Ágyazzuk
kontextusba! Nem váltok táskát: sem kabáthoz, sem nadrághoz, sem cipőhöz, sem
fülbevalóhoz, sem évszakhoz. Nem zavar, ha valaki ezt teszi, sőt, lenyűgöz, ha
látom, hogy türelme, figyelme, esetleg még stílusa is van hozzá, de én
egyszerűen alkalmatlan vagyok erre. A táska számomra a napi túlélőkészlet
tárolására és hordására kitalált tárgy. Ami épp attól biztonságos, hogy mindig
tudom, mi hol van benne, és hogy: benne van. Ha ki-be pakolászom a cuccokat,
akkor tutira nincs benne az, ami kell. A másik kontext: Berlin. Visszafogottan így
jellemezném: imádom. Mindig vágytam egy olyan hétköznapi tárgyra, amit nap mint
nap viselhetek, és onnan van. Berlinből. Hogy kicsit mindig velem legyen.
2010
tavaszán Berlinben konferenciáztam, amikor egy délutáni múzeumi/kiállítási utam
során a Potsdamer Platz környékén a fogyasztói kultúrának áldoztam. Az Arkaden
egyik emeletén a Bree táskabolt kirakatában láttam meg a kispirosat, és
emlékszem, rögtön megfogtam. Szeretem a jó műanyagot, és ez jó műanyag volt.
Tarpolin. (Amit a tarpolinról tudni érdemes.) Ráadásul akciós műanyag. Úgy tettem, mintha vívódnék, de pontosan tudtam, hogy
meg fogom venni. Talán hatvan másodperc alatt hoztam meg a döntést. De alszom
rá egyet, gondoltam. És másnap visszajövök. De mégsem aludtam: és még aznap este
visszamentem, felpróbáltam, kicsit csevegtem az eladóval, hogy úgy tűnjön,
megfontolt vagyok, aztán megvettem. És beleköltöztem. Most tavasszal lesz három
éve. Ma ugyanolyan piros, ugyanolyan műanyag és ugyanolyan német. És nagyon
berlini. Mit mondhatnék: tökéletes.
Nem
túl nagy, ezért nem túl nehéz, jóleső napi komfort – táskából akkorát pakolok tele,
amekkora van; de kiderült: ez is elég. Elfér benne minden, ami kell: naptár, szemüvegtok,
rágó fémdobozban, közgyűjteményi belépő (már csak emlékmű), vasúti félárú igazolvány,
ceruza, toll, jegyzetfüzet, tampon tokban, pénztárca, lakás- és bringakulcs,
pendrive tokban, zsebkendő, bérlet, múzeumi mágneskártya, szóbuborék post it
(erről majd írok), telefon, aspirin, Szabó Ervin olvasójegy (a többi vacak a
pénztárcában), és az aktuális dm kuponfüzet. Ha mindez benne van, akkor még egy
középvastag könyv beleszuszakolható, ha többet kell vinni, akkor kézben vagy
bringakosárban szoktam, ha laptop is kell, akkor az egy külön táska. A
hétköznapokat megoldom a kispirossal. A napszemüveget a fejemen szoktam hordani,
vagy a cuccok tetején – míg egy szép nap el nem ropogtatta Verzál kutya. Most
már erre sincs gond. Nem ázik be és ki lehet mosni mosógépben. Állja a sarat:
minden értelemben. Jó bringázni és jó az Operába is. Nekem jó. Látszik rajta a techné, és finomak a részletek. A
csajoknak általában bejön. Leginkább a színe miatt. Olyan, mint egy jó cipő:
öltöztet. Kár, hogy cipőt nem csinálnak a Bree táskagyárban. Például pirosat. Tudnék
vevőt. A hatvan másodperces fajtából.
Évekkel
ezelőtt a Múzeum Café magazinba Dezső Tamás csinált róla(m) egy fotót. Az
interjúban, amihez készült, Berényi Mariannal beszélgettem a mai hétköznapi tárgyak
és a kortárs kultúra múzeumi lehetőségeiről. Tamás javaslatára a fotó a
Városligetben készült, egy jól ismert festett fal előtt. A kép is festői lett: vörös
és fekete. Piros fal, fekete muzeológus, piros táskával. Pedig nem öltöztem a
falhoz. Így alakult. És azonosítottak már be a táskáról. Idén tavasszal késve
érkeztem egy előadásra, csendben bekúsztam, csak az első sorban volt hely. A
végén az előadó bemutatott egy múzeumi kollégának, aki mosolyogva csak ennyit
mondott: igen, megismertem a táskáról, a Múzeum Caféból. És valóban: az a kép a
kispirosról az eddigi legjobb fotó.
Válltáska
– Bree „Punch 52”
Műanyag (tarpolin), fém
2010
Gyártó: BREE Collection GmbH
& Co. KG, Isernhagen (Németország)
Forgalmazó: Bree,
Potsdamer Platz Arkaden, Berlin
Méret: 21 x 26 x 6,5 cm
Ha nem
érted, mi a szösz ez a szöveg, olvasd el ezt: 000. Önetnográfiai
misszió
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése