benne lenni a saját korodban – szerintem ez nagy kaland (részlet)

fotó: Dezső Tamás

A beszélgetést készítette: Berényi Marianna

A kortárs kultúrával foglalkozó antropológus, hogyan kezeli az időt, hogyan viszonyul a kutatása tárgyához, az emberhez, a terephez és a tárgyakhoz?

Számomra a kulcskérdés az egy lépés távolság: ezt kevésbé az időben, mint inkább a módszertani mezőben kell megtennem. Ehhez nem árt, ha a saját jelenidejű kultúrájában kutató etnográfus/antropológus felvértezi magát az elmúlt 20-25 év társadalomtudományi diskurzusaiból származó kritikai gondolkodással, tudással és tapasztalattal. A múzeumoknak jót tesz, ha megszabadulnak a múltat túlzottan felértékelő, a kánonok változatlanságán alapuló gondolkodásmódtól, és megpróbálják összekötni a múzeumi raktárakban felhalmozott tudást azzal a mindennapi tudással és tapasztalattal, amiben maguk is élnek. Ebben a kortárs kultúrának kulcs szerepe van.

A fogyasztói társadalom részesei vagyunk, gyorsan cserélődő tárgyak ezrei, milliói vesznek körül, míg nem is olyan régen a módosabb otthonokban sem okozott leltárt készíteni az ingóságokról. Miként lehet a mai tárgydömpingben szelektálni?

Talán ez az egyik legnehezebb kérdés, és nincs rá igazán jó válasz. Mérlegeld inkább azt, hogy te választasz, és nem az idő! Ez egy aktív, kutatáson és döntésen alapuló folyamat, nemcsak a fennmaradt a rostán elv. Miért gondolod, hogy a rostán fennmaradni tudományosabb, mint aktív, gondolkodó kutatóként választani? Miért nem hisszük el, hogy jobban választunk mint a rosta? Hogy többet megértünk egy tárgyból akkor, amikor még használatban van?

Mégis, hogyan válik valami jelentéssel bíró tárggyá?

Nem magától! Attól, hogy jelentést és jelentőséget tulajdonítok neki. Ránézek, kiválasztom, megvizsgálom, megpróbálom megérteni – a tágabb környezetével együtt. Ha kiemelkedő tárgy azért, ha esendő, akkor meg azért. És persze nemcsak a tárgy az érdekes. Sőt! Leginkább az a személy, aki a kutatón kívül ennek a tárgynak nevet és funkciót ad, aki használja, aki ezeket az összetett tartalmakat a tárggyal együtt magával húzza a múzeumba. De csak akkor, ha kutatóként látom, értem, és valóban behívom mindezt a gyűjteménybe. Minél több réteget „állítok elő”, annál jobban tudom „használni” – például a kiállításokban. Ha pedig jól és precízen dokumentálom ezt a folyamatot, a tárgy élő és aktív marad akkor is, amikor én már rég nem leszek sehol.

Ez a szemlélet a megszokottól eltérő hozzáállást, látásmódot kíván mind a muzeológustól, mind a kiállítások látogatóitól. Milyenek a visszajelzések, hogy fogadják a felhívásaitokat, programjaitokat?

Érdekes módon a szakmában sokkal több a passzivitás és az elutasítás. (…) A látogatók többsége nyitott, igaz mindig akadnak, akik elutasítják. A műanyag kiállítás vendégkönyvébe valaki beírta, hogy „már a Néprajzi Múzeum is befeküdt a fogyasztói táradalomnak és ilyeneket gyűjt”. Ilyenkor – ha van rá mód – elmagyarázzuk, hogy nem befeküdtünk, hanem arra a társadalomra fókuszáltunk, amelyben élünk. Mert a múzeum egyben médium is: nem megmondjuk a tutifrankót, hanem megértjük azt a közeget, amiben mi magunk is működünk – például itt a Kossuth téren, a főváros közepén. Butaság, ha nem veszünk tudomást arról, ami körülvesz bennünket. A kérdés inkább az, hogy szereted-e a saját jelenedet vagy sem, megakarod-e érteni, vagy elmenekülsz belőle és elutasítod?

És te? Szereted-e a saját jelenedet?

Nagyon szeretem. Ami persze nem jelenti azt, hogy minden szép és jó. De ez egy nekem való kor. Kicsit jobb lenne, ha az emberek többet használnák a fejüket, önállóbbak és kritikusabbak lennének, a múzeumon innen és túl. Benne lenni a saját korodban – szerintem ez nagy kaland. Azt hiszem, azóta vagyok igazán elememben, amióta a munkám, az érdeklődésem és az életem ideje szinkronba került és intézményesült. Persze az sem zavar, ha erről mások egészen másként gondolkodnak. De azért néhány éles eszű kollégát szívesen magammal rántanék!

A részlet a MúzeumCafé legújabb 19. számában olvasható interjúból való. A beszélgetést köszönöm Berényi Mariannak, a fotót pedig Dezső Tamásnak! A teljes szöveg a nyomtatott számban található Néprajzosok homokozójától a saját korunk kalandtúrájáig címen. A magazinból ajánlom még Pawel Leszkowicz A művészet győzelmet arat a tabuk felett. A kurátor a varsói Nemzeti Múzeum Ars Homo Erotica kiállításáról című írását!

MÉGMÉGMÉG: tárgyas ragozás – szubjektív etnográfia

HOSSZABBÍTÁS_HOSSZABBÍTÁS: OKTÓBER 17-IG
(Néprajzi Múzeum, Kossuth tér 12.)

Egyszer volt, hol nem volt, múzeumi raktárakon és lexikon szócikkeken innen és túl. Ott, ahol a leltári számok erdejében a gyűjteménykezelő és a muzeológus túr. Na, ott kezdődött minden. Gyűltek, gyűltek a tárgyak. Nagy-nagy halmokba. Majd polcokra és fiókokba. Lett számuk és kartonjuk – mint a mesében. Aztán jöttek újabb tudósok, meghatározták, leírták, szócikkbe szedték a népi kultúrát. Kerekedett a világ. Ahogy telt múlt az idő, borult a rend – múzeumon innen és túl. Egyre több lett a tárgy, egyre gyorsabban cserélődtek, egyre több alapanyagból készültek és egyre kacifántosabb történeteket kanyarítottak hozzá a tulajdonosok.

Mi van? – kérdezték a tudósok?
Mi van? – kérdezzük még ma is.
Hogy lesz ebből újra rend? Szócikk? Tezaurusz? Címke felfő?

