kockafej

a látszólag kockafejű szülők is lehetnek jó fejek:
ha nagy leszek, én is jófej leszek, mert a jó példa ragadós:
(12. kerület Böszörményi út; látkép turul helyett)

józsefattila aranyban

(a pécsi Szent Mór Katolikus Általános Iskola főbejáratával szemben - érettségi után)
kompozícióban:és variációban:

újra-arc

Az EP választás kimeríthetetlen humorforrást és munkafelületet jelent az utcai gerilláknak. Kiváló terep, én azt sem bánnám, ha még intenzívebb és bátrabb lenne a megdolgozás – de természetesen nem a céltalan és dühös belefirkálásokra, morgásokra és szemkivájásra vágyom. Viszont kacsintós kommentre annál inkább.
Az MDF telefonfülke méretű plakátfelületét – valóban nehéz lehetett ellenállni – Újlipótban igazította helyre egy zöld kannás utcai harcos. Boros Lajos fotogén arcán új vonalak rajzolódnak ki. Csalafinta alkotás: látszik is, meg nem is. De amikor már igen, akkor jön a kérdés: ki van a másik képen?

Szerintem Csupati őrmester, Szamos Rudolf hetvenes években több kiadást megélt Kántor nyomoz című regényéből. Pontosabban: a regény filmváltozatából. A képen szerintem Madaras József látható. Ezt elsőre így gondoltam, de csak lassan raktam össze, hogy mi köze Csupati őrmesternek ehhez a környékhez (13. kerület). De kikockáztam.
Kántor helyi hős – elegánsan: local hero. A kajla fülű németjuhász eb ugyanis a Belügyminisztérium angyalföldi járőrkutya-telepén látta meg a napvilágot – a regény szerint a hetvenes években. Kiskutyából okos és naaaaagy kutyává növekedését Kovács őrmester és Lux kutya egyengették, aztán amikor már majdnem kész volt, akkor megjelent az életében a lelkes, kicsit izzadságszagú gazdi, a Csupati őrmester. A regényben és a filmben is elválaszthatatlan párossá csiszolódtak – mint Stefan Derrick és Harry Klein. Szegény Kántor még egy velőtrázó becenevet is kapott: Csupati, amikor nagyon szerette, akkor nemcsak megdögönyözte, hanem azt affektálta neki: tyutyukám.

Bevallom, a Csupatit alakító Madarast nem különösebben kedveltem, de az EP plakáton látható élénk szemű zöld arcról rögtön ő jutott eszembe. Egy részletet különösen megkedveltem a képen: azt, ahol Bokros Lajos orra Csupati őrmester arcának nevető halmocskájává változik (de egyszerre csak az egyiket lehet látni: vagy orr, vagy halmocska, mint a pszichológia teszten). Madaras József arcából pontosan erre a halmocskára emlékszem leginkább. És a szemére. Ettől a két részlettől viszont sokkal inkább betyárnak, mint pandúrnak gondolnám. Így együtt meg különösen jók a rétegek. Ilyen az, amikor a helyi folklór virágba borul fényes nappal a belvárosi forgatagban. Tyutyukám.

karcos harcos

Lakóhely: Nagykanizsa
(katt a képre, nagyobb)

szomorú vasárnap

A szabadidő, az élménykultúra a modern társadalmak vívmánya, akárcsak a beton. Horváth Csaba Árpád szobrászművész ezt a két „alapanyagot” választotta GlooMY Sunday (Szomorú vasárnap) című alkotásához (2008).

fotók: Horváth Csaba Árpád

Az installáció három egyszerűnek tetsző hétköznapi tárgyból áll: egy bélelt, steppelt mellényből, egy flip-flop papucsból és egy övtáskából. De csak első látásra egyszerűek és hétköznapiak, ugyanis az eredeti tárgyak pontos leképezései betonból. És innentől kezdve minden más, mint aminek látszik.

A sportruha-kollekció egy fiktív márkához kötődik (Gloomy Sunday), ami egyfelől a piaci és reklámmechanizmusok működését türközi, másfelől azok ironikus kritikáját is adja: hiszen a ruhák nem hétköznapi viselésre készültek (bár ki lehet próbálni, hogy milyen érzés betonmellényben sétálni). Közben mégis folyamatos az átjárás a mű fiktív világa és az eredeti ruhadarabok hétköznapi valósága között: a mellény bélelt, a papucs a szilikonpántnak köszönhetően viselhető, az övtáska pedig derékra csatolható – ahogy ezt a mindennapjainkban is megszoktuk.
Life is too easy – szól a márka jelmondata. Ha így van, akkor hát legyen itt nehezéknek a kortárs kultúra néhány fontos populáris ikonja: egy övtáska, amibe a nyaralásra összespórolt pénzünket tarthatjuk, egy papucs, amiben a homokos tengerparton vagy a szomszéd bányató mellett csoszoghatunk, és persze a közkedvelt mellény, a sisimelegítő jó barátja és társa, ami télen és nyáron is praktikus viselet – üzeni kikacsintva az alkotó. A tárgyakban a jelenkor mesterségesen képei, élményei és életérzései sűrűsödnek – súlyos, megkövült formában. Az installáció mégsem szomorú, pedig a brand egyértelmű utalás Seress Rezső harmincas években megmagyarázhatatlan világsikert befutott édesbús Szomorú vasárnap című slágerére, a hozzákapcsolódó vélt vagy valós történetekkel: öngyilkosságról, hídról folyóba ugrásról, az ellenségek likvidálásáról (amelynek a legfontosabb kelléke a folklorisztikus betoncsizma). Fogyasztói kultúra, szabadidő, spórolás, nyaralás, márkatudatosság és mindezek kritikus megfogalmazása ér össze az installációban – fekete humorral, iróniával, kultúrtörténeti adalékokkal fűszerezve.
Horváth Csaba Árpád egy korábbi munkája május 31-ig látható a fika (Fiatal Kortárs Állásfoglalások) tárlatán Pécsen a Zsolnay Gyárban.

Az írás a Tudatos Vásárló nyomtatásban megjelenő folyóiratához készült. A következő nyári lapszám témája a takarékoskodás és a pénz. (Az előző szám tartalmából: Utazás)

UPTUDATE: Megjelent a Pénzügyek tematikus szám. A szöveg a Szétnéző rovatban olvasható.

kapcsolódó írások:
tudatos REgerenda
urán city

tudatos REgerenda

A hajlított szerkezetű bútor a 19. századi modern formatervezés egyik új iránya. Legismertebb példája a thonet, de olyan a neves építészek, mint Otto Wagner, Le Corbusier, Kozma Lajos és Kaesz Gyula is kísérleteztek hajlított faszerkezetű bútorok tervezésével. A 20. században a lakáskultúrába is betörtek az új anyagok, mint a fém és a műanyag. Breuer Marcell tervezői munkájának köszönhetően világszerte hódító útra indult a hajlított fémszerkezetű, csővázas bútor. A 21. századra a formai és anyagváltozatokat újabb koncepciók egészítették ki, mint például a hulladékká váló tömegtermékek nyersanyagként való újrahasznosítása. Ebbe a történetbe illeszkedik a Recycling Mission Hungary (RMH) alkotói által készített REgerenda névre keresztelt asztal is.

fotók: Shukri Dániel (RMH)

Az RMH 2007 óta munkálkodik környezettudatos hétköznapi tárgykultúra kialakításán. Tárgyaikhoz az egyre népszerűbbé váló kerékpáros kultúra folyamatosan termelődő hulladékait, fölöslegessé váló alkatrészeit használják, gazdaságos és takarékos üzemmódban: minimális hozzáadott anyag felhasználásával. Viszont annál több kreativitással, ötlettel és munkával. Az egyedi, kézzel és szerszámokkal megmunkált alapanyagokból háztartási eszközök, lakásdíszek, öltözetkiegészítők és bútorok készülnek.

