nők a kapualjban :)

Tutira remekül főznek!

ReReRe

Miben hasonlít, és miben tér el vezető autógyártó cégek újrafeldolgozás-orientált tervezői tevékenysége nagymamáink kreatív háztartási hulladék-feldolgozó mentalitásától? Összehasonlítható-e egy bezúzott karosszéria felhasználásával, csúcstechnológia alkalmazásával készülő Chevrolet néhány tejeszacskó házilagos újrafelhasználásával készülő szőnyeggel és kádkilépővel? Az esztétikai jellemzőkön és a gazdasági értéken túl észrevesszük-e a tárgyalkotás mögött meghúzódó hétköznapi mentalitást, a gazdasági és kulturális mintázat hasonlóságait és különbözőségeit, az apró részletekben megbúvó komplex társadalmi összefüggéseket? Igen is, meg nem is. Valószínűleg egy Chevrolet és egy kádkilépő esetében a szimpla egymásmellé helyezés nem teszi lehetővé e kérdések megválaszolását, hiszen alapvetően más logika alapján „olvassuk” e tárgyakat – és kicsi a valószínűsége, hogy valaha is egymás mellé kerülnek. Mások a „hozzávalók”, a megvalósításhoz szükséges eljárások és tudáskészletek, mégis mindkét esetben újrahasznosításról, anyagkörforgásról és takarékosságról is szó van. A homályosan kivehető hasonlóságok mögött viszont teljesen más motivációk tűnnek fel: a 2004 óta fogalomba kerülő személygépkocsik újrahasznosítását ugyanis törvény írja elő, míg a háztartási vagy ipari hulladékból, kérész életű, efemer tárgyakból készített újra használatba vehető tárgyak „csak” az önkéntes kezdeményezés, a hétköznapi kreativitás és alkotókedv, a társadalmi felelősségvállalás egyéni formáinak köszönhetően jelennek meg újra a fogyasztói kultúra színpadán. Tehát, míg az újrafeldolgozás-orientált autógyártás társadalmi (Gesellschaft) jelenség, a saját háztartásból vagy közvetlen környezetből egyéni kezdeményezésen alapuló tárgyalkotás a társadalom közösségi (Gemeinschaft) szintjén jelentkező, társadalomkritikán alapuló aktivitás. Kérdés, hogy van-e átjárás a törvényi szabályozás és a társadalomkritikán alapuló civil kezdeményezés lehetőségei között, az egyik megérthető-e a másikból, és a tapasztalatok széles körben is érvényesíthetőek-e? Nem tudom.

De ki ne emlékezne az általános iskolai technika órákon WC-papír gurigából készített puttonyos Mikulás figurákra, tejfölös dobozokból ragasztott ceruzatartókra és játékkutyákra, az otthoni rongyos zsák tartalmából varrott babaruhákra, a görkorcsolyákból barkácsolt első saját gördeszkákra, a gurulós bőrönd-korszakot megelőző házi készítésű „londiner szettre”, vagy nagyanyáink „tegnapi maradék” újrafőzésével készülő névtelen ételcsodáira! De miként válhatnak az iskolai ügyes kezek szakkör tapasztalatai, a családapák „jóleszmégvalamire” címkés titkos garázsszekciói és a háziasszony kommandó praktikái a környezettudatos gondolkodásmód alapjává, a kortárs fogyasztói mindennapok alternatívájává? Nézzük néhány receptet! Hozzávalók: szemeteszsák, kinőtt, kilukadt póló, videó- és magnószalag, tetrapack doboz, légbuborékos PVC fólia (népi nevén: pukifólia), biciklilánc, kültéri molinó, rontott fénymásolt lapok, tejeszacskó, viaszosvászon abrosz, bicikligumi, építési hulladék, kiselejtezett hanglemez, cukorkacsomagolás, PET palack és néhány méter fölöslegessé váló telefonzsinór. Az elkészítéshez szükséges segédeszközök: olló, ragasztó, tű, cérna, szög, kalapács, csavar, csavarhúzó, forrasztópáka, harapófogó, lukasztó, kötő- és horgolótű esetleg varrógép. Az elkészítéshez szükséges eljárások: varrás, vágás, ragasztás, melegítés, olvasztás, kötés, horgolás, lukasztás, tűzés, fűzés, spirálozás, szegecselés, csavarozás. Végül az elkészült tárgyak: táskák, ülőbútorok, övtáskák, pénztárcák, fülbevalók, füzetek, hinták, lámpák, színházi jelmezek, dísztárgyak, fűszertartók – és a leltár ezzel nem ért véget. A tárgyalkotás megvalósításához nincs többre szükség, mint egy normál háztartásra, egy kis leeső maradékra, a hétköznapi túlélést amúgy is biztosító kelléktárra, és persze néhány eredeti ötletre, nyitottságra, egy csipet kritikára és humorra. Ha mindez együtt van, akkor elképesztő, megállásra késztető, működő tárgyak születnek, melyek akkor igazán jók, ha nap mint nap, újra és újra a kezünkbe kerülnek: rárakunk, ráírunk, beleteszünk, felnyitunk, húzunk, vonunk – nyűhetetlenül. Az ilyen tárgyakat pedig nagyon lehet szeretni!

És az ilyen tárgyakat kutatni is kell! Hiszen sokkal többről és másról van szó, mint néhány otthonülő kismama, túlmozgásos barkácsmester és trendi megoldások után kajtató iparművész alkalmi gerillaakciója. Ugyan ezek az újrahasznosított alapanyagból készített tárgyak szinte kivétel nélkül egyediek – akkor sincs belőlük két egyforma, ha az alkotók tudatosan törekednek a „sorozatgyártásra” – mégsem az alkotók személye jelenti a tárgyak lényegi elemét, hanem sokkal inkább a belső jelentésből induló „nyilvános okoskodás”. A mozaikosan építkező új tárgyban egymásmellé kerülő részek a „hosszú táv” vizuális fordításai – ami különös paradoxon, hiszen leginkább hulladékból készített tárgyakról van szó. Viszont ebben a paradox összetételben bujkál a már említett társadalomkritika, mely közösségi aktivitás keretében kerül nyilvánosságra. Az alkotók ugyanis vagy folyamatosan alakuló közösségekbe szerveződnek (HINTS Institut, Recycle Mission Hungary, Societas Artis Munkacsoport, Cellux Csoport), melyben együtt gondolkodnak, alkotnak, pályáznak, kiállításokat és nyitott műhelyeket szerveznek, vagy olyan szociális hálóként is felfogható intézménnyé válnak (Retextil Alapítvány), melyben a munka, a társadalmi szolidaritás és az esélyegyenlőség ugyanolyan fontosak, mint a környezettudatos gondolkodás, az újrahasznosítás és a kreatív újraalkotás fogalma és praxisa. A társadalomtudományos tekintet számára pedig világos, hogy az alkotók nemcsak látják és értik a társadalmi működés szabályait és lehetőségeit, hanem működésükbe be is építik azt – a kérdés már csak az, hogy mikor és hogyan válhat az alternatív közösségi kezdeményezés a társadalom számára alternatívává?

(Olvassátok ezt is!)

Ez egy publikált szöveg, a Műértő 2008 áprilisi számában jelent meg RE (újra-, újból, ismét, vissza) Alkotócsoportok és házi kommandóakciók címen. A szöveghez Sarnyai Krisztina készített fotókat. Ehhez a bejegyzéshez saját "rendkívüli" képem mellékeltem, egy HINTS workshopon készített naponta hasnzált táskámról.

recycling-színház – a chanel kosztüm amnéziája

Nagy Fruzsina jelmeztervező 2005 őszén mutatta be először Recycle című szeméttelepi látványszínház jelmez show-ját (filmes társrendező Pater Sparrow), táncosok, színészek, artisták és egy operaénekes részvételével a Trafó színpadán. A műfaji határokat, a néző figyelmét és a befogadás módját tudatosan alakító, a színház, a tánc, a zene, a film és a divatbemutató műfajait egybegyúró „divatfilmszínház” a fogyasztói társadalom kritikáján alapult. Az újrahasznosítás összetett jelentésstruktúráját az alkotók mind fogalmi, mind tartalmi szempontból szabad asszociációs térként kezelték, így a körforgás, az idő, a reinkarnáció, a remix, az átalakulás, az újratervezés és a szervátültetés mint téma egyaránt megjelent a színen.

A történet egy szemeteszsákba kötözött, chanel kosztümös nőről szól (Parti Nóra), aki amnéziában szenved, így helyzetéből adódóan újra ráeszmél a világra, „valós” és fiktív, hallucináció-szerű események és képek kavalkádjában. Az erős képi fogalmazásmód nemcsak a háttérben és önálló epizódként is megjelenő filmnek, hanem a „sűrű”, jelentésekkel telített jelmezeknek és színpadképnek is köszönhető volt. A rövid idő alatt hulladékká váló tárgyakból, efemer termékekből, csomagolásokból (gyümölcsleves flakon, PET palack, cigarettás doboz, tisztasági betét, filmszalag, stb.) készült jelmezek, a szemetet analizáló nyomozók, a dialógusokból és látomásokból álló film, a pörgős divatbemutató valós és szürreális helyzetei együttesen teremtették meg az alkotás narratív és performatív struktúráját. A csomagolás és az újrahasznosítás tehát nemcsak az előadás kulcs témaköre volt, hanem alapmetaforája, továbbá a vizuális fordítás és tárgyalkotás (jelmez) gyakorlati eljárása. A környezettudatos gondolkodásmód, a műfaji keverés és újrakeverés több alkotótevékenység (jelmeztervezés, filmezés, zeneszerzés) mechanizmusain, praktikáin keresztül vált láthatóvá, hallhatóvá és érthetővé a Trafó színpadán.

Az előadás 2007 tavaszi bemutatóit követően a jelmezek egy fejdísze – egy PET palackból készített rovarfej – bekerült a Néprajzi Múzeum műanyag című kiállításába, majd a bontást követően a gyűjteményébe. (Fotó: Sarnyai Krisztina)

A jelmez mint műtárgy nem idegen a Néprajzi Múzeum gyűjteményétől – a Szokás- és játékgyűjteményben vannak például városi iskolás farsangi jelmezek – a rovarfejdísz mégis egészen más jelentések és kontextusok sűrítésére és interpretálására alkalmas múzeumi eszközzé, műtárggyá vált. Segítségével elgondolkodhatunk azon, miként jelölhetők ki értelmes határok a különféle tudományos paradigmában dolgozó, eltérő intézményi hagyománnyal és gyűjteményi struktúrával rendelkező múzeumok számára a kortárs jelenségek leírása, elemzése és bemutatása során.

A kortárs jelenségek komplexitása a kutatók és intézmények részéről is megkívánja az összetett, részletekben elmerülő, mégis a tágabb összefüggéseket elemző formában feltáró megközelítést, amely így a gyűjteményekben is tükröződik. Nagy Fruzsina kortárs jelmezei első látásra mind az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet, mind pedig az Iparművészeti Múzeum számára forrásértékkel bírnak, és talán fel sem merülne a Néprajzi Múzeum mint archiváló intézmény – hiszen milyen jelentéssel is bírhat egy kortárs színházi vállalkozáshoz készített egyedi, művészeti alkotás a néprajztudomány számára? De a kortárs múzeumi kutatások megvalósítása során jól látszik, hogy a 19. századi tudományos gondolkodásmódon és gyűjteményképzésen alapuló intézményi tekintet számára a 21. század társadalmi és kulturális összefüggései gyakorlatilag nem, vagy csak nagyon nehezen észrevehetőek. Ezért a minket közvetlenül körülvevő társadalomra nem a gyűjtemények ajtajából kell ránézni, hanem az utcákról, a tömött metró kocsikból, a játszóterek abroncshintáiból, a panellakások ablakaiból, a romkocsmák sky foteljeiből, a horvát tengerpartról, a lakótelepi garázsajtókból, vagy akár a PestiEst műsorfüzet lapjairól.

Ha innen tekintünk a PET palackokból készített jelmezre, akkor nyilvánvalóvá válik a Néprajzi Múzeum dokumentáló szerepköre, és más színben tűnik fel az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet, illetőleg az Iparművészeti Múzeum gyűjteményképzési eljárásai is. Hogy a jelmez végül a Néprajzi Múzeum gyűjteményében található, az annak köszönhető, hogy jó ritmusban került egy kutatás látóterébe, helye és szerepe lett a műanyag kiállítás társadalomkritikán alapuló megközelítésében – és nemcsak ennek az egy tárgynak, hanem annak a tágabb kritikai és kreatív megközelítésnek is, melyet a Recycle képviselt. Nem arról volt szó, melyik intézmény ért oda előbb – bár a kortárs efemer tárgyak esetében az „utolsó 24 óra” akár motiváló tényező is lehetne – hanem arról, hogy milyen tudományos és társadalmi kérdésfeltevés számára vált kiindulóponttá, lehetséges válasszá e tárgy.

A Néprajzi Múzeum gyűjteménye és kiállítása számára a hétköznapi műanyag tárgykultúra egyrészt a tömegtermelés tárgyakat és tárgyhasználatot alakító megközelítése, másrészt a fogyasztói társadalom logikája felől vált érdekes és izgalmas tereppé. A (műanyag)hulladék mint közvetlen következmény és mint a társadalmi felelősségvállalás egy lehetséges metaforája, a művészi megformálás kritikai és kommunikatív dimenziója indokolta a fejdísz műtárggyá, forrássá válását, mégha ezzel felül is kell írni néhány ma is érvényes kánont – esztétikáról, értékről, tudományról és gyűjteményről egyaránt. Azt viszont könnyedén belátom, hogy Nagy Fruzsina izgalmas, jelentésteli, kortárs kritikai nyelven szóló kollekcióját nem a Néprajzi Múzeum gyűjteményének kell megvásárolnia – mégha több olyan témakört sűrítenek is a jelmezek, amelyek a kortárs fogyasztói kultúra etnográfiai megközelítése számára is izgalmas kutatási kérdéseket vetnek fel (táplálkozás, tömegközlekedés, lakáskultúra). Pedig mit nem adnék egy ilyen csinos Combioért! Ez az egyetlen fejdísz tehát nagyon sok fontos kérdést sűrít: a tágabb tudományos kontextus, a kutatói pozíció és a kortárs etnográfiai „terep” határainak és lehetőségeinek reflektorfénybe állítása tekintetében egyaránt. Hiszen hol és hogyan húzhatóak ma meg a különféle tudományszakok közötti határok? Hol kell állnia a kutatónak, ha az őt közvetlenül körülvevő hétköznapi kultúra megfigyelésére vállalkozik? Miként vonható be a kutatásba a saját érdeklődés és tapasztalat, miként fogalmazható meg a kritika? Hol húzódik a határ a múzeumi műtárgy és a fikción alapuló installáció között? Mit tanulhat a muzeológia és az etnográfia a színháztól? (Szerintem sokat.)

hello

Egy példa: amikor a firka józan társadalomkritika. A hely: Berlin Mitte.

akáció - vakáció

„Szép hely a Boldogság,

Úgy oda vitorláznék,

Ott napfürdőzik egy szál tangában

Az összes műanyag játék. […]
Itt ebben a tájban él egy festő, aki olyan ügyesen festi

A tájat, hogy annak a tájnak aztán olyanná kell lenni,

Amilyen a festmény, ott én vagyok az a fekvő ember,

Aki csigaszemet piszkál, háttérben tó esetleg tenger”

A részlet Kispál és a Borz Én, szeretlek, téged című album (2005) Csiga című számából való. Szöveg: Lovasi András.

A kép a Néprajzi Múzeum műanyag-kiállítás Szabadidő - látványgyár című termének Kikapcsolódás című makketjéről készült. A makettet a terem koncepciójához Mufics István fémrestaurátor építette, a képet pedig Sarnyai Kriszta fotográfus készítette; a makett és a téma leírása: a kiállítás 2007-ben megjelent katalógusában.

Én pedig nyaralni mentem.

egzotikus érdekesség?

„…kisgyerek korom óta egzotikus érdekességeket gyűjtögettem. De ez inkább egy régiségkereskedő foglalatossága volt…” (Claude Lévi-Strauss: Szomorú trópusok)

A saját és a más kultúra leírásában, megértésében és megismerésében kulcsfontosságú szerepet játszanak a tárgyak és a nyelv – az etnográfiai praxisban mindenképp. Az alábbiakban az egzotikumról, a másságról és az idegenről gondolkodom, és ehhez egy irodalmi szöveget használok empirikus anyagként.

Marc Martin egy francia srác, aki könyvét mégis magyarul írta Járt utat kétszer járj! Vallomások a magyartalanságomról címen, Marc Martin Márk szerzői névmegjelöléssel. A kötet központi témája a magyar nyelv elsajátításához kapcsolódó nyelvi és kulturális magatartásformák leírása, az első szavaktól a legkifinomultabb kulturális nyelvhasználatig. (A műről Virginás Andrea írt jó kis kiritkát a Korunk 2005. márciusi számában.) A szerző magyar nyelvre való rácsodálkozásának első pillanata Bartók Béla A kékszakállú herceg vára meghallgatásához fűződik. A felvételről később ugyan kiderült, hogy orosz előadók énekelték, erős akcentussal, mégis – ahogy írja: „Hátborzongató csodálatba ejtett a nyelv hangzása.” (14. old.) Most későbbi, már „profi nyelvhasználó” időszakából származó kulturális tapasztalataiból idézek egy passzust:

„[…] a magyarok túlzott csodálkozása annyit jelentett, hogy […] nem tudták elfogadni azt a természetes és egyszerű tényt, miszerint akárcsak angolul vagy németül vagy akár kínaiul és hottentottául, magyarul is meg lehet tanulni, mondom, egyszerűen nem bírtak túllépni az első meglepetésen, amit, bevallom őszintén, sokszor kacérkodva, begyakorolt minta szerint, szántszándékkal szereztem nekik ritka, de korántsem hézagos nyelvtudásommal, de nem, ők minduntalan rácsodálkoztak szavaimra, és mint a lázas laboránsok, kíváncsi csipesszel emelték ki beszédemből az úgynevezett csodákat, és egymás között fecsegve zártak ki aztán könyörtelenül a beszélgetésből, hallod mit mondott? elképesztő, honnan tudja ezeket?, miközben én úgy éreztem, kegyetlen idézőjelbe szorítanak, örök, gyűlöletes harmadik személyben ragozódom, mintha a nyelven túl azért, mert ilyen vagy olyan vagyok, nem is volnék méltó a figyelemre, mintha nem azért hallgatnának meg, mert ezt vagy azt mondom, hanem csupán azért, mert a magyar nyelv állítólagosan elérhetetlen nehézségének ellenére, vadidegenségemnek dacára használni tudom a nyelvüket, […] holmi cirkuszi mutatvány voltam a szemükben.” (66.old.)

Tehát amíg egy nyelv elsajátítása az egyik oldalon „természetes és egyszerű tény”, a másik oldalon „túlzott rácsodálkozást”, „meglepetést” kiváltó „ritka” vállalkozás. Martin érzékletesen írja le azt a viszonyulást, amikor saját hétköznapi világunkban feltűnik valaki, aki olyat tesz, ami számunkra meglepő, karakteresen eltér a megszokottól, így érthetetlen, és magyarázatra szorul. Első rácsodálkozásunkat követően viszont „tudós” megfigyelővé válunk, hogy – mint „lázas laboránsok, kíváncsi csipesszel” kezünkben – megtaláljuk a megnyugtató válaszokat kérdéseinkre. Ez a viselkedés tökéletesen megfelel annak az attitűdnek, amit a saját kultúrán kívül vagy belül felbukkanó mássággal, idegenséggel szemben tanúsítunk. Azzal a különbséggel, hogy ez esetben az észlelt és analizált idegen mint „eszes vadember” (Geertz) visszaír nekünk. Szembesít minket gondolataival, tükröt tart elénk, megmutatja, mennyire nevetségesen viselkedünk az ismeretlen, eddig meg nem tapasztalt dolgokkal szemben. Ugyanis amíg kezdő tanítványként csetlett-botlott a magyar nyelv útvesztőiben, addig csak egzotikus csodabogárként kezelte a külvilág – mi –, de amikor már versírásra is vetemedett, heves és szenvedélyes ellenállásunkba ütközött: „hogy én hogy mertem egyáltalán használni a magyar nyelvet, méghozzá a legszentebb dologra, a versírásra.” (68. old.) Az ellenállásra és értetlenkedésre pedig dac lett a válasza:

„[…] vedd tudomásul, hogy a magyar nyelv nem saját kincsed, hanem közkincs, tehát mindenkié, méghozzá főleg az enyém, és vésd jól szűkhalántékú fejedbe, gondoltam ilyenkor még, hogy akkor is fogok tudni magyarul írni, akkor is bele fogok a nyelvedbe nyúlni, sőt, belőle meríteni, ha sündisznóvá, túlfegyverzett erőddé is varázsolod számomra, akkor is, ha tudom, hogy úgy érzed majd, szét akarom tiporni legbensőbb, legdrágább kertedet, pedig ez nem állt soha együgyű szándékomban […] végre eljön az ideje annak, hogy meg tudom hiúsítani a magyarok és az irodalomtörténet aljas összeesküvését, miszerint senki idegenfiának nem szabad magyarul írnia.” (69-71. old.)

Martin vallomása tulajdonképpen nem más, mint a saját kultúrában megjelenő idegennel szembeni viselkedés egy sajátos módon előadott genealógiája: a találkozás, a rácsodálkozás, az elnevezés, a gyanakvó figyelem, a hitetlenkedés, végül a szenvedélyes elutasítás. A kötet pedig ezen tapasztalatok nyelvi megformálása, amelynek nem titkolt vágya egy egzotikus sablonnal való leszámolás, egy „természetes és egyszerű helyzet” természetesnek és egyszerűnek való tekintésén keresztül. Egy szubjektív történet, egészen belülről, mégis a következtetések messze túlmutatnak ezen az egyedi eseten.

A nyelv ismerete a kulturális találkozások egyik fő kérdése, a kulturális antropológiában pedig – leginkább Malinowski óta – módszertani minimum. A „szóbeli találkozás” és a „kölcsönös beszéd” (Geertz) egyfelől a megismerés leghatékonyabb módja, másfelől – Edward Said szavaival – a „víziókba” és „textusokba” rejtett egyszerű általánosságok feloldásának egyetlen lehetősége. De míg az antropológiában ezek a következtetések elsősorban a tudatosság, a tapasztalat és az önreflexió módszertani talaján állnak (mint külső hang), Martin vallomásos írása rólunk és nekünk szól, és leginkább a szembesítés és rádöbbentés műfaji/retorikai fogásainak alkalmazásával. Ő az idegen, az egzotikus más, mégsem mi írunk róla, hanem ő ír rólunk, a vele való találkozásainkról, naiv rácsodálkozásainkról vagy sztereotip sablonokat mozgató elutasító és felsőbbrendű mentalitásunkról (ráadásul saját nyelvünkön).

Az anyanyelv és a tanult nyelv közötti különbségek, egy másik, idegen kultúrában vállalt másság szorosan fonódik egybe Martin történetében a homoszexuális másság kérdésével. Írás közben nemcsak nyelvi, hanem szexuális kisebbségként is keresi az elutasítás és az elfogadás közötti szűk átjárót. Egy magyarul tanuló francia homoszexuális fiú, aki kíváncsiságot ébreszt egy olyan kultúrában, amely még csak tanulja az idegenséggel kapcsolatban az elfogadásnak és a befogadásnak kulturális formáit. A nyelv, a nemzet és a szexualitás összekapcsolása, egy olyan országban (Magyarország), ahol csak nagyon kevesen ismerik, értik és használják e kérdésekkel kapcsolatban a termékeny irónia kimeríthetetlen kincsestárát.

Talán túlzás nélkül mondható, hogy ez a megközelítés az egzotikus ritkaságok más és új olvasatát adja, és ugyan a kezdő Lévi-Strauss-idézet önreflexív gondolkodásmódjából indítottam, a megértés tekintetében fontosabbnak tekintem ezt a fajta őszinte (sok esetben kíméletlen) külső kritikát a puszta önkritikánál.

(Claude Lévi-Strauss Szomorú trópusok című könyve 1994-ben jelent meg az Európa kiadónál. Martin könyve pedig 2004-ben az Alexandra kiadó Szignatúra sorozatában. A képen a könyv borítójának részlete látható.)

kép-szöveg-szövet

Néhány hónapja tettem szert Stark Attila Kulo city. Kula Jani kalandjai című, könyvére (Roham, 2007), ami nem más, mint az Iparművészeti (ma Moholy-Nagy) Egyetem „Viz-Kom” Tanszékén 2005-ben készült graduális szakdolgozat – egy képregény a városról (Budapest) és a városi hősről (Stark Attila, Kula Jani, aki nem más, mint egy városi majom). A könyv mint tárgy úgy jó, ahogy van: kemény táblás, (mű)bőr gerincén ezüst betűk, a belívek színes műnyomón, remek minőségben, könyvjelzővel, ahogy kell. Drága portéka – pontosabban a minőséghez mérten: reális. Egy képregény, ami nemcsak tartalmilag és formailag, hanem használati tárgyként is hozzátesz valamit a műfajhoz.

Néhány mondat a könyv első lapjairól: „Egy pár bemutatkozó oldallal kezdünk, aztán belevágunk a sűrűjébe, végül pedig a kellemetlenebb emlékeket elhagyva megnézzük az unalmas hétköznapokat.” Lapozás: „Ez a diplomamunkám. Az első rész arról szól, hogy mi van, és hogy mit szeretek, hol lakok és miket csinálok – házak, térképek, pár rajz, néhány fotó, betűk.” Ezt a részt most átugrom, de a könnyebb érthetőség kedvéért összefoglalom, mit szeret hősünk: enni, inni, ülni, ácsorogni, hanyatt, hason és oldalt feküdni. Most nézzük a várost! Hét egymás utáni lappáron zoomolhatunk hősünkkel: a Baja-Budapest vonatútra („Felénk megy az egyik leglassabb és legszutykosabb vonat”), Budapestre messziről, háttérben a Szabadság szoborral, majd megérkezünk Kula Jani városába, a VI. kerületi Soho-ba: a Nagymező utcába. Kedvencem a Nagymező 56 mellett olvasható felirat: „VALAMI POSTA”.
A Soho térképén feltűnnek a haverok, a boltok, a kocsmák és egy definíció: „Ez a mi soho-nk, ahol élünk. Főutcánk a Nagymező, és bár van itt Soho London Pub és Soho Palacsintázó, a miénk az alsó Manhattani South-Houston Soho-ról kapta a nevét, elsősorban néhány falfestmény miatt.”

Majd még „pár hely, ahol álldogálni, ücsörögni szoktunk”. Az oldalpárt a Trafo Bar Tango belépőjegyei osztják ketté. Aztán újra egy város fölé reppenés, és egy átfogó szocio-kép: „Kulánk, Kulánk / Budapest nagyon koszos hely. Két fele van. Buda és Pest, az egyik részen gazdagabbak laknak, ez nem olyan koszos, a másik szaros, hugyos. az utcák olyan vályúszerűek és lehet szélesek, de fa szinte sehol, és sötét mint egy koszos vályú” Lapozás: „szeretem…”

Stark Attila a képregény és a graffiti műfaji határán mozgó alkotásai már lassan 10 éve jelennek meg alternatív galériák (Trafó, Dinamó, MEO) és kortárs művészeti intézmények (Kortárs Művészeti Intézet – Dunaújváros, Műcsarnok) külső és belső falain. A városi szubkultúra ismert, vagy a rajzoló által teremtett figurái érzések és helyzetek láncolatát és rétegeit jelenítik meg. Tus- és ceruzarajzai, illusztrációi, olaj- és falfestményei, számítógépes betűmontázsai és preparált fotói szünet nélküli bogarászásra és dialógusra csábítják az érdeklődő nézőt és olvasót. A leírások, kommentárok, párbeszédek és közbekiabálások szervesen kapcsolódnak a kis figurák érzéseihez és vágyaihoz, a helyek történéseihez és hangulataihoz. Fogalomhasználata és stílusa határozottan élőbeszéd-szerű. A szabad kézzel írt szövegekben bőven találunk áthúzásokat, javításokat, elírásokat, ragozási hibákat, rengetek a szleng, az angol és spanyol kifejezés, olvasás közben a könyvet folyamatosan forgatni, oda-vissza lapozni kell. Tehát az olvasó nemcsak fejben dolgozik, hanem izeg-mozog, összevissza lapozgat, szótáraz, keresgél a neten, meghallgat zenéket – ha érdekli, dolgozik keményen. És akárhányszor kézbe veszi, új, addig ismeretlen, soha nem látott részletekre akad.