Kedves Látogató!
Ehhez van most néhány kósza ötletünk, igazán szép és régi néprajzi tárgyak, ősformák és eredetek után kajtató példák, a közelmúlt és az itt és most populáris tömegtárgyainak illesztésével. Kalandra fel! Tárgyas ragozás – szubjektív etnográfia hét képben, a múzeumi légtérben. Keresd meg, fedezd fel, kommenteld! Jó szórakozást!

közlekedés párnanyereg csontkorcsolya játékmotor gördeszka teherhordás szőrtarisznya kéregedény bevásárlókosár bőrönd gazdálkodás ágvágó kés tokmány ágvágó fenőkő táplálkozás bicska kanálvilla finn tőr eldobható evőeszköz lakáskultúra támlás szék zsombékülés pilleszék felfújható strandfotel világítás mécses fokla zseblámpa mackólámpa viselet sátoros kendő szalmakalap kerékpáros sisak esőkalap ünnepi cipő hótalp gumicsizma szandál

Ötlet, koncepció: Frazon Zsófia
Szakmai együttműködő: Szarvas Zsuzsa
Grafika: Kemény Márton Rendezés: Perger Katalin, Simon Ildikó, Szabó László, Nagel Edith
Külön köszönet: Halasi Rita Mária (Design Terminál)

kréta_firka

bentipapucs

- Magát miért hozták be?
- Engem nem hoztak be.
- De hát a rendőrautóval jött. Azzal hozták.
- Igen. Azzal hoztak. De nem be, hanem el. Elhoztak.
- De miért?
Alig látszik ki a feje a pult mögül. Elhízott fiatal férfi. Nem különösebben szimpatikus, és nincs kedvem vele beszélgetni. Hideg az a rémes szék, fáradt vagyok, és nagyon fáj a karom, és egyáltalán nincs kedvem közönség előtt beszélgetni egy pult mögül kilátszó kerek fejjel az imént történtekről. Fiatal férfiak járkálnak ki be, leadnak valamit a pultnál, vagy csak odaszólnak, röviden rám néznek, vagy észre sem vesznek, de ha elkezdenék beszélni, a kérdésre válaszolni, akkor biztos megállnának. Ha meg nem, még hülyébben érezném magam. Nem ellenszenvesek, de egyetlen arcot sem tudnék felidézni közülük. Van, akinek vizes a tarkóján a haja, nyilván most zuhanyozott. Aztán mégis röviden elmondom, mert nem vagyok annyira vagány, hogy flegmán lerázzam az azóta is rám-rám pillantó kerek fej érdeklődését. Utálom az egészet, legszívesebben felállnék, és elmennék a fenébe. Hideg a szék. Hideg és sárga. Aztán fel kell mennem a harmadikra, lifttel.
- Ott majd várják.
Naná, hogy a liftet is utálom. Ráadásul velem jön – nehogy eltévedjek (ezek szerint, úgy nézek ki, mint aki eltéved) – egy nagydarab férfi pólóban. Alapvetően rendben. De kíváncsi. Ezt érzem. Szótlanul utazunk. Amikor megáll a lift a harmadikon, rázkódik a hasa. Kinyitja a liftajtót és kienged előzékenyen.
- Itt már várja a kolléga.
Most először jut eszembe, hogy vigyáznak rám. Esetleg itt nem biztonságos? (Beugrik egy jelenet, egy filmből. Állandóan ismételve csak azt kérdezi egy fehér köpenyes férfi: Biztonságos? Érzem, hogyha becsuknám a szemem, élesebb lenne a kép. De nem merem becsukni.) Átvesz a kolléga. Előre enged egy üvegajtón, majd elém vág, mutatja az utat. Hát, ez sem egy 007-es alkat. Civilben van és csoszog. Papucs van a lábán. Zokni és papucs. (Már régen elhatároztam, hogy abban a pillanatban fogom kérni a nyugdíjazásom, amikor a munkahelyemen papucsot húzok. Ha ezt közben elfelejteném, vagy valami elmeháborodottság okán természetesnek gondolnám, remélem, lesz még olyan, aki figyelmeztet. Még a szófordulattól is összerázkódom: bentipapucs. Újra hallom a lenti kérdést: Miért hozták be? És eljátszom a gondolattal, hogy azt válaszolom: Mert szegény bentipapucsom olyan egyedül volt!) Beérünk az irodába. A folyosó végén. Az ajtóban előreenged. Bent ül egy lány. Először arra gondolok, a csaja. De ez nyilvánvaló hülyeség.
- Foglaljon helyet!
- Köszönöm.
Kikerüli a kis irodában a lányt, aki a lazaságot tettető emberek kicsit merev és szögletes mozdulatával emeli fel a lábát, idétlenül mosolyog, közben rám néz laposan. Méreget. A férfi beül velem szembe egy monitor mögé. Elkéri a személyim, kattintgat az egérrel. Csak nézi a monitort. Fiatal férfi, nem túl szimpatikus, de nem is ellenszenves. Piros a szeme, mintha most ébredt volna. Kisfiús szája szélén egy apró morzsa is billeg. Vacsizott, gondolom. A lány az asztal oldalánál ül, az asztalra támasztja sportcipős lábát és billeg. Szotyolát eszeget, a héját visszaköpi a zacskóba, és borzasztó színű narancssárga üdítőt iszik hozzá. Farmer, póló női fejjel, élénk színű festett haj. Rendőrlány. Nem szól hozzám, csak a fiúhoz. Mintha ott sem lennék (bárcsak!). Rövid mondatokat mond, közben csámcsog, billeg és szürcsöl.
- Megvan! Itt vannak a felvitt adatok. Na, akkor vágjunk bele! Elmondaná, hogy pontosan mi történt?
A fiú hátradől a széken, rám néz. Az asztal alatt megjelenik a lába. Benti papucs.
- Megvertek az utcán – válaszolom, és egyáltalán nem vagyok magabiztos.