A REgerenda bontott ház gerendáiból és acél kerékpárfelniből illesztett modern, mégis klasszikusan formált szobai és kerti asztal. Egy kis fűrészelés, csiszolás, csavarozás, forrasztás, és az egykor háztetőket és falakat tartó gerenda, illetve az utcai közlekedést élvezetessé és környezetbarátságossá tevő kerékpár máris újra tárgy: nappaliban, balkonon, kertben vagy teraszon. Az asztal őriz valamit a thonet íveltségéből és kerek formáiból, a csőbútor fémes csillogásából, mégis visszatükrözi a kerékpáralkatrészek formailag változatos és furfangos világát. Elegáns, tartós és térnyerő bútor, a kerékpáros kultúra, a lakáskultúra és a környezettudatos gondolkodás metszéspontjában.
Az írás a Tudatos Vásárló nyomtatásban megjelenő folyóiratához készült. A következő nyári lapszám témája a takarékoskodás és a pénz. (Az előző szám tartalmából: Utazás)

UPTUDATE: Megjelent a Pénzügyek tematikus szám. A szöveg az Otthon és család rovatban olvasható.

kapcsolódó írások:
(újra)hasznos pihenő a múzeumban
wunderkammer
ReReRe
recycling színház - a chanel kosztüm amnéziája

„hogyha belelátok a fejedbe, az a baj / de ha nem látok bele a fejedbe, az a baj”

A Bëlga Jön a Gólem! című 2004-es albumán hallható egy szám, amelynek nemcsak a címe, hanem szinte minden sorvégződése így szól: „az a baj”. A számban a világon mindennel baj van: a párkapcsolattal, az életkorral, a háztartással, a függőséggel, a barátokkal, az országgal, a politikusokkal, de még az állatokkal is. Minden rossz, és mindennek az ellentéte is rossz. Abszurd és ironikus helyzet, mégis valóságos és mindennapos: hallható az utcán, a tömegközlekedési eszközökön, a boltban, a munkahelyen és nyilván otthon is.

Keserue Zsolt: Panaszfal (2003)

Ugyanerre a helyzetre és megnyilvánulási formára reflektál Keserue Zsolt Panaszfal című videó installációja (2003) is: a vásznon egymásmellé illesztett kilenc beszélő száj látható, melyek egyszerre mondják a magukét, majd áttűnnek egymásba, átalakulnak valaki mássá, és minden onnan folytatódik, ahol az előző abbahagyta. A zajjá váló, szüntelenül áradó panaszhalmaznak nincs üteme és ritmusa, de kivehetőek belőle értelmes sorok: a kutyaszarról, és talán a kamaszok értelmetlen viselkedéséről? Az installáció szereplői anonimek, csak arcuk részlete, mozgó szájuk látható a képen. A folytonos mozgás sajátos dinamizmust visz a monoton panaszáradatba.

A mű létrehozásában Keserue Zsoltot személyes élményei és tapasztalatai inspirálták: a hétköznapi találkozások alkalmával a köszönést követő „az a baj” kezdetű beszámolók feltűnő sokasága. Az installáció nyersanyagát Dunaújvárosban élő emberekkel készített beszélgetések adják: problémákról, elégedetlenségekről szóló vélemények és vallomások. Miután a „folyamatosan beszélő sokfejű lény” panaszai nem, vagy csak nagyon szilánkosan érthetőek, a tartalmi sűrűsödési pontok helyett sokkal inkább a panaszkodás mint attitűd nyer jelentőséget – még akkor is, ha az installációban lehetőség van az egyes beszélgetések meghallgatására. Ezáltal a Panaszfal című munkában az archeológia, a fragmentumok illesztése elsősorban művészi értelmet nyer. A különféle vélemények egymásmellettisége ugyanis nem jelöl ki konkrét problémákat vagy konfliktusokat, és a panaszkodók személyét és élethelyzeteit sem ismerhetjük meg. A szimultán monológok egy általános hétköznapi tapasztalatot jelenítenek meg, a szétszedés, a vágás, az összerakás, a komponálás és a sűrítés művészi eszközeivel. Az egymásmellé rendelt szájak és az áttűnő vélemények hálójában az irónia fegyvertára is remekül érvényesül. És ehhez, paradox módon, lényegtelenné válik, hogy ki és mit mond. A hangsúly a gesztuson és az ismétlésen van: azon, amitől a panaszkodás mint emberi hozzáállás ilyen végtelenül fárasztó, nyomasztó, a figyelmet lohasztó, vagy épp ironikus lesz – pont mint a vásznon látható sokfejű, zajongó lény is. Amelynek nem látni bele a fejébe. Az a baj?