Számomra ez a befogadói attitűd két másik szöveges műfajt, és e műfajokban alkotó szerzőket juttat eszembe: egyrészt a Ludditák szövegeit, másfelől Parti Nagy Lajos grafitnesz című verseskötetét. A saját tudást, tapasztalatot, átélt helyzeteket, megtanult szövegeket idézetként vagy szabadon felhasználó, sokhangú, rímelő sorok a maguk szabadságában olyan határok átugrálására is alkalmasak, amelyekre nem is számítunk. A központi téma a kortárs magyar valóság: a város, a félelmek és szorongások, az utállak mégis szeretlek helyzetek:
„Moslékország” – ahogy a Ludditák nyomják,
„hazám hazám te min – de nem” – ahogy Parti Nagy csavar,
vagy csak egyszerűen: „Kulánk, Kulánk” – ahogy Stark Attila firkálja.

(A kötet megvásárlásához ajánlom a szerző soho-jához közeli helyeket, mint például az Írók Boltja, vagy a Kiadó Kocsma. A Ludditák idézet a Porcogó című albumról van, Parti Nagy Lajos sora pedig a grafitnesz kötet – Magvető, 2003 – Szívlapát című versében olvasható. Stark Attila képek a Néprajzi Múzeum Bakelitbarázdák című kiállításán is szerepeltek. A kiállítást Vályi Gábor / DJ Shuriken rendezte, 2006-ban.)

szolgálati közlemény

Vannak dolgok, amelyek jéghidegen hagynak. Mint például a versenyek és a rangsorok. Anno, amikor még versenyszerűen sprotoltam, hiába lettem országos tizenkettedik, csak arra gondoltam: tizenkettő egy tucat. És csak addig futottam, míg élvezetem a mozgást. Ha a cél előtt ez elmúlt, hát kiszálltam. Már jó rég kiszálltam. Azóta max kocogok.

Most viszont az van, hogy a goldenblog komplexben a Judapest lett az első és A vajszínű árnyalat a negyedik. Hm. Akkor jól van. Örülök, hogy futottak, és láthatóan célba értek! Pláne, ha élvezik.

múzeumi vegye-vigye

A Néprajzi Múzeum web kezdőlapján egy felhívás olvasható: a múzeum felkínálja megvételre a nemrég bezárt nemzetközi hangszerkiállítás installációs elemeit: színesre festett 120 literes acéllemezhordókat és fémrácsokat. Egy hordó 5000 Ft (+ áfa), a „fémrács ára megállapodás szerint” – olvasható a felhívásban. Becsukom a szemem és elképzelem, amint kipattan a fejekből a gondolat: adjuk el! Mik lehettek a motivációk? Egy szimpla praktikus hétköznapi helyzet? – vagyis a helyszűke; felelősségteljes ökológiai világlátás? – az újrahasznosítás előmozdítása; vagy pusztán üzleti szemlélet? – egy kis plusz bevétel termelése. Talán mindhárom. Talán egyik sem. Talán mindegy is.

Aki látta a kiállítást, esetleg gondolkodik a múzeumi bemutatás különféle formáiról és lehetőségeiről – én a két halmaz metszetében helyezkedem el – az könnyedén felülemelkedik az olyan, vendégkönyvbejegyzésnek illő észrevételeken, mint: a tárgyak bemutatását elegánsabban is meg lehetett volna oldani, minthogy rács mögé zárják őket. Hm. Lehet. Nem is tudom. Azt hiszem, nekem ez esetben egyáltalán nem volt bajom az eleganciával, bevallom: még tetszett is. Minden téma más-más színben, a falakon kottapapírszerűen végigfutó csíkozás, és végül a felülről megvilágított, pontszerűen elhelyezett kerek (hangjegy?) vitrinek, hordóból és drótból.

Miért is jó mindez? Mert a látványtervező elgondolkodott azon, mit állít ki. Nem krumplit – zsákban – nem ruhát – fogason – és nem is képet – keretben – hanem hangszereket – ehhez pedig leginkább vitrinre van szükség. A Síppal, dobbal, didzseriduval kiállítás kurátora a hangszerek megszólalási módja szerint sorakoztatta fel a műtárgyakat, teremről, teremre. Ezt volt a rendezés elve. (Arról persze nyithatunk külön bejegyzésben vitát, hogy ez mennyire eredeti megoldás – a 21. században tipológiai rendszert reflexió nélkül kiállítani – jelentős igény esetén, szívesen.) A látványtervező pedig azt a feladatot kapta, hogy a rendező koncepcióját fordítsa térre. S lőn. Vitrinnel, tokkal, vonóval.

A vitrin – általában – segíti a tárgyak megfelelő magasságban való elhelyezését – eszerint emelvény – másfelől határt húz a néző és a tárgy közé – eszerint búra. Tehát el- és biztonságba helyez. Legyen ez a kiindulópont! Amikor kimondom a szót – v i t r i n – akkor a fejemben képet is kapcsolok hozzá: fa vagy fém szerkezet, benne üveg, az egész pedig szekrény- vagy asztalszerű. Belelátok, de a tartalmát nem tudom megérinteni. Gyerekkoromban álltam így nagymamám vitrines szekrénye előtt, a nippek után sóvárogva. Csak kuksoltam ott, és nem tudtam kiszedni a kis figurákat, hogy játsszak velük. Mert nem volt szabad. A múzeumokban is van erre törekvés. Hogy ne legyen szabad. A kulturális örökséget nem lehet csak úgy tapogatni, mert akkor nem áll el sokáig. De asszociálhatok tovább: dunsztosüveg, üvegház (Louvre üvegpiramisa?), inkubátor, pápamobil, kirakat. Főszerepben az üveg.

De mi történik akkor, ha egy tervező azt gondolja magában: az üveg nem jó a hangszerhez (üveghang?) – majd ráhangolódik a problémára. És talál alternatívákat. A hordót és a rácsot. A hordó az emelvény, a rács a búra. A hordó a dob, a drót a húr – ha már a hangadás! És ebből lett a vitrin. Az az illúzióm, hogy szinte hozzáférhetnék a műtárgyakhoz. Nincs a szent máz. Mert ismerem a kellékeket: csupa hétköznapi tárgy. Hordó és drót. És egy olyan vitrin, ami egyben hangszer is. Megszólaltatható. Szerintem nagyon jó ötlet. Talán lehetett volna vékonyabb a rács? Talán. Engem nem zavar. Amit akarok, azt látom. Kukucskálni pedig jó. A kétkedőktől kérdem: próbálták már megnézni a Mona Lisát? Látszik? Hát ilyet! Pedig üveg mögött van.

Megszólaltatható múzeumi vitrinek. Variációk lemezhordóra és acélrácsra. Zene füleimnek.

De most már csak múzeumi vegye-vigye – áfával vagy megállapodás szerint. Annyira drukkolok, hogy ne az olajmaffia kezébe kerüljön!

(Képek forrása: Néprajzi Múzeum web)

no para

A borosüveg kinyitásának, a töltésnek, a cseppmentes csavarintásának, a bor szagolgatásának és ízlelgetésnek vannak szép és kiforrott szokásai, melyeket mindenki pontosan olyan mértékben vesz figyelembe, amennyire igénye van rá. Mindenki a maga „szomáliéja” – ahogy Rejtő mondaná talán.

Egy csavarintás, egy cuppanás, az első korty a saját pohárba – hiszen „háznál” azé a dugóforgács, aki dolgozik – és már kész is. Hátradől az ember, nézegeti a pohár belső falára olajosan felragadó, kígyózó folyadékot, és arra gondol, miként is tudná egy sanda pillanatban észrevétlenül kihalászni poharából a szokásos kis parafatörmeléket. De hol a törmelék? Ennyire profi nem lehettem! Nem szoktam. De nicsak, nicsak! Milyen dugó ez?

Ugye azt mindenki fel tudja idézni magában, hogy a borosüvegből kihúzott dugó trapézos alakú: az a fele, ami a kihúzást megelőzően az üveg nyakában lefelé állt, az kiszélesedik. Ezért lehet általában csak fordítva visszadugni, ha erre szükség van. Ez a dugó se nem szélesedik, se nem keskenyedik, egész egyszerűen alaktartó és rugalmas – mint egy fitnesz bébi – sima felületű, erős polietilén fóliába töltött szilikonhab hurka. És rájövök: nem először látok ilyet!

Egyszer volt, hol nem volt – egészen pontosan: 60 millió éve – a Földközi-tengeren túl, a mediterráneum nyugati részén, és még azon egy kicsivel túl, élt egyszer egy nagyon vicces fa, a paratölgy. Amikor a paratölgy betölti a 25-dik életévét, olyan kérget ereszt, amelyet 9 évente le lehet hántolni, és mindenféle roppant hasznos dolgot készíteni belőle: boros- és pezsgősüveg dugót – a dugó szó az én fejemben teljesen egybe is forrt a parafával – járólapot, faliújságot és edényalátétet. A hántolt kérget általában darálják, majd ragasztóanyag hozzáadásával tömörítik. Így lesz rugalmas mégis kemény, természetes mégis mesterséges, készül jó és rossz minőségben – mint minden a világon – mi pedig egyre nagyobb mennyiségben használjuk mindennapjainkban. Jogos a kérdés: van-e elég paratölgy a mesében? Lehet, hogy nincs.

De ekkor jönnek a laboratóriumok vastag keretes szemüveges tudósai, habosítanak, fóliahúznak, töltenek és vagdosnak, és kezük nyomán megszületik a mű-parafa. De vajon a természetvédők örülnek-e kellőképpen a felfedezésnek? Nem tudom, de én hajlok rá, hogy igen. Hiszen ez az anyag ugyan nem természetes, viszont újrahasznosítható, és így talán a paratölgyek is megélik a következő századot.

A borosüveg dugója a parafa ősformája. Története nem lehet ugyan több 250 évnél – azóta hántoljuk ugyanis a paratölgyet – mégis az emberiséggel egy korúnak gondoljuk. Mert szeretjük az ilyen történeteket. Aztán kiakadunk, amikor kicserélik műanyagra. De legyünk reálisak: ez esetben ugyanis nem arról a kemény, kupakszerű műanyag dugóról van szó, amit még a rendszerváltás előtt pattintottak a Szürkebarátra! És bármilyen abszurd, 2003 óta már Magyarországon is rendszeresen szerveznek a borászok kerekasztal-beszélgetést a parafát felváltó műanyag dugók használatáról. A szakemberek szerint már nemzetközi kutatások is alátámasztják, hogy a bor minősége nem változik, és ráadásul „a dugóhúzás élménye továbbra is megmarad”. Ha jól érzékelem, már csak arra várnak, hogy mi is nyilatkozzunk.

FIÚK! ÉN BENNE VAGYOK!

egy modern maharadzsa

Jasvant Rao Holkar (1908-1961) a közép-indiai Indaur maharadzsája érdekes, okos és izgalmas ember lehetett, egy olyan ismeretlen, aki kulturális brókerként fontos közvetítő szerepet töltött be a 20. század elején, Indiai globalizációját megelőző időszakban. A maharadzsa fiatalon Angliában tanult, lenyűgözte az európai modern művészet, és 1929-ben megbízott egy német építészt, Eckart Muthesiust, hogy tervezze meg és építse fel a palotáját Indaurban. A munka több mint 10 éven keresztül zajlott, mire teljesen elkészült a palota, amelybe az eredeti terveknek megfelelően a maharadzsa – felesége korai halála miatt – soha nem költözött be. A nagyszabású „Gesamtkunstwerk” a korszak modern európai technikai és formatervezési eljárásai és gondolatai alapján készült, amit aztán egy fotósorozaton az európai közönség is láthatott – de hamisított formában. És mindehhez hogy kapcsolódik Brancusi, Fritz Lang, Torino, három márványtömb, egy 2001-ben gyártott HP laptop és egy életnagyságú ház makettje? Egy nyomozó, egy kurátor és egy antropológus éleslátását egybegyúró Simon Starling kortárs képzőművész munkája nyomán. A Három madár, hét történet, betoldások és elágazások című kiállítás tegnap ért véget a LUMÚ-ban. Nagyon régen kötött le ennyire kiállítás!

A sűrű történetek szétszálazása elképesztően jó munka – szerintem. Olyan láthatatlan összefüggések jönnek elő, melyen a felületes tekintet könnyedén átsiklana. A kiállítás nincs agyonmagyarázva, kell is kettőt fordulni, hogy meglegyenek a szálak, de nem bírsz magaddal, míg nem fordulsz kettőt – mert meg kell lennie a szálaknak, muszáj megérteni! Ráadásul egy olyan megközelítésről (is) szó esik ebben a munkában, amiről magyarországi múzeumokban csak nagyon ritkán: a saját és a másik közötti kulturális kapcsolat egzotikus vonásairól és a nézőpontok időbeli változásáról. Akár párhuzamosan nézhetünk ugyanabból a történetből, de három különböző időből (1921, 1938, 1959) való filmet, az elképzelt, a megtapasztalt és a vágyott valóság különféle szeleteit. Mit láttunk meg, mit vettünk észre, mit tartottunk fontosnak? És ma?
A kiállítás az eredeti, a másolat, a hamisítvány, a modell és makett építés múzeumi funkciójára is reflektál. Miután a történetben már a 20-as évektől kezdve folyamatosan jelen van a valóság korrigálásának gesztusa, ez könnyedén és hitelesen válhat a történetmondás részévé is. A látogató pedig nem elég, ha megnézi a kiállítást: meg kell fejtenie! „Máshogy ez nem megy. Nem lehet csak felületesen csinálni, mert az a minőség rovására megy.”

(A maharadzsa esküvője alkalmából - a New York-i Peter A. Juley & Sons cég által - készült 1924-es fotó Torinóban került elő. A kiállításon bemutatott kép az erről 2008-ban készített másolat.)

vízálló etnográfia

A vízhatlanság korai története két fontos használati tárgy feltalálásához kapcsolódik: az egyik az impregnált esőkabát, a másik pedig a felfújható gumicsónak, melyek a technikatörténeti újításokon, az anyaghasználat és a sorozatgyártás lehetőségeinek bemutatásán túl a szárazon és a felszínen tartás kettősét is remekül szemléltetik.

Charles Mackintosh (szül.: 1766) skót vegyész családjának glasgow-i textilüzemében 1823-ban készítette el az első vízhatlan esőkabátot, kaucsukkal átitatott textíliából. A művelet során a kabátot sűrű gumioldattal laminálta, így az sem anyagában, sem az illesztések mentén nem engedte át a nedvességet – az anyagot pedig waterproof double textures elnevezéssel látta el. Hátrányai között szerepelt viszont nagy súlya, ráadásul meleg időben kellemetlenül felpuhult, így korántsem számított kényelmes öltözetnek. A megoldást a vulkanizálás jelentette, ami egy olyan kémiai eljárás, melynek során hőt és ként adnak a gumihoz, amivel az anyag lágysága és keménysége szabályozható. A philadelphiai Charles Goodyear (1800–1860) és az angol Thomas Hancock nagyjából egy időben jött rá a vulkanizálás eljárására, aminek segítségével a vízhatlan esőkabát technikai kivitelezése is tovább finomodott. Az újításnak és a fejlesztéseknek köszönhetően a vízhatlan kabát viselete mára akár kellemes és kényelmes is lehet – de az angolban az eredeti feltaláló nyomán továbbra is „mackintosh”-nak nevezik az esőkabátot.

A felfújható csónak történetében ugyancsak a gumigyártás ipari fejlesztése jelentette az elmozdulási pontot. A tárgy (gumicsónak) és az eszme (felfújhatóság) viszont nem a kellemetlen időjárás elleni küzdelemben, hanem a biztonságos utazás körülményeinek megteremtésében számított jelentős előrelépésnek. A Titanic 1912-es tragédiája és az első világháború haditengerészeti veszteségei a figyelem középpontjába állították a mentőcsónakot mint életmentő tárgyat, továbbá a megfelelő, minden utas szállítására elegendő számú, praktikus kiszerelésű, egyszerű „csomagolású” csónakok alkalmazását. A gumi mint alapanyag, a felfújhatóság mint a tárolás méretét jelentősen csökkentő elv jó megoldásnak tűnt. A két világháború között Charles Goodyear sokat kísérletezett a prototípus létrehozásán, mígnem megtalálta a gumi szilárd anyaghoz (például fához) illesztésének egy lehetséges módját, és elkészítette az első felfújható peremű, merev padlójú csónakot. Az áttörés viszont a francia Pierre Debroutelle nevéhez kapcsolódik, aki 1937-ben elkészítette az első U alakú, felfújható testű csónak prototípusát, melyet a francia hadiflotta 1943-ban hivatalosan is jóváhagyott, és használatba vett. Ez a típus számít a legtöbb mai felfújható sport- és szabadidős csónak elődjének, formai és technikai megoldásai tekintetében egyaránt.

Ahogy az impregnálásra is létezett megoldás a gumi vulkanizálását megelőzően, úgy a felfújható tárgyak készítésére is találhatunk „ősmegoldásokat”, mint például az állatbőrből készült, levegőtömlős egyszemélyes csónak vagy a hangszertörténelemből ismert duda. Az viszont tagadhatatlan, hogy a gumi megjelenése új és „valódi” megoldást jelentett, és a technológiai eljárások fejlesztésének köszönhetően lehetővé tette a tárgyak nagy mennyiségű előállítását: a sorozatgyártást. De a természetes (kaucsuk-) alapú és a mesterségesen előállított (mű)gumik alkalmazásával épp csak kezdetét vette a vízállóság és a műanyagok közös története. Jöttek sorra a – Roland Barthes megfogalmazásával – görög pásztorok nevével kacérkodó többiek: poliuretán, polivinilklorid, polietilén, poliamid és elasztomer, és készültek a vegyi úton, olcsón, nagy mennyiségben előállítható alapanyagok és kiegészítők (fóliák, tömlők, habok), majd vízálló és vízhatlan használati tárgyak egész sora. Az alapanyagokkal kapcsolatos újítások és fejlesztések a tárgyalkotás mechanizmusait is befolyásolták: míg például a gumitárgyak ragasztással készültek, a PVC- és polietilénfólia illesztése hegesztéssel történt. A levegő pedig a felfújhatóságon kívül további újításokat is lehetővé tett, amilyen például a légbuborékosítás (légbuborékos polietilénfólia) és a habosítás (poliuretánhab, polietilénhab). A levegő mint a műanyagok töltő- vagy adalékanyaga a felszínen tartás fontos összetevője lett, de az egyszerű záródások (borítás, patent, gomb), majd az összetettebb légmentes zárszerkezetek és szelepek kidolgozásával párhuzamosan a szárazon tartásban is jelentős szereplővé lépett elő. A műanyagok tehát egy újabb területen váltak jelentős, szinte pótolhatatlan alapanyaggá, a feltalálók, a gyártók, a forgalmazók és a használók pedig újabb lehetőséget kaptak ötleteik megvalósítására, hasznos és haszontalan tárgyak tömeges árusítására és megvásárlására – mi, kutatók pedig e tárgyak és jelenségek leírására, értelmezésére, kritizálására, gyűjtésére és kiállítására.

(A teljes szöveg a Néprajzi Múzeum Kamarakiállítások sorozatának frissen megjelent Vízálló című kötetében olvasható, kiegészítve több mint 100 kortárs vízálló műanyag tárgy fotójával és leírásával, valamint egy alternatív kiállítási forma (expedíció) módszertani bemutatásával. Meglepetés: A hibátlan lábtempó - flow movie nemcsak gyerekeknek című képregénymelléklet. A kötet szerzői: Frazon Zsófia és Joó Emese; fotó: Sarnyai Krisztina; grafika: Gerhes Gábor. A kötet megvásárolható a muzbo-ban. Igazi nyári, nyaralós tárgyi beszéd.)

panel patent

"Bezár a skanzen, csókollak, ég veled
Feljön a nap és felkel a lakótelep
Letéptünk az égről
Minden csillagot
Mert szakmailag nagyon ott vagyok”

A dalszöveg szerzője Keresztesi József kortárs irodalomkritikus, az Újpárduc zenekar szövegíró frontembere, az idézet pedig az együttes Nyakadban talizmán című dalából (2006) származik. A részlet elég szemtelen és ironikus ahhoz, hogy egy banális és láthatatlan tárgy láthatóvá tételében a segítségemre legyen. Ez pedig nem más, mint a panel patent.

A paneles házépítés alapanyaga és technológiája teljesen új, addig ismeretlen megoldásokat eredményezett a lakókörnyezet fizikai és esztétikai megmunkálásában, alakításában, tárgyakkal való benépesítésében. A lakásokat és szobákat keretező falak keménysége és mozdíthatatlansága hatással volt (és van mind a mai napig) a lakóterek berendezési tárgyaira, az elrendezés és térhasználat kulturális mintáira. De ez a sajátos fizikai környezet olyan speckó tárgyak elterjedését is eredményezte – mint például a kádszappantartó és a panel patent – amelyek kifejezetten ennek az új és más fizikai környezetnek köszönhetik létüket. Nem más ez, mint a falak megkerülhetetlensége.
De mit kezdhet egy falakkal rendelkező múzeum építészettel, házformával, építési technológiával körvonalazható életstílus vizsgálata során? Első ránézésre könnyen utalhatjuk a témát egy skanzen kutatási területére. Ez több okból sem megvalósítható : a magyarországi skanzenek egyike sem foglalkozik városi kultúrával, ráadásul a lakótelepi életmód megmutatásának nyilvánvalóan nem lenne túl eredeti formája egy szabadtéri múzeumi telken felépített panelház-rekonstrukció. Nemcsak azért, mert a rekonstrukció mint kulturális fordítási eljárás módszertanilag egyre kevésbé állja meg a helyét egy korszerű múzeumi intézmény számára (Bezár a skanzen, csókollak, ég veled), hanem azért is, mert az épített környezetet nemcsak eredeti nagyságban, vagy méretarányosan kicsinyített formában (makett) mutatható be. Feljön a nap és felkel a lakótelep

Ebben a történetben az egyik kedvencem: a panel patent, melyet a kemény falak domesztikálására fejlesztett ki a Műfémszer Gt. a hetvenes években, panelben lakó emberek számára. A csomagban kétféle (akasztós és pattintós) változat található, a ragasztáshoz szükséges kis tubus ragasztóval – szinte olyan, mint egy virtigli Barbie készlet. A csomag hátoldalán olvasható használati tanácsokból kiderül, hogy a gyártók a hétköznapi tapasztalatokra alapozták a termék ötletét: „A patent felhasználható faliszőnyeg, drapéria, függöny, subaszőnyeg és egyéb textíliák rögzítésére tapétázott falra, betonra, téglára, meszelt falra, csempére, fára stb.” A kis tárgy tehát arra szolgált, hogy a kemény, szöggel meg nem szelídíthető falfelületekre is felkerülhessenek lakásdekorációs elemek. A gyártmány használata összekapcsolódott a hetvenes-nyolcvanas években nagyon népszerű kézimunka lázzal: a subázással és makramézással. Ez a divat nagy hatással volt (sok helyen még ma is látható) a lakótelepi lakások berendezésére, dekorálására is, a panel patent pedig lehetővé tette az alkotások egyszerű illesztését. A patent ajándékozója viszont arról is beszámolt, hogy a csomagban található ragasztó sajnos nem bizonyult elég jó minőségűnek, így a falvédők műanyag akasztóit állandóan újra kellett ragasztani. Ehhez pedig sok-sok csomag panel patentre volt szükség. Letéptünk az égről / Minden csillagot

A kemény falakkal folytatott szüntelen küzdelemben tehát hol a falak, hol pedig a lakók maradtak alul. A megoldások keresése széles körben elterjedt „népi játék” volt, a leleményes megoldásokról szóló történetek pedig folklorisztikus történetláncokká alakultak. Jó példa erre Szomjas György 1985-ben készült Falfúró című filmszatírája. A filmben Bán János alakítja „Géza a falfúró” alakját, aki a munkahelyi és családi kötöttségeket lerázva saját vállalkozásba kezd, és lakótelepi lakásokban vállal panelfúrást. A film azért is érdekes, mert a panellakások tárgyi világát és a „maszek” szféra lehetőségeit és buktatóit egyaránt zászlajára tűzi, kritikus, ironikus formában. A film egyértelműen az álmok, a vágyak és a valóság közötti szakadék megfogalmazására tesz kísérletet.

Ahogy a panel patent is. Mert szakmailag nagyon ott vagyok

(A fotót Sarnyai Krisztina készítette.)

hazai haladás

Vannak szererncsés helyek, melyekben a városvezetők felismerik a kerékpározásban rejlő nagyszerű lehetőségeket, és nemcsak mint közlekedési formát, hanem ezzel összefüggésben mint városi szimbólumot is fontosnak tekintik. Ismerős ez a történet Hollandiából, de most New Yorkban írtak ki formatervezési pályázatot használható, dögös utcai biciklitárolók készítésére, a tervezők pedig versengenek azért, hogy megoldásaik a következő évtizedek városi ikonjává váljanak. Talán nem kell külön ecsetelni, hogy ez mennyire szimpatikus irány.
Hazai pályán egyelőre nem ilyen kedvező és zökkenőmentes a haladás. Az új kressz szerint a piros lámpánál a motorosok előregurulhatnak az autók között, de ebből a módosításból a bringásokat egyszerűen kihagyták -- mintha nem is lennénk. A javasattevő Kondorosi Ferenccel készítettek egy interjút a Klub rádióban, ahol elmondta, hogy nem elfelejtkeztek a kerékpárosokról, hanem azok már nagyon sok helyen a kerékpárutakon közlekednek. Ühüm. Nagyon sok helyen...
Biztos az erdőket is átszelő titkos bicikliutakra gondolt:
Aztán amíg ezek az utak el nem érnek a pesti oldalra is, addig maradhat a közlekedés és a hazai haladás eddig is bevált boszorkányos formája:
Jól érzékelhetően a tervezők és designerek nálunk is versengenek a kerékpáros városi ikonok megalkotásáért. Ők a befutók.

találós

Mi lehet vajon a sorompón túl?

no comment - ganz egal

firka és foci

A Zizou-trio stencil már archív dokumentumnak számít: a szomszéd ház falán lőttem, csak ma, pedig már lassan másfél éve megyek el mellette naponta. Nem tudom mióta lakik itt Zizou, mert előbb érkezett. Nekem tetszik, bár az alkotó meglehetősen nagyvonalúan kezelte a labdazsonglőr kopaszodását.

Vannak dolgok, amihez Magyarroszágon mindenki ért. Az egyik a foci, a másik az utcai firkálás. Én nem nagyon értek egyikhez sem, de nagy türelemmel figyelem, mi lesz belőle. Egy jó meccs közben mindent odaégetek a konyhában, egy jó graffiti láttán pedig belemegyek biciklivel az út szélén parkoló autókba. Mégsem gondolom, hogy az odafigyelés káros tevékenység volna. Viszont mindkét fronton elmozdulás tapasztalható. A most zajló foci Eb ideje alatt kidolgoztam például a gyorsvacsora-projektet (itt és itt olvashatjátok), az utcai fújások és matricák láttán pedig leszállok a bicajról, és tolom - fotózni meg amúgy sem tudok fél kézzel. És innen elkezdett egy kicsit más lenni. Például észrevettem, hogy a magyar focisták nem futnak, a városról gondolkodók pedig egyáltalán nem tudják, mit is kezdjenek a firkákkal - kábé annyi velükszületett érzékenységgel figyelik, mint a belvárosi hajléktalanokat.

A foci Eb alatt az m1 stúdióbeszélgetéseket szervez, tök érdektelen, levitézlett magyar fociedzők meghívásával, akik ugyan addig sem jutottak, hogy megértessék a focistákkal, hogy dolgozni kell, a hangnem mégis roppant fölényes. Valamiért Koltai Tamás színházkritikái jutnak eszembe, aki mondjuk a Katona Ivanov előadásáról csak arról bír nyafogni, hogy Balkay milyen remek Ivanov volt anno... de addig nem jut el, hogy akkor ezt mondjuk értelmező módon elemzés tárgyává tegye, ne adj isten összevesse a mostani előadással - ha ez számára valamiért érdekes. A graffitiről pedig Bojár Iván András nyilatkozik serényen, finnyogva a Kultúrházban, hogy ami nálunk van, azért az nem egy Banksy... Ah, so! Vajon gondolkodtak már azon, hogy leszálljanak a bicajról és tolják? Csak egy rövid ideig? Vagy az veszélyt jelent, ha például észlelik a különbséget foci és alibi foci, színházkritika és intellektuális nyavalygás, esetleg graffiti és tag között?

made in yugoslavia

Gyorsan egy leltár gyerek- és kamaszkorom "made in yugoslavia" címkés tárgyairól és ismereteiről. Először is a jugó1 és jugó2 csatornák adása, ahol rengeteg amerikai filmet adtak. Ugyan gyerekként kicsit sajnáltam "őket": mennyit kell olvasniuk, hogy megértsék! Nem nagyon szinkronizálták a filmeket, eredeti hangon, feliratozva adták. Ma már látom, hogy mekkora mázlisták voltak. Ráadásul állami szinten a spórolásnak azon formája, ami észrevétlenül befektetéssé vált: ugyanis eredeti hangok élvezetén túl (bár mi magyarok szeretjük azt gondolni, hogy milyen jók vagyunk szinkronban is) déli szomszédaink észrevétlenül belerázódtak az angol konyhanyelvbe (mi pedig büszkén hallgattuk magyarul Csákányi Lászlót, Váradi Hédit, Márkus Lászlót és Psota Irént).

