2008. november 24.

kortárs tárgyakat a múzeumba

„- Igen ritka, hogy a hagyományos múzeumok aktuális problémákkal foglalkoznak.
- Elég nehéz is volna összegyűjteni ehhez a bemutatható tárgyakat, hiszen egyforma tömegfogyasztási cikkek vesznek körül minket.
- Márpedig egészen egyszerűen be kell szerezni ezeket a tárgyakat a boltokból, hogy aztán majd összefüggéseikbe helyezhessük őket, elmondhassuk a történetüket. És mi ezt csináljuk is a genfi múzeumban. Előtte egyáltalán nem is voltak ilyen tárgyaink, hiszen az Európán kívüli kultúrák tartoztak a gyűjtőkörünkbe. Szóval egyszerűen bevásároltunk az üzletekben. (…) Mindenfélét: nyakkendőket, műanyag csirkéket, mindenféle szerkentyűt, szexuális segédeszközöket. Az első ilyen kiállítást követően még kidobtuk ezeket a dolgokat, mondván, hogy a múzeumba azért nem valók. Négy év után döbbentünk csak rá, hogy mit teszünk. És azóta minden ilyen tárgyat, amely bekerül a múzeumba, egyformán dolgozunk fel: fotó, számozás, leírás. A munkatársak kezdetben azt gondolták, hogy megbolondultunk. Persze nem őrizhettünk meg mindent, de ha tematikus kiállításokat szervezünk, ezeken a mai tárgyakat is szerepeltetni kell. Szerintem ez a helyes muzeológusi hozzáállás. Diskurzust teremteni a tárgyakról, bármilyenek is, szépek vagy kevésbé szépek, hatásosak vagy értéktelenek – az a fontos, hogy a közönség megértse a bennük rejlő történetet.”
A rövid részlet Jacques Hainard etnológussal, a Genfi Néprajzi Múzeum igazgatójával készült beszélgetésből való (Mi mondjuk meg, mi a szép, Magyar Narancs, 2008. október 2. 42-43. A beszélgetést Kovácsy Tibor készítette). Az első olvasásra anekdotikusnak tetsző történet több olyan tartalmi sűrűsödési pontot is tartalmaz, amin magam is folyamatosan gondolkodom. Ezeket most kiemelem a szövegből, és újra felsorolom:
(1) ritka, hogy a múzeumok aktuális problémákkal foglalkoznak;
(2) ma már lehetséges, sőt, szükséges, hogy egy kiállításhoz boltban vásárolt tárgyakat is használjunk, és ezeket a gyűjteménybe is beillesszük;
(3) a múzeumba került tárgyakat egyformán kell feldolgozni, akármilyen korra vonatkoznak;
(4) a ma muzeológusa számára a legfontosabb feladat, hogy diskurzust teremtsen a tárgyakról, és ebben a munkában a kiállítás fontos és hasznos múzeumi műfaj;
(5) a kortárs kultúra múzeumi feldolgozása során a kollégák eleinte bolondnak nézik az embert.


Ha ezeket az összefüggéseket távolítom a konkrét idézettől, tágabb módszertani szintre emelem, akkor legszívesebben így foglalnám össze: a kortárs tárgykultúra múzeumi feldolgozása komplex tanulási folyamat; olyan társadalomtudományi kutatás, amelynek kiindulópontját a közvetlen társadalmi és kulturális környezet adja, a feldolgozás reflektál az intézmény gyűjteményi rendszerére, és hatással van a múzeum nyilvános műfajaira, és ezt a diskurzust szakmai szempontokat szem előtt tartó, konstruktív párbeszéd keretezi. Azt hiszem, legszívesebben ezt tekinteném ideális állapotnak.

A mai magyarországi múzeumi praxisban leginkább az látszik, hogy azokban az intézmények foglalkoznak a kortárs hétköznapi tárgykultúra múzeumi feldolgozásával, ahol vannak olyan kutatók, akiket ez személy szerint is érdekel. A másik, ami ugyancsak könnyen észrevehető, hogy ezek a munkák leginkább kiállításokhoz, és kevésbé átfogó gyűjteményfejlesztésekhez kapcsolódnak. Nem tudom megválaszolni a kérdést, hogy ez a két stratégia hosszú távon erősíti-e vagy gyengíti-e egymást, hogy a kiállítási kontextusból indítás túllép-e a katalizátor szerepen, mégis ezen szférák összeépítését roppant fontos múzeumi vállalkozásnak tartom. Abban is biztos vagyok, hogy lehetetlen a körülöttünk levő itt és most totális muzealizálása – és azon is erősen elgondolkodnék, hogy ezzel valóban többet tudnánk-e arról a társadalomról, amelyben élünk. Azt viszont támogatom – sőt, a magam módján űzöm is – hogy a kutatások módszertani hátterét jobban megtámasszuk, tapasztalatainkat folyamatosan publikáljuk. Ez teheti lehetővé, hogy a múzeumon belül a kortárs és a történeti tárgykollekciók szervesen kapcsolódjanak egymáshoz, és ez akadályozza meg, hogy a kortárs tárgyak a gyűjtemények marginális részeivé váljanak.