Elmúlik?

nem a kanalak, hanem mi vagyunk

Van a dal, hogy: Favilla, fakanál, fatányér, ami aztán úgy folytatódik, hogy: Meghalok a, meghalok a babámér’. Hm. Elgondolkodtatott, vajon mi lehet a kapcsolat a két sor között? Szeretnék együtt enni a babámmal? Akiért meghalok? Ha a babám, akkor viszont még nem a házastársam, ami a „hagyományos” paraszti kultúrában (ahol a favilla, a fakanál és a fatányér is lakik) általában nem jelentett közös háztartást: se közös favillát, se közös fakanalat, se közös fatányért. Tehát ezen készségek utáni vágyakozás a közös háztartás utáni vágyakozással egyenlő? Ki tudja? Vagy ez csak olyan, mint a Kispál és a Borz számban az ágy, asztal, tévé („Az ágyon macskák és a székeken kígyók / Nézik a tv-t hallgatják a rádiót”): hogy tulajdonképpen semmi más, csak szép szavak, mind jöhet? És ha mindezen csavarunk: műanyagvilla, műanyagkanál, műanyagtányér, és persze műanyagkés – a teljes szett kedvéért. Akkor hogyan módosul mindez? A vágyakozás vajon összeköthető-e ezzel is? Esetleg ez amolyan 21. századi kollégiumi fíling: kicsit eszünk együtt a babámmal, aztán ha végeztünk, eldobjuk a szettet. Minden ideiglenes, eldobható, le- és felcserélhető. De tényleg?

Az eldobhatóságot, az efemer kultúrát kárhoztathatjuk, elláthatjuk negatív előjellel, finnyoghatunk rajta. De még fontosabb észrevenni: nincs szó másról, mint a tárgyhasználat új és más logikájáról. Az efemer kultúra nem egy tojásból kelt ki, mi teremtettük meg, mi vesszük igénybe, mi tartjuk hasznosnak vagy haszontalannak, praktikusnak vagy gáznak. Akár szeretjük, akár kritizáljuk, látnunk kell: pont olyan, mint amilyenek mi vagyunk. Létrehoztunk egy ideiglenességre épülő párhuzamos tárgyvilágot, amiben a kés, a villa és a kanál is megtalálta eldobható dublőrét. Könnyűek, ugyanígy könnyű tőlük megválni, felcsípjük majd eldobjuk őket, mert életük a rövidségben és egyszeriségben rejlik. A kérdés, hogy mire használjuk ezt a rövidséget és egyszeriséget, és tisztában vagyunk-e mindezek következményeivel? Nem a kanalak, hanem mi.

A gondolatsor a Néprajzi Múzeum Design Hét 2010 Design - élj vele! című rendezvényéhez készülő etnográfiai installáció készítése során pattant ki belőlem. Az installációt 2010. október 1-10. között lehet majd megnézni a múzeum rejtett zugaiban, Tárgyas ragozás - szubjektív etnográfia címen.

krétai roncsderbi - nyertesek

egy ottfelejtett tárgy és egy kreatív garázsmester

Mindig újra és újra rájövök: nagy móka és kacagás ez az ország. Elég csak körbenézni az utcán – az újságokról már nem is beszélve! Amikor elég pihent és figyelmes vagyok, nem tereli el semmi a gondolataimat, felveszem a szivacsállapotot és nyitott szemmel járok, akkor olyan beszédes részleteket is észreveszek, amelyek mellett már vagy ezerszer elmentem, de igazán soha nem láttam meg benne a lényeget. Legutóbbi pécsi utazásom alkalmával két ilyen izgi cucc is rám kacsintott.


Az első, még a budapesti városi dzsungelben, annak is az egyik legfurcsább zugában, a kelenföldi pályaudvarhoz vezető ufóleszállópályán. Nem is értem, eddig hogy nem bökte ki a szemem! Pedig a felüljáróról lefelé épp szem magasságban van. Aztán meg bukom az ilyesmi tereptárgyakra (fel tudjátok idézni a lakiteleki búvárkonténert? Azért van áthallás, nem?). Ez itt kérem, nagytestvér földi helytartója: a csinos dobozba rejtett térfigyelőr rendszer. Gyanítom, még az oroszok hagyták itt. (Bár ne vitassuk el a kreativitást a helyi erőktől sem!) Veretes megoldások, praktikus forma, ha kirohadt a kamera, akkor galambdúcot lehet pattintani belőle. Legalább annyira jó bőrben van, mint a budapesti galambok. A színválasztás is passzol. (Ja, és még széfia is eszembe jutott róla! Istenem! Hát mennyi szép terem nálunk!)


De a másik lelet, na az aztán tényleg egy gyöngyszem – és a hangomban semmi irónia, pusztán az őszinte elismerés. Ez már Pécs, a kultúra fővárosa, imádott és választott városom (de azért mindig megörülök, hogy már nem ott lakom, turistának viszont példás vagyok – akárcsak Budapesten. Átutazó.) A fotógráfia kompozíciója még tükrözi, hogy a Bauhaus kiállítás hatása alatt voltam.


De lényeghez sajnos közelebb kell engedem benneteket: ahol egy nagyon sajátos és autonóm alkotói szellem bontakozik. Kikockázom. Először is, a tárgy egy öltözőszekrény ajtaja – környezettudatos gondolkodás. A vizuális megformálást pedig a fekete-fehér (op-art) komponálás jellemzi – kivéve a telefonszám, hm, meg sem próbáltam felhívni. A szöveg és a számok valószínűsíthetően nem szabadkezes megoldással készültek, vagy legalábbis sablonnal és pontos kézzel.


De az ikonográfiai lényeg az mégiscsak a jelenetben lakik. Wow! Alig bírtam tovább menni. Már az autó formája is lenyűgözött, bátor, szabadkezes, kellőképp elnagyolt, jelzésszerű, képregényszerű, igazi street artos megoldásokkal, de a hetvenes-nyolcvanas évek Füles karikatúra stílusát is megidézi. De ez a két figura! Hát ez bombajó! (Külön szeretném felhívni a figyelmet a karok és lábak testre és másik lábra vetett árnyékának matricás megoldására.) És hát mindenek támasza: az „A” betű. Ha autóm lenne, csak a Pápay Szervizbe vinném! Balra. (Pláne, hogy nincs messze a Magda Cukrászdától sem.)

nyári ismétlés 2: e nagyfröccs

„Szénsavas boralapú frissítő ital”, amely száraz minőségi fehérbor (Bujdosó Ferenc pincészetéből), szikvíz, természetes szőlőkivonat és E211 felhasználásával készült. Ez nem más, mint a műanyag palackba töltött, felcímkézett és kereskedelmi forgalomba hozott nagyfröccs. Akármilyen rémes a cucc, ezt most egy tudatos vásárlóba oltott etnográfus kíváncsiságával szedem szét.

