A halak gerincének mintázatát – bármilyen abszurd – leginkább a tányérunkról ismerjük: amikor halkéssel és villával akkurátusan lefejtjük a halhúst a csontról (vagy ismertebb nevén a szálkáról), a húst megesszük, és marad a tányéron a szerkezet. A gerinc és a bordák. De ha a maradékot nemcsak tetemként, vagy csontvázként nézzük, akkor útnak indíthatjuk a divattörténeti kalandozást – a minták és a formák birodalmába, a szalonok világától a modern fogyasztás, a gyáripar, a sorozatgyártás és a szabadidő felé.
Míg a halcsont az anatómia fogalma, a halszálka a gasztronómiából ismert elnevezés. Ez utóbbi nyilvánvalóan utal arra, hogy a hal csontozata lényegesen különbözik vastagság és törékenység tekintetében más állatok csontozatától. Feltehetően ezt a tulajdonságot ismerték fel a divattörténet specialistái is, és helyezték át a csontokat a tányérról a vázlatfüzetbe, a ruhaszalonokba és az otthoni ruhásszekrényekbe. De miként vált ihletadó formai megoldássá a szimmetrikus ritmikusság, a párhuzamosokból és átlókból álló ipszilon-szerkezet? Hogy fordították át a takácsok, a szövőmesterek, a férfi és női szabók a halszálkát és a halcsontot az öltözködés és a divat formavilágára, a halszálkás szövetmintára? Vagy miként vált divatossá a kényelmetlen, alakformáló öltözeti darab, a derékfűző, amiben a drótok és párnák mellett a halcsontnak is új szerepkör jutott? Nézzük, hogy lépett át a halszálka és a halcsont az anatómiából és a gasztronómiából a szabászati könyvekbe, a szalonokba, az utcára és a kifutóra!
A ’halszálkás’ kifejezést nemcsak a mintára, hanem az ipari és modern társadalom férfiöltözetének egy kiemelkedő ruhadarabjára, a halszálkás öltönyre is használjuk. Az öltöny a 19. században vált szolid polgári öltözetté – a protestantizmus, a felvilágosodás, az ipari modernizáció, a francia forradalom hatásának is köszönhetően. Megszületett a klasszikus angol és a modern francia dandy. És a korszak polgári és úri divatát is ez a két minta, az angol és a francia uralta. A férfiszerepek változásával összhangban változott a férfidivat, amelyben az egyszerű öltönyöké lett a főszerep. Az öltöny lényege a jó szabás és a kiváló alapanyag, amiben a hatékonyan fejlődő angol textiliparnak, illetve a gyarmatokról származó új alapanyagoknak egyaránt szerepe volt. És kellettek még jó tervezők, szabászok, és változásra nyitott urak, aki jól szabott öltönyeikben maguk is a korszak szabásmintájává váltak. A szabadság, az individualizmus, a pénzkeresés, a sportos szabadidő eltöltés ás az életérzés közvetítéséhez pedig megfelelő öltözetre volt szükség: csíkos, kockás, halszálkás, tweed zakóra és nadrágra, melyek a 20. század harmincas éveitől már nemcsak a sportoláshoz, hanem nappali öltözetként is szalonképessé váltak. A halszálka-minta tehát kellemes asszociációkat idéz: a szabadságot, a lazaságot, a kényelmet, az egyszerű eleganciát.
Nem úgy, mint a női halszálkák: vagyis a halcsontos fűzők, melyek divatos és felkapott voltuk ellenére sokkal inkább a kínzó alakformálás európai szimbólumai. A 19. század végi, 20. század eleji modern női divattörténet pedig nem más, mint e kényelmetlen abszurditástól való megszabadulás rövid története. A halcsontnak főszerep jutott a női karcsúságot és a tökéletes S tartást hosszú évtizedekig megteremtő alsóruházat, a fűző merevítő rendszerében mint viszonylag rugalmas tartóelem. A divattervezők élen jártak a rétegekből és ívekből épített illúziótermelésben: karcsúsítanak, ahol ez szükséges, vagy sűrűsödési pontokat hoznak létre ott, ahol ez a divat. A feladat tehát nemcsak az anyag, hanem a test szabászata is volt. Sonkaujj, krinolin, „fardagály” (turnűr). Egyik fogalom szebb, mint másik! És ezekhez nem kevés tartószerkezetre volt szükség: párnás tömésre, fémvázra, halcsontos tartószerkezetre. Így állították össze az épp ideálisnak tekintett női profilt: elvékonyított testrészekből, vagy épp mesterségesen létrehozott halmokból. De a történet egy kicsit korábban indul.
Az érett reneszánszban terjednek el a női derékfűzők általánosan. A cél akkor nem a karcsúság megteremtés, hanem a mell leszorítása volt. Csak később használták a nők a fűzőt a mellek domborítására és a derék összeszorítására. Az alsóruhaként viselt fűzők textil alapanyagból készültek, amelybe merevítőket varrtak: fémből, drótból és halcsontból, a fazontól és az aktuális divattól függően. Egészen a 20. század elejéig kellett várni, míg kezdtek győzedelmeskedni a fűző nélküli női ruhák: ekkor indult hódító útjára a melltartó és a selyemkombiné. A nők életében is megváltozott a mozgáshoz és a szabadsághoz való viszony: divat lesz a tánc, a sport, a szabadban űzhető sportok, mint a lovaglás, a biciklizés. És ez lehúzta a rolót a merevítések, a halcsontok és fémdrótok számára.
Már az art deco egyik leghíresebb tervezője, Paul Poiret is igyekezett lépéseket tenni a női öltözet fűzőmentesítésére, például egy magas derekú, hajlékony halcsontos öv kialakításával. De a nagy áttörést Coco Chanel újításai hozták meg a úrinők és a polgárasszonyok számra a teljes fűzőmentes élethez. Merészen és bátran hirdette a kisportol, napsütötte természetes testalakot, ehhez tervezett ruhákat, bevezette a lapos sarkú cipőt, a bubifrizurát, eltüntette a fölösleges sallangokat, a kényelmetlen és egészségtelen részleteket. És beemelte a férfiöltönyt a női divatba: halszálkástól, vasalt élestől, felhajtóstól.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése