a vakolat

A szentesi Koszta József Múzeum bejáratánál látható ez a kis tábla, ami vagy a megyeházától átvett örökség, vagy az új, látogatóbarát múzeumi koncepció része. Nehéz eldönteni. Réztábla. Hosszú távú megoldás lehet? Vagy csak a műemlék épülethez igazodik vizuálisan?

babák az időben és a múzeumban

Európa egyik legnagyobb hagyománnyal rendelkező etnológiai múzeumában, a hamburgi Museum für Völkerkunde kiállító tereiben a prezentációs eljárások szinte teljes skáláját láthatjuk egy időben, történeti változatokban. A műtárgyként és funkcionális kontextusba állított tárgyak között barangolva találkozhatunk a tárgyak használati kontextusát modellként bemutató, etnikus jegyekkel bíró, nagy múltú viaszbábuval, a jelenkori mindennapok öltözeteinek bemutatását szolgáló szoborszerű figurákkal, semleges és klasszikus szabóbábukkal egyaránt.

Az Ein Dach für alle Kulturen [Egy tető minden kultúrának]című állandó kiállításban földrajzi területenként jelenik meg a múzeum gazdag gyűjteménye. A balinéz kultúra textilfeldolgozási eljárásait bemutató vitrinben a múzeumi tárgyak – szerszámok és kész termékek – funkcionális elrendezését egy női viaszfigura teszi teljessé: aki a munka közbeni testtartással és mozdulattal egészíti ki a bemutatott tárgyakat.
Az elrendezés minden részletében precízen valósítja meg a világkiállításoktól némileg eltérő kevésbé életképszerű dramatikus jelenetre, mint inkább a használati kontextusra irányuló prezentációs eljárást, amit a 20. század első éveiben Franz Boas amerikai etnológus fejlesztett tovább – a világkiállítási minták kritikai továbbgondolásával – a New York-i Természettudományi Múzeumban. A körbejárható vitrinben elhelyezett, modell vagy fénykép után készült, valósághű viaszbábu nem elsősorban az öltözet, mint inkább a munkaeszközök funkciójának bemutatását szolgálja, aminek a keretét tárgyak adják. A látványt kiegészíti egy eredeti terepfotó, amin egy másik munkafázist láthatunk, továbbá tárgyfeliratok és egy rövid magyarázószöveg: aprólékos, leíró jellegű etnológiai vitrin, melyben a tárgyak szituációban és kulturális kontextusban jelennek meg.

Az állandó kiállítás egyik modulja a Was ist Europa? [Mi Európa?] című kiállítás, melyben az öltözetek szinte kivétel nélkül az otthoni ruhatárolásra emlékeztető ún. szobainas figurákkal történik.
A figurák nem fejeznek ki öltözetekhez kapcsolódó mentalitásokat, etnikus vagy gender jelleget, testük a ruha alatt láthatatlan, csak vaslemezből kivágott vonalarcuk néz szembe. Kicsit egyformák, mégis mindegyik más, a hangsúly pedig amúgy sem az emberi formán, hanem az öltözetek bemutatását szolgáló láthatatlan és semleges tartószerkezeten van. Az arcok szobrászati eszközökkel való megformálása nyilvánvalóan látványtervezői ötlet, a bábu jól egyesíti az installációs eszközöket az emberalak jelzésszerű elemeivel.
A 2009. szeptember-október között látható Design S című időszaki tárlatban az öltözetek egyfelől mint termékek, másfelől mint műalkotások szerepeltek: a cipők installációba építve, az öltözetekkel megegyező színű (fekete) egyszerű szabóbábukon, mellettük mozgóképes monitorok: kifutón andalgó modellekkel, akik a kiállított ruhákat viselték.
Az ilyen, és ehhez hasonló párhuzamos szétcsúszások a múzeumi praxis adottságaiból is következhetnek. Egy nagy alapterületű, a múzeumi gyűjtemény legjavát, többezer tárgyat bemutató állandó kiállítás átépítése nemcsak időben húzódhat el, de olykor tudománytörténeti szempontok is indokolják – vagy legalábbis okozzák – változatlanságát. Az állandó kiállítás részenkénti felújítása és újragondolása folyamatosan zajlik a múzeumban, a látogatók pedig célirányosan indulnak a felújított részek felé. Ha a változatlan részeket a változók újraértelmezik, akkor ez az új kontextus más megvilágításba helyezi a prezentációs módszereket is. Aki pedig a puszta szemlélődés mellett dönt, annak sem kell csalódnia. Én például itt láttam először múzeumi installációban viaszbábut, és ez külön örömmel töltött el. Felfogtam, és helyre tettem, hogy ez egy korai elrendezési mód, mely egyelőre így maradt. A felújított maszk-terekben pedig arra is választ kaptam, hogy a múzeum számára kihívást jelent az új vizuális diskurzusok kiállítási praxisba építése. A múzeum különböző hangulatú és módszerű tereit a szüntelenül folyó, korszerű hangvételű és látványvilágú kritikai diskurzusa egyben tartja.

