közös ajándékunk

Nemzeti folklórkincsen növekedett nemzedékünk számára jól ismert a dal: kerek a káposzta / csipkés a levele / akinek nincs párja / jöjjön velem táncba / pörgetem páromat / mint takács az orsót / hajnalig járjuk el / majd a legutolsót. Ha megengedhetem magamnak az egyszerű kritikát: rémes. Dallammal együtt különösen. Rémlik, hogy egy Kodály-feldolgozás is csipkézte generációm ingergazdag életét. Ha akkoriban rákérdeztek volna, vajon miről is szól e pompás dalmű, vakarhattam volna a fejem napestig. Gyerekként nem voltam túl erős növényszimbolikában, és ma is eltartott egy darabig, mire elfogadható választ találtam a kérdésre: mi köze a káposztának a tánchoz, meg az orsóhoz? Ha etnográfiai műveltségem nem csal – bár nem ez lenne az első – akkor ez itt biza’ a fonó, ahol nemcsak a szövésnek, fonásnak, hanem más kalákában végezhető munkának (például a káposztaszeletelésnek, tél, tartósítás, savanyítás, stb.) és persze a táncnak meg a szerelemnek is helye volt. Szerintem a gazdag szimbólumrendszer feltárása elmaradhatatlanul szükséges e rajzocskák megértéséhez.
A képeket hétfőn délelőtt lőttem, de már vasárnap, nőnapon kint voltak a négyeshatos vonalán – a Blahától a Jászaiig biztosan. Fénymásolt lapok, melyet ügyes kezek és fürge ujjak színeztek egyesével. A dal persze szövegváltozatban szerepel, de hát ettől folklór a folklór: él a nép ajkán.

A szerző(k) szerint egy autentikus 21. századi falvédőt láthatunk. A képen kredenc, falikút, fogas, spórhely (csak zárójelben: ezt a szót nem húzza alá a magyar helyesírás ellenőrző. vajon mit érthet rajta?), és két vicces nőalak, az egyik kezében fakanál. Nővérek? (© not three sisters) Hm? Ők fognak egymás ölébe ülni?
Látható a törekvés a falvédő érzésre. Az alkotás engem mégis inkább egy anyák napjára készített gyermekrajzra emlékeztet (anya főz, apa mosolyog), amit a büszke szülők a hűtőszekrény ajtajára mágneseznek. A rajz a hónapok során ugyan kicsit elmaszatosodik, meg felpöndörödik a széle, de karácsonyig biztos marad. Ez is elég populáris.
A képen látható családmodell viszont roppant modern. Ha nem két nővért láthatunk libbenni a konyhán, akkor egy leszbikus párt. Miután szerelmi szövegről van szó, ez elég vállalható olvasat, nekem tetszik is. Ja, és afro-ázsiai-roma változatokban is készült néhány lap. A szerzők láthatóan nemcsak a szexuális, hanem az etnikus másság megfogalmazására is törekedtek. Ez egy ilyen nőnap: Nőnap 2009. Ha már muszáj, legalább legyen benne valami előremutató.

Készült a nemzeti hagyományok tiszteletben tartásával is egy példány.
De hogy kerültek a képek a zárható reklámdobozok belső felületére? Egyszerű a kulcs, könnyű másolni? Lefizették a plakátozót? Esetleg a plakátozó maga? (Nekem ez a változat is nagyon bejönne.) Egyszerűen majd szétvet a kíváncsiság. Éjjel végighekkelték a körutat? Tutira nem egyszál gerilla, ehhez kell egy társ. Még a pasik is csak néznek!

zöld-sárga, zöld-sárga

(Areknek köszönettel)

Hétfőn zárva (nehogy tévedésből odamenjek), kedden háromkor el kell mondanom (előtte kinyomtatni), szerdán reggel meg kell vennem (előtte ATM), csütörtökön este játsszák (jegyet szerezni), pénteken délután végre lesz rá időm (levágatom, befestem), szombaton meghívom vacsorára (vásárlás). Vasárnapra nem írok fel semmit (kialszom magam). Valahogy így használok egy heti bontású naptárt. A műfaj végtelen lehetőséget kínál. Mindenki választhat a megbeszélések, határidők, kiállításmegnyitók, színházi előadások, randevúk és utazások számához megfelelő méretűt, a szeme vagy a haja színéhez illőt, beosztásához külcsínben passzolót, a napi túlélőkészlet mellé a táskába beszuszakolható formátumot. Majd tovább kalandozhat a színek és témák birodalmába: kölyökállatok és naplemente, felhőkarcolók és egzotikus fűszerpiacok, műkincsek, festmények, graffiti, szép autók. ÉS: kerékpár.

Fotó: Sarnyai Krisztina

Grafika: Gerhes Gábor

Mi kell ahhoz, hogy két intézmény üdítően hasonló témát válasszon jövő évi naptárához? Először is: jövő év. A Holland Külügyminisztérium és a budapesti Néprajzi Múzeum 2008-ban egymástól függetlenül feltételezte: lesz jövő év. Ez már önmagában sem kevés. Aztán a két intézmény azt is feltételezte, hogy az embereknek lesznek tervei és feladatai, ezeket felírják, ráadásul kézzel. Ehhez pedig kell egy naptár. 2009-ben legyen ez: bringanaptár! Hiszen mi más lehetne? Heti bontás, a páros oldalakon fotók, egykor és ma, bringakultúra, élmények, tárgyak és helyek – ismerős és ismeretlen szereplőkkel. Hiszen mindez olyan evidens és hétköznapi. Vagy mégsem?

Kerékpárral lehet például közlekedni. Olyan országokban, ahol van közlekedés, gördülékenyebben, ahol nincs, az egyéni lelemény felszínre törésével (gondolom, ezért ilyen töredezett a felszín). De bringával lehet szállítani is: piaci bevásárlást, óvódást vagy iskolást, házi kedvencet, szaxofont, napi postát vagy túrafelszerelést. A bringázáshoz lehet választani stílust: áramvonalas testhelyzetet, testhezálló sportruházatot, bukósisakot és suhanást, vagy szálfa egyenes tartást, csilivili öltözetet, széles mosolyt és komótos lassúságot. Mindez történhet flaszteren, mezőn, edzőpályán, műteremben vagy színházban. Ha elromlik, megszereljük, ha ellopják, megsiratjuk. Mindig. Évről évre, hétről hétre, napról napra, percről percre. 2009-ben, naptárban, Magyarországon és Holllandiában.

Fotó: Sarnyai Krisztina

A holland és a magyar bringanaptár bizsergetően közel csúszott egymáshoz. A témaválasztás és a műfaj. A hétköznapok nem – a jelenben semmiképp. A Holland Külügyminisztérium kiadványa – műbőrkötés, lakkozás, színes műnyomó, fűzött kötés, csinos kis huzat és ajándék papír díszdoboz – elrendezi és elegánsan közvetíti az ország „hivatalos” álláspontját a kerékpározás társadalmi, gazdasági és kulturális megítéléséről. A Néprajzi Múzeum bringanaptárja – spirálozás, újrahasznosított ofszet papír, környezettudatos világnapok, zsebnaptár méret, gumis záródás – pedig próbálja láthatóvá tenni az undergroundból a töredezett felszínre törő kerékpározás lehetséges és vágyott útvonalait. Persze nem egyedül, nem hősként, hanem a kritikus tömeg részeként. Optimista intézmény látszatát keltjük. A mi bringánk még zöld, éretlen. De ahogy telik az idő, alakul, érik, sárgul.

kapcsolódó szövegek:
csalogató
keréknyom – ajánló
pop, bicaj satöbbi

a tutimondás és az észosztás mákonya

Tegnap járt le a Kállai Ernő műkritikusról elnevezett ösztöndíj beadási határideje. Beadtam. A szakmai önéletrajzba beírtam a blog-címet is. Hm. Vajon tesznek-e kíváncsi látogatást nálam a kuratórium tagjai?

TÁP Színház: Kurátorok (varieté). A kép forrása: kultúra.hu

A foglalkozásom alapjáratban nem műkritikus. Etnográfus vagyok – kulturális antropológiai stichhel és kritikai vénával. Ráadásul az utóbbi években folyamatosan olyannal foglalkozom, ami látszólag nem az én asztalom. Nemcsak azért, mert nem a műkritika a profilom, hanem azért is, mert egyre kevésbé a „saját tudomány” felségterületén garázdálkodom. Ennek több oka is van. Egyfelől választott kutatási területem – fogyasztói kultúra, városi kultúra, kortárs társadalomtudományként felfogott muzeológia – nyilvánvalóan túlmutat egyetlen tudomány felségterületén. Másfelől abban látok kihívást és lehetőséget, hogy a témák és megközelítések megértésén keresztül kapcsolatot és átjárást találjak látszólag széttartó tudományos paradigmák, beszédmódok, módszerek és praxisok között. Ellentmondásosnak tűnhet továbbá, hogy nemcsak aktívan művelem, hanem kritikusként is viszonyulok a kulturális és művészeti színtérhez – a kiállítási és művészeti praxishoz – de minden porcikámmal tiltakozom a „vagy csinálja, vagy beszéljen róla” szétválasztás ellen. Számomra az egyetlen „jó” irány a: csinálja, folyamatosan beszél róla, megnézi másokét, azokról is beszél, sőt, vitázik, majd a tanulságok színrevitelével tovább kísérletezik. Ezért is tartom fontosnak, hogy egy éven keresztül „rákényszerítsem magam” egy módszeresen felépített (mű)kritikusi program megvalósítására, a kiállítások és alkotások tudatos „olvasására”, észrevételeim folyamatos – elemző és kritikus – megírására. „Persze jó, ha az ember figyel arra, milyen pozícióból szólal meg. Még akkor is, ha én nem vagyok lángoszlop alkat, és nem hinném, hogy elragadna a tutimondás vagy az észosztás mákonya, legalábbis ép elmével.” – mondja Parti Nagy Lajos (itt mondja: „amit én csinálok, az maga a sültrealizmus” – egy szigligeti beszélgetés. Parti Nagy Lajossal Vári György beszélget. Magyar Lettre International. 2008/09, tél).
Igen, valahogy így.

a kritikának az ő állapottyárul

Nyisszantok, illesztek. Aztán kicsit duzzogok. Az off line terep az Örkény Színház Jógyerekek képeskönyve című darabja, az on line pedig a kultúra.hu kritika és a litera.hu netnapló rovata. Az írások témája a darab, a szerzők pedig Tarján Tamás és Máté Gábor. Lássuk!

„Ascher Tamás a muzsikától és a koreográfiától (Dékány Edit) sem egykönnyen megmozduló képsorozatot saját korábbi, itteni Ionesco-rendezésének vágányáról indítja, s mérsékelten abszurd, szellemes megoldásokig igyekszik lendíteni. A szabóollóval lemetszett ujjak helyén piros szalag serken, az Anyusunk szerint kölni illatú nyuszik pléjbojgörlös jókedvvel puskázzák le nagy vadász Apusunkat, a karikás szemű, termetesre nőtt porontyok úgy úszkálnak a színpad akváriumában, mint ha formalinos üvegben lubickolnának (akad bábszínházi, halacskás jelenet is, hiszen az élet végén a hal áll). Az igényes, intelligens, derűs népszórakoztatás mókái nagyjából harminc percre elegendők a kilencvenből - A jógyerekek képeskönyve kabaréban nem is lehetne hosszabb kiadós fél óránál. Utána már ismételgetésekből kell megélni. Parti Nagynak sem ez a leginvenciózusabb munkája. A remek nyelvi poénok nyomában nemegyszer zötyög elő nehézkes rím, suta ritmus a megnyomorgatott számítógépből. A nyelvi idiotizmus társadalmilag vészjósló, önjáró szekvenciái nem válnak fenyegetővé. Semmi nem vall arra, hogy Ascher a családi rémségek kicsiny boltját kereste volna a darabban: az utódok hullanak, mint a legyek, de ez a legkevésbé sem rendíti meg az unatkozásba süppedő publikumot.” Tarján Tamás kultúra.hu

„Megérte a sorállás, mert mérhetetlenül jól szórakoztam odabenn. Ugye Ascher rendezte. Gálffy elmondhatatlanul elementáris volt, igazából nem szívesen találok szavakat arra, amit és ahogyan művelt. Szélest talán még sohasem láttam ilyen jónak, de lehet, hogy ez az én hibám. Tagadhatatlan jó érzés volt tanítványomat, Máthé Zsoltot ilyen otthonosan ökörködni. És méltathatnám az egész társulatot, amiben tényleg lényeges a társulat, mint olyan, mert a színészek láthatóan együtt és odaadóan munkálkodtak az egész próbafolyamat alatt. Parti Nagy Lajos szövegei megint szépen szóltak. Nem volt időm irigykedni, olyan hamar véget ért az egész. Másfél óra volt talán, de maximum negyven percnek éreztem. Ez szinte kivétel nélkül fordítva szokott előfordulni. Rövid volt, hangsúlyozom rövid, annak ellenére, hogy a pótszékekből a fél színpadot nem látni, és annak ellenére, hogyha beljebb ül az a szerencsés néző, aki felfedez egy üres széket, megtapasztalhatja, hogy a széksorok közti távolság oly szűk, hogy például az az ember, akinek lába van, nem nagyon fér el. Majd elfelejtettem. Jógyerekek képeskönyve. Ez volt, amit láttam.” Máté Gábor litera.hu

Szeretném hangsúlyozni: ugyanarról a darabról írnak. Ha jól számolom: egy hét különbséggel. Én azon az előadáson ültem, mint Tarján Tamás. Remekül szórakoztam. Rövidnek éreztem. Láttam az egész színpadot. Tehát nem pótszéken ültem. Elfértem, pedig lábam is van, mégha nem is gólya. De tényleg kicsi a hely. Szerencsére azért Máté Gábort sem ez érdekelte elsősorban. Tarján viszont nagyon unja a banánt. Nem tudom, megnyugtatja-e, ha azt írom: én meg őt. Minden sorát – általában. (És még a darab címét sem írta helyesen.)

Máté Gábor nem unja. Sem a színházat, sem a tanítást, és a litera netnaplózást is jól csinálta. Én élveztem. Rendezőként, tanárként és nézőként is kíváncsi. És még írni is tud róla. Ilyenből persze nincs sok. Unatkozó és unalmas kritikusból viszont annál több. De nem abszurd? Ki ír kiről? És minek? Volt régen a „tornából felmentve” kategória. Ezt lassan a kritikusi szcénában is bevezetném. Se perc alatt lenne listám. Egy hosszú tornasor azokból, akik nyugodtan otthon hagyhatnák a mackónadrágjukat.

Én a kíváncsi oldalon állok. Csak semmi fölényeskedés! A Jógyerekek képeskönyve pedig szövegben, képben és munkában is klasszul össze van rosszalkodva.

(újra)hasznos pihenő a múzeumban

A hamburgi Museum der Arbeit az egykori New York Hamburger Gummi-Waaren Compagnie gyárépületében (Hamburg, Barmbeck) található. Fiatal múzeum: több mint egy évtizedes intézményesülést követően 1997-ben nyílt meg a múzeum állandó kiállítása. Gyűjteményeik és kiállításaik fő iránya az élet és a munka, elsősorban az elmúlt 150 év távlatában. Hamburg kereskedelmi központ, kikötő- és iparváros, világkereskedelmi központ – mind a mai napig. Rengeteg gyár, üzem működött és működik a kikötőhöz közel és távol. Egy csomó olyan világmárkát használunk még ma is, amiről talán nem is tudjuk, hogy Hamburgban kezdték el gyártani – a Nivea-tól a Tesa-ig. De teában, kávéban, kakaóban és gumifeldolgozásban is nagyhatalomnak számított a ma is virágzó Hansa-város.
Ezért egyáltalán nem meglepő, hogy az állandó kiállítás pihenősarkát egy Délkelet-Ázsiából származó, autóabroncsból készített ülőgarnitúrával rendezték be – ha figyelembe vesszük, hogy az épület gumigyár volt, akkor szinte természetes. Délkelet-Ázsiában – de Afrikában is – elterjedt „szokás” a nagy mennyiségben felhalmozódó, szemétté váló gumiabroncsok másodlagos felhasználása. A nagyipari, sorozatgyártott termékek kézműves újrahasznosítása az egész világon ismert, hol nyersanyaghiányból eredő szükségmegoldásként, hol környezettudatos és kreatív megoldásként – hogy csak a két „végpontot” említsem.

De most nem vágok bele részletesebben az újrahasznosítás és a kreatív tárgymegmunkálás amúgy lehengerlő, izgalmas és bizsergető megoldásainak taglalásába – bár elég nehéz visszafognom magam – csak megmutatom kicsit közelebbről ezt az újrahasznosított pihenősarkot.
A kollekció: két asztal, nyolc szék, néhány kisebb lábtörlőszerű szőnyeg. A megmunkálás: a megfelelő csíkra vagy darabra vágott abroncsrészeket a bambuszhoz és egyéb növényi szálakhoz hasonlóan hajlítják, fűzik, a részeket pedig egymáshoz szögelik. A design: a formák nagyon szépek, és a legjobb az egészben, hogy a bútorok minden pontján látszik, hogy miből készültek: türemkedik és feketedik a rücskös abroncs. Végül a használat: az ülőfelület rugalmas, és nagyon kényelmes, nyűhetetlen, összerosszalkodhatatlan. Ezekre a fotelokra biztos nem érvényes a „Ne ugrálj benne, édes fiam, mert tönkremegy!” ezerszer hallott szülői jajveszékelés. Szerintem kerti garnitúrának is egészen kiváló. Csak egy kis slaggolás, és újra minden csilivili!
A kollekciót amúgy a berlini Museum für Verkehr und Technik munkatársai gyűjtötték 1995-ben, és kölcsönkollekcióként vendégszerepel a hamburgi Museum der Arbeit kiállításán – de egyetlen teremőr sem szólt ránk, hogy ne rendetlenkedjük össze.

kapcsolódó posztok:
Wunderkammer
ReReRe
recycling-színház
újra-majom
alter-Hamburg
fleischerei

mediterrán gazdaság

Ha egy felsorolásban azt látjuk, hogy: búvárpipa, békatalp, úszónadrág, bikini, strandpapucs, frizbi, napszemüveg, labda, naptejes flakon, strandheverő, gumicsónak és felfújható hátizsák, akkor arra az egyszerű következtetésre jutunk, hogy egy vízparti nyaraláshoz összeállított úticsomag elmaradhatatlan – és kivétel nélkül valamilyen műanyagból készült – kelléktárával van dolgunk.

Egy másik lajstrom melléillesztése viszont segít megérteni a nyaralás globális képekbe sűrített általános, illetve szubjektív történetekre és tapasztalatokra fordított egyedi formája közötti különbségeket is. E lista így szól: egy pálmafa, egy öltözőkabin, egy napernyő, két nyugágy, egy szörfdeszka, egy horgászbot, egy motorcsónak, egy hordozható magnó, egy strandbár (pincérrel és egzotikus koktélokkal), végül egy férfi és egy női nyaraló, fürdőruhában. E második lista elemei nem sorolhatók a könnyű útipoggyász kategóriájába, viszont a nyaralás helyszínének elmaradhatatlan kellékei. A két tárgykollekció esetében mégis egészen másról van szó: a második lista ugyanis nem más, mint a dán LEGO cég kilencvenes években (1992) piacra dobott PARADISA játékkészlete. A felsorolt elemekből egy strandjelenetet lehet összerakni: tárgyi kellékeket és élményszerű aktivitásokat egyaránt tartalmazó bricolage-t, ami keltheti az ismerősség és az ismeretlenség érzetét egyaránt. A készlet ugyan a globalizált világkép része (the global beach) – ezen belül leginkább a francia tengerpartra hasonlít (the tropical dream) –, de a jelenet dramaturgiájába beépíthető a saját élményvilág. A készlet így lokális és globális világok közötti játékos átmenetté válik, egy népszerű játékrendszer alkotóinak tolmácsolásában.

kép forrása: flickr

Bibliofilia bejegyzése: A LEGO mindennap új játékszer 1975

szeretek itt matrica lenni

… mondta a kis fehér, ragadós felületű papírdarab, és fogta magát, ott ragadt. Mert a matricák már csak ilyenek. Ez a dolguk. Ezért vannak. Odaragadnak, ahová ragasztjuk őket.

Ez a kis gyöngyszem a Néprajzi Múzeum Kortárs ruha-tér-kép kiállításának utolsó hetében került fel az Öltözködés és szubkultúra terem deszkás figurájának városképekből illesztett molinóhátterére (háttérfotók: Taskovics Dorka; a kiállítás látványterve: Artista Művek). Az eset nem minősült múzeumellenes cselekménynek, hiszen a kiállítás témaválasztása és a kivitelezés módja nem mondott ellent a „finom belenyúlásnak”. A hekkelés a kiállítás utolsó hetében rendezett Hagyj jelet! program és filmvetítés során történt (hekker: Bodó Balázs; repró és kiállításfotó Sarnyai Krisztina).
De miért volt mindez érdekes és izgalmas ebben a kiállításban? Azért, mert a múzeumi tér kommunikatív felületté vált, anélkül hogy a kiállítás esztétikai, a múzeumi tárgyak pedig (örökség)védelmi szempontból sérültek volna. Sőt, a jelentésteli kiállítási szövet ezzel az apró, szinte észrevétlen momentummal tovább bővült, a kezdeményezésre adott kreatív és ironikus válasszal. A megoldásnak helye és szerepe volt, az őrök figyelmét pedig elkerülte. A kiállítás lebontását követően a matricát a molinón hagytuk, a kiállítás fotódokumentációja pedig bekerült a múzeum dokumentációs gyűjteményébe.

Miről is jutott eszembe ez a majd egy éves történet? Néhány héttel ezelőtt a pasaréti úton jöttem le gyalog, és a Vasas edzőpálya mellett a Magyar Kétfarkú Kutya Párt egyik gyöngyszemére akadtam.
A matricát már ismertem – de azért megörültem neki – a kétfarkú kutya honlapon több változatban is megnézhető. Kicsit lejjebb, a Szilágyi Erzsébet fasor egyik bérházán újra kint a matrica, és egy kutya-szignó is odaragadt mellé. A matricán pedig megjelent egy helyi hekker is. Láthatóan, nem rajongóról van szó.
A firkálót nyilván nem a matrica vizuális kontextusa zaklatta fel: a matrica ugyanis szinte észrevétlenül simul bele lakáshirdető cégek, magánszemélyek, szerelők és más egyéb üzleti vállalkozások ingyenes hirdetési kollázsába.
Viszont, ha nem a forma, akkor a tartalom. Ott van a kutya elásva. Az olvasó berágott a kétfarkú kutyára. Felháborodott, morgós és káromkodós olvasó lett, olyan, akit nagyon felbosszantottak. De mivel is? (Velem ellentétben nyilván szeret az országban sokáig utazni, és fel tudja sorolni a megyeszékhelyeket.)

