a középső polc

„Átlagosnak lenni olyan, mint a középső polc: innen jobban lehet látni azt is, ami fent van, és azt is, ami lent van.” – meséli Jerzy 49 éves wilgai tornatanár, vállalkozó. A képen, ami róla és feleségéről készült egy fehér mintás nejlonfüggöny előtt ülnek, az asztalnál. Előttük egy nagy tányéron gyönyörűen és akkurátusan púpozott fánk. Jerzy és felesége, Beata, az abrosszal terített asztalon támaszkodnak, és egyenesen ránk néznek – a fánkokról mégsem tudom levenni a szemem. A kép a nappaliban vagy az étkezőben készülhetett. Otthon vannak, mi nézők csak bekukkantunk hozzájuk, amíg megnézzük a képet és elolvassuk a szöveget: életükről, munkájukról, vallásosságukról, gyermekvállalással járó nehézségeikről, az újrakezdésről, sikereikről és betegségeikről, tapasztalataikról és reményeikről. Jerzy és Beata átlagos lengyelnek tartják magukat. Ezért jelentkeztek a Zorka Project felhívására.
Monika Bereżecka és Monika Redzisz lengyel női fotópáros 2000 óta dolgozik együtt Zorka Project néven, és elsősorban a művészeti fotográfia és a dokumentumfotó határterületén mozognak alkotásaik létrehozásakor. Átlagosak című munkájuk a Gazeta Wyborcza lengyel napilap hetente megjelenő színes mellékletében a Duży Format-ban jelent meg sorozatként 2008-ban. Az alkotók közzétettek egy felhívást, amelyre olyan emberek jelentkezését várták, akik magukat és életüket átlagosnak tartják, és szívesen részt vennének az alkotókkal közösen egy projekt létrehozásában. Az összesen száz jelentkezőből végül harminccal dolgoztak együtt: családokkal, párokkal, egyedülálló fiatalokkal, középkorúakkal és idősekkel, egész Lengyelország területéről. A munka egy beszélgetésből és egy fotózásból állt.
A képek és a történetek szereplői férfiak és nők, idősek, gyerekek, felnőttek és fiatalok, gyerekekkel, unokákkal vagy magányosan. A képek a nappaliban (kanapén, fotelben, szekrénysor vagy ablak előtt), a konyhában (az asztalnál, a konyhapult előtt) vagy a hálószobában készültek. Vannak olyan képek, amelyhez a szereplők „ünneplőbe” öltöztek, de olyanok is, amelyen „egyszerű” hétköznapi, vagy „játszós” ruhát viselnek. Cipővel vagy mezítláb, állnak, ülnek, mosollyal vagy komolyan, kíváncsian vagy közömbösen, ránk vagy máshová, pózba feszülve vagy természetesen. A képek hátterében sokféle tárgy és szín látható: antik dísztárgyak, órák, fegyverek, függönyök, lámpák, festmények, falra akasztott kereszt és szentkép, konyhai mérleg és óra, tükör, hűtőszekrény, rézmozsár, dísz- és emléktárgyakkal zsúfolt polc, gyerekrajzokkal és jegyzetekkel teletűzdelt konyhai lambéria, virágok, szamovár és mobiltelefon. Fehér, sárga, meggypiros, zöld és narancs árnyalatú festett fal, egyszínű vagy mintás tapéta, szőnyeg vagy ágytakaró, és a behúzott függöny mint egybefüggő semleges háttérdrapéria – akár egy műteremben.
A történetekben olvashatunk megismerkedésről és magányról, munkáról és munkanélküliségről, tanulásról, nyaralásról és utazásról, lakásról vagy házról, autóról és hitelről, katonaságról és külföldi munkavállalásról, betegségről és halálról, anyaságról, gyerekekről, akik majd beváltják a szülők álmait, faluról és városról, szórakozásról és olvasásról, húsevésről és vegetarianizmusról, és persze vallásról, hitről, teljesült és soha be nem teljesülő vágyakról. Minden történet más és más, ahogy a szereplők és a helyszínek között sincs két egyforma. Nem lenne könnyű dolgunk, ha ez alapján kellene megfogalmaznunk, milyen is egy átlag lengyel. A képeket mégis belengi az ismerősség érzése, bólogatunk vagy csodálkozunk, elszomorodunk vagy mosolygunk a képek nézése és a történetek olvasása közben. Mert mégiscsak értjük azt a kulturális logikát, ami meghúzódik az esetek mögött.
