Az október 23-i forradalmi délelőttön a nyitott ablakon keresztül harmonika hangja szűrődött be. Első pillanatban nehéz volt eldönteni, honnan jön, mégis ösztönösen kimondtam: ez élő zene, az utcáról jön – bármilyen abszurdan is hangzott. Lógtam derékig az ablakban, hallgatóztam, próbáltam felismerni az élő zene semmivel össze nem téveszthető hullámzásait, nekilendüléseit és elakadásait. De nagyon könnyű és biztos kezű volt ez a harmonikás.
És igen, jött az utcán. Furcsa kedélyes ember, kockás nadrágban, fényesre pucolt fekete bőrcipőben, kék dzsekiben és sültős micisapkában. Volt benne valami franciás, de magyar kiadásban. Lófrált az úton, nézegetett fel az ablakokra, de nem állt meg, csak andalgott tovább. Amikor észrevett, intett, hogy menjek le, de nem mentem táncba. Talán már bánom.
A derű a legjobb szó arra, amit éreztem.
És igen, jött az utcán. Furcsa kedélyes ember, kockás nadrágban, fényesre pucolt fekete bőrcipőben, kék dzsekiben és sültős micisapkában. Volt benne valami franciás, de magyar kiadásban. Lófrált az úton, nézegetett fel az ablakokra, de nem állt meg, csak andalgott tovább. Amikor észrevett, intett, hogy menjek le, de nem mentem táncba. Talán már bánom.A derű a legjobb szó arra, amit éreztem. Megkerülte a házat, majd leballagott az úton, a furcsa üressége ellenére egyszeriben derűssé változott. Csak ballagott, egyetlen jármű elől sem kellett kitérnie, a zene se döccent, csak hullámzott tovább.
1 megjegyzés:
gyakran jatszik a lagymanyosi egyetemi epuleteknel, ahol megy mindenki a 4es6ostol az epuletek fele
Megjegyzés küldése