JÖN! JÖN! JÖN! Tabbert Lola csodálatos kalandjai

1908-ban született Alfred Tabbert, a „karaván-pionír” néven elhíresült autószerelő, a Tabbert manufaktúra alapítója, aki eleinte karosszériaépítéssel, majd 1937-től lakókocsi tervezéssel és építéssel is foglalkozott. Tabbert 1961-ben nyitotta meg első lakókocsi szalonját Essenben, 1967-re már 25.000 lakókocsit készített. 1978-as halálát követően a Tabbert cég továbbra is innovatív fejlesztéseiről és csúcsminőségéről maradt híres.

Az itt látható Tabbert lakókocsi 1982-ben került első tulajdonosaihoz Christa Cuypershez és Heinrich Schillinghez Németországban. A nyolcvanas években roppant modernek számított: beépített fürdőszobával, tűzhellyel, hűtőszekrénnyel, kályhával, négy fő számára fekhellyel. A német forgalmi engedély és a külsérelmi nyomok alapján egy campingben vagy egy üdülőtelken töltötte élete nagy részét. 2010-ben került Magyarországra, majd idén tavasszal a Néprajzi Múzeum demonstrációs tárgygyűjteményébe – annak első számú tárgyaként.

Az eredeti berendezés ma már nem látható, helyette egy múzeumi/kiállítási installáció épült, amiben a mozgás és a kultúra hétköznapi nézete kerül a középpontba, muzeológusok és tárgyhasználók szoros együttműködésében. A lakókocsi egybekapcsolja a témát (mozgás, mobilitás) és az installációs formát (guruló, alternatív kiállítótér), majd mobil múzeumként házhoz szállítja a mindennapi kultúra egy vékony szeletét. A kiállítás a Néprajzi Múzeum és a MaDok-programban együttműködő közgyűjtemények és kutatóhelyek közös megjelenésére teremt alkalmat, összeköti a közelebbi és távolabbi helyszíneket egymással.

Ami viszont komoly: a Néprajzi Múzeum egy új tárggyal gyarapodott, ami nem mint műtárgy, hanem mint demonstrációs eszköz, kiállítótérré változtatva indul útnak. Vállalja a kalandot, az expedíciót, közben képeket, történeteket és tapasztalatot gyűjt az őt közvetlenül körülvevő világról, majd ezeket hazaszállítja a múzeumba – akárcsak egy klasszikus expedícióról hazatérő kutató. Lássuk hát Tabbert Lola csodálatos kalandjait!

A szöveg a Néprajzi Múzeum MaDok-program által koordinált alternatív utazó kiállításhoz készült, amelynek témája a mozgás és a kultúra, installációs formája pedig egy 10 négyzetméteres kiállítási célra átalakított lakókocsi. JUPPIII!

A kampány és a kiállítás blogja és programja ITT olvasható! 

Mobilmozi, mobilszobor, mobilmúzeum – nemzetközi utakon

A Néprajzi Múzeum által koordinált MaDok-program 2011 nyarától egy közgyűjteményi együttműködésen alapuló alternatív kiállítási és dokumentációs projektet indít útnak Ez nem egy múzeum? munkacímen (a címhez Tihanyi Dominika: Menü Köztérhasználatra 2010-es projektje adott ötletet). A megvalósítás műfaja egy olyan alternatív kiállítás, amit egy érvényes műszakival rendelkező, szállítható lakókocsiban rendezünk be. A terv módszertani kiindulópontjáról (Illúzió helyett szemtől szemben) és a konkrét megvalósítás áttekintő tervezetéről (Vegyük kézbe a kamerát, és fussunk vele) már jelentek meg részletek a tranzit.blog.hu – kritika és vizualitás kortárs művészeti oldalon. Az alábbiakban olyan ihletadó magyar és nemzetközi példát mutatok, melyekben vizuális műfajok mozognak és utaznak.

Mozi és múzeum két, három és több keréken

A kezdeményezés módszertani kiindulópontja – ahogy a fent idézett szövegekben olvasható – a dán Dogma-koncepcióból is merített ihletet, ezért a mozgó példák sorát is egy filmes projekttel kezdem. 2010-ben indult újra útnak Angliában egy veteránbusz, Vintage Mobile Cinema címen. A buszba épített mobilmozit eredetileg 1967-1974 között működtette a brit ipari minisztérium, egy ismeretterjesztési projekt keretében. Az akkori flotta hét buszból állt, amiből mára egy maradt és üzemel újra Észak-Devonban. De mire jó egy 22 székes mobilmozi a multiplexek korában? Az üzemeltető a brit filmtanács digitális archívumának támogatásával állította össze a programot: Észak-Devon múltját bemutató filmrégiségekkel, továbbá meghirdettek egy lehetőséget független filmesek számára munkáik vetítésére. A busz olyan településekre megy el, ahol a lakók nincsenek agyonkényeztetve mozi-élménnyel. A Vintage Mobile Cinema tehát egy eredeti funkcióban működő, de tartalmilag megújított vállalkozás, amiben egy vizuális műfaj (a film), egy kulturális intézmény (a mozi) és a kultúra egy szeletének társadalmasítása (tartalommozgatás és házhoz szállítás) együtt vannak jelen.

Egészen más mentalitású és műfajú vállalkozás Kevin Cyr bostoni művész Camper Bike (2008) című projektje, amely egy hétköznapi tárgyakból, képekből és egy műalkotás mozgatásából illesztett mű, a felgyorsult életvitel, a mobilitás, a költözés és a lakhely szabad változtatásának gondolatával, annak kritikus és ironikus olvasatával. A mű központi eleme egy szobor: egy saját tervezésű, triciklire szerelt „csigaház”, emberi erővel mozgatott egyszemélyes mini-lakókocsi, amiben nemcsak a művész elhagyott tájakhoz és járművekhez való vonzódása mutatkozik meg (ami korábbi munkáiból is kiolvasható), hanem egy nagy adag társadalomkritika is – vegyük észre például Mao képét a konyhaasztal fölött.

De közelítsünk a múzeumi/kiállítási funkciók felé, és nézzük mindezt történeti perspektívából! Ulla Arnell svéd etnológus (a Riksutställningar. Swedish Traveling Exhibitions projekt munkatársa) egy 2007-es tanulmányában tekintette át a svédországi utazó kiállítások történetét, tartalmi és formai változatait, társadalmi státuszát (Ulla Arnell Riksutställningar: Swedish Traveling Exhibitions. In: Griselda Pollock – Joyce Zemans ed. Museums after Moderism. Strategies and Engagement. Oxford, Blackwell, 2007). Hatvanas évekbeli svéd felmérések szerint a múzeumlátogatók elsősorban képzett fiatalok, akik nagyvárosokban laknak, és amúgy is kultúrafogyasztók. Az oktatás demokratizálódásával együtt, geográfiai és társadalmi tényezők figyelembevételével, a centrum és a periféria közötti szakadék átlépéséhez több nemzeti intézmény együttműködésében dolgozták ki az utaztatható vándorkiállítások nemzeti rendszerét, múzeumok, könyvtárak és iskolák példás együttműködésével – exhibiting outdoors fedőnéven. A legkülönfélébb vállalkozások egyik legsikeresebbike a „kiállítási vonat” volt, amely 1987-2000 között működött, 15-20 intézmény együttműködésében, összesen 6 nagy kiállítás rendezésével, 350 megállóhely érintésével. Vagy egy másik példa: etnológusok kezdeményezésére, a svéd Samdok keretében indult útnak az a kamion-kiállítás, ami talán legközelebb van ahhoz a gondolkodásmódhoz, amit én is szeretnék a lakókocsiba beszuszakolni. A Difficult Matters (Nehéz dolgok) című kiállítás 1999-2000 között utazott Svédországban, 54 múzeum 54 kurátorának közreműködésével jött létre, akik egy-egy gyűjteményi tárggyal és történettel képviselték intézményüket a projektben: tárgyak, történetek, kételyek, félelmek jelentek meg a kiállításban, amelyet szemináriumok és kiadványok kereteztek (a kiállításról magyarul is olvasható egy elemzés Barbara Kirschenblatt-Gimblett-től a MaDok-füzetek 3. kötetében). A kiállítás elméleti szempontból is releváns kérdéseket fogalmaz meg, de ehhez személyes hangot és reflexív munkamódszert választ, kicsi, mégis élesen „fogalmazott” tárgyak segítségével. Az egyes tárgyak látszólag statikusak és lassúak (a tárgy mint lassú esemény), de a részletekre irányuló figyelem mégis mély érzelmi rezonanciát váltott ki a nézőkből. A közvetlen és egyszerű módon bemutatott tárgyak, a múzeumi és a laboratóriumi jelleg ötvözése olyan kísérleti vállalkozássá tette a kiállítást, ami már nemcsak a periféria kulturális „kiszolgálásáról” szólt, hanem a kiállítási műfaj alapokig bontásáról, az egyszerűség és a módszeresség egybegyúrásáról. (Azokról az összetevőkről, amelyek számomra a filmes Dogma-koncepcióban is roppant vonzóak.)