A nagyfröccsről általában mindenki tudja, hogy a kisfröccsnél mind űrtartalomra, mind bortartalomra nagyobb. Míg a kisfröccs a bor és szóda 1:1 keveréke, két decis pohárba töltve, addig a nagyfröccs nem más, mint az egy deci borral sűrített kisfröccs. Fröccséknek van még egy öccsük – egy féltestvér – hosszú lépés, aki neve ellenére nem egy indián törzsfőnök, hanem az egy deci szódával hígított kisfröccs. Ebből is láthatjuk, hogy a kisfröccs az alapegység, amit sűríthetünk borral, vagy hígíthatunk szódával, mindig új és újabb boralapú frissítő italt kapunk.

De mi történik, ha egy nagyfröccs gyári gépsoron palackozásra kerül? Hát például űrtartalom növekedés, hiszen italunk már 0,33 literes. Hurrá! De miért ez a furcsa szám? Soha nem tudtam megfejteni a 0,33 literes üvegek titkát. Van benne valami a végtelen tizedes törtek érzéséből. Esetleg egy soha ki nem fogyó csodaüveg? Ezt a tézist viszont a gyakorlat még soha nem támasztotta alá. De akkor miért is van nekünk embereknek szükségünk pont 3,3 deciliter mennyiségű folyadékra? És ez hogyan aránylik napi folyadékbeviteli szükségletünkhöz? És egy nagyfröccshöz?

A nagyfröccs ugye 2 deci bor, és 1 deci szóda, az összesen 3 deciliter. A kifinomultnak nem nevezhető grafikával összegrundolt narancssárga címke újraolvasása után úgy okoskodtam, hogy a maradék 3 centiliterbe nem kerülhetett más, csak a természetes szőlőkivonat és az E211. És ez már a kortárs társadalom a maga vívmányaival. Nézzük csak, mi is ez a nélkülözhetetlennek tetsző E211! Az E210-es csoportba a benzoesav és vegyületei tartoznak, és az E211-es nem más, mint a nátrium-benzoát. És akinek van otthon E-számlistája – ami rendkívüli kapaszkodó bizonytalanságokkal teli világunkban – az rögtön láthatja, hogy az E211 egyáltalán nem hangzik barátnak: ugyanis allergiás csalánkiütéseket és asztmát okozhat, szintetikus festékanyagokkal együtt fogyasztva károsak, aszpirinérzékenyeknek veszélyesek lehetnek, és E300 jelenlétében benzol keletkezik belőlük. Mennyi szerencsés véletlen kell ahhoz, hogy mindezeket megússzuk?

Mondjuk egy rendes nagyfröccs?


Az általam is ismert, 2005-ben piacra dobott, a Szigeten kapható változatot Tékozló Homár is megdalolta. Az én üvegem is a Szigetről való, eddig a Néprajzi Múzeum raktárában pihent, üres üvegként. A műanyag kiállítás anyaggyűjtése során került a gyűjteménybe. Holnap beleltározom!

Ezt a kis eszmefuttatást eredetileg a Vajaspánkó blogra írtam. De most két aktualitása is lett: egyrészt a nyár, másrészt a Sziget fesztivál. Fogyasszátok egészséggel!

nyári ismétlés: a karácsonyi tatuum

A Jóbarátok (Friends) című amerikai sorozatból az egyik kedvenc részem, amelyikben Ross, az a drága, lassú, rendes srác, meg akarja lepni karácsonykor a fiát, de elfogy a kölcsönzőben a Mikulás ruha. A következő snittben belép a lakás ajtaján tatu jelmezben, majd azzal a magyarázattal áll elő, fiának, hogy a karácsonyi tatu a Mikulás félzsidó barátja, és Texasból jött, mert ő képviseli a Mikulást a déli államokban éééééés Mexikóban. Majd egy kis közjáték után a váratlanul betoppanó Mikulással és Szupermennel meggyújtják a Hanuka gyertyát. Ekkor jönnek haza a lányok, és Phoebe nem érti, mit keres egy sün a húsvéti nyuszi temetésén. Emlékezetes epizód, meglehetősen multietnikus és multikulturális – ha tagja lennék valamelyik Jóbarátok fan klubnak, biztos tudnám kívülről. Így csak a karácsonyi tatu szófordulat van belevésődve (a többit én is mindig újranézem).

A képeken Vándor Andreával a kiállítás kurátorával állunk vállvetve (én Tatuum pólóban, persze). Az egyiken szolidban nyomjuk, a másikon kevésbé. Fotó: Nihad Nino Pusija

Viszont amikor belépek a Tatuumba (ruhabolt, ugyebár), mindig végigsuhan az agyamon a karácsonyi tatu szófordulat. Mikulás jelmez nem kapható, de vannak helyette normális formájú nadrágok és pólók, jó anyagok és színek, trimbolható darabok. Így lettem tudatos vásárló. Aztán erre rátettem még egy lapáttal: kiderítettem ugyanis, hogy a Tatuum lengyel márka. Több sem kellett hozzá, máris kész volt az etnikus alapú, elfogultságtól és iróniától sem mentes márkatudatosság. A multietnikus kártyavár családom anyai ágán, annak is lengyel szálán nyugodott. (Mivelhogy anyagi ágon szüremkedik a lengyelség.) Nem túl stabil, de annál izgalmasabb alap. És ahogy a karácsonyi tatunak semmi köze a Tatuumhoz, ugyanúgy a Tatuumnak a családom 19. századi lengyel anyai ágához. De hát ezért derék jószág az ember, hogy ezeket szépen összekapcsolja, jelentést és jelentőséget tulajdonítson nekik. Így keveredett össze a vásárlás, amúgy nem túl élvezetes praxisában az egzotikum, a nosztalgia, a fogyasztói kultúra és persze a tudatos vásárlói magatartás. És született meg az én szórakoztató karácsonyi tatuum.

A berlini Museum Europäischen Kulturen (Berlin, Dahlem) 2009. július 6-tól 2010. év végéig átépítés és felújítás miatt zárva. Zárás előtt egy nappal ért véget Begegnungen (Találkozások) címmel a pécsi Janus Pannonius Múzeum és a berlini múzeum közös tárlata (a magyar kiállítás kurátora: Vándor Andrea; a németé Beate Wild). A kiállítás központi kérdései a kulturális találkozás, a multietnikus mindennapi élet, a többnemzetiségű területek hétköznapjai voltak – történeti és kortárs perspektívából. A kiállítás egy akcióval zárult: Bring ein Ding! (Hozz egy tárgyat!) szólt a kurátorok kérése. Egy etnikus dimenzióval rendelkező tárgyat és a tárgy személyes történetét. A feladatra rengeteg megoldás született. Ez volt az enyém. Kicsit szemtelen, de az enyém. Az én karácsonyi tatuum - nyári kiadásban (és ezúttal ismétlésben). Mert már csak Berlinre tudok gondolni.