Keserue Zsolt 23 monológ című kiállítása május 12-én, kedden, délután 5 órakor nyílik a Paksi Képtárban. A szöveg a katalógusba írt tanulmány részlete.

kapcsolódó szöveg: miért éppen Alaszka?

pécsi tavasz fújva jó

most a graffiti és stencilellenes városvédők ne nézzenek ide: ez itt egy friss pécsi séta, ha nem kellett volna rohannom, még színesebb lehetne. uráncity megvan?

asszociációs hálón keresztül kapcsolódó szöveg: urán city

ricebomb in budapest

A matricát egy hete találtam a Margit hídról lekanyarodó pesti rakparti bringaúton. Festői háttér: parkoló, Duna. Vár.

a kép forrása: ricebomb.com

A webcímből kiderül, hogy a ricebomb.com site-ot három ázsiai-amerikai srác csinálja. (Igazából nem tudom, hogy az Asian-American fordulatot hogy használjuk frankón magyarul. Egy derék nyelvújítónak biztos lenne rá megoldása – de remélhetően nem az „ázsió-amerikai” az afro-amerikai mintájára.) Munkáik saját etnikus tapasztalataikból szökkentek szárba, kreatív multi-média plattformként működnek, és hagynak jelet szerte a világban. És most, úgy tűnik, Budapestre is bejelentkeztek. Ráadásul turistalátványosságnak is beillő fotóháttér elé. Egyelőre mást nem találtam, de lehet segíteni a keresésben!

Miért éppen Alaszka?

„olyan volt, mint Alaszka az aranyásók idejében”
Pálfalvi János grafikusművész képszerű és élményszerű hasonlata a Nagyolvasztó című dokumentumfilm első perceiben hangzik el. A hely, melyet Alaszkához hasonlít, Dunaújváros: az újonnan születő iparváros; és Dunaújváros: az alig több mint ötven éves múlttal rendelkező változó, kortárs város. A film tematikus keretét a város felépítése és belakása, a munka, a hétköznapi élet, a szabadidő, a szórakozás és a kikapcsolódás lehetőségei, a városi lét nyilvános és privát formái, a nyüzsgés, a zakatolás, vagy éppen az otthoni ücsörgés jelenti. A képekből, hangokból, dialógusokból és monológokból építkező alkotásban egy emlékező és beszélő város elevenedik meg a nézők számára. Különféle idők és korosztályok, a hely más-más szeletei, más célok és elvárások, élmények és tapasztalatok húzódnak meg a történetek mögött. Lírai és drámai történetek, humor, irónia, sóhajtás és panasz – fiatalos hévvel vagy korosabb nyugodtsággal előadva.
A film rendezője Keserue Zsolt, aki – önállóan és alkotótársak bevonásával – évek óta kísérletezik társadalmi problémák, élethelyzetek, közelmúltbeli vagy kortárs kulturális konfliktusok képes, szöveges megragadásával és bemutatásával. Filmes munkáiban a dokumentarista és a művészi fogalmazásmód legkülönfélébb formái érvényesülnek. Képzőművészeti alkotás, installáció és dokumentumfilm: más-más műformák, eltérő hangok, a reflexió különböző rétegei, a megismerés és az elemzés módszertani változatai. Alkotásait áthatja a társadalmi érzékenység, és a részletekből építkező alkotói hozzáállás. Így hozza létre – beszélgetésekből, vallomásokból, egyszerű véleményekből és a személyesen átélt tapasztalataiból illesztett – szubjektív és narratív városképeit.

De miért éppen Alaszka?