Nos, én ezerszer jobban csípem a bevállalós, kreatív és ironikus kutyákat. Sőt, bevallom: az irónia egész egyszerűen lefegyverez. Sior matricájáról is könnyedén választok magamnak kedvencet. A hűtőre fogom ragasztani, és remélem, szeret majd ott matrica lenni!

UP-TO-DATE: a "szeretek itt matrica lenni" alkotója kapcsford rátalált a bejegyzésre, szóvá tette, reagáltam, neki fájt (jójó, kicsit tényleg gonosz voltam), de aztán segített, így kiegyeztünk a világhírnévben. na, most majd jobban figyelek!

a láthatatlan múzeumi bábu

Egy olyan kiállításról mesélek, amely 2002-ben volt látható a Néprajzi Múzeumban, és szerintem remekül ötvözte a korszerű kortárs kiállítástechnika és a történeti muzeológia szempontjait, középpontban az öltözetek múzeumi prezentációjának kreatív újragondolásával.
A „Félre gatya, pendely”. Látható és láthatatlan a magyar népviseletben című kiállítás – az népviseletek díszítettségének megmutatásán túl – arra vállalkozott, hogy „bepillantást nyújtson a népviseletek szerkezetébe, az öltözködés menetébe, valamint mindazokba a látható és láthatatlan, rejtett vagy csak sejtett megoldásokba, praktikákba, amelyekkel a viseletben járók alakjukat megformálva igazodtak a helyi szépségideálhoz” – olvasható a katalógusban. A kiállítás szakmai/muzeológusi (Katona Edit) koncepcióját roppant konstruktívan interpretálta és gondolta tovább a kiállítás látványtervezője (Jerger Krisztina), aki a látvány komponálása, a tárgyak elrendezése és prezentációja során a ruhadarabok formai és gondolati rétegzettségének feltárására vállalkozott több szellemes megoldás kidolgozásával. Az alcím – Látható és láthatatlan a magyar népviseletben –ugyan elsősorban a látható felsőruházat alatti „láthatatlan” alsóruhákra, az öltözetek láthatatlan formai megoldásaira, illetőleg az öltözködés rétegzettségére utalt, a látványtervezői munka nyomán viszont ez vált a kiállítás főcímévé és a prezentáció kiindulópontjává: olyan perspektívából megmutatni a tárgyakat, melyekből a hétköznapokban nem láthatóak.

A kiállításban a múzeumi bábu mint prezentációs eljárás teljesen háttérbe szorult. A tárgyak – öltözetek, öltözetkiegészítők, a test „szépítését” szolgáló eszközök – a forma és a megformálás fogalmaira építve egyszerre szóltak a hagyományos paraszti öltözetek szerkezeti és esztétikai kategóriáiról, illetőleg a bemutatás szerkezeti és formai praktikáiról. Így kerültek a ruhák bábuk helyett például a falra terítve – tíz méternyi gatya, napkorong formára, lapra hajtott keményített alsószoknya – amely nemcsak új esztétikai minőséget kölcsönzött a tárgyaknak, hanem láthatóvá tette a bevarrásokat, toldásokat, a használatot könnyítő, vagy egy-egy testrészt kiemelő részleteket is. Az egyedileg kiállított tárgyak múzeumi kontextusát színes – indigókék, napsárga és vörös – festett hátterek adták, melyek a tárgyak műtárgyjellegét tovább erősítette. Ez a kompozíciós eljárás a tárgyakba rejtett abszurditások kiemelésén keresztül a kritikától és iróniától sem mentes, mégis a tárgyak kulturális kontextusát tiszteletben tartó múzeumi beszédmód kialakítását tette lehetővé.
A tárgyak és az öltözködés hétköznapi, kulturális kontextusa természetesen nem veszett el, hiszen meghatározó volt az összetartozó ruhadarabok együttes bemutatására, fogasra akasztva, kifutószerűen elrendezett színes rongyszőnyegek fölé a térbe lógatva, néhol pedig dobogóra állított, a ruhatárolás eszközkészletével – elsősorban bútorokkal – keretezett színeken. Ezen utóbbi, jelenetszerű részleteken kicsit meg is bicsaklott a következetesen komponált tér, amit talán finomíthatott volna, ha az emberi testeket formáló, arccal, frizurával bíró bábuk helyett az öltözetek formáját tökéletesen kiemelő, semleges megoldást vettek volna igénybe a rendezők. Azért sem lettek volna elhagyhatatlanok ezek a jelzésértékű jelenetek, mert az öltözködés és a tárolás hétköznapi kontextusa nagyon erősen jelent meg a kiállításban használt archív filmeken, képanyagon és leírásokon.
A kiállítás rendezői számára fontos volt a szituáció, de ezt nem egy in situ kiállítási kompozíció összeállításával próbálták rekonstruálni, hanem összekapcsolták a korszerű szemléletű múzeumi prezentációt az eredeti szituáció dokumentumaival. Így az öltözködés és a szépségideál nemcsak az autentikus tárgyak szépségén, hanem a hiteles kulturális kontextus részletgazdag bemutatásán is nyugodott. Nyilvánvaló, hogy a hétköznapi szituációk múzeumi rekonstruálása nem jelentett sem kihívást, sem pedig igazi lehetőséget a rejtett, belső tartalmak, a láthatatlan világok bemutatásához. A kiállítás pedig nemcsak azért engedet új rétegeket megismerni a „hagyományos” paraszti öltözet összetett tárgykultúrájából, szerkezeti és formavilágából és kulturális kontextusából mert a kevésbé látható, vagy láthatatlan ruhadarabokra terelte a figyelmet, hanem sokkal inkább azért, mert a bemutatás során – bevált módszerek automatikus alkalmazása helyett – a téma belső tartalmához minden elemében igazodó prezentációs módot választott: a muzeológusi munkát a látványtervező rendező nemcsak lefordította, hanem kreatívan tovább is gondolta.

A „Félre gatya, pendely”. Látható és láthatatlan a magyar népviseletben című kiállítás tehát jól mutatja, hogy ma már nemcsak a kortárs kultúrára vonatkozó kérdések megfogalmazása során szükséges a formai megoldások és prezentációs módok önreflexív végiggondolása. Az új módszerek kidolgozása során a múzeumi bábu pedig nem „ellenség”, csupán egy olyan kiállítási segédeszköz, amely rengeteg új megoldás kidolgozására teremt lehetőséget.

kapcsolódó szövegek:
Rivière nejlonszálai
babák a múzeumban és az időben
poppenhuis: babák a házban, a regényben és a múzeumban

ííígy vóóót

és még egy kis élőszavas, képes hangulatjelentés a noltévén (Vörös Eszter), meg a CM-en dobozostól (kommentekben további fotókkal), és a Kerékagyon is kirk kapitánytól. És végül pedig a hvg.hu heti kulturális ajánlójában és galériáján.

csalogató

cimbók, ti mind,
amolyan vírusűző, jókedvcsináló underground vállalkozás keretében kis kamaraszösszenetre invitállak benneteket az egész szervező csapat nevében a SZÓDA mulatóba (Wesselényi u. 18.) február 12-én csütörtökön este hatra. Ott lesz ugyanis egy villanásnyi a Néprajzi Múzej bringanaptárának fotóiból Pop, bicaj satöbbi címen, amit Várkonyi Gábor kerékpáros történész vezet föl, és a Bicycle Art And Design bringacucc divatbemutatója vezet le. A képek pedig maradnak egy hónapig.

Nem kell ünneplőben jönni, a szódához lehet bort önteni (gyalogosoknak és békávézósoknak), talán még lesznek egyéb csalafintaságaink is, ha lelkes csapatunkat nem tépázza meg az influenza.
Meghívóból kéT/Pféle is van, hogy mindenki azzal kérecckeggyen el otthonról, amelyikkel könnyebben elengedik.
Lehet terjeszteni, roppant köszönjük, lehet jönni, roppant örüljük, lehet találkozni, nézelődni, új vírustörzsekkel ismerkedni, kinek melyik irányvonal a vonzó.

Infok még: a Néprajzi Múzeum weblapján, a muzbón, a CM-en. Képekből ízelítő itt, és Rutkai Bori háttereként ugyancsak gyönyörűen (és a művésznő is gyönyörű).

Szíves a látás!

Rivière nejlonszálai

Georges Henri Rivière (1897-1985) zenész pályája mellett a húszas években hirtelen robbant be a francia etnológia színpadára, és egy csapásra a francia közélet és kultúra ismert, divatos és népszerű figurájává vált. Első kiállítását 1928-ban a Louvre egyik oldalszárnyában készítette Les atrs anciens de l’Amérique címmel, amely elsőrangú művészettörténeti eseménnyé vált. A tárgyak műalkotásként szerepeltek a kiállításon, így még nyitva volt a kérdés, hogy a művészet vagy az etnográfia vonalához tartozik-e majd múzeumi tevékenysége, ami akkoriban (1928-1937) a Trocadéro palotában elhelyezett Musée de l’Homme intézményi keretei között valósult meg.

Josephine Baker és Georges Henri Rivière a Trocadéro palotában bemutatott hangszerkiállításon 1933-ban. Forrás: Parisen Images

Egy évtizeddel később, már a francia etnográfiai múzeum, az Atp (Musée national des arts et traditions populaires) igazgatójaként (1937-1967) szerzet nemzetközi hírnevet alkotásaival. Voltak és vannak, akik lelkesednek kiállításaiért, és olyanok is, akik vitatják szakmai hozzáértését, vagy alkotásait – leginkább a hatvanas évektől – ideológiailag elfogultnak tartják, de azt senki nem vitatja, hogy az idegen/más kultúrák múzeumban felhalmozott műtárgyaiban rejlő információ-, és jelentéstartalom kibontásában, a tárgyak színrevitelében egy egészen új és sajátos beszédmód megvalósítására törekedett. Muzeológiája kulcsszavai a közvetítés és a bemutatás voltak, ami a múzeumi alapfunkciók tekintetében a prezentáció magasabb prioritását is jelentette. Gondolataiból kevés maradt meg írásban, viszont rengeteg kiállítást rendezett és sok előadást tartott, amelyek feljegyzések és visszaemlékezések segítségével rekonstruálhatók. Életéről és muzeológiai munkájáról Nina Gorgus német etnológus írt könyvet Der Zauberer der Virtinen. Zur Museologie Georges Henri Rivières címen (1999, Münster, New York, München, Berlin, Waxmann). Prezentációs technikájának néhány fennmaradt vagy rekonstruált elrendezését én is láttam 2003-ban Párizsban, az Atp bezárását megelőző évben.
Rivière muzeológiai felfogásában roppant karakteresen jelentek meg a tárgyak, és az addigi múzeumi/kiállítási beszédmódhoz képest egy új nyelv kidolgozására törekedett. Nem használt kosztümös bábukat, nem épített rekonstruált díszletszerű falusi szobabelsőket a kiállítási terekből, és nem zsúfolta tele a vitrineket egymásba folyó, legyezőszerűen elrendezett tárgyakkal. A bemutatás során a műtárgyak mesterséges, elidegenített, múzeumi kontextusát erősítette – bár a funkcionális egységek létrehozásától nem zárkózott el – amelyet áttetsző vagy semleges építészeti elemekkel választott el egymástól. Törekedett a fekete háttér használatára, és a pontszerű megvilágításra – így a tárgyak nem vetettek árnyékot és izgalmasan lebegtek a térben. Ha csak lehetett, kerülte a középpontos szimmetriát és a mimetikus eljárásokat. Modern fém-üveg tárlókat használt, mesterséges fénnyel irányította a nézők figyelmét, a tárgyakat pedig szakszerűen és bőségesen feliratozta.

Az Atp esztétikai elvei között szerepelt a tárgyak új bemutatási metódusa, a nejlonszálak muzeográfiája (fil de nylon), ami Rivière találmányaként vonult be a francia muzeológia történetébe. A módszert a harmincas évektől használta, a negyvenes-ötvenes években rengeteget finomított rajta, és a hatvanas években még bőven és virtuózan alkalmazta. Az álló vitrinekben, vagy szabadon hagyott területeken a tárgyak áttetsző szálakra feszítve „lebegtek” a térben, pontszerűen megvilágítva, szövegekkel és informatív fotókkal keretezve. A használati tárgyak funkciójukban, a népművészeti tárgyak művészeti alkotásként jelentek meg. Az öltözetek háromdimenziós bemutatásához is ugyanezt az eljárást alkalmazta: ember alakú vagy testformájú merevítés helyett nejlonszálakkal feszítette az öltözeteket a kívánt formára. A dekoltázsból sem élethű, sem sematikus arcok nem kandikáltak, és a szabóbábukra jellemző csonkok sem akasztották meg az öltözetre irányuló figyelmet. A figurák mégis rendelkeztek gesztussal vagy karakterrel egy-egy mozdulat fondorlatos beépítésének köszönhetően. A segédeszközök láthatatlanná tételével a figyelmet sokkal inkább a tárgyakra, a tárgyakkal kibontható jelentésekre, ezen keresztül a kultúrára terelte. Egy Párizsban élő fekete jazz zenész figurájának múzeumi megmutatásához nem volt szüksége sem sötétre színezett viaszbábúra, sem pedig a kiállítótér egyik sarkában berendezett mulatói jelenetre ahhoz, hogy nézői megértsék, miről beszél. Viszont szüksége lehetett egy fekete jazz zenésztől származó öltönyre, néhány személyes tárgyra, egy jó gesztusra, egy trombitára és rengeteg zenére. Rivière ilyen, és ehhez hasonló apró és izgalmas részletből építette fel múzeumi világát, és a hatvanas években elkészült új, modern épületben elhelyezett Atp-t a „nejlonszálak katedrálisává” avatta.

a vakolat

A szentesi Koszta József Múzeum bejáratánál látható ez a kis tábla, ami vagy a megyeházától átvett örökség, vagy az új, látogatóbarát múzeumi koncepció része. Nehéz eldönteni. Réztábla. Hosszú távú megoldás lehet? Vagy csak a műemlék épülethez igazodik vizuálisan?

babák az időben és a múzeumban

Európa egyik legnagyobb hagyománnyal rendelkező etnológiai múzeumában, a hamburgi Museum für Völkerkunde kiállító tereiben a prezentációs eljárások szinte teljes skáláját láthatjuk egy időben, történeti változatokban. A műtárgyként és funkcionális kontextusba állított tárgyak között barangolva találkozhatunk a tárgyak használati kontextusát modellként bemutató, etnikus jegyekkel bíró, nagy múltú viaszbábuval, a jelenkori mindennapok öltözeteinek bemutatását szolgáló szoborszerű figurákkal, semleges és klasszikus szabóbábukkal egyaránt.

