Mobilmozi, mobilszobor, mobilmúzeum – nemzetközi utakon

A Néprajzi Múzeum által koordinált MaDok-program 2011 nyarától egy közgyűjteményi együttműködésen alapuló alternatív kiállítási és dokumentációs projektet indít útnak Ez nem egy múzeum? munkacímen (a címhez Tihanyi Dominika: Menü Köztérhasználatra 2010-es projektje adott ötletet). A megvalósítás műfaja egy olyan alternatív kiállítás, amit egy érvényes műszakival rendelkező, szállítható lakókocsiban rendezünk be. A terv módszertani kiindulópontjáról (Illúzió helyett szemtől szemben) és a konkrét megvalósítás áttekintő tervezetéről (Vegyük kézbe a kamerát, és fussunk vele) már jelentek meg részletek a tranzit.blog.hu – kritika és vizualitás kortárs művészeti oldalon. Az alábbiakban olyan ihletadó magyar és nemzetközi példát mutatok, melyekben vizuális műfajok mozognak és utaznak.

Mozi és múzeum két, három és több keréken

A kezdeményezés módszertani kiindulópontja – ahogy a fent idézett szövegekben olvasható – a dán Dogma-koncepcióból is merített ihletet, ezért a mozgó példák sorát is egy filmes projekttel kezdem. 2010-ben indult újra útnak Angliában egy veteránbusz, Vintage Mobile Cinema címen. A buszba épített mobilmozit eredetileg 1967-1974 között működtette a brit ipari minisztérium, egy ismeretterjesztési projekt keretében. Az akkori flotta hét buszból állt, amiből mára egy maradt és üzemel újra Észak-Devonban. De mire jó egy 22 székes mobilmozi a multiplexek korában? Az üzemeltető a brit filmtanács digitális archívumának támogatásával állította össze a programot: Észak-Devon múltját bemutató filmrégiségekkel, továbbá meghirdettek egy lehetőséget független filmesek számára munkáik vetítésére. A busz olyan településekre megy el, ahol a lakók nincsenek agyonkényeztetve mozi-élménnyel. A Vintage Mobile Cinema tehát egy eredeti funkcióban működő, de tartalmilag megújított vállalkozás, amiben egy vizuális műfaj (a film), egy kulturális intézmény (a mozi) és a kultúra egy szeletének társadalmasítása (tartalommozgatás és házhoz szállítás) együtt vannak jelen.

Egészen más mentalitású és műfajú vállalkozás Kevin Cyr bostoni művész Camper Bike (2008) című projektje, amely egy hétköznapi tárgyakból, képekből és egy műalkotás mozgatásából illesztett mű, a felgyorsult életvitel, a mobilitás, a költözés és a lakhely szabad változtatásának gondolatával, annak kritikus és ironikus olvasatával. A mű központi eleme egy szobor: egy saját tervezésű, triciklire szerelt „csigaház”, emberi erővel mozgatott egyszemélyes mini-lakókocsi, amiben nemcsak a művész elhagyott tájakhoz és járművekhez való vonzódása mutatkozik meg (ami korábbi munkáiból is kiolvasható), hanem egy nagy adag társadalomkritika is – vegyük észre például Mao képét a konyhaasztal fölött.

De közelítsünk a múzeumi/kiállítási funkciók felé, és nézzük mindezt történeti perspektívából! Ulla Arnell svéd etnológus (a Riksutställningar. Swedish Traveling Exhibitions projekt munkatársa) egy 2007-es tanulmányában tekintette át a svédországi utazó kiállítások történetét, tartalmi és formai változatait, társadalmi státuszát (Ulla Arnell Riksutställningar: Swedish Traveling Exhibitions. In: Griselda Pollock – Joyce Zemans ed. Museums after Moderism. Strategies and Engagement. Oxford, Blackwell, 2007). Hatvanas évekbeli svéd felmérések szerint a múzeumlátogatók elsősorban képzett fiatalok, akik nagyvárosokban laknak, és amúgy is kultúrafogyasztók. Az oktatás demokratizálódásával együtt, geográfiai és társadalmi tényezők figyelembevételével, a centrum és a periféria közötti szakadék átlépéséhez több nemzeti intézmény együttműködésében dolgozták ki az utaztatható vándorkiállítások nemzeti rendszerét, múzeumok, könyvtárak és iskolák példás együttműködésével – exhibiting outdoors fedőnéven. A legkülönfélébb vállalkozások egyik legsikeresebbike a „kiállítási vonat” volt, amely 1987-2000 között működött, 15-20 intézmény együttműködésében, összesen 6 nagy kiállítás rendezésével, 350 megállóhely érintésével. Vagy egy másik példa: etnológusok kezdeményezésére, a svéd Samdok keretében indult útnak az a kamion-kiállítás, ami talán legközelebb van ahhoz a gondolkodásmódhoz, amit én is szeretnék a lakókocsiba beszuszakolni. A Difficult Matters (Nehéz dolgok) című kiállítás 1999-2000 között utazott Svédországban, 54 múzeum 54 kurátorának közreműködésével jött létre, akik egy-egy gyűjteményi tárggyal és történettel képviselték intézményüket a projektben: tárgyak, történetek, kételyek, félelmek jelentek meg a kiállításban, amelyet szemináriumok és kiadványok kereteztek (a kiállításról magyarul is olvasható egy elemzés Barbara Kirschenblatt-Gimblett-től a MaDok-füzetek 3. kötetében). A kiállítás elméleti szempontból is releváns kérdéseket fogalmaz meg, de ehhez személyes hangot és reflexív munkamódszert választ, kicsi, mégis élesen „fogalmazott” tárgyak segítségével. Az egyes tárgyak látszólag statikusak és lassúak (a tárgy mint lassú esemény), de a részletekre irányuló figyelem mégis mély érzelmi rezonanciát váltott ki a nézőkből. A közvetlen és egyszerű módon bemutatott tárgyak, a múzeumi és a laboratóriumi jelleg ötvözése olyan kísérleti vállalkozássá tette a kiállítást, ami már nemcsak a periféria kulturális „kiszolgálásáról” szólt, hanem a kiállítási műfaj alapokig bontásáról, az egyszerűség és a módszeresség egybegyúrásáról. (Azokról az összetevőkről, amelyek számomra a filmes Dogma-koncepcióban is roppant vonzóak.)