A kilencvenes évek első felében készült a Miért éppen Alaszka? (Northern Exposure) című, hat évadot megélt televíziós sorozat, amely egy kitalált alaszkai kisvárosban, Cicelyban játszódott. A film központi témája a kulturális különbségekből eredő konfliktusok ironikus, több esetben végtelenül komikus ábrázolása, remek dialógusokkal és karakterekkel. Ez a kitalált kisváros jelentette – a maga zord körülményeivel – azt a színpadot, melyen egy fiatal orvos, Joel Fleischman „játszotta” el – dialógusokra fűzve és narrálva – beilleszkedésének kalandos történetét. A kisvárosban furcsa és ismeretlen szokások és emberek vették körül. Mindenki idegen, és mindenki más. Egy hely, ahol látszólag nincs semmi, egy hely, ami annyira más, mint amivel addig találkozott, hogy azt biztos nem lesz képes megszokni – gondolta. Aztán elindultak a hétköznapok, hősünk belelendült a munkába, az ismerkedésbe, és fokozatosan kirajzolódott számára a város társadalmi és kulturális mintázata. Rájött, hogy az idegen környezet felfedezhető, megismerhető és a hétköznapi praxis során meg is változtatható. Így vált idegenből ismerőssé, seholsincs világból bárhollehet világgá számára a távoli kisváros.
Vajon miért éppen Alaszka jutott eszébe a városáról Pálfalvi János grafikusművésznek, aki fiatal házasként feleségével költözött Dunaújvárosba – akkor még Sztálinvárosba – szerencsét próbálni? Amikor megérkeztek minden idegen volt számukra, egy teljesen ismeretlen világ vette őket körül: a szüntelenül változó és alakuló fizikai tér, az újonnan épülő társadalmi hierarchia és kapcsolatháló, a kulturális és művészeti élet nullfoka. Ilyen körülmények között költöztek be új kétszobás lakásukba Magyarország első panelházában. De történetük nem számított egyedinek. Mindenki újonnan jött, és ismeretlen volt a többieknek, az emberek keresték a helyeket, a lehetőségeket. A város pedig csak épült és épült, az emberek tele voltak várakozással és reménnyel, vágyakkal és tervekkel. De míg első látogatásukkor, 1954-ben fiatalos erő, lendület és tempó tartotta mozgásban a politikai ideológiától sem mentes iparvárost, a hatvanas évekre a kezdeteket jellemző felfokozott várakozás, a nyüzsgés és a kalandok lényegesen csillapodtak. Már az első években elindult a kulturális és művészeti élet kiépülése és intézményesülése a modern városi infrastruktúra részeként, amiben persze szintén érzékelhetőek voltak a kezdeti évek és a későbbi időszakok közötti kulturális és ideológiai különbségek.
(Keserue Zsolt 23 monológ című kiállítása május 12-én nyílik a Paksi Képtárban. A szöveg a katalógusba írt tanulmány rövid részlete, a végső változatból elhagyott részletekkel. A városképek 2008 őszén készültek.)

pilleszék és Tam Tam

„(…) Számtalan olyan tárgyat vagy szokást említhetnék, amelyet anno bosszantónak találtam, most mégis csak egyetlen típust emelnék ki: azokat a rendkívül csúnya műanyag székeket, amelyeket édesanyám a mai napig virágtartóként használ. Igazából nem is székek, hiszen a szék ideájához tartozik láb és háttámla is, ebben az esetben viszont egyikről sem beszélhetünk, csupán valamilyen általam meghatározhatatlan térbeli formára öntött, leginkább óriás homokórára hasonlító, hengeres kiképzésű műanyag valamikről. Az elegánsnak éppen nem mondható darabok színben igyekeznek pótolni egyéb hiányosságaikat: piros, zöld, citromsárga és fehér árnyalatban pompáznak abban a nappaliban, mely maga is a szocializmus gyermeke, igaz, ruháját már régen lecserélte. A jellegzetes szekrénysor, ülőgarnitúra és dohányzóasztal már régen elkerült innen – a pécsi Uránia mozi retrohangulatban berendezett előcsarnokában fedeztem fel legutóbb ugyanolyan foteleket, mint amilyenekből egykor a nővéremmel együtt kakaót iszogatva néztük a vasárnapi matinét. A műanyag rettenetek azonban maradtak: státusuk megingathatatlannak tetszik, pedig egyáltalán nem illenek a nappali más bútoraihoz, régen le kellett volna cserélni őket valamilyen mutatós faállványzatra. Mivel azonban immár legalább negyed százada állnak a helyükön, a szüleimnek valószínűleg fel sem tűnik, mennyire anakronisztikusak – a tompuló percepció tipikus esete. (…) Amikor édesanyámat a műanyag székek sorsáról kérdeztem, nem titkolt büszkeséggel újságolta, hogy ő bizony még a székek levehető, henger alakú tetejének is megtalálta a maga funkcióját: immár huszonöt éve tálcaként használja őket. Uramisten! – csaptam a homlokomra. Tényleg! A konyhában ma is ott van a fehér és a zöld műanyag tálca, összekaristolva, kissé viseltesen. Hát igen, ez a „plasztikvakság” tipikus esete!”
(Gyuricza Eszter; In: Fejős Zoltán – Frazon Zsófia szerk. Plasztik művek. Alternatív műanyagtörténet a celluloid könyvtáblától a felfújható fotelig. 2006, Budapest, Néprajzi Múzeum)