Először alsó tagozatos általános iskolás koromban voltam kishatárátlépővel "lent" náluk. Az iskolai kórussal utaztunk a testvérvárosba, Csáktornyára. Zsebpénzemből mogyorókrémet, PEZ cukorkát és Toblerone csokit vettem: új ízek, új színek a Sport, a Boci és a Tibi csoki után. Ettől kezdve éreztem, hogy "az ott" a kánaán.

Gimnazista koromban ez a kép tovább finomodott: ugyanis Jugóból szereztem be (akkor már egyedül) a sportoláshoz szükséges cuccaim: "jugó adidas" cipőt, pólót és melegítőt. Csak úgy hívtuk: adi-dé. Az egyesületi (Olajbányász Sportegyesület, Nagykanizsa) amúgy is ócska, meg ciki volt, az adi-dé meg olcsó és menő. Aztán egyéni portyázásaim nyomán a nagylánnyá válás újabb fontos kellékei jelentek meg: évente egy új Sloga cipő (magasszárú, nyersgumi talpú, színes velúrcipő - általában kék, de volt piros, zöld és citromságra változatom is), meg a Pink Floyd összes bakeliten (yugoton kiadás, még ma is megvan).

Fura mód, mi nem jártunk a jugó tengerpartra, nem mentünk utazni, körülnézni, és tulajdonképpen ez a vásárlás dolog is csak erre a néhány "luxus" holmira korlátozódott. Aztán jött a háború, a szakadások, és csak pár éve, amikor életemben először voltam a horvát tengerparton, jöttem rá, mit hagytunk ki.

Aztán pár hete vettem egy új bringát, ami már megint valami olyan, mint a jugó adidas: nyugatról vásárolt licence (KTM? Puch?), jó hozzávalók, elegáns forma: Original Mars. Alig használt, én fogom betörni, és anélkül, hogy bármit tudnék róla, máris tele van történettel. Most összehozom őket Budapesttel.

okoskodás és láccatolás

A Tilos Rádió nem kapta meg a kellő számú szavazatot ahhoz, hogy műsorszolgáltatási jogosultsága autómatikusan meglegyen. Az indoklás szerint ugyanis 2003 karácsonyán a hívő emberek érzékenyéségét sértő, a keresztények kiírtására vonatkozó kijelentések hangoztak el a rádióban. Nos rendben, mindjárt érezzük is, hogy rend van, figyelnek, a meggondolatlan kijelentéseknek következménye van. (Bár ez az éberség valahogy nem minden szituációban ilyen egyértelmű, és a kövekezmények sem láthatóak számunkra - gondoljunk csak az elmúlt egy-két év fordulatokban gazdag utcai jeleneteire, például a tavalyi melegfesztiválon, vagy az újlipótvárosi jegypénztár előtt. A "sértéseknek" mi is lett a következménye?)

IGEN ÁM, de történet egy szála rém izgalmasan alakul: Tirts Tamás az ORTT KDNP által delegált tagja ugyanis reményének adott hangot, hogy pályázatot írnak majd ki a Tilos Rádió frekvenciájára. Ha ezt a rádióadó megnyeri, "senki nem akarja őket kizárni" - fogalmazott. Azért remélem, legalább ő érti, hogy miről döntött, és miről beszél.

p.s. azóta:http://index.hu/kultur/media/ortt4570/

akár 60 km per óra sebességgel

Vajon ma merre járhatnak az Urál típusú szovjet villamosok? A modernitás űttörői.
Egy kis néznivaló, itt ni! (Előtte van egy kis reklám, azt ki kell bírni.)

azsúrozott moslékország

Hétvégén mávval utaztam, hétfőn pedig postai szolgáltatást vettem igénybe, ugyanis feladtam egy levelet. Ebből is látszik: ízig-vérig kortárs jelenség vagyok, váltig hiszek az emberek és tárgyak szüntelen mobilitásában és áramlásában - bár nálunk ez nagyjából a túlélésért folytatott küzdelemmel egyenlő, vagy legjobb esetben is akadálypályával.

A szombat fél három igazán nem tekinthető utazási szempontból stresszes időnek: a keletiben alig néhány ember lézeng a pénztárnál, miközben három ablak is nyitva, mindenhol egy-két sorban álló. Jegyet kérek, meg számlát: na ezzel rontottam el, tudom! Pofát vág, lelassul, kéreti magát, úgy ír, mint egy csiga. Nekem aztán mindegy, én nem sietek - gondolom. Ő sem - gondolja. Mindketten kiélvezzük a fellengzőség és a lassúság édes pillanatait, a végeredmény egy jegy, mindenféle stemplikkel, meg gyöngybetűkkel kivitelezett, kézzel írott áfás számla. Majd a zárt peron program keretében újabb pecsételés, aztán a légkondi nélküli kocsi (kint 35 fok), bezárt kémlelőablakokkal, a függönysínen árválkodó függönykarikákkal, délről napsütéssel, és persze dohányzó kocsi. Rágyújtani elvileg nem lehet, csakhát ilyen kocsi jutott: na ezt magyarázd el a félig beszívott középkorú olasz nőnek, aki a felböfögött borsodi után lazán rágyújt: az ajtó fötött ott a jel, a karfában ott a mocskosbüdös hamutartó, a jegyen pedig csak magyarul, hogy "nem dohányzó" - azt meg ugye senki nem gondolja, hogy az európai színvonalon működő mávstrart személyzete angolul el tudná magyarázni az utasnak, hogy nószmóking! De a nő, csak neki hinne. A menetjegyet elraktam - mert olyan szép!

De, aki nem tanul ennyiből, megérdemli! Hétfőn a postán próbálkoztam. Belváros, 5. kerület, kis posta (fejet befelé lehúzni, mert különben lefejeled az ajtófélfát - na jó, 160 alatt nem), bent olyan mint a vonaton volt: jó meleg. Túl sokan nincsenek, de fél óra után, amikor egyik sor sem moccan (pedig átálltam a gyorsabba), résztvevőmegfigyelem, mi a szar van már. A kormányzati negyed kézbesítői lepték el a postát, minden sorban legalább kettő, nagy könyvvel, 8-10 levéllel. Postáskisasszony néz, olvassa a feladót, mér, kiszámolja az árat, vonalkódos matricát ragaszt a borítékra, majd kézzel beír valamit a könyvbe, a matrica másik felét beragasztja, pecsétel, majd egy előre csíkokra tépkedett bélyegkötegből (amit gondolom a színfalak mögött csinált valami rabszolga) kiválasztja a megfelelő értéket, egyesével nedves szivacsra nyomkodja, felragasztja, és már jöhet is a következő levél, ha kész, a számaírás. Az asztal kicsi, rajta a baszott nagy postáskönyv (kell a címekhez), meg egy csomó egyéb kacat (pecsét, matricatekercsek, számológép), fekvő számítógépház monitorral (kb. 30 centire a szemétől - éljen a felhasználóbarát munkahely!), úgyhogy a klaviatúra kb. szemmagasságban a fektő számítógépházon billeg, fél kézzel fogja, a másik egy darab kézével pedig gépeli be egyesével a címzettek nevét a számlára. De, hogy ne unatkozzunk, az ablakok mögött feltűnik egy épp ráérő postás kisasszony, kábé két foggal, derékig beizzadt fehér pólóban (a tépéscsináló rabszolga?), és jó hangosan megkérdezi a harcban helytállóktól: "Elmeséljem, hogy jártam tegnap?" Nem volt olyan szerencsénk, hogy bárki is azt mondta volna: ne. Elmesélte. Filmszakadás. Asszem szerencsémre kihagytam a történetet, mindenesetre a szemétdombjaikon kapirgáló postáskisasszonyok keze megállt, figyeltek, majd remekül szórakoztak (kell is a munkahelyi vidámság). A reklám után: matrica, stempli, kézírás, félkezes gépelés, ahogy ez egy európai színvonalon működő cég alkalmazottjától méltán elvárható.

MÁV és POSTA: működésük és hétköznapi tárgykultúrájuk egyaránt finoman cizellált balkáni hadművelet. A honlapok külön izgi olvasnovalóval szolgálnak. A posta esetében külön felhívom a figyelmet a 2006-os környezetvédelmi jelentésre, amiben többek között ez áll: "A Magyar Posta 140 éve fontos szerepet tölt be hazánk lakosságának mindennapjaiban." Ez már majdnem olyan, mint a kettős honfoglalás elmélete.

bio bringa

A tárgyak életrajza a mesemondás kimeríthetetlen forrása. Akkor jössz rá, amikor van egy vonal, amit vagy te, vagy a tárgy nem ugrik át, így marad a gondolati kapcsolat. Mit értek "vonal" alatt: elvesztés, elporladás, töréskár, feloldódás és mondjuk aljaslopás. Most ez utóbbit teszem tárgyesetbe: az aljaslopást.

Fehér KTM bringám alig használtam egy évig, egy hete ellopták. Fárasztó nosztalgia helyett egy kép az ideális állapotról: ... olyan, mint egy urbán álom: napsütés és város, multikulti, high tech, szárnyaló magasépítészet! Persze, mindez a háttérben. Itt elöl: diszkrét fehér vastaxi poros fülü lovasával simul az urbán álomba.

Most elloptában két lehetőséget látok: vagy megbuherálták és darabjaira szakadt, vagy vidáman gurul az örök autómentes bringautakon. Mondjuk, legyen ez utóbbi. Ebbe még a demszkygábor is a holland átkot látná! Ha elég magasra húzom az ülést, nem ér le a lábam, így el sem kell rugaszkodni a földtől, hogy tíz centivel fölötte legyek. Semmi realitás, az a lényeg. Hivatom a demszkyt, jön is az az "ezerarcú fregoli", aztán mondom neki, hogy kitaláltam a jó várost. Mondjuk így zajlana a beszélgetés:

POROSFÜLÜ: Üdv Lordom!

