(A szöveg a kiállítás megnyitóján hangzott el, április 30-án este a Laborban. inexhibition is a megnyitón járt, a szöveg élőben ott.)Állókép, mozgókép, írott szöveg és hang. Klasszikus kiállítási forma. Semmi trükk, semmi csavar. Vagy mégis? Mit látunk itt valójában? Nézzük az elemeket és a terepet: rágógumi, kézzel festett reklámtábla, töredezett és javított flaszter, elkerített terep és lekerekített kerítés, festett vagy fóliázott cégtábla, kitakart dekoráció, újragondolt betonelemek, és persze mindezek helye, „egykorvoltsága”, kitüremkedésekkel és belesimulásokkal – a természetbe és nem-természetbe egyaránt. Klassz elemek, klassz terep. Nekem tetszik. De hol járunk valójában? Milyen időben, és milyen térben? És mi az alkotások kulturális kontextusa?
(az archeológia)
A régészet történettudomány és társadalomtudomány egyben, egy olyan kutatási mód és eszköz, amely régmúlt korok leleteinek előásásával, tanulmányozásával, rögzítésével, őrzésével, múzeumi kontextusban pedig kiállításával és interpretálásával foglalkozik. A régészeti terep ideje a „régmúlt”, a más forrásokkal (képekkel és szövegekkel), továbbá emlékezettel nehezen vagy egyáltalán nem megragadható idő. Így a régészeti interpretáció legfontosabb eszköze a rekonstrukció, a helyreállítás, a toldás és a kiegészítés. Talán nem túl szemtelen, ha azt mondom: a társadalomtudományokban lezajló különböző módszertani fordulatok (turnök és Wendék) után egy magára valamicskét is adó kultúrakutató meglehetős gyanakvással figyeli a kulturális reprezentáció ezen „archaikus” formáit – legyen bármilyen szép egy aranylelet, vagy bármilyen koros az edénytöredék. Persze a régészetnek – mint bármilyen más tudománynak – rengeteg ága van: a vizsgálati módok, a vizsgált korok, és az igénybevett prezentációs eljárások alapján többféle módszertani iskolával is találkozhatunk – legalábbis nemzetközi terepen. De a diszciplína megújulásra való hajlandósága versenyben áll saját szakmámmal, az etnográfiával: van bennünk némi szuszogás, és persze előreszaladás, a jól bevált módszerekhez való ragaszkodás ugyanúgy, mint „géprombolás”: vágy a szembefordulásra, a radikális változásra. De szerencsére sok más megoldással is találkozhatunk. Akárcsak itt és most: képzőművészek, régész és filmrendező találkozása a flaszteren, az elhagyott, lerongyolódott homlokzatokon, a kerítések és padok tövében. Figyelemmel, türelemmel, kritikával és humorral.
A régészet maradványokkal dolgozik. A nagyvárosi régészet ugyancsak. Szétszabdalt terek és térelemek rögzítésével, a konzerválódás, a betoldás, a hiány, az egyedi és a jellegzetes rajzolatok, a kézi munka dokumentálásával és szöveges interpretálásával. A feltárás valójában nem más, mint az egymás mellett párhuzamosan futó idősíkok megmutatása, reflektorfénybe állítása, a rajzolatok egymás mellé illesztésével. Itt és most járunk az utcán, de olyan, mintha nem is jelenben lennénk, hanem beestünk volna egy időgépbe, ami nem repített minket túl messze, csak a közelmúltba. Amit látunk, nem más, mint az „ittfeledett” idő: ami sűrű rétegeket von a jelenre – még akkor is, ha nem vesszük észre elsőre. És az egészet átitatja a hiány. (a bricolage)
A hétköznapi technika, amit az alkotók rögzítenek, gyűjtenek és prezentálnak egyfajta avantgarde alkotási mód: a bricolage, avagy a barkácsolás. A fogalmat – a képzőművészeti kontextusból – Claude Lévi-Strauss, a 2009-ben 100 évesen elhunyt francia etnológus emelte át a kritikai kultúrakutatás fogalomtárába. Értelmezése szerint a bricolage a törzsi társadalmakban megnyilvánuló „vad gondolkodás” technikája, amely a tárgyak és az eszközök szabad felhasználásán és átértelmezésén alapuló kulturális kreativitás. Lévi-Strauss fogalomhasználata szorosan kapcsolódik az avantgarde esztétika töredék, montázs és kollázs fogalmaihoz is. Ugyanezt a fogalmat fordította át egy elemzésében Havasréti József irodalomkritikus és kommunikációkutató a szubkulturális nyilvánosság és a szamizdat-kultúra alkotásaira és technikáira, amelyek (idézem) „a„szocialista gazdasági-kulturális környezetet jellemző hiány kompenzálására, kiküszöbölésére irányultak” (Havasréti József: Alternatív regiszterek. Budapest, Osiris, 2006:24). A szamizdat alkotások és kiadványok esetében „fontos szerepet játszik az erőforrás-hiányos környezetben kibontakozó kulturális aktivitások, cselekvések” – amelyek lenyomatait, archeológiai rétegeit érzékelhetően nemcsak intellektuális kiadványokban, művészeti munkákban, hanem az utcán is megtalálhatjuk. Tehát a korszak hétköznapjait is bearanyozta. És aranyozza ma is.
De a barkácsolás, elegánsabb megfogalmazásban a bricolage veszélyes fogalom is: hiszen úgy ír le, mintha szembehelyezné tárgyát a professzionalitással, a vizsgált jelenséget az amatörizmus és a dilettantizmus mezejére űzi. Éppen ezért közelítettem a kulturális antropológia barkácsolás-fogalma felől: hiszen e tudomány elkötelezett híve a kulturális relativizmus eszméjének. Reflektál a hiányra – a törzsi kultúrák és a modernt ipari társadalmak esetében egyaránt –, de azokat nem értékítélettel, hanem a megértést segítő elemző fogalommal „írja le”. A Gruppo Tökmag (Tábori András és Budha Tamás képzőművészek), továbbá Rácz Miklós régész és Kárpáti György Mór filmrendező munkája is elkötelezte magát a régészet (kiásás, feltárás, dokumentálás), az etnográfia (avagy a leírás), továbbá a mozgóképes dokumentálás, interpretálás mellett. A film tárgyilagos képi és nyelvi közege megóvja az alkotókat és a nézőket attól, hogy a barkácsolásnak pusztán a dilettantizmusát érzékeljék: még akkor is, amikor a leletek valóban megmosolyogtatóak, és valóban roppant amatőrök. Mindezzel egy olyan tárgyi és képi világot tárnak a szemünk elé, amelyet alig takar fedőréteg, mégis sokunk számára láthatatlan. Feltárásuk eredménye, a most látható kiállítás, a „második kiadás” ugyancsak egy bricolage: a szemünk előtt lebegő, láthatatlan-látható, „ittfelejtett” hétköznapi underground maga.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése