múzeumi vegye-vigye

A Néprajzi Múzeum web kezdőlapján egy felhívás olvasható: a múzeum felkínálja megvételre a nemrég bezárt nemzetközi hangszerkiállítás installációs elemeit: színesre festett 120 literes acéllemezhordókat és fémrácsokat. Egy hordó 5000 Ft (+ áfa), a „fémrács ára megállapodás szerint” – olvasható a felhívásban. Becsukom a szemem és elképzelem, amint kipattan a fejekből a gondolat: adjuk el! Mik lehettek a motivációk? Egy szimpla praktikus hétköznapi helyzet? – vagyis a helyszűke; felelősségteljes ökológiai világlátás? – az újrahasznosítás előmozdítása; vagy pusztán üzleti szemlélet? – egy kis plusz bevétel termelése. Talán mindhárom. Talán egyik sem. Talán mindegy is.

Aki látta a kiállítást, esetleg gondolkodik a múzeumi bemutatás különféle formáiról és lehetőségeiről – én a két halmaz metszetében helyezkedem el – az könnyedén felülemelkedik az olyan, vendégkönyvbejegyzésnek illő észrevételeken, mint: a tárgyak bemutatását elegánsabban is meg lehetett volna oldani, minthogy rács mögé zárják őket. Hm. Lehet. Nem is tudom. Azt hiszem, nekem ez esetben egyáltalán nem volt bajom az eleganciával, bevallom: még tetszett is. Minden téma más-más színben, a falakon kottapapírszerűen végigfutó csíkozás, és végül a felülről megvilágított, pontszerűen elhelyezett kerek (hangjegy?) vitrinek, hordóból és drótból.

Miért is jó mindez? Mert a látványtervező elgondolkodott azon, mit állít ki. Nem krumplit – zsákban – nem ruhát – fogason – és nem is képet – keretben – hanem hangszereket – ehhez pedig leginkább vitrinre van szükség. A Síppal, dobbal, didzseriduval kiállítás kurátora a hangszerek megszólalási módja szerint sorakoztatta fel a műtárgyakat, teremről, teremre. Ezt volt a rendezés elve. (Arról persze nyithatunk külön bejegyzésben vitát, hogy ez mennyire eredeti megoldás – a 21. században tipológiai rendszert reflexió nélkül kiállítani – jelentős igény esetén, szívesen.) A látványtervező pedig azt a feladatot kapta, hogy a rendező koncepcióját fordítsa térre. S lőn. Vitrinnel, tokkal, vonóval.

A vitrin – általában – segíti a tárgyak megfelelő magasságban való elhelyezését – eszerint emelvény – másfelől határt húz a néző és a tárgy közé – eszerint búra. Tehát el- és biztonságba helyez. Legyen ez a kiindulópont! Amikor kimondom a szót – v i t r i n – akkor a fejemben képet is kapcsolok hozzá: fa vagy fém szerkezet, benne üveg, az egész pedig szekrény- vagy asztalszerű. Belelátok, de a tartalmát nem tudom megérinteni. Gyerekkoromban álltam így nagymamám vitrines szekrénye előtt, a nippek után sóvárogva. Csak kuksoltam ott, és nem tudtam kiszedni a kis figurákat, hogy játsszak velük. Mert nem volt szabad. A múzeumokban is van erre törekvés. Hogy ne legyen szabad. A kulturális örökséget nem lehet csak úgy tapogatni, mert akkor nem áll el sokáig. De asszociálhatok tovább: dunsztosüveg, üvegház (Louvre üvegpiramisa?), inkubátor, pápamobil, kirakat. Főszerepben az üveg.

De mi történik akkor, ha egy tervező azt gondolja magában: az üveg nem jó a hangszerhez (üveghang?) – majd ráhangolódik a problémára. És talál alternatívákat. A hordót és a rácsot. A hordó az emelvény, a rács a búra. A hordó a dob, a drót a húr – ha már a hangadás! És ebből lett a vitrin. Az az illúzióm, hogy szinte hozzáférhetnék a műtárgyakhoz. Nincs a szent máz. Mert ismerem a kellékeket: csupa hétköznapi tárgy. Hordó és drót. És egy olyan vitrin, ami egyben hangszer is. Megszólaltatható. Szerintem nagyon jó ötlet. Talán lehetett volna vékonyabb a rács? Talán. Engem nem zavar. Amit akarok, azt látom. Kukucskálni pedig jó. A kétkedőktől kérdem: próbálták már megnézni a Mona Lisát? Látszik? Hát ilyet! Pedig üveg mögött van.

Megszólaltatható múzeumi vitrinek. Variációk lemezhordóra és acélrácsra. Zene füleimnek.

De most már csak múzeumi vegye-vigye – áfával vagy megállapodás szerint. Annyira drukkolok, hogy ne az olajmaffia kezébe kerüljön!

(Képek forrása: Néprajzi Múzeum web)