(A képek Lukács Gabriella által készített lakásberendezési tárgyak – lámpa és puff – kinagyított részletei. A használati tárgyak eldobható, efemer cuccokból készültek a Néprajzi Múzeum műanyag című kiállításához. A puff a kiállítás után a múzeum gyűjteményébe került. Hurrá!)

7 megjegyzés:

Kriszta írta...

Hát ezen jót mosolyogtam. Láttam magam előtt, ahogy a többiek döbbenten figyelik, miket cipelnek be a kollégák a múzeumba...
Ez érdekes kezdeményezés, én valahogy nem tudnám elképzelni, hogy pl. T.bányán ilyen legyen egy múzeumban. Tulajdonképpen az is elég, ha kimegyek a piacra...

frazon zsófia írta...

már kezdik megszokni, meg amit a minszitérium is támogat, azon mindig elgondolkodnak :))

igen, a piacon is láthatsz ilyet, csak a múzeumban mi próbáljuk ezen keresztül szétszedni és megérteni a világot. és nagyon-nagyon jó terep, rengeteg tanulsággal, elhiheted.

nemsokára nyílik egy gyerekjátékokból készített kiállítás nálunk (Néprajzi Múzeum), és abban a nagyon sok kortárs játék van, amit maguk a gyerekek hoznak be a kiállításhoz, történettel, használttal, hétköznapi élettel. majd teszek fel róla ajánlót! április végéig lesz, hátha erre jársz :)

Kriszta írta...

Elhiszem... :)

Jó! Ez jó dolognak ígérkezik. Áprilisig biztos, hogy felmegyek Pestre :)

irisz írta...

óóó én is írtam hozzászólást, de az eltűnt innen - na majd szóban elmondom... :(

frazon zsófia írta...

pedig iszonyú jófej vagyok, és nem moderálok :))

konok írta...

Egy nemzetközi zsidó kereskedőkaraván érkezett Esztergomhoz péntek délután, és mivel eltörött az egyik kocsijuk kereke, ezért már csak a szombat bejövetele után tudtak átkelni a folyón és bemenni a városba. Ebből nagy rabbinikus vita keletkezett, hogy ez mennyire megengedhető vagy elítélendő.
Ez egy teljesen hétköznapi eset lehetett volna, amiről senki egy szót se szól, de eltört a kerék, és ezért tudjuk most, hogy a XI. században jártak erre zsidó kereskedők, illetve Esztergomnak volt zsidó lakossága is.

Ezek a tárgyak amikről Te írtál semmilyen történelmi jelentőséggel nem bírnak a számunkra, viszont az unokáink számára már sokat érnek (ha megmaradnak).
Bocsánat, hogy teljes bejegyzést írtam komment helyett:)

frazon zsófia írta...

látod: öntudatlanul és öntudatosan beletaláltál a dolgok közepébe. ugyanis pontosan ez a kortárs megközelítés lényege: a magyarázatok nemcsak történeti szemlélettel állnak össze. a társadalom a közvetlen jelen megfigyelésével és kutatásával is megmagyarázható. ma erre már egy majd százéves tudomány alapul, úgy hívják kulturális antropológia. és ennek a szemléletnek kellene kis teret engedni a történeti anyag mellett a múzeumokban is. nem az a lényeg, hogy ez vagy az, hanem, hogy ez is és az is. és persze, nagyon reménykedünk abban, hogy a jövő nemzedéke nem tekinti majd teljesen irrelevánsnak a döntéseinket. én nagyon reménykedem benne, ezért aztán jó sokat gondolkodom a dolgokon, hogy ne csak hirtelen jó ötletek legyenek, hanem megelőzze őket például egy szigorú módszertani okoskodás.

máskor is írhatsz akár egy teljes bejegyzést komment helyett, erre van ez az egész! köszönöm!