És most egy másik történet ugyanerről a székről. Ugyanis Magyarországon nemcsak forgalmazták, hanem gyártották is a népi néven csak pilleszékre keresztelt ülőbútort, aminek eredeti változatát Tam Tam néven a francia Henry Massonnet tervezte 1968-ban. A kor formavilágának megfelelő, gazdaságos és kényelmes kis ülőkét a korszak fogyasztói lelkesen fogadták, és a hetvenes években több mint tizenkétmilliót vásároltak belőle világszerte, és mint a kor egyik kultusztárgya a MoMA bútorgyűjteményébe is bekerült. Franciaországban az olajválságot követően visszaesett a gyártása, de a „keleti blokk” országaiban az olcsó szovjet kőolaj nagy mennyiségű jelenléte lehetővé tette a további gyártást. Évtizedek múlva aztán az eredeti pilleszék is visszatért – új köntösben. 2002-ben ugyanis a párizsi Branex Design megvette az eredeti licencet, és Tam Tam néven ismét gyártani kezdte. Az új generáció nosztalgikusan idézi a hetvenes évek hangulatát, de a Branex „menő” tárgyat csinált az egykor népszerű, hétköznapi tárgyból: új szín- és mintakollekciót terveztek a hagyományos szín- és formavilág mellé. Pilleszékben ma hódít a popkultúra színvilága, az op-art fekete-fehér mintázatai, de fluoreszkáló és áttetsző változatok is kaphatók. A Branex világszerte forgalmazza az újra divatossá és népszerűvé váló ülőkét az Egyesült Állomoktól Európán, Ázsián keresztül egészen Ausztráliáig, és a cégnek tudomása van több üzemről is, ahol – ha nem is az eredeti licenc alapján – gyártják ezt az általánosan ismert és kedvelt formát. A forma és a funkció adaptációja Philippe Starck sztárformatervező fantáziáját is megmozgatta, aki elkészítette a maga Prince Aha névre keresztelt polipropilén „pilleszékét” (melynek gyártója a Kartell).

fotó: Sarnyai Krisztina

A MoMA gyűjteményébe a Tam Tam ülőke a modern életstílus megformált darabkájaként került. A Néprajzi Múzeumba a gyártás és technológia kérdésein túl a modernitás és a mindennapi kultúra, a hétköznapi tárgyhasználat és lakáskultúra szempontjai miatt. Tehát a modern művészettel és a mindennapi tárgyakkal foglalkozó gyűjtemények más-más jelentésrétegeket érzékelnek és hangsúlyoznak ugyanazon tárgyak muzealizálása során.

A Néprajzi Múzeum pilleszéke – a látszat ellenére – több lábon áll: ismerjük a személyes történetét – a hozzá kapcsolódó helyszíni fotóval – és formatervezésének, gyártásának és forgalmazásának „hivatalos” történetét is – a szükséges magyar hivatkozásokkal. Ezek a kontextusok gyűjteményi és kiállítási praxisba fontos koncepciókat sűrítenek – elméleti, módszertani és gyakorlati szinten egyaránt. Egyfelől az ipari formatervezés, a sorozatgyártás és a tömegtermelés kis- és nagyipari dimenziót, másfelől rögtön ezek kritikáját is – a napi használat személyes perspektíváján keresztül. A paradox a történetekben, hogy az emlékezetmunka és a gyártástörténet pont fordítva a viszonyul a kritikához, mint ahogy ezt elsőre gondolnánk. Míg a kortárs tervezés, gyártás és előállítás alapvetően a nosztalgiára épül, addig az egyéni emlékezet számára – legalábbis ebben a konkrét esetben – éppen a kritikai viszonyulás a leghangsúlyosabb történetszervező elem. És erre a két koncepcióra egyaránt szükség van ahhoz, hogy a kiállítási praxison túl a múzeum a kortárs gyűjteményi munka lehetőségeit is végiggondolja.