Alagsori szerelem. Interaktív szerelmi varázslás és „szeretem filmek” a’la carte

Amikor egy múzeum nyaralni megy, akkor nemcsak látogatókat szeret maga körül látni, hanem igazi vendégeket is. Így történt ez a Néprajzi Múzeum stábjával is, akik a látogatóknak nemcsak ötszáz tárgyat, hanem sok vendéget is vittek az idei „nyaraláshoz” a Művészetek Völgyébe. Míg Vigántpetendre a Tókert környékére a Greznár család Bolondmalom mutatványos kollekciója fészkelte be magát, addig a kapolcsi kastély alagsori pincerészébe a HiperLove és az EtnoMozi – a titkos kedvesek és a filmek szerelmesei, esti műszakban.

Szerelmi varázslás

A szerelmi mágia a paraszti kultúra és a néprajzi szöveghagyomány talán legizgalmasabb és legarchaikusabb rétegéhez vezet el bennünket. Az ismeretlen kifürkészése, az ehhez használt varázsszerek, ismételt mozdulatok, varázsigék és testjátékok együttesen szolgálják, hogy befolyásoljuk a befolyásolhatatlant – olykor véresen komoly, máskor pedig játékos formában. A gondolat örök, a tartalom sem változik sokat, a hivatalos vallások és rítusok mellett pedig továbbra is virágoznak az alternatív megoldások és praxisok. Az eszközök persze változhatnak – ahogy ez a HiperLove szerelmi jósdájában is történik. Hogy lehet leírni a leírhatatlant és titkosat? Hogyan burkoljuk eufemisztikus fogalmakba azt, amiről a programfüzet is csak annyit árul el, hogy interatkív szerelmi varázslás, meg árkon-bokron, hegyen-völgyön, téren-éteren át összehozható párkapcsolatok, 21. századi megoldások, diszkrécióval és Facebook oldallal. És csak negyed óra! A meghitt, diszkrét, meglepetésektől sem mentes privát időt Joó Emese meghívott vendég, múzeumpedagógus celebrálja a nagyérdeműnek. „Vágyol? Ne tovább! Gyere el a kapolcsi kastély mellső sötét vermébe és vedd kezedbe a sorsodat!” Csak egy időpont kell. Ha még van... Ha nem, hát szerezz varázslattal!


„Szeretem filmek”

Majd levezetésként jöhet a mozizás! Az eleinte este héttől, három idősávra tervezett, majd gyakorlatilag az egész nap pörgő alagsori EtnoMozi a Néprajzi Múzeum és a DocuArt – Első Magyar Dokumentumfilm-gyűjtemény és Mozi szakmai együttműködésének egyik első állomása. A DocuArt talán legfontosabb célja, hogy a közönség számára könnyen hozzáférhetővé tegye a magyar és a gyűjteményhez tartozó külföldi dokumentumfilmeket – egyfelől archívum- és adatbázis építéssel, másfelől vetítések, szakmai programok és fesztiválok szervezésével. A Művészetek Völgye programhoz a két intézmény összebútorozott. A program gerincét a DocuArt szakmai igazgatója Füredi Zoltán válogatta, de a Magyar Dokumentum Filmrendezők Egyesülete (MADE) is ajánlott néhány filmet vetítésre. Este héttől magyar filmek (eldugott kis helyek vagy egy-egy helyi specialista egykori és mai történeteiből, közös vállalkozásokról, egy rendszerváltó nemzedék népzenéhez és autenticitáshoz való viszonyáról, lakótelepekről és elnéptelenedett falvakról) a DocuArt és a MADE gyűjteményéből. Kilenctől nemzetközi filmek a 2002 óta hat alkalommal megrendezett Dialektus Fesztivál (nemzetközi antropológiai filmfesztivál) és az „Idegenek a kertemben” filmgyűjtemény (lótartókról, a palesztin olimpiai csapat pekingi versenyéről, a nepáli polgárháborúról, szegénységről és a prostitúcióról, egy Elvis Presley imitátorról és így tovább) filmjeiből. Végül az esti/éjszakai ráadásfilmek következnek, a „szeretem filmek” a’la carte – a közönség és a szervezők kedve, fáradsága, lelkesedése és kíváncsisága szerint, DVD-ről vagy 16 mm-es filmvetítőről, rövidfilmek, filmjegyzetek, talált archív anyagok, a nézők által hozott vagy kedvelt kedvencek. A vetítések között beszélgetésre is van lehetőség és igény, meghívott alkotókkal, vagy csak úgy magunkban.


Az eddigi vetítések laza vagy dugig tömött teltházzal működtek. A legnézettebb a vasárnapi főműsoridős Muzsikás történet, Tóth Péter Pál, 2009-es, majd kétórás alkotása, és az ugyancsak főműsoridős Imádság, Mohi Sándor 2008-ban készített rövid filmje volt, ami után beszélgetni is lehetett a rendezővel. A legnagyobb vidámságot és legoldottabb hangulatot pedig egy igazi közönségkedvenc a Szia Nagyi, jól vagyunk! című 16 perces film váltotta ki, ami egy Budapesten élő mongol család újévi videó üzenete az ulámbátori nagymamának, lazán szerkesztett (szerk: Füredi Zoltán), de annál izgalmasabb dokufilm-etűd változata. És még előttünk a hétvége! Boszorkányok, átkok, cigány sorsok – magyar, román, svájci alkotóktól, angol és magyar felirattal.

Alagsori menedék

A kastély alagsora és pincéje így láthatóan menedéket jelent az eső, a meleg és az unalom ellen, nem kell vásárolni, caplatni, csak csapatba verődni, hozni egy jó fröccsöt, és válogatni – a’la carte.

