A borosüveg kinyitásának, a töltésnek, a cseppmentes csavarintásának, a bor szagolgatásának és ízlelgetésnek vannak szép és kiforrott szokásai, melyeket mindenki pontosan olyan mértékben vesz figyelembe, amennyire igénye van rá. Mindenki a maga „szomáliéja” – ahogy Rejtő mondaná talán.
Egy csavarintás, egy cuppanás, az első korty a saját pohárba – hiszen „háznál” azé a dugóforgács, aki dolgozik – és már kész is. Hátradől az ember, nézegeti a pohár belső falára olajosan felragadó, kígyózó folyadékot, és arra gondol, miként is tudná egy sanda pillanatban észrevétlenül kihalászni poharából a szokásos kis parafatörmeléket. De hol a törmelék? Ennyire profi nem lehettem! Nem szoktam. De nicsak, nicsak! Milyen dugó ez?
Ugye azt mindenki fel tudja idézni magában, hogy a borosüvegből kihúzott dugó trapézos alakú: az a fele, ami a kihúzást megelőzően az üveg nyakában lefelé állt, az kiszélesedik. Ezért lehet általában csak fordítva visszadugni, ha erre szükség van. Ez a dugó se nem szélesedik, se nem keskenyedik, egész egyszerűen alaktartó és rugalmas – mint egy fitnesz bébi – sima felületű, erős polietilén fóliába töltött szilikonhab hurka. És rájövök: nem először látok ilyet!
Egyszer volt, hol nem volt – egészen pontosan: 60 millió éve – a Földközi-tengeren túl, a mediterráneum nyugati részén, és még azon egy kicsivel túl, élt egyszer egy nagyon vicces fa, a paratölgy. Amikor a paratölgy betölti a 25-dik életévét, olyan kérget ereszt, amelyet 9 évente le lehet hántolni, és mindenféle roppant hasznos dolgot készíteni belőle: boros- és pezsgősüveg dugót – a dugó szó az én fejemben teljesen egybe is forrt a parafával – járólapot, faliújságot és edényalátétet. A hántolt kérget általában darálják, majd ragasztóanyag hozzáadásával tömörítik. Így lesz rugalmas mégis kemény, természetes mégis mesterséges, készül jó és rossz minőségben – mint minden a világon – mi pedig egyre nagyobb mennyiségben használjuk mindennapjainkban. Jogos a kérdés: van-e elég paratölgy a mesében? Lehet, hogy nincs.
Egy csavarintás, egy cuppanás, az első korty a saját pohárba – hiszen „háznál” azé a dugóforgács, aki dolgozik – és már kész is. Hátradől az ember, nézegeti a pohár belső falára olajosan felragadó, kígyózó folyadékot, és arra gondol, miként is tudná egy sanda pillanatban észrevétlenül kihalászni poharából a szokásos kis parafatörmeléket. De hol a törmelék? Ennyire profi nem lehettem! Nem szoktam. De nicsak, nicsak! Milyen dugó ez?
Ugye azt mindenki fel tudja idézni magában, hogy a borosüvegből kihúzott dugó trapézos alakú: az a fele, ami a kihúzást megelőzően az üveg nyakában lefelé állt, az kiszélesedik. Ezért lehet általában csak fordítva visszadugni, ha erre szükség van. Ez a dugó se nem szélesedik, se nem keskenyedik, egész egyszerűen alaktartó és rugalmas – mint egy fitnesz bébi – sima felületű, erős polietilén fóliába töltött szilikonhab hurka. És rájövök: nem először látok ilyet!
Egyszer volt, hol nem volt – egészen pontosan: 60 millió éve – a Földközi-tengeren túl, a mediterráneum nyugati részén, és még azon egy kicsivel túl, élt egyszer egy nagyon vicces fa, a paratölgy. Amikor a paratölgy betölti a 25-dik életévét, olyan kérget ereszt, amelyet 9 évente le lehet hántolni, és mindenféle roppant hasznos dolgot készíteni belőle: boros- és pezsgősüveg dugót – a dugó szó az én fejemben teljesen egybe is forrt a parafával – járólapot, faliújságot és edényalátétet. A hántolt kérget általában darálják, majd ragasztóanyag hozzáadásával tömörítik. Így lesz rugalmas mégis kemény, természetes mégis mesterséges, készül jó és rossz minőségben – mint minden a világon – mi pedig egyre nagyobb mennyiségben használjuk mindennapjainkban. Jogos a kérdés: van-e elég paratölgy a mesében? Lehet, hogy nincs.
De ekkor jönnek a laboratóriumok vastag keretes szemüveges tudósai, habosítanak, fóliahúznak, töltenek és vagdosnak, és kezük nyomán megszületik a mű-parafa. De vajon a természetvédők örülnek-e kellőképpen a felfedezésnek? Nem tudom, de én hajlok rá, hogy igen. Hiszen ez az anyag ugyan nem természetes, viszont újrahasznosítható, és így talán a paratölgyek is megélik a következő századot.
A borosüveg dugója a parafa ősformája. Története nem lehet ugyan több 250 évnél – azóta hántoljuk ugyanis a paratölgyet – mégis az emberiséggel egy korúnak gondoljuk. Mert szeretjük az ilyen történeteket. Aztán kiakadunk, amikor kicserélik műanyagra. De legyünk reálisak: ez esetben ugyanis nem arról a kemény, kupakszerű műanyag dugóról van szó, amit még a rendszerváltás előtt pattintottak a Szürkebarátra! És bármilyen abszurd, 2003 óta már Magyarországon is rendszeresen szerveznek a borászok kerekasztal-beszélgetést a parafát felváltó műanyag dugók használatáról. A szakemberek szerint már nemzetközi kutatások is alátámasztják, hogy a bor minősége nem változik, és ráadásul „a dugóhúzás élménye továbbra is megmarad”. Ha jól érzékelem, már csak arra várnak, hogy mi is nyilatkozzunk.
FIÚK! ÉN BENNE VAGYOK!
3 megjegyzés:
szerintem nem hasznosítják újra, vagy ha igen, hova lehet visszavinni?
ha meg nem hasznosítják újra, akkor inkább bomoljék lefele a természetes fa. A jövő századot meg ígyse - úgyse éli meg, hisz tudod, h. addigra nem lesz már víz, és globális forróság lesz, megminden' :P
én egyelőre további információk hiányában tartózkodom
asszem egyelőre csak elméletben hasznosítják újra. ugyanis: magában hordozza a lehetőséget. ha egy parafa dugós bort kinyitsz, akor azt a dugót már nem lehet újra használni, mert szivárogni fog. a habosított műanyag ellenben újra összetömörödik... tehát: ha újra használod, nem csorog, és nem megy be az üvegbe levegő.
persze, ha eljön a nagy badabumm, akkor tk. tényleg mindegy.
ne vegyünk mostantól inkább kannás bort?
:D
na jó! :)
Megjegyzés küldése