FREGOLI: Hölgyeim és Uraim, ez itt a fővárosi kabaré...

POROSFÜLÜ: Jó, akkor legyen egy mutatvány. Kitaláltam a jó várost.

FREGOLI: A belépő -- aligha -- több lehet, mint a közalkalmazotti átlagkereset...

POROSFÜLÜ: Lordom, ötlettel, mutatvánnyal jöttem...

FREGOLI: ... csak tessék, tessék!

POROSFÜLÜ: Akció és nagy attttrakció! Azok a kreatív elméjű nagyvárosi utasok, akik a hónap közepén vásárolják meg a 30 napos bérletet, a fővárosi polgármesteri hivatal és a békávé közös ajándékával, egy városi kerékpárral térhetnek haza. És amikor látá az úr, hogy ez jó, hát építé a bicikliutakat -- ment a hivatalba, ment serényen.

FREGOLI: "Csak tessék, tessék -- tovább haladni, itt sem jobb, mint máshol! Ismerik azt a viccet, hogy..."

POROSFÜLÜ: Igen, ismerjük.

majd éjszaka jönnek a droidok flex-szel
felkel a nap, a konyhában kekszel
a szembenső ablakban egy combinó szexel
levágták az ajtóból a bringám flex-szel

líra, líra

Fischer Gitta

A bódé alanyi éneke (Havasi Attila után szabadon)

Nyírpalotám, széles utcám, szün,
ott pattog a kukuruccám, szün,
Eta néni sebváltóval és a ki-be kapcsolóval, szün.

Téli fagylalt, Melba kocka, szün,
kevert, fröccs és feles vodka, rum,
Bambi, szotyi, kuki, limó, én vagyok az aluklimó, szün.

Kicsik, nagyon idegyűlnek, szün,
álldigálnak, héderelnek, szün,
megállítom az időt, a szavatosság’ időt, szün.

Lebontottak, széjjel kaptak, szün
Néprajziba szállítottak, szün,
lefotóztak, lejegyeztek, darabokban dunsztba tettek, szün.

Kioszk, trafik, lustpavillon, szün,
tudományos perspektívom, szün,

vizsgálnak és publikálnak, megmaradok a világnak én.

Fotó: Sarnyai Krisztina (a képen az Újpalotai lakótelepen egy üzemeltetett elárusító bodé pattogatott kukorica készítő gépének műszerfala látható)

von Haus aus

Az elemes panellakótelep-építő (Der kleine Grossblock-Baumesiter, Typ 3) már elnevezésében is sokat elárul arról a korról, amelyben készült, amelyre utalt, és amelyben mi, akkor még gyerekként (a hatvanas évek végén és a hetvenes évek elején) játszottunk vele. De nézzük a játékot (az anyagot, a filozófiát és a küldetést), nézzük a társadalmi és kulturális miliőt! Nosztalgiázzunk, legyünk kritikusak és egy kicsit szemtelenek! Ahogy kell.

Szinte biztos, hogy ezt a narancssárga dobozos műanyag építőt apánktól kaptuk, vagy én, vagy bátyám. Talán mindegy is, hogy melyikünk, mert közös szobánk volt mind Budapesten, mind Kelet-Berlinben (a két városban, ahol akkoriban éltünk), így sokat játszottunk együtt, és csak a rendrakáskor merültek fel birtokviszonykérdések: hogy akkor most kinek is kell elpakolnia? Többféle építőjátékunk is volt, meg egy házi készítésű vasutas-terepasztal, így komoly jeleneteket, városrészeket tudtunk fabrikálni, nagyokat játszani, keverve a különböző típusú játékokat. A panellakótelepen kívül emlékszem egy fémrendszerűre, egy műanyag csőrendszerépítőre és rengeteg kockára, vonatra, vasúti sínre, összeilleszthető, citromsárga színű, hajlékony műanyag autópályaelemekre és töméntelen mennyiségű vonatkocsira és matchboxra. Ami viszont egészen biztos, LEGO-nk nem volt – sajnos. Sem Magyarországon, sem Németországban nem kaptunk ilyen építőjátékot. Talán akkorra vált elterjedtté, amikor már nagyok voltunk hozzá? Vagy már így is épp elég lom volt, amit a költözések során magunkkal hurcoltunk? Ezt már igazán nem tudom.

A panelépítő játék rém egyszerű: vannak a fehér és a piros kemény műanyag elemek (fal, padló, plafon, ajtó, ablak, erkély), és vannak a különböző hosszúságú lukacsos elemek, lágyabb műanyagból, az összeillesztéshez. Az elemeket ügyesen kisakkozva, összepattintva már kész is a csinos kis elemes panelház. Még egy kis erkély, meg virágláda, napernyő a tetőteraszra, garázs a ház mellé, autó és pótkocsis traktor. Mi kellhet még?

De nézzük mindezt egy kicsit kritikusabban, a társadalmi és kulturális környezet összefüggéseiben – úgy, ahogy ezt gyerekként bizonyára nem tettük! A panellakótelepek és a műanyagok divatossá és modernné válása nagyjából egy időszakban zajlott. Ha jól tudom, Magyarországon 1965 körül épültek az első panelházak (akkor még három- vagy négyemeletes formában), és ugyanekkor váltak lakásaink elmaradhatatlan, korszerű, modern kellékeivé a különböző műanyag tárgyak is. Így igazán nem kell sok fantázia ahhoz, hogy megértsük, miként állt össze az egyébként szárnyalóan kreatív keletnémet műanyagipar mérnökeinek fejében a képlet, és hogyan vált az időszak „ideális” létformája és „tökéletes” matériája egy építőjátékban „valósággá”. A pontosan öntött műanyag elemek összepattinthatósága mint elv már ismert volt a LEGO játékokból, de ebben az esetben látszik, hogy nem csupán koppintásról van szó. Továbbá a műanyag mint anyag olyan távlatokat nyitott a részletek megalkotásában, amire eddig (a fa- és a fémépítőkkel) nem nyílt lehetőség: mint például az ablakok elé pattintható apró virágládák és erkélyek, amelyek így hozzájárultak a részletekben lakó otthonosság és komfort megteremtéséhez. De látni kell, hogy ez még az a kor, amikor panel-„építőmesterek” nem a magasság meghódítására törekedtek, és megelégedtek három-négy emelettel, és a dobozon látható képpel ezt meg is üzenték a gyerekeknek. (Persze a dobozban található mennyiségből ennél nagyobbat nem is lehetett volna építeni.) A panellakás, valamint a műanyag tárgyak (eszközök és bútorok) mellett ugyancsak a modernitás egyik nagy vívmányának számított a személyautók elérhetővé (?) és populárissá válása. Miután NDK-s játékokról van szó, adódik, hogy Trabant néven nevezzük a kis járművet, de bármilyen éles szemmel is nézzük, egyértelműen nem tudjuk eldönteni, hogy valóban az 1960-tól megjelenő műanyag (sic!) autó mását találhatjuk-e a dobozban. Hívjuk egyszerűen Trabant-szerűnek! Ebből viszont több is van (legalábbis a képen), nagyjából minden második családnak egy – természetesen garázzsal. A panelélet luxuselemeként tudom csak értelmezni a garázstetőn kialakított teraszt, a nett kis napernyőkkel. Viszont itt meg is állok egy pillanatra: ugyanis szinte biztos vagyok abban, hogy ezek a kis ernyők nem tartoztak a készlethez. A kis, furcsa részletek mindig felkeltették az érdeklődésemet, úgyhogy erre biztosan emlékeznék.

Ez viszont továbbvezet egy fájdalmas felismeréshez: a dobozban található valóság és a dobozra fényképezett kép között meghúzódó lényeges eltérésekre. A kép ugyanis egy olyan világot ábrázolt, amely a valósággal (a doboz tartalmával és az utcával egyaránt) semmiféle kapcsolatot nem mutatott. Hiszen hol (Magyarországon? Kelet-Németországban?) volt egy hatvanas években épülő lakótelepen tetőterasz (napernyővel!)? Hol volt minden második családnak Trabant-szerűje? Én még a minden ablakban megjelenő virágládára sem tenném le a nagyesküt. De van itt még egy csemege: mégpedig a pótkocsis traktor. Ezt még ma sem sikerült megfejtenem: mit keres egy modern lakótelepen egy (pláne kettő) pótkocsis traktor? Hiszen ilyen csak állami tulajdonban lehetett. De szerencsére ezek a kérdések gyerekként egyáltalán nem izgattak, a hiányok csupán annyiban érintettek, hogy nem volt napernyő, illetve hiába is szerettem volna, a képen látható kis életjelenetet ebből az egy dobozból nem rakhattam ki.
Végül a műanyag elemes építő túlélte a megpróbáltatásokat, a költözéseket, és a műanyagokra oly jellemző megsárguláson kívül még ma is használható (ahogy ezt a minap teszteltem is). Persze láthatunk sérült elemeket, és egészen biztos, hogy néhány darabka el is veszett. Viszont egy meglehetősen abszurd bővülést is felfedeztem: egy minden elemében műanyag katonai teherautó, tizenkét fegyelmezetten üldögélő katonával. De talán ezt a fricskát most nem gondolom tovább.

(A szöveg megjelent: Fejős Zoltán - Frazon Zsófia szerk. Plasztik művek. Alternatív műanyagtörténet a celluloid könyvtáblától a felfújható fotelig. 2006, Budapest, Néprajzi Múzeum, MaDok-füzetek 4. Az írást Fischer Gitta szerzői álnéven közöltem.)