Még több kép, még több cikk a Néprajzi Múzeum Művészetek Völgyében összeütött expedíciójáról a Magyar Múzeumok Online rovataiban:
A Pajkos lovacska találkozása a Moszkvics-parafrázissal
Apa, képzeld, összeraktam egy szekeret
Feliratos falvédő vs. Facebook

volt egyszer egy vadnyugat

Ajka vasútállomás, 2010. július (indulás Vigántpetendre)

a cséplőgép – közösség és modernitás a paraszti munkakultúrában

A kenyérgabona (búza, árpa, rozs – kinek mi jut) igazán elegáns növény: hosszú egyenes szár, a végén kalász, abban a szemek, zöldtől aranyig. A teljes kalásztól a kipergetett és tisztított magig, majd a lisztig viszont meglehetősen macerás út vezet, melyet kézzel és géppel egyaránt végeztek és végeznek ma is – térben és időben eltérő és változó körülmények és lehetőségek között. A szemnyerés gyorsítása és racionalizálása már a középkortól kihívást jelentett a kísérletező kedvű feltalálóknak. A több száz év alatt „összerakott” cséplőgép viszont nemcsak technikatörténeti szempontból figyelemreméltó és izgalmas tárgy, hanem a munkát végzők együttműködési és a munkaszervezeti formái tekintetében is.

A magyar paraszti kultúra változásáról szóló történetek így szoktak kezdődni, hogy: már a honfoglaló magyarok is. Nos, ez nem. Ez a történet sokkal később indul, akkor, amikor a motorizálás és a modern gyáripar betör a paraszti gazdaságba. Miután magyar történetről van szó, a betörés azért elég lassan ment végbe. Az alábbiakban a cséplés esetében a hangsúlyt kevésbé az eredetre és a technikai fejlődésre (a sarlótól a kombájnig), mint inkább a gépesítés, az összehangolt csapatjáték és a paraszti munkakultúra összefüggéseire helyezem. Minden a gépekkel indult!

lokomobilról üzemeltetett muzeális cséplőgép; Fotó: Thomas Weise; a kép forrása: wikipedia.org

A cséplőgép „lelke” a dob, skót találmány. Andrew Meikle a 18. század végén készítette az első un. verőléces változatot, amit néhány év múlva angol üzemek már gyártottak. A gépet akkor még lovak hajtották. Igazi lendületet a gőzgép és az amerikai rendszerű szöges változat adott a munkának. A Magyar Néprajzi Lexikon szerint nálunk „először Martinovics Ignác szerkesztett cséplőalkalmatosságot, találmánya azonban nem terjedt el, technikatörténeti kuriózumként tartják számon” – írja a szócikk. Még a 19. században is alapvetően feudális berendezkedésű, uradalmi rendszerű magyar mezőgazdaságban csak a 48-as forradalmat követően terjedt el a cséplőgép. Persze, nem ment minden simán.

Első Magyar Gazdasági Gépgyár által gyártott cséplőgép
kép forrása: http://mezogazdasagigepgyartas.hu/regimezogazdasagigepek.htm

Több esetről tudósítanak a korabeli híradások, amelyben az emberek a fellázadtak a gépek ellen: 1802-ben például a jól menő ercsi Lilien-uradalom cselédei felgyújtották az uradalom új cséplőgépét – ezzel tiltakoztak a gépesítés következtében megszűnő idénymunka ellen. De a gépesítést már nem lehetett megállítani: a 19. század második felétől az uradalmi birtokokon egyre több gőzgéphajtású cséplőgép jelent meg, amelyeket eleinte Angliában szerelték össze, majd néhány évtized múlva már magyar gépgyárakban is gyártották. A leglassabban a felvidéki és az erdélyi megyékben indult el a gépesítés, az ország más területein viszont a módosabb nagyparasztok lassacskán gépre váltottak – a 20. század elejétől a motoros változatra.

Cséplés Ipolytartócon, 1960-1961
A képek forrása: http://blog.tarjanikepek.hu

A kézi cséplést és az állati erővel végzett nyomtatást a gazdák maguk végezték, az uradalmi birtokokon pedig a cselédekkel végeztették. A nyári idénymunkák közül ez adta a legtöbb alkalmi munkalehetőséget. Ezzel magyarázhatóak a korai géprombolások is: a bérmunkások féltek attól, hogy elveszítik a biztos kenyérkereseti lehetőséget.

A cséplőgépes cséplés bandában történt: a gép kezelésére az új munkafázisokhoz alkalmazkodva szerveződtek a cséplőbandák, amelyek gépészből, fűtőből, „etetőből” és minden egyéb részletre kiterjedő segédmunkásokból állt: akik hányták a kévét, hordták a szalmát, pakolták a töreket és zsákolták a magot. Az kézi csépléshez képest sokkal összehangoltabb munkakooperációt igényelt – a magyar parasztok kezén ez volt az első magasabb szintű, szakmunkát is igénylő, összehangolt munkát kívánó gép. A cséplőgép használata előtt a munka akár farsangig is eltarthatott, a gépekkel viszont egy hét alatt be lehetett fejezni. A gépi cséplés pedig lényegesen javította a szemnyerés minőségét is.

Rizscséplés Tiszaigaron, 1949; A képek forrása: a Néprajzi Múzeum Fotóarchívuma, F98688 és F98692

Együttműködésre, segítésre és visszasegítésre már a kézi cséplés és nyomtatás esetében is szükség volt – és a paraszti mindennapokban az együtt, kalákában végzett munka más munkákban is megjelent. A szervezett működés viszont mást jelent, ha pusztán több embert kell alkalmazni egy munkára (mert például egy család nem bír el vele), és mást, ha a munkához kialakított csapatban, egymáshoz alkalmazkodva, a részfeladatok összehangolásával, szervezetten kell együttműködni. Ez utóbbi a közösségi és társadalmi élet talán egyik legfontosabb építőköve, egyben lehetőség a feudális berendezkedésből való kitörésre.

A szócikk a Tudatos Vásárló magazin nyári, gabona tematikájú számához készült.

fából faragott

A ’szobor’ szó hallatán brüsztökre, magas talapzatra állított lovakra és lovasokra, híres, egykor élt emberekre, a politikai hatalom köztéri szimbólumaira gondolunk, vagy emlékművek, lakásban elhelyezett műalkotások esetleg múzeumi raktárakban és kiállításokon elhelyezett szobrok tűnnek fel a szemünk előtt. Az viszont valószínű, hogy a kenyeret mint tárgyat kapásból nem sorolnák a szobortémához. Mert a kenyér gabonából készül, és nem szoborból. Általában. De nem mindig.

A képen látható, leginkább frizbire hasonlító tárgy a finn rozskenyér göndör nyírfából készített szobor változata. De miért pont kenyér? – vetődik fel a jogos kérdés. A szobor egy négy alkotásból álló ’szoborcsoport’ egyik eleme. A többiek pedig: géppisztoly, Molotov-koktél és egy Nokia mobiltelefon. Ezek egyike sem brüszt, nem államférfi, és még csak nem is lakásdísz. Viszont egy cseppnyi múzeum azért van benne. A szobrok ugyanis olyan műalkotások, amelyek etnikus összetevőkkel és társadalomkritikával vannak átitatva. Nézzük őket közelebbről!

