szöveg és múzeum

A múzeumi, kiállítási munkában az írott szövegeknek összetett szerepe van: interpretálják, kiegészítik, felcímkézik vagy magyarázzák a kiállított forrásokat és alkotásokat, a prezentáció választott struktúrájához, műfaji és vizuális rendjéhez igazodva. A szöveges kommentár mint a hozzáférhetőség egyik legfontosabb, nagy körültekintést igénylő, korántsem egyszerű kortárs múzeumi műfaja több, egymással összefüggő kérdésre tereli a figyelmet, mint például: a források és az interpretáció „helyes” arányának megteremtése, a közérthető magyarázószövegek megfogalmazásának módszertani problémái, vagy a szövegek és a szöveges források használatának lehetőségei, illetve nehézségei, és ugyanúgy mint a történetírás esetében: az eseményekhez választott műfajok és a retorika. De egészen más hangsúlyokról, kérdésekről és módszertani megfontolásokról beszélünk akkor, ha egy kiállításban a szövegek nem (vagy nemcsak) az interpretáció eszközét és forrásbázisát, hanem a prezentáció alapját és módját jelentik. Ilyenkor ugyanis – a szöveges műfajok típusától (napló, levél, interjú, stb.) függően – a beszélők és a beszélői pozíciók is váltakozhatnak. A diskurzus pedig áttevődik a forrásként vagy interpretációként használt szövegek keretein túlra. 

A személyes szövegekre és intézményi interpretációkra együttesen épülő kiállítások elméleti és módszertani konstrukciói egyfelől az illesztésen mint eljáráson, másfelől a narratív struktúra szerkesztésén alapulnak. Az illesztésben szerepet kaphat a kronológia (a történeti krónika), amit az egyes epizódok időrendbe állításával könnyedén meg lehet valósítani, de épülhet a prezentáció dramaturgiai fordulatokra, érvekre-ellenérvekre, vagy akár szubjektív élményekre és tapasztalatokra is (akár egy naplóban vagy élménybeszámolóban). Ebben a szerkezetben a kiállítás fizikai felületei (például a terem falai) úgy veszik körbe a látogatót, akár egy hatalmas könyv vagy album, amelynek elolvasásához viszont másfajta aktivitásra és interakcióra van szükség, mint egy nyomtatott könyv vagy album esetében. A kiállítás tere felkínálhatja továbbá a szöveges források eredeti változatát, tárgyak és képek beemelését, a részletek könyvlapokat meghaladó nagyításainak és részleteinek bemutatását. A kiállítási térben alkalmazott eljárások a rendező, a látványtervező és a grafikus ambícióinak megfelelően alakul, szabadon elegyítve a prezentációs paradigmákat.

A képet 2010 májusában készítettem Berlinben a Deutsches Historisches Museum átjárójában. Esetleg valaki ellenőrizhetné, megvan-e még!  

szcenírozás - újra egy kis elméleti zsolozsmázás

Ha etimológiai irányból tekintünk a szcenírozás fogalomára, akkor az elsősorban a színjátszásból és színházi irodalomból ismert „színpadra állítás” szóösszetétel az, amely plasztikusan magába sűríti, foglalja a kontextusváltás és a fiktív kontextusteremtés műveleteit. A színházi gyakorlatban ezekhez a fordításokhoz különféle eszközökre és módszerekre van szükség: mint például a dekoráció (díszlet, jelmez), a világítás, a zene, a megjelenítés, továbbá a szereplők. Ha a színházakból átlépünk a múzeumok világába, és általánosan és tágan tekintünk a szcenírozás fogalmára, akkor könnyedén beláthatjuk, hogy a kiállításokkal kapcsolatban tulajdonképpen bármilyen elrendezésre használhatjuk ezt a kifejezést: hiszen a kiállítási prezentáció csak a tárgyak és a jelentések térbeli elrendezésével, azaz színrevitelével lehetséges. Azok a múzeumi/kiállítási munkák, amelyeket speciálisan és módszertanilag is szcenírozott rekonstrukcióknak tekintünk – akár kapcsolódnak az archívumokhoz, akár nem –, a legkülönfélébb médiumok alkalmazását teszik lehetővé (mint például a fotók, a videók, a filmek, az újságok, zenék és hangok), melyek a háromdimenziós jelenetek karakterének megteremtésében kapnak kiemelt szerepet. Fontosak a könnyen beazonosítható, felismerhető (vagy ismerős) tárgyak, a könnyen észlelhető és lefordítható összefüggések és különbségtételek (mint például az oppozíciók), vagy akár az erős hangsúlyozások, ismétlések és idézetek. Így aztán a szcenírozott kiállítási terek – egy belső térben felépített architektúra segítségével – látszólag könnyedén teremtenek kapcsolatot a külső és belső terek, a kultúra és a természet, illetve az emberek, a tárgyak és a szituációk között.[1] A megértés a térben elrendezett tárgyak konfigurációján, egészként való felfogásán alapul: amikor azáltal nyeri el egy-egy tárgy vagy tárgyegyüttes a kiállításban érvényes jelentését, hogy más forrásokkal – tárgyakkal, képekkel, dokumentumokkal – szerepel egy előre meghatározott dramaturgia és architektúra szerint felépített, mesterségesen kialakított térben. A szcenírozott installáció tér- és jelentésbeli összefüggéseit a színrevitel egyéb kiegészítői is erősíthetik, továbbá a prezentációs forma fontos mechanizmusa az az utalási rendszer, amelyet az eredeti (használati) és a másodlagos (múzeumi) kontextus között létrehoz. A kapcsolat emléken, élményen, tapasztalaton és emóción egyaránt alapulhat. A „térben rekonstruált kontextus” szóösszetétel sűrítve fejezi ki a szcenírozott prezentáció lényegét.[2] Az inszcenált kiállítási terek változatos formában jelennek meg – az absztrakt térformáktól egészen a történeti szituációkat naturalisztikusan bemutató rekonstrukcióig. Az alkalmazás egy speciális esetének tekinthetjük, amikor a színház színpadként is megjelenik a kiállítás terében – ahogy ez a Jad Hanna kiállításban is látható. (hm. akkor erről még, ugye? mármint a Jad Hannaról!)

[1] Jana Scholze: Medium Ausstellung. Lektüren musealer Gestaltung in Oxford, Leipzig, Amsterdam und Berlin. Bielefeld, Transcript, 2004 (a hivatkozás helye: 146. és a 192. oldal)
[2] Scholze 2004: 149

archívum - egy kis elméleti zsolozsmázás

A kép forrása itt található

Az archívum olyan hely és egyben metafora, az archiválás pedig olyan társadalmi és tudományos gyakorlat, amelyek magától értetődően kapcsolódnak össze a gyűjtemények és a múzeumok tudományos kontextusával és praxisával. A gyűjtő és rendszerező gondolkodásmód – a gyűjtés és a kutatás – a társadalmi és művészeti gyakorlatokban, illetve a privát és az intézményes emlékezetben egyaránt a megismerés lehetséges formái. Az archívum lényege, hogy a „dolgokat” (általában: forrásokat; képeket, tárgyakat, szövegeket, stb.) gyűjti, tárolja, esetleg rendszerezi, hozzáférhetővé és megmutathatóvá teszi. Nincs olyan archívum, ami mindent gyűjt, és olyan se, amelyben ne lenne valamiféle rendszer – legyen az bármilyen sajátos is –, tehát az archívum egyértelműen szubjektív választások sorából áll. Lényegi eleme továbbá az utópia: ugyan a múltat gyűjti, de célját a jövő határozza meg: az egyre tökéletesebb és sokrétűbb gyűjtemény lehetősége, illetve az átörökítés. Ez – már modern formájában – egy olyan, elsősorban a 18-19. századot uraló utópisztikus gondolat, amelyen a legtöbb nagy és jelentős múzeum is alapul: gyűjteni és osztályozni a tudást, az emlékezés részévé tenni a „dolgokat”. Az archívum viszont nemcsak az épülettel, a gyűjtemény helyével egyenlő, hanem sokkal inkább egy kollektív képzettel, amely magában foglal tudásokat, szövegeket, reprezentációkat. A cél: a totalitás. Ettől utópisztikus. Formai sajátosságai a természettudományokban és a viktoriánus gondolkodásmódban gyökereznek, de 19-20. században a filozófia és az ismeretelmélet fogalomtárába és eszközkészletébe is beírták magukat, és a múzeumi gondolkodást és megmutatást sem hagyták érintetlenül.[1] Az archívum legfontosabb szerepe viszont mégiscsak az információk gyűjtése, tárolása, hozzáférhetővé tétele, a gyűjtemény szabad bővítése és felhasználása. Az archívumi gondolkodáshoz képest a színház a tudás, a kommunikáció és a befogadói emóciók egészen más világát mutatja – múzeumi, kiállítási kontextuson innen és túl.

[1] Vö.: Thomas Richard: The Imperial Archive. Knowledge and the Fantasy of Empire. London, Verso, 1993