Az Ein Dach für alle Kulturen [Egy tető minden kultúrának]című állandó kiállításban földrajzi területenként jelenik meg a múzeum gazdag gyűjteménye. A balinéz kultúra textilfeldolgozási eljárásait bemutató vitrinben a múzeumi tárgyak – szerszámok és kész termékek – funkcionális elrendezését egy női viaszfigura teszi teljessé: aki a munka közbeni testtartással és mozdulattal egészíti ki a bemutatott tárgyakat.
Az elrendezés minden részletében precízen valósítja meg a világkiállításoktól némileg eltérő kevésbé életképszerű dramatikus jelenetre, mint inkább a használati kontextusra irányuló prezentációs eljárást, amit a 20. század első éveiben Franz Boas amerikai etnológus fejlesztett tovább – a világkiállítási minták kritikai továbbgondolásával – a New York-i Természettudományi Múzeumban. A körbejárható vitrinben elhelyezett, modell vagy fénykép után készült, valósághű viaszbábu nem elsősorban az öltözet, mint inkább a munkaeszközök funkciójának bemutatását szolgálja, aminek a keretét tárgyak adják. A látványt kiegészíti egy eredeti terepfotó, amin egy másik munkafázist láthatunk, továbbá tárgyfeliratok és egy rövid magyarázószöveg: aprólékos, leíró jellegű etnológiai vitrin, melyben a tárgyak szituációban és kulturális kontextusban jelennek meg.

Az állandó kiállítás egyik modulja a Was ist Europa? [Mi Európa?] című kiállítás, melyben az öltözetek szinte kivétel nélkül az otthoni ruhatárolásra emlékeztető ún. szobainas figurákkal történik.
A figurák nem fejeznek ki öltözetekhez kapcsolódó mentalitásokat, etnikus vagy gender jelleget, testük a ruha alatt láthatatlan, csak vaslemezből kivágott vonalarcuk néz szembe. Kicsit egyformák, mégis mindegyik más, a hangsúly pedig amúgy sem az emberi formán, hanem az öltözetek bemutatását szolgáló láthatatlan és semleges tartószerkezeten van. Az arcok szobrászati eszközökkel való megformálása nyilvánvalóan látványtervezői ötlet, a bábu jól egyesíti az installációs eszközöket az emberalak jelzésszerű elemeivel.
A 2009. szeptember-október között látható Design S című időszaki tárlatban az öltözetek egyfelől mint termékek, másfelől mint műalkotások szerepeltek: a cipők installációba építve, az öltözetekkel megegyező színű (fekete) egyszerű szabóbábukon, mellettük mozgóképes monitorok: kifutón andalgó modellekkel, akik a kiállított ruhákat viselték.
Az ilyen, és ehhez hasonló párhuzamos szétcsúszások a múzeumi praxis adottságaiból is következhetnek. Egy nagy alapterületű, a múzeumi gyűjtemény legjavát, többezer tárgyat bemutató állandó kiállítás átépítése nemcsak időben húzódhat el, de olykor tudománytörténeti szempontok is indokolják – vagy legalábbis okozzák – változatlanságát. Az állandó kiállítás részenkénti felújítása és újragondolása folyamatosan zajlik a múzeumban, a látogatók pedig célirányosan indulnak a felújított részek felé. Ha a változatlan részeket a változók újraértelmezik, akkor ez az új kontextus más megvilágításba helyezi a prezentációs módszereket is. Aki pedig a puszta szemlélődés mellett dönt, annak sem kell csalódnia. Én például itt láttam először múzeumi installációban viaszbábut, és ez külön örömmel töltött el. Felfogtam, és helyre tettem, hogy ez egy korai elrendezési mód, mely egyelőre így maradt. A felújított maszk-terekben pedig arra is választ kaptam, hogy a múzeum számára kihívást jelent az új vizuális diskurzusok kiállítási praxisba építése. A múzeum különböző hangulatú és módszerű tereit a szüntelenül folyó, korszerű hangvételű és látványvilágú kritikai diskurzusa egyben tartja.

kapcsolódó szöveg: poppenhuis: babák a házban és a regényben

reggeli kikötői séta

baba-mese

(Babaológiai ténykedésem közben egy régebbi szövegemre akadtam, amit több mint egy éve, Joó Emese barátnőm kérésére írtam a Babahalom a lomban. Valóban? című múzeumpedagógiai kezdeményezésre. Anno arra kért minket, hogy hozzunk neki egy babát és egy történetet. Nekem egyetlen babám sincs, ezért Rushdie Fúriadüh című könyvét vittem be, az alábbi emlékezős szöveggel.)

A kötet borítójának részlete

„Solanka enyhén szédült. Az alvástól megfosztva, háborgó gondolatokkal indult el a hálószobába. A sűrű, nyirkos levegőben hallotta a babáit, akik elevenen locsogtak csukott ajtajuk mögött, mindegyik elmesélte a többieknek a »háttértörténetét« arról, hogy miképp született. Azt a képzeletbeli mesét, amelyet ő, Solanka agyalt ki nekik. Ha egy babának nincs háttértörténete, piaci értéke kicsi. És ahogy a babákkal van, úgy van az emberi lényekkel is. Ezt hurcoljuk magunkkal óceánokon, határokon, az életen át: a mi kis anekdotakincsünket arról, hogy mi történt azután, a mi személyes hol-volt-hol-nem-voltunkat. Ezek a mi történeteink, és amikor meghalunk, ha szerencsénk van, halhatatlanságunk egy ilyen mesében rejlik majd.”

Az idézet Salman Rushdie Fúriadüh című regényében olvasható (Budapest, Ulpius-ház, 2003, 77. o.). A regény főszereplője Malik Solanka professzor – „nyugalmazott eszmetörténész, lobbanékony babakészítő” – aki ötvenötödik születésnapját követően, „ezüstéveiben ráébredt, hogy aranykorban él”. Lemond tudományos életéről és túlméretezett, intellektuel babák készítésébe kezd, melyeknek személyes történeteket is fabrikál. A Kis Agy kalandjai képernyőre került, és kultuszsorozattá, Solanka pedig ismert és híres emberré válik. Rushdie regénye az ötlet abszurditása ellenére a babaológia területén működő kutatóknak – eredeti gondolatati és felnőtt világa miatt – mégiscsak ajánlott.