A szobor mint szimbólum

Miként válhat egy kenyér-szoborból ikon? És miként kapcsolódik a gabonából sütött kenyér a fából faragott változatához? (És egy géppisztolyhoz, egy Molotov-koktélhoz és egy Nokia mobiltelefonhoz?) A Finn legendák című, négy alkotásból álló munkát Popovits Zoltán szobrászművész és ékszertervező készítette 2003-ban.

Popovits Zoltán; a kép forrása: http://www.lapponia.com/

Popovits Magyarországon született 1940-ben, de még gyerekkorában családjával együtt kivándorolt az országból, és csak felnőttként, a kilencvenes évek végén költözött újra Magyarországra. A közben eltelt több mint ötven évben bejárta a fél világot: Németországon és Ausztrián át egészen az Egyesült Államokig. 1965-től Finnországban élt és dolgozott, szobrász munkái mellett leginkább ékszertervezőként. A Finn legendák című munkájában négy különböző, mégis finn nemzeti karakterrel is rendelkező tárgyat, szimbólumot választ ki, olyan legendás finn találmányokat, amelyek egybefogják a finn kultúra hagyományokhoz és modernitáshoz, történetiséghez és kortárs mindennapokhoz való viszonyát. A témaválasztás összekapcsolódik a reflexív anyaghasználattal: az alkotás alapanyaga a göndör nyírfa, amelyből a finnek évszázadok óta késztenek dísztárgyakat. A szobrok egyfelől valósághűek, de alapvetően egyszerűsített formajegyekkel rendelkeznek: tehát nem hű másolatok, inkább sűrű szimbolikus tartalommal feltöltött ikonok. Egy-egy finn legenda kifaragott tárgytörténetét sűrítik.

A szobor és a hétköznapok

Finnországban a hal, a kávé és a különféle bogyós gyümölcsök mellett a táplálkozáskultúra egyik legismertebb eleme az árpából vagy rozsból készített savanyú kenyér, amely élesztős és élesztő nélküli változatban egyaránt készül, és friss vagy szárított ételként is fogyasztják. A hűvösebb északi éghajlat következtében Finnországban az árpa és a rozs a két legfontosabb kenyérgabona, amelyből a falusi háztartásokban több helyen (például Lapuában) még 1985-ben is rendszeresen sütötték otthon a kenyeret. A legismertebb a karácsony előtti kenyérsütés: amikor akár egy egész héten keresztül készítették a kenyereket, melyeket száraz helyen rúdra fűzve hetekig tároltak. A tárolási időszakban a kenyerek megszáradtak, de a kávéban, a tejben és a leveses, halas ételekben könnyen feláztak. A kerek, középen lukas forma tehát a tárolás praktikus megoldását szolgálta.

A kenyér-szobor első látásra csak színében tér el a sötét színű rozskenyértől, pászkajellege, középen lukasztott kerek formája szinte gipsznyomatszerűen idézi a finn kenyeret. Megformálásában, szobor-létében viszont mégiscsak van valami abszurd (a géppisztolyról, a Molotov-koktélról és a mobiltelefonról már nem is beszélve). Nemzeti jelleggel való felruházását viszont épp jellegzetes formájának, más nemzetek kenyérformáitól való különbözőségének köszönheti. Annak, hogy nemcsak sűrít egy karaktert, egy jelleget, hanem felismerhetően megkülönböztet, felhívja a figyelmet a másságra. Egy látszólag banális hétköznapi kellék, amely leginkább azok számára nyer jelentőséget, akik számára idegen, így élmény és tapasztalat válik belőle. A lukas kenyér (a Soumi KP-31-es géppisztolyhoz, a Molotov-koktélhoz és a Nokia mobiltelefonhoz hasonlóan) legendás finn találmány, a „finnség kifejezésének egyfajta szimbóluma” – ahogy az alkotó, Popovits Zoltán fogalmaz.

(A Finn legendák című szoboregyüttes 2010. november végéig megtekinthetőek a Néprajzi Múzeum Milyenek a finnek? Finnország magyar szemmel című kiállításon.)

A tárgyleírás a Tudatos Vásárló magazin nyári, gabona tematikájú számához készült.

ARS HOMO EROTICA – kiállításajánló

2010. június 11-én nyílt a varsói Nemzeti Múzeumban az Ars Homo Erotica című, átfogó, lengyel és külföldi kortárs képzőművészek munkáját, illetve számos, a Nemzeti Múzeum gyűjteményéből származó műalkotást bemutató tárlat, mely a homoerotika, az azonosnemű szerelem tematikája köré épül. A tárlat meghívottjai között három magyar alkotó, El Kazovszkij, Szabó Benke Róbert és Dallos Ádám is szerepel.

kép forrása: © Szabó Benke Róbert

A kurátor Paweł Leszkowicz koncepciója az volt, hogy a homoszexualitás témáját egyrészt a kulturális tradíció, másrészt viszont az aktuális kisebbségi politika kontextusában vizsgálja. A fiatal lengyel, horvát, orosz, fehérorosz, cseh, német, román, magyar, bolgár, litván, amerikai, szlovák és ukrán alkotók művei mellett, a múzeum gyűjteményének azok a darabjai is kiállításra kerültek, melyekben a homoerotika, mint a vizuális ábrázolásban domináns esztétikai minőség jelenik meg. Ezáltal a tárlat egy újszerű aspektusból mutatja be a művészet történetét, lerázva magáról a nyugati civilizációt átható heteronormatív értékrendet.

A művészettörténeti hivatkozások kontextusában, a kiállításon felvonultatott antik vázarajzok, klasszicista aktábrázolások, valamint mitológiai vagy épp biblikus témájú olajfestmények érzékletesen szemléltetik, hogy a különböző korok művészete mindig is szívesen választotta témájául a férfiúi szerelmet, erotikát, a feminin férfitestet, a gyengéd férfibarátság motívumát. Ez utóbbi különös intenzitással jut kifejezésre a mitologikus irodalom olyan férfi párosaiban, mint Hüpnosz és Tanatosz, Oresztész és Püládész, Castor és Pollux, Orfeusz és Herkules homoerotikus pásztoróráiban, vagy épp a bor és a mámor lányos külsejű görög istenének alakjában. A művészettörténet ilyenfajta, újszerű perspektívából történő áttekintése rávilágít arra, hogy a meleg identitás és szubkultúra nemcsak a modernitás korában válhatott témává, hanem mindig jelen volt a művészetben, és meghatározó esztétikai funkciót töltött be.