A magyarországi példák közül mindenképpen szeretném kiemelni a Petőfi Irodalmi Múzeum Nyugat 100 busz utazó kiállítási projektjét (2008), amelyről most azért írok részletesebben, mert műfajában inkább a virtuális kiállítások és a mozgó könyvtár irányába vezet. Népszerűségében és sikerességében viszont egészen egyedülálló és példanélküli vállalkozás volt Magyarországon.

A példák sora bőven folytatható a Thyssen-Bornemissza gyűjtemény szervezésében Dunán hajózó Küba projekttől kezdve, az ugyancsak lakókocsiban utaztatott Josef Beys alkotásokkal dolgozó, társadalmi részvételen alapuló kiállításáig, vagy az épp most is mozgásban levő Báthory Expressz című lengyel-magyar kultúrkamionig, ami a lengyel-magyar barátság közhelyesre szaggatott fordulatát próbálja feltölteni személyes történetek és fotók segítségével valamiféle használható tartalommal. De nézzük, hol tart a MaDok-program lakókocsis kiállítási vállalkozása!

Múzeum? Két keréken?

Úgy tervezzük, hogy a vágy titokzatos tárgya, a kiállítás installációja, a lakókocsi május elején kerül a program tulajdonába: elsődleges funkciója szerint mint a kiállítás installációja, majd a projekt befejezésével mint sokat megélt kiállítási tárgy gyűjteményi tárggyá válik. A lakókocsi nyáron indul a Néprajzi Múzeum elől, budapesti és vidéki helyszínek érintésével, a projektben közreműködő intézmények, továbbá nyári fesztiválhelyszínek bejárásával. A MaDok-programban együttműködő intézmények muzeológusai ezekben a percekben is aktívan dolgoznak a kiállítási tárgyak és történetek párosításával. Első körben 25 múzeum 25 muzeológusát kértem meg, hogy válasszon saját múzeuma gyűjteményéből a témához kapcsolódóan egy-egy kortárs tárgyat és történetet. Ehhez leginkább technikai észrevételeket fűztem (akárcsak „az ifjú »új undok« dánok”): a tárgyak lehetőség szerint kisméretűek és könnyűek legyenek, ne igényeljenek túl sok gondoskodás, ne legyenek törékenyek, expedíciótűrő, strapabíró tulajdonságokkal rendelkezzenek. De ugyanilyen fontos, hogy izgalmas történet kapcsolódjon hozzájuk: akár az egykori használóktól, akár a feldolgozó muzeológustól is származik az. Előnyös tulajdonság a hétköznapiság és a banalitás, a kritika, a humor és a meghökkentés, de ugyanígy az első blikkre felismerhetetlenség, illetve a gazdag asszociációs háló megmozgatásának lehetősége is. Az elmúlt napokban érkező válaszokból érzékelhető, hogy a muzeológusok szeretik a feladatot, nem tartják megterhelő munkának, hogy egyetlen tárggyal dolgozzanak, mernek vicces, mernek drámai, vagy akár banális eseteket választani, és akár absztraktabb kérdéseket is feltenni. Az eddigi javaslatok mindegyike egyedi eset, amely tágabb összefüggésekbe rendezhetőek és továbbépíthetőek. Úgyhogy: tovább építjük!