Én meg közben rájöttem, hogy soha sem tudtam mit kezdeni a babáimmal. Nem is nagyon volt. Talán kettő vagy három, amire egyáltalán emlékszem. Az egyik, amelyik például nemes egyszerűséggel szegedi baba névre hallgatott, csúf kis jószág volt. A története – mily meglepő – Szegedhez kapcsolódik. A legfurcsább viszont az, hogy már nem tudom eldönteni, tényleg megtörtént, vagy csak gondolom, tényleg emlékszem, vagy csak a családi oral history önműködő imamalma véste belém. Tehát a történet: még nagyon kicsinek látom magam emlékképeimben, és egy nagyon nagy áruházban vagyok az apámmal. Három vagy négy éves lehetek. Apám még nincs harminchét – mint én most. Sorok között jövünk, megyünk, talán még néhány felnőtt van velünk, öltönyökre emlékszem – esetleg valami munka ügyben, „kiküldetésben” lehetett Szegeden? Engem meg elvitt magával? Nem valószínű. A lényeg, hogy valahogy elkeveredtem – tipikus gyerektörténet: elveszni egy nagy áruházban. Talán bemondták: Kedves vásárlóink! Egy barna hajú kislány keresi apukáját! Az információn átvehető. De erre nem emlékszem. Valahogy mégiscsak meglettem. Biztos nem is volt olyan nagy az az áruház. És ennek a kalandnak a vége a szegedi baba, amit nyilván a nagy ijedségre kaptam. Bár azt sem tudom, volt-e nagy ijedtség. De akkor nézzük a babát: ahogy emlékszem, elég riasztó volt. Műanyag test, nem túl nagy, forgatható végtagok, nagy pocak – nem egy Barbie – szempillákkal és barna egyenes hajjal – mindig is undorodtam a babák fején lévő lukakból kijövő hajtól. És ott valahogy a műanyag is más volt. Kicsit bőrszerűbb. Viszont egyáltalán nem emlékszem rá, hogy valaha játszottam volna vele. Mindig csak meztelen volt, és összevissza állt a haja. Arról pedig fogalmam sincs, mi lett vele. Nyilván kuka. Hát, akkor ez most nem volt egy dicsőséges háttértörténet!

De van egy másik, az egy kicsit talán jobb. Nagyjából ugyanaz a méret, forma, anyag és csupaszság, mint az előbb, de enne a babának nem barna, hanem szőke haja volt. Szőke és göndör. Az a fajta „egyengöndör”, ami a „néniknek” van, akik járnak daueroltatni. Már nem voltam óvodás, valahol a harmadik, negyedik osztály körül járhattam. Emlékszem, hogy játszottam vele. Nem papást-mamást, hanem varrónőset. Varrtam neki ruhákat. Kézzel, nagyanyám nővéreinél található maradék anyagokból. A földön játszom, leginkább egyedül, egy thonet padból és székekből körbekerített kuckóban. Varrogatok és próbálgatom rá a ruhákat. Na, azért ez már valami! Ezért már megérte kotorászni az emlékeimben. De a baba itt sincs meg.

Van mégegy babatörténetem. Ez a baba kartonból volt. Vastag, rétegelt karton, ma azt mondanám: fakarton. Bugyi és trikó volt rárajzolva, a ruhákat ki kellett vágni. Úgy lehetett öltöztetni, hogy a babában volt egy vékony mágnes, a ruhák belső felére pedig egy kicsi, finom vaskorongot kellett celluxszal felragasztani – amilyen hülye vagyok, erre a kis semmivel össze nem hasonlítható vaslapocskára emlékszem a legjobban. Egyik-másik el is kezdett rozsdásodni a cellux alatt. A mágnes és a vas pedig megoldotta síkban az öltöztetést. Emlékszem valami bundára, ami össze volt növesztve egy kocka sarkú, piros csizmával. Kész nő! És emlékszem még egy kelkáposzta színű ruhára, szép kerek dekoltázzsal – a dekoltázs szót még nyilván nem ismertem – többféle zöld színből, itt-ott apró piros foltok. Mint a kelkáposzta főzelékben a darálós paprika. Szerettem. Azt hiszem a babát is.

De igazából a kengurumat szerettem, akivel mindig aludtam, aki mindig ott ült az ágyamon, és többször el is ázott, amikor bepisiltem. De jól bírta. Talán eredetileg a bátyámé volt, de aztán kisajátítottam. Úgy hívtam: kengi – vagyis Kengi. Homok színű, gombszemű, fűrészporral keményre tömött kis jószág volt, és nagyon-nagyon szerettem. A nézését különösen. Ma mégsincs meg. Na, és persze Dzsudi majom, akit születésemkor kaptam apám húgától. Ő azóta is megvan, most is velem lakik, csak már Mazsa névre hallgat. Mazsa családjához tartozik még elmondhatatlanul sok kesze-kusza állatka, akik három emeleten laknak az egyik könyvespolc utolsó traktátusában. De baba egy szem se! Sehol egy babahalom, csak állatkák – leginkább mackók.

„Ha egy babának nincs háttértörténete, piaci értéke kicsi.” – írja Rushdie. De mi a helyezet azokkal a babákkal, melyeknek csak a háttértörténete van? Baba pedig egy szál se.

igazi csütörtöki hangulatban

A kézzel rajzolt matrica újracsak Sior munkája, erre lehet skubuzni még gyöngyszemeket tőle. Ma ezt választottam.

poppenhuis: babák a házban, a regényben és a múzeumban

„Első babáit, azokat a kis bábukat, amelyeket fiatalkorában azért készített, hogy benépesítse velük az általa tervezett házakat, aprólékos munkával faragta ki puhafából, ruhástól, mindenestül, majd utána kifestette, a ruhákat élénk színekkel, az arcokat pedig apró, de lényeges részletekkel: itt egy nő feldagadt arca utalt fogfájásra, ott egy fickó nevetőránca vidám természetére. […] Úgy gondolt rájuk, mint emberekre. Amikor létrehozta, ugyanolyan valóságosnak látta őket, mint akármelyik ismerősét.”

Salman Rushdie Fúriadüh című regényének második fejezete kezdődik ezzel a néhány mondattal (Budapest, Ulpius-ház, 2003, 137.o.). A regény főhőse Malik Solanka „nyugalmazott eszmetörténész” és „lobbanékony babakészítő” még fiatalon járt Amsterdamban, a Rijksmuseumban, ahol „megigézte őt a gondos aprólékossággal, korhűen berendezett babaházak kincset érő kiállítása, mely páratlanul mutatta be a holland családok életének történetét. A babaházak eleje nyitva állt, mintha bombák söpörték volna el homlokzatukat; vagy apró színházakra hasonlítottak, melyeket ő tett teljessé azzal, hogy ott volt. Ő alkotta a negyedik falat.” (25.o.)

Forrás: Rijksmuseum, Amsterdam

A babaház (poppenhuis) kiállítás megtekintése után Solanka egész Amsterdamot ebből a miniatürizált perspektívából kezdte látni, és maga is barkácsolni kezdett: fiktív tereket, képzeletbeli környezeteket, sajátos mikrokozmoszokat épített. Majd rájött, hogy ennek az egésznek nincs értelme emberek nélkül. Visszatért Cambridge-be, ahol a professzori munka mellett elkezdte kifaragni első babáit. A „Nagy Elmék” sorozat híres szereplői Bertrand Russell, Kierkegaard, Machiavelli, Szókratész és Galilei voltak, akiket különféle jelenetekbe rendezett, és mindig történetekkel keretezett:

„Bertrand Russellt egy rendőr verte a háború idején egy békegyűlésen, Kierkegaard az operába igyekezett, ott akart lenni a szünetben, nehogy azt higgyék a barátai, hogy túl sokat dolgozik, Machiavelli a strappado néven ismert kínzóeszköztől szenvedett, Szókratész a kikerülhetetlen mérget itta, Solanka kedvence pedig, egy kétarcú, négykarú Galilei, egyik arcával az igazságot mormolta alig hallhatóan, miközben köpenye ráncai közt rejtőzködő két keze a Nap körül keringő Föld modelljét fogta; a másik arc, amelyik bűnbánóan lefelé tekintett a vörös csuhás férfiak szigorú pillantása miatt, nyilvánosan megtagadta tudását, miközben a másik két kéz a Bibliát szorította erősen, istenfélőn.” (27.o.)