A kiállítás tematikus egységei az alábbi címeket viselik: Homoerotikus klasszicizmus, Férfiakt, Férfi párok és Ganimedes, Szent Sebestyén, Leszbikus Imaginárium, Transgender/Androgünia, Archívum.

A varsói Nemzeti Múzeum egyik legfontosabb célkitűzése, hogy aktív szerepet vállaljon az egész Európát érintő olyan közéleti kérdésekben, mint például a kisebbségek helyzete, hozzájárulva ezzel a társadalom fejlődéséhez, és az egyik legfontosabb kollektív érték, a demokrácia árnyaltabb és mélyebb megközelítéséhez.

A kiállítás szeptember 5-ig látogatható!

1sajtó: Megnyílt a „botrányos” homoerotika-kiállítás a varsói Nemzeti Múzeumban – háttér.hu

A témához közelebbről vagy távolabbról kapcsolódó írások a blogon:
egzotikus érdekesség?
közös ajándékunk

tt_berlin

Topographie des Terrors (in Berlin) 2009. július:

és most: György Péter - A terror háza / A terror topográfiája (in: Magyar Múzeumok Online)

affinitás vagy kulturális párbeszéd

Claude Lévi-Strauss francia etnológus (1908-2009)
a kép forrása: Szegedi Tudományegyetem web

„A kortárs etnológusok bizonyos ellenszenvet mutatnak a primitív művészet összehasonlító tanulmányozásával szemben. Indokaikat könnyű megérteni: az ilyesfajta tanulmányok mindmáig csaknem kizárólag a kulturális kapcsolatok, az elterjedés vagy az átvétel jelenségeinek bizonyítására törekedtek. Elég volt, ha egy díszítményrészlet, egy különös forma felbukkant a világ két végében, bármekkora volt is a földrajzi távolság és a két megjelenés közti – gyakran igen jelentős – történeti eltérés, a lelkendezők tüstént kinyilatkoztatták az eredet egységét és az egyébként összehasonlíthatatlan kultúrák közötti kétségbevonhatatlan őstörténeti kapcsolatok meglétét. Tudjuk, hogy – termékeny felfedezések mellett – micsoda visszaéléseket szült az analógiák e »minden áron« való, kapkodó keresése.” – fogalmaz Claude Lévi-Strauss francia etnológus az első, francia kiadásban 1958-ban megjelent Strukturális antropológia című munkájának egy tanulmányában (magyarul 2001-ben jelent meg az Osiris kiadónál, az idézet az I. kötet 193. oldalán olvasható). Írásában az elhamarkodott, túl messze mutató összefüggésektől óv a szerző úgy, hogy közben a nyilvánvaló és izgalmas vizuális összefüggések bátor továbbgondolására ösztönöz. Tehát nemcsak az okozza a dilemmát, hogy egy törzsi tárgyat etnográfiai tárgyként vagy műalkotásként nézünk, hanem sokkal inkább arról, hogy a különböző kultúrákból származó tárgyak és alkotások összehasonlításával milyen következtetésekre jutunk. Fontos kérdés, hogy az összehasonlítás során a kulturális kontextus vagy a vizuális nyelv az, amelyik előtérbe kerül. Egyértelmű válasz természetesen nincs, esetek, helyzetek, felfedezések és találgatások vannak, de a 20. század második felétől a törzsi tárgyakkal kapcsolatos művészeti és etnográfiai érdeklődés egyik fő dilemmája a tárgy/műtárgy fogalompár körül összpontosult.

Claude Lévi-Strauss, Pablo Secca rajza

„1984-85 telén az ember lépten-nyomon törzsi tárgyakra bukkan New York City kiállítótermeiben” – kezdi James Clifford amerikai kulturteoretikus a törzsi és a modern tárgyakról szóló tanulmányát (ami a híres Predicament of Culture című kötetének egy fejezete, és egy részlete magyarul is megjelent a Café Bábel folyóirat Gyűjtés tematikus számában, 1994-ben).
A fejezet gerincét az 1984 telén a MoMA-ban rendezett „Primitivizmus” a 20. századi művészetben: a törzsi és a modern affinitása című kiállítás kritikája adja. Némi iróniával utal a tárgyak időben változó európai státuszára a kuriózumtól az etnográfiai tárgyig, majd a jelentős művészeti alkotás státuszig – amiből persze az is érzékelhető, hogy ez a jelentésváltozás és terminológiai átalakulás a kulturális logika, illetőleg a modernizmus eredettörténetének része. A Primitivizmus kiállítás kulcsfogalma az affinitás, annak allegorikus formája: a közös minőség és a közös esszencia jelentésben. A történeti megközelítésű kiállítást Clifford – annak ellenére, hogy elismeri: a történet izgalmas – didaktikusnak tartja, amelynek fő hibája, hogy az affinitás fogalmát univerzálisnak tekinti. Nézetei szerint, ugyanilyen univerzális koncepciót építhetnénk a különbségekre is. És akkor most melyik a jobb? És milyen további általános szelekciók léteznek még? – kérdezi a szerző. És nem beszél a kiállítás például a nyugati-kultúra kisajátító és átértelmező szerepéről – teszi rögtön hozzá. A kiállításon valóságos hasonlóságok vagy a hasonlóság illúziója jelent tehát meg – kérdezhetjük a leírás alapján. Az egyetlen tény, ami vitathatatlan a kiállítás alapján, hogy Picasso és generációja „felfedezte” a primitív művészetet. De a legfontosabb szempont, amit a kritikus számon kér a kiállítás rendezőitől, az épp az önkritikus, poszkolonialista attitűd. Amiben megjelenik az a történet is, amelynek következtében a törzsi kultúrák tárgyai Európába és Észak-Amerikába kerültek (a kisajátítás és az imperializmus következtében), ami nem függetleníthető attól, ahogy ezek a tárgyak elfoglalták helyüket, hatást gyakoroltak vagy éppen intencióvá és ihletté váltak. James Clifford írásában kritikusan foglal állást amellett, hogy a nagyhatású, befolyással és hatalommal bíró intézményeknek kulcsszerepe van az önkritikára épülő kulturális párbeszéd elindításában és lefolytatásában, az „etnográfiai” és az „esztétikai” közötti kapcsolat újragondolásában.