A magyarországi példák közül mindenképpen szeretném kiemelni a Petőfi Irodalmi Múzeum Nyugat 100 busz utazó kiállítási projektjét (2008), amelyről most azért írok részletesebben, mert műfajában inkább a virtuális kiállítások és a mozgó könyvtár irányába vezet. Népszerűségében és sikerességében viszont egészen egyedülálló és példanélküli vállalkozás volt Magyarországon.

A példák sora bőven folytatható a Thyssen-Bornemissza gyűjtemény szervezésében Dunán hajózó Küba projekttől kezdve, az ugyancsak lakókocsiban utaztatott Josef Beys alkotásokkal dolgozó, társadalmi részvételen alapuló kiállításáig, vagy az épp most is mozgásban levő Báthory Expressz című lengyel-magyar kultúrkamionig, ami a lengyel-magyar barátság közhelyesre szaggatott fordulatát próbálja feltölteni személyes történetek és fotók segítségével valamiféle használható tartalommal. De nézzük, hol tart a MaDok-program lakókocsis kiállítási vállalkozása!

Múzeum? Két keréken?

Úgy tervezzük, hogy a vágy titokzatos tárgya, a kiállítás installációja, a lakókocsi május elején kerül a program tulajdonába: elsődleges funkciója szerint mint a kiállítás installációja, majd a projekt befejezésével mint sokat megélt kiállítási tárgy gyűjteményi tárggyá válik. A lakókocsi nyáron indul a Néprajzi Múzeum elől, budapesti és vidéki helyszínek érintésével, a projektben közreműködő intézmények, továbbá nyári fesztiválhelyszínek bejárásával. A MaDok-programban együttműködő intézmények muzeológusai ezekben a percekben is aktívan dolgoznak a kiállítási tárgyak és történetek párosításával. Első körben 25 múzeum 25 muzeológusát kértem meg, hogy válasszon saját múzeuma gyűjteményéből a témához kapcsolódóan egy-egy kortárs tárgyat és történetet. Ehhez leginkább technikai észrevételeket fűztem (akárcsak „az ifjú »új undok« dánok”): a tárgyak lehetőség szerint kisméretűek és könnyűek legyenek, ne igényeljenek túl sok gondoskodás, ne legyenek törékenyek, expedíciótűrő, strapabíró tulajdonságokkal rendelkezzenek. De ugyanilyen fontos, hogy izgalmas történet kapcsolódjon hozzájuk: akár az egykori használóktól, akár a feldolgozó muzeológustól is származik az. Előnyös tulajdonság a hétköznapiság és a banalitás, a kritika, a humor és a meghökkentés, de ugyanígy az első blikkre felismerhetetlenség, illetve a gazdag asszociációs háló megmozgatásának lehetősége is. Az elmúlt napokban érkező válaszokból érzékelhető, hogy a muzeológusok szeretik a feladatot, nem tartják megterhelő munkának, hogy egyetlen tárggyal dolgozzanak, mernek vicces, mernek drámai, vagy akár banális eseteket választani, és akár absztraktabb kérdéseket is feltenni. Az eddigi javaslatok mindegyike egyedi eset, amely tágabb összefüggésekbe rendezhetőek és továbbépíthetőek. Úgyhogy: tovább építjük!

EtnoMobil. Mozgásban a kortárs kultúra – bevezető

A MaDok-füzetek hetedik kötetében az olvasók és a látogatók szerzővé válnak. Ez nem az első példa a sorozat történetében. Először 2006-ban a Plasztik művek. Alternatív műanyagtörténet a celluloid könyvtáblától a felfújható fotelig című kötetben (MaDok-füzetek 4.) kaptak főszerepet az ismerős és ismeretlen látogatók és a barátok, személyes történeteik megfogalmazásával. Egy-egy hétköznapi műanyag tárgy jelent meg a kötet lapjain személyes elbeszélő szövegek kíséretében. Az EtnoMobil kampány merített is az előzményekből, de tovább is lépett az első próbálkozás lehetőségein.

Az EtnoMobil. Mozgásban a kortárs kultúra című kortárs múzeumi kezdeményezés 2009 októberében zajlott. A témaválasztás a mozgás és a mobilitás hétköznapi helyzeteinek dokumentálását célozta, módszertanilag pedig kísérlet volt arra, hogy a gyűjteményi munka és az archiválás miként tágítható a személyesség és az öndokumentáción alapuló vallomásos szövegek irányába. A kampány felhívásai az itt és most zajló, közlekedéshez és mobilitáshoz kapcsolódó élmények és tapasztalatok írásos és képi rögzítésére biztatták az érdeklődőket. A konkrét tartalmi kérdéseken túl – miszerint: hogy használjuk a rendelkezésünkre álló teret és időt, hogy szeljük át naponta akár többször is a helyet, amelyben élünk? – általánosabb módszertani felvetések is lényegessé váltak. Hiszen múzeumi környezetben a tárgyak és a tárgyakhoz tartozó személyes történetek az archiválás és a reprezentáció fontos részei. A szövegek mennyisége és minősége pedig mindig attól függ, hogy sikerül-e ösztönözni a kutatás során a tárgyhasználókat arra, hogy kedvet és elszántságot érezzenek saját tárgyaik különféle szöveges műfajokba ágyazására. A kutatás során természetesen a muzeológus is létrehoz „kísérő” szövegeket, de a szubjektív történetek egészen új eszközt jelenthetnek a múzeumi interpretációban.