kapcsolódó szöveg: poppenhuis: babák a házban és a regényben

reggeli kikötői séta

baba-mese

(Babaológiai ténykedésem közben egy régebbi szövegemre akadtam, amit több mint egy éve, Joó Emese barátnőm kérésére írtam a Babahalom a lomban. Valóban? című múzeumpedagógiai kezdeményezésre. Anno arra kért minket, hogy hozzunk neki egy babát és egy történetet. Nekem egyetlen babám sincs, ezért Rushdie Fúriadüh című könyvét vittem be, az alábbi emlékezős szöveggel.)

A kötet borítójának részlete

„Solanka enyhén szédült. Az alvástól megfosztva, háborgó gondolatokkal indult el a hálószobába. A sűrű, nyirkos levegőben hallotta a babáit, akik elevenen locsogtak csukott ajtajuk mögött, mindegyik elmesélte a többieknek a »háttértörténetét« arról, hogy miképp született. Azt a képzeletbeli mesét, amelyet ő, Solanka agyalt ki nekik. Ha egy babának nincs háttértörténete, piaci értéke kicsi. És ahogy a babákkal van, úgy van az emberi lényekkel is. Ezt hurcoljuk magunkkal óceánokon, határokon, az életen át: a mi kis anekdotakincsünket arról, hogy mi történt azután, a mi személyes hol-volt-hol-nem-voltunkat. Ezek a mi történeteink, és amikor meghalunk, ha szerencsénk van, halhatatlanságunk egy ilyen mesében rejlik majd.”

Az idézet Salman Rushdie Fúriadüh című regényében olvasható (Budapest, Ulpius-ház, 2003, 77. o.). A regény főszereplője Malik Solanka professzor – „nyugalmazott eszmetörténész, lobbanékony babakészítő” – aki ötvenötödik születésnapját követően, „ezüstéveiben ráébredt, hogy aranykorban él”. Lemond tudományos életéről és túlméretezett, intellektuel babák készítésébe kezd, melyeknek személyes történeteket is fabrikál. A Kis Agy kalandjai képernyőre került, és kultuszsorozattá, Solanka pedig ismert és híres emberré válik. Rushdie regénye az ötlet abszurditása ellenére a babaológia területén működő kutatóknak – eredeti gondolatati és felnőtt világa miatt – mégiscsak ajánlott.

Én meg közben rájöttem, hogy soha sem tudtam mit kezdeni a babáimmal. Nem is nagyon volt. Talán kettő vagy három, amire egyáltalán emlékszem. Az egyik, amelyik például nemes egyszerűséggel szegedi baba névre hallgatott, csúf kis jószág volt. A története – mily meglepő – Szegedhez kapcsolódik. A legfurcsább viszont az, hogy már nem tudom eldönteni, tényleg megtörtént, vagy csak gondolom, tényleg emlékszem, vagy csak a családi oral history önműködő imamalma véste belém. Tehát a történet: még nagyon kicsinek látom magam emlékképeimben, és egy nagyon nagy áruházban vagyok az apámmal. Három vagy négy éves lehetek. Apám még nincs harminchét – mint én most. Sorok között jövünk, megyünk, talán még néhány felnőtt van velünk, öltönyökre emlékszem – esetleg valami munka ügyben, „kiküldetésben” lehetett Szegeden? Engem meg elvitt magával? Nem valószínű. A lényeg, hogy valahogy elkeveredtem – tipikus gyerektörténet: elveszni egy nagy áruházban. Talán bemondták: Kedves vásárlóink! Egy barna hajú kislány keresi apukáját! Az információn átvehető. De erre nem emlékszem. Valahogy mégiscsak meglettem. Biztos nem is volt olyan nagy az az áruház. És ennek a kalandnak a vége a szegedi baba, amit nyilván a nagy ijedségre kaptam. Bár azt sem tudom, volt-e nagy ijedtség. De akkor nézzük a babát: ahogy emlékszem, elég riasztó volt. Műanyag test, nem túl nagy, forgatható végtagok, nagy pocak – nem egy Barbie – szempillákkal és barna egyenes hajjal – mindig is undorodtam a babák fején lévő lukakból kijövő hajtól. És ott valahogy a műanyag is más volt. Kicsit bőrszerűbb. Viszont egyáltalán nem emlékszem rá, hogy valaha játszottam volna vele. Mindig csak meztelen volt, és összevissza állt a haja. Arról pedig fogalmam sincs, mi lett vele. Nyilván kuka. Hát, akkor ez most nem volt egy dicsőséges háttértörténet!

De van egy másik, az egy kicsit talán jobb. Nagyjából ugyanaz a méret, forma, anyag és csupaszság, mint az előbb, de enne a babának nem barna, hanem szőke haja volt. Szőke és göndör. Az a fajta „egyengöndör”, ami a „néniknek” van, akik járnak daueroltatni. Már nem voltam óvodás, valahol a harmadik, negyedik osztály körül járhattam. Emlékszem, hogy játszottam vele. Nem papást-mamást, hanem varrónőset. Varrtam neki ruhákat. Kézzel, nagyanyám nővéreinél található maradék anyagokból. A földön játszom, leginkább egyedül, egy thonet padból és székekből körbekerített kuckóban. Varrogatok és próbálgatom rá a ruhákat. Na, azért ez már valami! Ezért már megérte kotorászni az emlékeimben. De a baba itt sincs meg.

Van mégegy babatörténetem. Ez a baba kartonból volt. Vastag, rétegelt karton, ma azt mondanám: fakarton. Bugyi és trikó volt rárajzolva, a ruhákat ki kellett vágni. Úgy lehetett öltöztetni, hogy a babában volt egy vékony mágnes, a ruhák belső felére pedig egy kicsi, finom vaskorongot kellett celluxszal felragasztani – amilyen hülye vagyok, erre a kis semmivel össze nem hasonlítható vaslapocskára emlékszem a legjobban. Egyik-másik el is kezdett rozsdásodni a cellux alatt. A mágnes és a vas pedig megoldotta síkban az öltöztetést. Emlékszem valami bundára, ami össze volt növesztve egy kocka sarkú, piros csizmával. Kész nő! És emlékszem még egy kelkáposzta színű ruhára, szép kerek dekoltázzsal – a dekoltázs szót még nyilván nem ismertem – többféle zöld színből, itt-ott apró piros foltok. Mint a kelkáposzta főzelékben a darálós paprika. Szerettem. Azt hiszem a babát is.

De igazából a kengurumat szerettem, akivel mindig aludtam, aki mindig ott ült az ágyamon, és többször el is ázott, amikor bepisiltem. De jól bírta. Talán eredetileg a bátyámé volt, de aztán kisajátítottam. Úgy hívtam: kengi – vagyis Kengi. Homok színű, gombszemű, fűrészporral keményre tömött kis jószág volt, és nagyon-nagyon szerettem. A nézését különösen. Ma mégsincs meg. Na, és persze Dzsudi majom, akit születésemkor kaptam apám húgától. Ő azóta is megvan, most is velem lakik, csak már Mazsa névre hallgat. Mazsa családjához tartozik még elmondhatatlanul sok kesze-kusza állatka, akik három emeleten laknak az egyik könyvespolc utolsó traktátusában. De baba egy szem se! Sehol egy babahalom, csak állatkák – leginkább mackók.

„Ha egy babának nincs háttértörténete, piaci értéke kicsi.” – írja Rushdie. De mi a helyezet azokkal a babákkal, melyeknek csak a háttértörténete van? Baba pedig egy szál se.

igazi csütörtöki hangulatban

A kézzel rajzolt matrica újracsak Sior munkája, erre lehet skubuzni még gyöngyszemeket tőle. Ma ezt választottam.

poppenhuis: babák a házban, a regényben és a múzeumban

„Első babáit, azokat a kis bábukat, amelyeket fiatalkorában azért készített, hogy benépesítse velük az általa tervezett házakat, aprólékos munkával faragta ki puhafából, ruhástól, mindenestül, majd utána kifestette, a ruhákat élénk színekkel, az arcokat pedig apró, de lényeges részletekkel: itt egy nő feldagadt arca utalt fogfájásra, ott egy fickó nevetőránca vidám természetére. […] Úgy gondolt rájuk, mint emberekre. Amikor létrehozta, ugyanolyan valóságosnak látta őket, mint akármelyik ismerősét.”

Salman Rushdie Fúriadüh című regényének második fejezete kezdődik ezzel a néhány mondattal (Budapest, Ulpius-ház, 2003, 137.o.). A regény főhőse Malik Solanka „nyugalmazott eszmetörténész” és „lobbanékony babakészítő” még fiatalon járt Amsterdamban, a Rijksmuseumban, ahol „megigézte őt a gondos aprólékossággal, korhűen berendezett babaházak kincset érő kiállítása, mely páratlanul mutatta be a holland családok életének történetét. A babaházak eleje nyitva állt, mintha bombák söpörték volna el homlokzatukat; vagy apró színházakra hasonlítottak, melyeket ő tett teljessé azzal, hogy ott volt. Ő alkotta a negyedik falat.” (25.o.)

Forrás: Rijksmuseum, Amsterdam

A babaház (poppenhuis) kiállítás megtekintése után Solanka egész Amsterdamot ebből a miniatürizált perspektívából kezdte látni, és maga is barkácsolni kezdett: fiktív tereket, képzeletbeli környezeteket, sajátos mikrokozmoszokat épített. Majd rájött, hogy ennek az egésznek nincs értelme emberek nélkül. Visszatért Cambridge-be, ahol a professzori munka mellett elkezdte kifaragni első babáit. A „Nagy Elmék” sorozat híres szereplői Bertrand Russell, Kierkegaard, Machiavelli, Szókratész és Galilei voltak, akiket különféle jelenetekbe rendezett, és mindig történetekkel keretezett:

„Bertrand Russellt egy rendőr verte a háború idején egy békegyűlésen, Kierkegaard az operába igyekezett, ott akart lenni a szünetben, nehogy azt higgyék a barátai, hogy túl sokat dolgozik, Machiavelli a strappado néven ismert kínzóeszköztől szenvedett, Szókratész a kikerülhetetlen mérget itta, Solanka kedvence pedig, egy kétarcú, négykarú Galilei, egyik arcával az igazságot mormolta alig hallhatóan, miközben köpenye ráncai közt rejtőzködő két keze a Nap körül keringő Föld modelljét fogta; a másik arc, amelyik bűnbánóan lefelé tekintett a vörös csuhás férfiak szigorú pillantása miatt, nyilvánosan megtagadta tudását, miközben a másik két kéz a Bibliát szorította erősen, istenfélőn.” (27.o.)

Rushdie szellemes leírása csak egy rövid epizód a sok szálon futó történetben, mely meglehetősen bizarr, mégis – vagy, tán épp ezért – magával ragadó, elgondolkodtató és inspiráló regénnyé áll össze. A történet főszereplői Solanka három nőismerőse – felesége, szeretője és barátnője – illetőleg egy Kis Agy névre keresztelt okos és fiatal „időutazó leánybaba”, Solanka leghíresebb teremtménye. Kis Agy – a „Nagy Elmék” sorozathoz hasonlóan – a regénybeli valóság és fikció határán billeg, majd kiszabadul Solanka fennhatósága alól, és önálló életre kel: saját történet és karrier építésébe kezd, önállóan.

Rushdie regényében Kis Agy a kortárs, posztmodern amerikai fogyasztói kultúra helyzeteinek és műfajainak leképezése, egyben kritikája is. A magazinok, a szappanoperák és más médiumok, amelyek az életszerűség, a hasonlóság és a valóság illúzióját keltik az emberekben, rendíthetetlenül dolgoznak azon, hogy olyan figurákat teremtsenek, amelyek ideállá, követendő és vágyott példává válhatnak a pénzüket költő, szabadidejüket töltő fogyasztók számára. Kis Agy nem ezért készült, mégis ilyenné vált. És minden egy múzeumban kezdődött, egy olyan kiállításon, amelyben a tárgyak és a tárgyakkal elmondott történetek ugyancsak a fikció és a valóság határát feszegették. A két világ – a posztmodern Amerika populáris médiumai, és a prezentáció statikusabb módjait követő, történeti perspektívájú múzeumi kiállítás – összekapcsolásához persze kellett egy gazdag asszociációs gondolkodással rendelkező filozófus, Malik Solanka professzor (Salman Rushdie), aki egyfelől az életszerűség, a dramaturgia és a színrevitel fogalmaival, másfelől babáival teremtette meg a hétköznapi „valósághoz” hasonló, mégis attól különböző világot. De e fenti fogalmak és prezentációs eszközök a múzeumi prezentációknak is szerves részét képezik, az átjárásra pedig nemcsak Rushdie regényének lapjain van lehetőség. Hiszen a múzeumi prezentációk esetében a „valóság” ábrázolása – a látszat ellenére – ugyanúgy a távolítás, a leválasztás és az új, önálló, jelentésteli diskurzus felépítésével lehetséges, akárcsak a regényben.

(A szöveg egy készülő tanulmány bevezetője. Most így áll, de még bármi lehet. Az írásban a múzeumi kiállításokban használt bábuk és babák kerülnek porondra. Kortárs anyagot vizsgálok, történeti kitekintéssel. Ha elkészülök, akkor a tanulmány a Néprajzi Múzeum MaDok-füzetek sorozatának következő számában lesz olvasható, de biztos teszek fel még részleteket.)

kreatív és újrahasznos pipa

A kirakatot még nyáron fotóztam Berlinben. Az extra méretű, kreatívan újrahasznosított cipőt Sarah Illenberger készítette.

mennyi időre tervezel? (Die Planung, A Terv)

„Engem nem érdekel a jövő.
Evvel a hetyke mondattal gondoltam kezdeni ezt a szöveget, és ez elegendően erős viszony, hogy egy jövőről szóló album bevezetője lehessen.” (Esterházy Péter)

Engem nem érdekel a jövő. Evvel a hetyke mondattal gondoltam kezdeni ezt a szöveget, és ez elegendően erős viszony, hogy egy jövőről szóló folyóirat elemzésének bevezetője lehessen. Ugyanis nem kevés fejtörést okozott, hogy mit is írhatnék egy olyan folyóiratról, melynek csak három száma maradt fenn (fog fennmaradni?) az utókornak: a 2011-es, a 2036-os és a 2048-as nyári (június/július) dupla számok. Esterházy hetyke mondata átsegített az idő- és zűrzavaron: hiszen, persze, hogy nem a jövő érdekel, hanem az, hogy a harmadik évezred elején miként is gondolkodunk a jövőnkről, és milyen műfajokat és megközelítési módokat választunk a reprezentáció és az interpretáció során. Ez érdekel. Sokkal inkább, mint a jövő.

A Die Planung / A Terv című folyóirat szerkesztői (Sandra Bartoli, Martin Conrads, Silvia Linden, Polyák Levente, Katarina Šević) és szerzői (hatvanfőnyi nemzetközi gárda) alkotásukkal először is állást foglalnak a nyomtatott sajtó jövője mellett. Ez már önmagában sem kevés, hiszen évtizedek óta, újra és újra felbukkannak a Gutenberg galaxis végóráját hirdető jóslatok. De lám, lám, még mindig lapozunk, még mindig olvasunk, szeretjük a lap zizegését és a papír szagát. Az persze kérdés, hogy ez meddig lesz így: meddig lesz még ehhez elegendő papír? Talán 2011 még reális, de 2048-ra már érdemes lett volna kitalálni alternatívát – legalább az újrahasznosítást. De tegyük fel, hogy lesz papír, akkor lesz könyv is, továbbá szerzők és témák: művészet, kultúra, politika, gazdaság, építészet, város, tervezhetőség, élet, halál és szexualitás. Ha mindezek még negyven év múlva is léteznek, már jól állunk. Ugyanis ez a terepe és egyben témája a különféle tudományos és művészeti gondolatokon átívelő könyvalapú vállalkozásnak.
[…]
A szerkesztők tervei között szerepel, hogy a jövőben újra kiadják az egyes köteteket az akkori, „valós” jelenben, változatlan formában, és ellenőrzik, hogy jövőre vonatkozó gondolataik beigazolódtak-e. Ez az egyszerre utópista és realista elképzelés így nem más, mint egy önmaga beigazolódását kereső, az archeológia módszerét alkalmazó jövőkutatás. A három kötet, pedig ehhez a kutatáshoz kínál gazdag és rétegzett kutatási terepet. A témák között szerepel a jövőre vonatkozó társadalmi és gazdasági felelősségvállalás és az egyéni, személyes elképzelések összeillesztése, politikai viharok, új minisztériumok, hálózatok és határok, technológiai fordulatok, mobilitás és szexualitás, test és szenvedély, genetikai alapú családtervezés, burjánzó betonvárosok, természeti katasztrófák, személyes időkapszulák, időgéprombolók és időgépeltérítők, hirdetéshiénák, háborúk és kockázatok, rádióaktivitás, növényi lét, Hangmester és retro zene, ember és gép szimbiózisa, a 21. század múzeuma, lakópiramisok, bioárammal lehívott e-mailek, hormonnal harmonizált partnerkapcsolatok: Mindez nem más, mint az élet az 2039-es Globális Sokk előtt és után, a Kommunista Kiáltvány kétszáz éves évfordulójáig. A regényes, a riasztó és a reménykeltő jövő.
[…]

Ismeretlen, várt, vágyott vagy félt jövőnk felfedezése és megismerése tehát kalandos vállalkozás – olvashatjuk ki a Die Planung / A Terv című folyóirat három számából. Érdemes lesz tervezni, gondolkodni, érezni, és érdemes az előrevetített, jövőbeli eseményeket és gondolatokat a jelen szemüvegén keresztül is átengedni. És tulajdonképpen ez az időszeletekkel szabdalt prizma az, ami a publikációs vállalkozás nagy erénye: nem elvágyódással és miszticizmussal, hanem a jövőbeli perspektívák vizsgálatával, és az ezen keresztül szerzett gondolati tapasztalatokkal megváltoztatni a jelent. Ez a jövőutazás valódi oka.

(A szöveg a Die Planung / A Terv című folyóiratról írt ismertetőm részlete. A teljes szöveg a Balkon 2009/2 számában jelenik meg, február elején. A képek forrása: http://www.dieplanung.org/)

széfia a biztonság istennője

Először nem is értettem mi ez. Derekasan újra és újra olvastam, mire derengett valami. Amikor a tárgyat felfogtam, a használat mikéntje még mindig sántított. De éreztem, ezt érteni kell: muszáj.

Íme az alaptárgy. Első látásra a nagy magyar buchera nyomakszik belőle: leeső darabok az üzemben, ami valahogy hazakerült, hiszen még bármi lehet belőle: kerítés, edényalátét, képkeret, vagy más nélkülözhetetlen, csodálatos tárgy. Nem kell hozzá semmi különös, csak ami amúgy is van már otthon: fűrész, kalapács, csavarhúzó és egy gázpalackról működő forrasztópáka. És persze egy kis barkácsolási vágy. Mit is csináljunk ma? Na jó: legyen biciklitároló! De akkor már ne egy, hanem sok. Hiszen alapanyag van bőven – úgy alakult – és nagyvárosban élünk: sok a biciklis. Csináljunk minimum tizet: ötöt a rokonoknak, ötöt pedig a barátoknak, ha esetleg egyszerre érkeznének – a bejárattól balra és jobbra, egy-egy sorban.
Nem, nem. Rossz az irány. Ugyanis ez itt a BRFK Bűnmegelőzési Osztály és az Osztrák Bűnügyi Rendőrség együttműködésének gyümölcse: a Bike Safe. Egy különösen biztonságos, magas minőségű, ajánlott bicajrögzítési mód. A szerkezet lelke pedig a Top Key, a csodalakat, amiről csak elképzeléseink lehetnek (ugyanis nem része a kültéri szerkezetnek, de megvásárolható a Budagyöngye Üzletközpontban és a VASAS SC portáján – ez utóbbi hely az, ahol állunk). Ez csak valami olyan lehet, amitől könnybe lábad a biztonságra áhítozó ember szeme. Nem vitás. A felirat szerint, ezzel az eszményi tárggyal Ausztriában több mint 100 sípályán lehet sítalpat és snowboardot lezárni.