szabadtéri fotóműterem

a cégér:

így készült:

nagyüzem:

a három grácia (fotó: Sarnyai Kriszta):

a Néprajzi Múzeum kerékpáros aranycsapata kiegészülve DJ Setával:
A teljes kollekció a Néprajzi Múzeum Képgalériáján!

bringa kép-tár április 19-én

...szabadtéri fotóműterem és kerékpáros fotózás a Néprajzi Múzeum lépcsőjén
Milyen vagy? Színes vagy fekete-fehér? Nosztalgiára hajazó vagy modern? Fiú vagy lány? Országúti vagy hegyi? Felnőtt vagy gyerek? Szingli vagy nagycsaládos? Trendi vagy laza? Gyors vagy lassú? Hadd lássuk! Egy gyors fékezés, rövid megállás, egy kis igazítás, zoomolás, katt, és már suhanhatsz is tovább. Napsütötte zenés szabadtéri fotóműterem a Néprajzi Múzeum előtt.
időpont: 2009. április 19. kettőtől ötig (a Critical Mass programjaként)
hely: Néprajzi Múzeum, Kossuth tér 12.
közreműködik: Sarnyai Krisztina és Kerék Eszter fényképezőgépen, DJ Seta lemezjátszókon, és a Néprajzi Múzeum kerékpáros alakulata
A képek április 22-től letölthetők a http://www.neprajz.hu/ oldalról.

A program ajánlója a Néprajzi Múzeum honlapján, a Critical Mass blog kezdőlapján is olvasható. Bohém, rajzos ajánló az Artista blogon. Új fejlemény, hogy a legjobb képekből egy válogatás felkerül majd a Hungarian Cycle Chic oldalra is.

(Az archív fotók a Néprajzi Múzeum 2009-es Bringanaptárából, az üde friss képek Sarnyai Krisztina fényképezőgépéből valók.)

nagyvárosi libás mese

Történt egyszer (épp ma), hogy két modern felfogású kíváncsi liba a fővárosba utazott. Jól indult a reggel: napsütés, meg minden. El is indultak a nagy fényes folyó mellett gyalogosan. De mire a Kossuth térre értek, hát bizony elfáradtak. Gondolkodtak, hogy mehetnének tovább. (A népmesékben ilyenkor szokott három felé ágazni az út, meg csodálatos segítő érkezni…)
Egyszercsak ott találták magukat egy villámosmegállóban. S miután a kerékpárról nem ért le a lábuk (ezt már otthon, falun tesztelték), a nagyvárosi tömegközlekedés mellett döntöttek (mert korszerű libák voltak). Vettek hamarjában két BKV jegyet, és mint jó falusi libák elindultak a kerítés mellett, hogy megkeressék a villamost. A megállóban szép rendesen várakoztak. Egyre, másra. De nem történt semmi: se zakatolás, se pöfékelés. Nyújtogatták a nyakukat. Jó helyen állnak-e? Nézegettek szerte szét.
Majd gondoltak egy bátrat, és a Jászai Mari tér felé vették gyalogosan útjukat. Kicsit korholták egymást (mint két nagypapa), hogy nem kellett volna ez a drága villamosjegy, ha amúgy sem jön a járgány. (Szerintem is jobban jártak volna, ha bejönnek diákkedvezménnyel a Néprajzi Múzeumba.) Így totyogtak tovább, míg el nem tűntek a kerítés mellett magasodó fák között. Remélem, a kora esti vihar előtt szerencsésen hazaértek!

városi nyulak húsvétja

A hulladék matricalapanyagra készült nyúlvilágot Sior építette. Még karácsonyara, de csak most lett aktuális. Updike biztos mosolyog.

reggeli csúcsformában