Rushdie szellemes leírása csak egy rövid epizód a sok szálon futó történetben, mely meglehetősen bizarr, mégis – vagy, tán épp ezért – magával ragadó, elgondolkodtató és inspiráló regénnyé áll össze. A történet főszereplői Solanka három nőismerőse – felesége, szeretője és barátnője – illetőleg egy Kis Agy névre keresztelt okos és fiatal „időutazó leánybaba”, Solanka leghíresebb teremtménye. Kis Agy – a „Nagy Elmék” sorozathoz hasonlóan – a regénybeli valóság és fikció határán billeg, majd kiszabadul Solanka fennhatósága alól, és önálló életre kel: saját történet és karrier építésébe kezd, önállóan.

Rushdie regényében Kis Agy a kortárs, posztmodern amerikai fogyasztói kultúra helyzeteinek és műfajainak leképezése, egyben kritikája is. A magazinok, a szappanoperák és más médiumok, amelyek az életszerűség, a hasonlóság és a valóság illúzióját keltik az emberekben, rendíthetetlenül dolgoznak azon, hogy olyan figurákat teremtsenek, amelyek ideállá, követendő és vágyott példává válhatnak a pénzüket költő, szabadidejüket töltő fogyasztók számára. Kis Agy nem ezért készült, mégis ilyenné vált. És minden egy múzeumban kezdődött, egy olyan kiállításon, amelyben a tárgyak és a tárgyakkal elmondott történetek ugyancsak a fikció és a valóság határát feszegették. A két világ – a posztmodern Amerika populáris médiumai, és a prezentáció statikusabb módjait követő, történeti perspektívájú múzeumi kiállítás – összekapcsolásához persze kellett egy gazdag asszociációs gondolkodással rendelkező filozófus, Malik Solanka professzor (Salman Rushdie), aki egyfelől az életszerűség, a dramaturgia és a színrevitel fogalmaival, másfelől babáival teremtette meg a hétköznapi „valósághoz” hasonló, mégis attól különböző világot. De e fenti fogalmak és prezentációs eszközök a múzeumi prezentációknak is szerves részét képezik, az átjárásra pedig nemcsak Rushdie regényének lapjain van lehetőség. Hiszen a múzeumi prezentációk esetében a „valóság” ábrázolása – a látszat ellenére – ugyanúgy a távolítás, a leválasztás és az új, önálló, jelentésteli diskurzus felépítésével lehetséges, akárcsak a regényben.

(A szöveg egy készülő tanulmány bevezetője. Most így áll, de még bármi lehet. Az írásban a múzeumi kiállításokban használt bábuk és babák kerülnek porondra. Kortárs anyagot vizsgálok, történeti kitekintéssel. Ha elkészülök, akkor a tanulmány a Néprajzi Múzeum MaDok-füzetek sorozatának következő számában lesz olvasható, de biztos teszek fel még részleteket.)

kreatív és újrahasznos pipa

A kirakatot még nyáron fotóztam Berlinben. Az extra méretű, kreatívan újrahasznosított cipőt Sarah Illenberger készítette.

mennyi időre tervezel? (Die Planung, A Terv)

„Engem nem érdekel a jövő.
Evvel a hetyke mondattal gondoltam kezdeni ezt a szöveget, és ez elegendően erős viszony, hogy egy jövőről szóló album bevezetője lehessen.” (Esterházy Péter)

Engem nem érdekel a jövő. Evvel a hetyke mondattal gondoltam kezdeni ezt a szöveget, és ez elegendően erős viszony, hogy egy jövőről szóló folyóirat elemzésének bevezetője lehessen. Ugyanis nem kevés fejtörést okozott, hogy mit is írhatnék egy olyan folyóiratról, melynek csak három száma maradt fenn (fog fennmaradni?) az utókornak: a 2011-es, a 2036-os és a 2048-as nyári (június/július) dupla számok. Esterházy hetyke mondata átsegített az idő- és zűrzavaron: hiszen, persze, hogy nem a jövő érdekel, hanem az, hogy a harmadik évezred elején miként is gondolkodunk a jövőnkről, és milyen műfajokat és megközelítési módokat választunk a reprezentáció és az interpretáció során. Ez érdekel. Sokkal inkább, mint a jövő.

A Die Planung / A Terv című folyóirat szerkesztői (Sandra Bartoli, Martin Conrads, Silvia Linden, Polyák Levente, Katarina Šević) és szerzői (hatvanfőnyi nemzetközi gárda) alkotásukkal először is állást foglalnak a nyomtatott sajtó jövője mellett. Ez már önmagában sem kevés, hiszen évtizedek óta, újra és újra felbukkannak a Gutenberg galaxis végóráját hirdető jóslatok. De lám, lám, még mindig lapozunk, még mindig olvasunk, szeretjük a lap zizegését és a papír szagát. Az persze kérdés, hogy ez meddig lesz így: meddig lesz még ehhez elegendő papír? Talán 2011 még reális, de 2048-ra már érdemes lett volna kitalálni alternatívát – legalább az újrahasznosítást. De tegyük fel, hogy lesz papír, akkor lesz könyv is, továbbá szerzők és témák: művészet, kultúra, politika, gazdaság, építészet, város, tervezhetőség, élet, halál és szexualitás. Ha mindezek még negyven év múlva is léteznek, már jól állunk. Ugyanis ez a terepe és egyben témája a különféle tudományos és művészeti gondolatokon átívelő könyvalapú vállalkozásnak.
[…]
A szerkesztők tervei között szerepel, hogy a jövőben újra kiadják az egyes köteteket az akkori, „valós” jelenben, változatlan formában, és ellenőrzik, hogy jövőre vonatkozó gondolataik beigazolódtak-e. Ez az egyszerre utópista és realista elképzelés így nem más, mint egy önmaga beigazolódását kereső, az archeológia módszerét alkalmazó jövőkutatás. A három kötet, pedig ehhez a kutatáshoz kínál gazdag és rétegzett kutatási terepet. A témák között szerepel a jövőre vonatkozó társadalmi és gazdasági felelősségvállalás és az egyéni, személyes elképzelések összeillesztése, politikai viharok, új minisztériumok, hálózatok és határok, technológiai fordulatok, mobilitás és szexualitás, test és szenvedély, genetikai alapú családtervezés, burjánzó betonvárosok, természeti katasztrófák, személyes időkapszulák, időgéprombolók és időgépeltérítők, hirdetéshiénák, háborúk és kockázatok, rádióaktivitás, növényi lét, Hangmester és retro zene, ember és gép szimbiózisa, a 21. század múzeuma, lakópiramisok, bioárammal lehívott e-mailek, hormonnal harmonizált partnerkapcsolatok: Mindez nem más, mint az élet az 2039-es Globális Sokk előtt és után, a Kommunista Kiáltvány kétszáz éves évfordulójáig. A regényes, a riasztó és a reménykeltő jövő.
[…]

Ismeretlen, várt, vágyott vagy félt jövőnk felfedezése és megismerése tehát kalandos vállalkozás – olvashatjuk ki a Die Planung / A Terv című folyóirat három számából. Érdemes lesz tervezni, gondolkodni, érezni, és érdemes az előrevetített, jövőbeli eseményeket és gondolatokat a jelen szemüvegén keresztül is átengedni. És tulajdonképpen ez az időszeletekkel szabdalt prizma az, ami a publikációs vállalkozás nagy erénye: nem elvágyódással és miszticizmussal, hanem a jövőbeli perspektívák vizsgálatával, és az ezen keresztül szerzett gondolati tapasztalatokkal megváltoztatni a jelent. Ez a jövőutazás valódi oka.

(A szöveg a Die Planung / A Terv című folyóiratról írt ismertetőm részlete. A teljes szöveg a Balkon 2009/2 számában jelenik meg, február elején. A képek forrása: http://www.dieplanung.org/)