Egyszerűen majd megveszek, hogy lássak egyet. Sajnos az ábra alapján nem rajzolódik ki az eszményi külső.
Azt pedig már sosem tudjuk meg, hogy a nemzetközi bűnüldöző szervek ajándéka vagy ajánlásával. Hiszen csak ennyi maradt: ajá. Itt is Tilos az á…
De akárhogy is: elég rég kapirgáltak e szervek a csodaszerkezet háza táján: az egykori krómozást megette az idő vas foga, és a matrica feszessége is már a múlté.
Csak a mindenek fölött őrködő széfia istennő arcán derül a biztonság örökkévalósága. Allegorikus külseje azt sejteti: kezében a megoldás kulcsa. (Ohohó! Csak nem a titokzatos Top Key?)

gép-gép-gép-gép-kocccsi

Nos, bevallom, amikor először olvastam el ezt a matricát (amit ugyancsak Fekete Valér, alias Sior készített), akkor eszembe jutott először egy ezoterikus olvasat (az UFO-k győztek), bevillant érthetetlen és paradox ironikus olvasat (a gépkocsik győztek, de ez nagyon sántított), majd pár nap múlva rájöttem a megoldásra:

HÁT PERSZE, HOGY A BICIKLISTÁK GYŐZTEK! A GYALOGOSOK ÉS A BICIKLISTÁK. ÉLJEN AZ IGAZI AUTÓMENTES VÁROS!

