kutyára. Felháborodott, morgós és káromkodós olvasó lett, olyan, akit nagyon felbosszantottak. De mivel is? (Velem ellentétben nyilván szeret az országban sokáig utazni, és fel tudja sorolni a megyeszékhelyeket.) 
A 
A tárgyak és az öltözködés hétköznapi, kulturális kontextusa természetesen nem veszett el, hiszen meghatározó volt az összetartozó ruhadarabok együttes bemutatására, fogasra akasztva, kifutószerűen elrendezett színes rongyszőnyegek fölé a térbe lógatva, néhol pedig dobogóra állított, a ruhatárolás eszközkészletével – elsősorban bútorokkal – keretezett színeken. Ezen utóbbi, jelenetszerű részleteken kicsit meg is bicsaklott a következetesen komponált tér, amit talán finomíthatott volna, ha az emberi testeket formáló, arccal, frizurával bíró bábuk helyett az öltözetek formáját tökéletesen kiemelő, semleges megoldást vettek volna igénybe a rendezők. Azért sem lettek volna elhagyhatatlanok ezek a jelzésértékű jelenetek, mert az öltözködés és a tárolás hétköznapi kontextusa nagyon erősen jelent meg a kiállításban használt archív filmeken, képanyagon és leírásokon.
A kiállítás rendezői számára fontos volt a szituáció, de ezt nem egy in situ kiállítási kompozíció összeállításával próbálták rekonstruálni, hanem összekapcsolták a korszerű szemléletű múzeumi prezentációt az eredeti szituáció dokumentumaival. Így az öltözködés és a szépségideál nemcsak az autentikus tárgyak szépségén, hanem a hiteles kulturális kontextus részletgazdag bemutatásán is nyugodott. Nyilvánvaló, hogy a hétköznapi szituációk múzeumi rekonstruálása nem jelentett sem kihívást, sem pedig igazi lehetőséget a rejtett, belső tartalmak, a láthatatlan világok bemutatásához. A kiállítás pedig nemcsak azért engedet új rétegeket megismerni a „hagyományos” paraszti öltözet összetett tárgykultúrájából, szerkezeti és formavilágából és kulturális kontextusából mert a kevésbé látható, vagy láthatatlan ruhadarabokra terelte a figyelmet, hanem sokkal inkább azért, mert a bemutatás során – bevált módszerek automatikus alkalmazása helyett – a téma belső tartalmához minden elemében igazodó prezentációs módot választott: a muzeológusi munkát a látványtervező rendező nemcsak lefordította, hanem kreatívan tovább is gondolta.
Lehet terjeszteni, roppant köszönjük, lehet jönni, roppant örüljük, lehet találkozni, nézelődni, új vírustörzsekkel ismerkedni, kinek melyik irányvonal a vonzó.
Rivière muzeológiai felfogásában roppant karakteresen jelentek meg a tárgyak, és az addigi múzeumi/kiállítási beszédmódhoz képest egy új nyelv kidolgozására törekedett. Nem használt kosztümös bábukat, nem épített rekonstruált díszletszerű falusi szobabelsőket a kiállítási terekből, és nem zsúfolta tele a vitrineket egymásba folyó, legyezőszerűen elrendezett tárgyakkal. A bemutatás során a műtárgyak mesterséges, elidegenített, múzeumi kontextusát erősítette – bár a funkcionális egységek létrehozásától nem zárkózott el – amelyet áttetsző vagy semleges építészeti elemekkel választott el egymástól. Törekedett a fekete háttér használatára, és a pontszerű megvilágításra – így a tárgyak nem vetettek árnyékot és izgalmasan lebegtek a térben. Ha csak lehetett, kerülte a középpontos szimmetriát és a mimetikus eljárásokat. Modern fém-üveg tárlókat használt, mesterséges fénnyel irányította a nézők figyelmét, a tárgyakat pedig szakszerűen és bőségesen feliratozta.
Az elrendezés minden részletében precízen valósítja meg a világkiállításoktól némileg eltérő kevésbé életképszerű dramatikus jelenetre, mint inkább a használati kontextusra irányuló prezentációs eljárást, amit a 20. század első éveiben Franz Boas amerikai etnológus fejlesztett tovább – a világkiállítási minták kritikai továbbgondolásával – a New York-i Természettudományi Múzeumban. A körbejárható vitrinben elhelyezett, modell vagy fénykép után készült, valósághű viaszbábu nem elsősorban az öltözet, mint inkább a munkaeszközök funkciójának bemutatását szolgálja, aminek a keretét tárgyak adják. A látványt kiegészíti egy eredeti terepfotó, amin egy másik munkafázist láthatunk, továbbá tárgyfeliratok és egy rövid magyarázószöveg: aprólékos, leíró jellegű etnológiai vitrin, melyben a tárgyak szituációban és kulturális kontextusban jelennek meg.
A figurák nem fejeznek ki öltözetekhez kapcsolódó mentalitásokat, etnikus vagy gender jelleget, testük a ruha alatt láthatatlan, csak vaslemezből kivágott vonalarcuk néz szembe. Kicsit egyformák, mégis mindegyik más, a hangsúly pedig amúgy sem az emberi formán, hanem az öltözetek bemutatását szolgáló láthatatlan és semleges tartószerkezeten van. Az arcok szobrászati eszközökkel való megformálása nyilvánvalóan látványtervezői ötlet, a bábu jól egyesíti az installációs eszközöket az emberalak jelzésszerű elemeivel.