A történetek megfogalmazásában a kortárs etnográfia számára különösen fontos, hogy egy tárggyal vagy jelenséggel kapcsolatban a „hogy volt?” mellett a „hogy van most?” kezdetű kérdések is felmerüljenek, amikor a tárgyak archiválása és gyűjteményi feldolgozása összekapcsolódik a használók részletes öndokumentációjával, és a szubjektív nyelvhasználat lényegesen árnyalja a múzeumi/kiállítási interpretáció lehetőségeit. Nemcsak azért, mert a kortárs reflexiók és a szubjektivitás új szövegszerű műfajokat hoznak létre a múzeumi és kiállítási térben, hanem azért is, mert ezek a műfajok a múzeum világán túl is népszerűek – irodalmi és hétköznapi kontextusban egyaránt. A múzeum pusztán annyiban tér el ettől, hogy a történetek nem(csak) önmagukban állnak, hanem tárgyakhoz vagy dokumentumokhoz kapcsolódnak, olyan forrásokhoz, melyek a gyűjteményekbe, ezáltal a múzeumi tudáskészletbe kerülnek.

Az EtnoMobil kampány módszertani megközelítése tehát hangsúlyozta a saját hétköznapi létre és mindennapi tárgyakra, valamint az egyedi gondolkodásmódra adott reflexió szerepét. A kötetbe szerkesztés és az interpretáció pedig a lehető legkisebb mértékben gyakorolt „hatalmat” az autoriter olvasatok fölött. A szerzők által megvalósított szubjektív és élményszerű beszédmód roppant sűrű és részletgazdag szövegkorpuszt hozott létre – amely forrásértékén túl olvasmányként is megállja a helyét. A történetek megértése nem igényel különösebb erőfeszítést, csupán hátradőlést, figyelmes lemerülést, kíváncsi tekintetet – kinek-kinek érdeklődése és vérmérséklete szerint. A kötet viszont muzeológiai szempontból is tanulságos forráskiadvány: olyan szöveges és képi dokumentációk gyűjteménye, amelyek időben közel jöttek létre, egy látszólag egyszerű, mégis összetett helyzetre reagálnak egy előre meghatározott téma (a városi közlekedés és mobilitás) és időszak keretein belül. Gondoljunk bele, milyen kincset jelentene ma egy tíz, húsz vagy harminc évvel ezelőttről származó forrásanyag, amelyben az emberek leírják, hogy merre jártak aznap, mit viseltek, mi segítette vagy akadályozta a városi közlekedésüket, szokásokat, részleteket mesélnének egy ma már nem látható, elmúlt világból. De megkockáztatom: egy ilyen forrásanyag nemcsak az idő múlásával értékelődik fel, az épp aktuális, szinkrón világban is legalább ilyen izgalmas és érdekfeszítő lehet.

Ma Magyarországon a kortárs kultúra csak lassan bontakozik ki a megmentés allegóriájára épülő, a múltat előtérbe állító muzeológiai módszerek és gyakorlatok fogságából, de az új típusú gazdaság, az élménykultúra, a szabadidő és a fogyasztás fokozatosan beépül a múzeumi tudományos munkába. Ez a megközelítés új témákat, új tárgyakat, új kérdéseket és válaszokat, továbbá karakteresen különböző szín- és formavilágot integrál a múzeumi térbe, átrendezve, felszabadítva a régi beidegződéseket. A múzeumi feldolgozásban a tárgyhasználók leírásai pedig nemcsak egyedi karakterrel ruházzák fel a gyűjteményi tárgyakat, hanem megszabadítják őket a múzeumi tekintélytől, közelebb hozzák, láthatóvá teszik esendőségüket vagy akár efemer létüket is.

A szöveg az EtnoMobil. Mozgásban a kortárs kultúra című kötet bevezetője. Budapest, Néprajzi Múzeum, MaDok-füzetek 7.; szerk: Frazon Zsófia; kapható: a Néprajzi Múzeum boltjában, a muzbo-ban.