urán city

(a szöveg a te itt áll, a pontok és ellenpontok és a tér archeológiája és a főút térképpel és táblával című bejegyzések folytatása)
A pécsiek számára Uránváros – népi nevén urán city – egykor a modern, kényelmes otthonnal, a biztos megélhetést adó munkahellyel, a jól felépített szociális ellátórendszerrel és a korszerű városi szabadidő-eltöltés lehetőségeivel volt egyenlő. Mára sok minden megváltozott: az uránbánya bezárt, a bányászok közül sokan meghaltak, a kulturális intézmények elveszítették egykori meghatározó szerepüket. Viszont a Campushoz és a belvároshoz közel eső városrész – a felújítások és átépítések eredményeként – ma is a város egyik legélhetőbb lakótelepi környezetének számít. A múlt és a jelen, a változás és a megújulás szövevényes kapcsolatrendszere a kultúrakutatás számára is izgalmas terep.
A public art projektben három alkotás készült a pécsi Uránváros központjába. Horváth Csaba Árpád Nyilvános című munkája az évek óta zárva tartó nyilvános WC-k újra megnyitásával és időszakos üzemelésével integrálta a művészi akció, a civil és karitatív tevékenység különféle formáit. A két hetes működés lényegét az üzenet és a jelhagyás mindennapi praxisa adta, amire az üres szóbuborékokkal borított WC falon volt lehetőség.
Az intézményhez illő strigulázós látogatószámlálás adatai szerint több mint 250-en látták és kommentálták az alkotást – ami a pécsi galériák látogatottságával összevetve is versenyképes adat. A véleménynyilvánításra szánt szabad felület így lassan feltöltődött a hétköznapok jeleivel és fordulataival. Az alkotás ötlete több szempontból is izgalmas: egyfelől egy nyilvános és közös teret választott helyszínként – nyilvános WC – másfelől a helyre jellemző kommunikációs forma – a firka – alkalmazására és újra kitalálására ösztönözte a használókat. Rekonstrukció, használhatóság, társadalmi érzékenység és véleménynyilvánítás: ezek adták a Nyilvános című alkotás négy alappillérét.
Horváth Csaba Árpád készítette a nyilvános WC-k fölötti térre, ugyancsak a képregényekből ismert párbeszédpanelből kiinduló Szóbuborék című szoborcsoportot. A helyettesítés műfajával operáló alkotás szabad felületet biztosított olyan, az illegalitás határterületén mozgó kortárs városi kifejezési formák számára, mint a graffiti és a tag. Az üres szóbuborékok mint alternatív utcabútorok jelentek meg a téren, és kihívóan üresen várták a „megszólalásokat”.
Először egy-egy előre felkért graffitis hagyott nyomot, majd indult a spontán firkálás. De a szóbuborékok egy éjszaka alatt szógörgeteggé váltak: ugyanis „ismeretlen tettesek” útjukra bocsátották a majd 100 kilós monstrumokat, amit az ottlakók és a térhasználók újra és újra helyükre próbáltak görgetni. A két hétig tartó „népi játékban” a szobrok valóban megsérültek, de a hatóságok és az alkotó nem tudott megegyezni a „rongálás” fogalmáról: amit a rendőrség már rongálásnak számított (tag-elés), azt Horváth Csaba Árpád a rendeltetésszerű használatnak tekintett. Bár a görgetés során a szobrok valóban sérültek, a tag-elés tovább folytatódott.
Horváth Csaba Árpád tartalmában, elhelyezésében és beszédmódjában is összefüggő köztéri alkotásaival a művészeti hasznosság és a nyilvános hozzászólás fogalmait állította a középpontba. A public art mint kifejezési forma, számára nemcsak köztéri, hanem közösen létrehozott, közérdekeket szolgáló, közérdeklődésre számot tartó aktivitás. Ismeri a hely fizikai és társadalmi környezetet, hétköznapjait, változásait és nehézségeit, ezekre diszkurzív módon reflektál, és a szoborhasználat kulturális dimenzióit is tágítja. Mindkét alkotás koncepciójában erős a revitalizáció fogalma, ami társadalmi és vizuális praxisként is beépül a munkába. A térre emelés erős gesztusa a „válaszok” intenzitását is befolyásolhatta, mégis a rongálás fogalmát rétegekre bontotta: a jog, a társadalom és a művészet értelmezési tartománya szerint. Horváth Csaba Árpád tartózkodott az értékítélettől, nem foglalt állást sem a tiltás, sem pedig a totális ellenállás mellett, hanem megoldást keresett, és két kortárs vizuális műfaj – a képregény és a graffiti – eszközeivel ideiglenes lehetőséget kínált egy diszkurzív köztér kialakítására. A rongálás körüli konfliktus világosan mutatja, hogy a társadalmi problémákat sűrítő alkotások megértése ugyanúgy tanulási folyamat része, mint a társadalmi élet egésze.

Abonyi Alma Színes félgömbök című munkája (amelynek koncepcióját a pontok és ellenpontok című bejegyzésben leírtam) a tér túlsó oldalán, a pécsi 17 emeletes ház előtt állt. A fekete vasszerkezetbe applikált színes táblarendszer vizuális együttolvashatóságot hozott létre a mögötte látható házzal. A vizuális érintkezésen túl a színes Braille hirdetőoszlop viszont tartalmilag nem kapcsolódott a falanszterszerű magas házhoz – a helyi „zseb-felhőkarcolóhoz” – hiszen a mű nem a lakótelepi életmód társadalmi kontextusára reflektált, másfelől csak nagyon korlátozott mértékben tükrözte vissza a tervben kifejtett hétköznapi hasznosságot és használhatóságot: a „hirdetőoszlop” ugyanis nem töltött be útmutató funkciót. A hétköznapi használhatóság helyett inkább a társadalmi hasznosság – figyelemfelkeltés, egy probléma nyilvános megfogalmazása – szempontjából vált a tér és a közbeszéd tárgyává.

újévi fogadalom

Aktív, gondolatokban gazdag, hierarchiától mentes, szabadon szárnyaló új évet!

A képen egy matrica látható, amit a napokban kaptam több más társával együtt ajándékba - nagyon tetszenek. A kézzel rajzolt marticát - maradék matrica alapra - Fekete Valér készítette, és anélkül, hogy személyesen ismerném őt, örvendek, szerfelett. Itt és itt már idéztem munkáit. És valószínűleg: fogom még.