A 2009. szeptember-október között látható Design S című időszaki tárlatban az öltözetek egyfelől mint termékek, másfelől mint műalkotások szerepeltek: a cipők installációba építve, az öltözetekkel megegyező színű (fekete) egyszerű szabóbábukon, mellettük mozgóképes monitorok: kifutón andalgó modellekkel, akik a kiállított ruhákat viselték.
Az ilyen, és ehhez hasonló párhuzamos szétcsúszások a múzeumi praxis adottságaiból is következhetnek. Egy nagy alapterületű, a múzeumi gyűjtemény legjavát, többezer tárgyat bemutató állandó kiállítás átépítése nemcsak időben húzódhat el, de olykor tudománytörténeti szempontok is indokolják – vagy legalábbis okozzák – változatlanságát. Az állandó kiállítás részenkénti felújítása és újragondolása folyamatosan zajlik a múzeumban, a látogatók pedig célirányosan indulnak a felújított részek felé. Ha a változatlan részeket a változók újraértelmezik, akkor ez az új kontextus más megvilágításba helyezi a prezentációs módszereket is. Aki pedig a puszta szemlélődés mellett dönt, annak sem kell csalódnia. Én például itt láttam először múzeumi installációban viaszbábut, és ez külön örömmel töltött el. Felfogtam, és helyre tettem, hogy ez egy korai elrendezési mód, mely egyelőre így maradt. A felújított maszk-terekben pedig arra is választ kaptam, hogy a múzeum számára kihívást jelent az új vizuális diskurzusok kiállítási praxisba építése. A múzeum különböző hangulatú és módszerű tereit a szüntelenül folyó, korszerű hangvételű és látványvilágú kritikai diskurzusa egyben tartja. 
A 
A szerkesztők tervei között szerepel, hogy a jövőben újra kiadják az egyes köteteket az akkori, „valós” jelenben, változatlan formában, és ellenőrzik, hogy jövőre vonatkozó gondolataik beigazolódtak-e. Ez az egyszerre utópista és realista elképzelés így nem más, mint egy önmaga beigazolódását kereső, az archeológia módszerét alkalmazó jövőkutatás. A három kötet, pedig ehhez a kutatáshoz kínál gazdag és rétegzett kutatási terepet. A témák között szerepel a jövőre vonatkozó társadalmi és gazdasági felelősségvállalás és az egyéni, személyes elképzelések összeillesztése, politikai viharok, új minisztériumok, hálózatok és határok, technológiai fordulatok, mobilitás és szexualitás, test és szenvedély, genetikai alapú családtervezés, burjánzó betonvárosok, természeti katasztrófák, személyes időkapszulák, időgéprombolók és időgépeltérítők, hirdetéshiénák, háborúk és kockázatok, rádióaktivitás, növényi lét, Hangmester és retro zene, ember és gép szimbiózisa, a 21. század múzeuma, lakópiramisok, bioárammal lehívott e-mailek, hormonnal harmonizált partnerkapcsolatok: Mindez nem más, mint az élet az 2039-es Globális Sokk előtt és után, a Kommunista Kiáltvány kétszáz éves évfordulójáig. A regényes, a riasztó és a reménykeltő jövő.
Íme az alaptárgy. Első látásra a nagy magyar buchera nyomakszik belőle: leeső darabok az üzemben, ami valahogy hazakerült, hiszen még bármi lehet belőle: kerítés, edényalátét, képkeret, vagy más nélkülözhetetlen, csodálatos tárgy. Nem kell hozzá semmi különös, csak ami amúgy is van már otthon: fűrész, kalapács, csavarhúzó és egy gázpalackról működő forrasztópáka. És persze egy kis barkácsolási vágy. Mit is csináljunk ma? Na jó: legyen biciklitároló! De akkor már ne egy, hanem sok. Hiszen alapanyag van bőven – úgy alakult – és nagyvárosban élünk: sok a biciklis. Csináljunk minimum tizet: ötöt a rokonoknak, ötöt pedig a barátoknak, ha esetleg egyszerre érkeznének – a bejárattól balra és jobbra, egy-egy sorban.
Nem, nem. Rossz az irány. Ugyanis ez itt a BRFK Bűnmegelőzési Osztály és az Osztrák Bűnügyi Rendőrség együttműködésének gyümölcse: a Bike Safe. Egy különösen biztonságos, magas minőségű, ajánlott bicajrögzítési mód. A szerkezet lelke pedig a Top Key, a csodalakat, amiről csak elképzeléseink lehetnek (ugyanis nem része a kültéri szerkezetnek, de megvásárolható a Budagyöngye Üzletközpontban és a VASAS SC portáján – ez utóbbi hely az, ahol állunk). Ez csak valami olyan lehet, amitől könnybe lábad a biztonságra áhítozó ember szeme. Nem vitás. A felirat szerint, ezzel az eszményi tárggyal Ausztriában több mint 100 sípályán lehet sítalpat és snowboardot lezárni.
Azt pedig már sosem tudjuk meg, hogy a nemzetközi bűnüldöző szervek ajándéka vagy ajánlásával. Hiszen csak ennyi maradt: ajá. Itt is Tilos az á…
De akárhogy is: elég rég kapirgáltak e szervek a csodaszerkezet háza táján: az egykori krómozást megette az idő vas foga, és a matrica feszessége is már a múlté.