A képekhez tartozó történetek összeolvasása felszínre hozza, hogy a személyes perspektívák között tulajdonképpen semmiféle kapcsolat nincs: mások az adottságok, a lehetőségek és a vágyak, máshol játszódnak a történetek és a szereplők sem ismerik egymást. Ulf Hannerz globális városi kultúrával foglalkozó svéd szociálantropológus ezt a terepet tekinti az önkényesen megkülönböztetett, egymást részleteiben átfedő jelenségek összességének, amelyben legélesebben a horizontok különbsége válik a nézők számára láthatóvá. Ez a mintázat a globális világok sajátja, amelyben a teljesség megragadása szinte lehetetlen – és persze: értelmetlen – vállalkozás. Ezért aztán következhet a szelekció (nem minden jelentkező került be a sorozatba), a kompozíció (az alkotók határozzák meg a képek formai és tartalmi keretét), és színrevitel (sorozatként, újságban és kiállításban). Mindez a szubjektív döntések következményeinek nyílt vállalásával, és az ebben rejlő lehetőségek kiaknázásával.
A szelekció során eldőlt, hogy a hasonlóságok van épp a különbözőségek váltak-e fontossá. A válasz fondorlatos, ugyanis a látszólag hasonlók is nagyon különbözők. A kompozíciók a családi fotók és a portréfestészet formai és szerkesztési eljárásaival sáfárkodnak, ennek során rajzolódnak ki a beszédes képfelületek: az eldugott részletek, az arcok, a mozdulatok, a redők és a tárgyak külön-külön is megfigyelhetővé válnak a szerkesztett és kimerevített fényképeken. A festményszerű, beállított kompozíciókban érzékelhető az aktív alkotói hozzáállás: a fényképészek elsősorban szerzőként hallatják a hangjukat, szerepük azonos a jelentéseket aktívan befolyásoló, a szubjektív történeteket bátran fordító szerzőével. Tehát míg a művészek nagy szabadságot hagytak a szereplőknek saját életük és az átlagosság fogalma közötti „szabad” felületek szöveges feltöltésére, addig a fényképek komponálása során elsősorban saját művészi/alkotói beszédmódjukat érvényesítették. A képek elkészítésével értelmezték a látottakat és hallottakat, és a helyszínen szerzett tapasztalatokat egyetlen képkockába sűrítették – bölcsen kerülve a definiálás rögös ösvényét. Több esetben éltek az irónia eszköztárával is, de soha nem bántó, mint inkább a történeteket képileg erősítő formában. Ez az attitűd kellő távolságot szabott az egyedi és az általános, a látható és a láthatatlan részek közé, és megteremtette a téma vizuális nyelvre fordított, kritikai változatát.
A Platán Galériában bemutatott, magyarra fordított válogatás (kurátor: Jerger Tímea) további különbségeket is láthatóvá tesz: például azt, hogy mást jelent a vidéki lét, Varsó másként főváros, nagyobbak a távolságok, és persze egészen másként szövi át a lengyel mindennapokat a vallás és a hit. A vélt vagy valós kulturális „közelség” miatt viszont mégis minden tisztán érthető, a helyspecifikus olvasatot némileg feloldja a hétköznapi tapasztalatok hasonlósága és érthetősége. Több képnél érezhetjük úgy, mintha Budapesten, Szegeden, Dombóváron vagy Nyíregyházán készült volna. Mintha belehallgatnánk egy telefonbeszélgetésbe a buszon, vagy benéznénk egy ablakon, esetleg kicsit bátrabban bekukucskálnánk egy kulcslukon, és értenénk, hogy mi történik azon az oldalon.
A történetek és a képek kikerülnek „eredeti” kulturális kontextusukból, és átkerülnek egy másikba, amelyben a hasonlóságok és a különbségek újra izgalmas játékba lendülnek: hiszen mi magyarok is szeretünk reggel inni egy kávét, és vasárnap jólesően unatkozni egyet, és sokan tudnánk tréfás vagy bosszantó történeteket mesélni arról, miként tanultunk meg kis Polskival parkolni, kanyarodni, fékezni és előzni a kilencvenes évek elején. Viszont nagyon keveset tudunk a lengyel-német konfliktusok hétköznapi működéséről, az emigrációról, a külföldi munkavállalást mozgató társadalmi mechanizmusokról, a vallás társadalmi és kulturális szerepéről – hogy csak néhányat említsek az „átlagos” lengyel történetek epizódjaiból. Így kerül az átlagosság fogalma a saját tapasztalatok, az idegenség és az egzotikus sablonok hálójába, amelyből legkönnyebben a képek nézegetésével és a történetek olvasásával szabadulhatunk.

(A szöveg a Balkon nyári dupla számába készült, a kiállításról írt hosszabb elemzés részlete. A Zorka Project (Monika Bereżecka & Monika Redzisz) Átalagosak című kiállítása 2009. június 18. – augusztus 14. között nézhető meg a Lengyel Intézet Platán Galériájában. A fotók forrása: Gazeta Wyborcza)