a tutimondás és az észosztás mákonya

Tegnap járt le a Kállai Ernő műkritikusról elnevezett ösztöndíj beadási határideje. Beadtam. A szakmai önéletrajzba beírtam a blog-címet is. Hm. Vajon tesznek-e kíváncsi látogatást nálam a kuratórium tagjai?

TÁP Színház: Kurátorok (varieté). A kép forrása: kultúra.hu

A foglalkozásom alapjáratban nem műkritikus. Etnográfus vagyok – kulturális antropológiai stichhel és kritikai vénával. Ráadásul az utóbbi években folyamatosan olyannal foglalkozom, ami látszólag nem az én asztalom. Nemcsak azért, mert nem a műkritika a profilom, hanem azért is, mert egyre kevésbé a „saját tudomány” felségterületén garázdálkodom. Ennek több oka is van. Egyfelől választott kutatási területem – fogyasztói kultúra, városi kultúra, kortárs társadalomtudományként felfogott muzeológia – nyilvánvalóan túlmutat egyetlen tudomány felségterületén. Másfelől abban látok kihívást és lehetőséget, hogy a témák és megközelítések megértésén keresztül kapcsolatot és átjárást találjak látszólag széttartó tudományos paradigmák, beszédmódok, módszerek és praxisok között. Ellentmondásosnak tűnhet továbbá, hogy nemcsak aktívan művelem, hanem kritikusként is viszonyulok a kulturális és művészeti színtérhez – a kiállítási és művészeti praxishoz – de minden porcikámmal tiltakozom a „vagy csinálja, vagy beszéljen róla” szétválasztás ellen. Számomra az egyetlen „jó” irány a: csinálja, folyamatosan beszél róla, megnézi másokét, azokról is beszél, sőt, vitázik, majd a tanulságok színrevitelével tovább kísérletezik. Ezért is tartom fontosnak, hogy egy éven keresztül „rákényszerítsem magam” egy módszeresen felépített (mű)kritikusi program megvalósítására, a kiállítások és alkotások tudatos „olvasására”, észrevételeim folyamatos – elemző és kritikus – megírására. „Persze jó, ha az ember figyel arra, milyen pozícióból szólal meg. Még akkor is, ha én nem vagyok lángoszlop alkat, és nem hinném, hogy elragadna a tutimondás vagy az észosztás mákonya, legalábbis ép elmével.” – mondja Parti Nagy Lajos (itt mondja: „amit én csinálok, az maga a sültrealizmus” – egy szigligeti beszélgetés. Parti Nagy Lajossal Vári György beszélget. Magyar Lettre International. 2008/09, tél).
Igen, valahogy így.

a kritikának az ő állapottyárul

Nyisszantok, illesztek. Aztán kicsit duzzogok. Az off line terep az Örkény Színház Jógyerekek képeskönyve című darabja, az on line pedig a kultúra.hu kritika és a litera.hu netnapló rovata. Az írások témája a darab, a szerzők pedig Tarján Tamás és Máté Gábor. Lássuk!

„Ascher Tamás a muzsikától és a koreográfiától (Dékány Edit) sem egykönnyen megmozduló képsorozatot saját korábbi, itteni Ionesco-rendezésének vágányáról indítja, s mérsékelten abszurd, szellemes megoldásokig igyekszik lendíteni. A szabóollóval lemetszett ujjak helyén piros szalag serken, az Anyusunk szerint kölni illatú nyuszik pléjbojgörlös jókedvvel puskázzák le nagy vadász Apusunkat, a karikás szemű, termetesre nőtt porontyok úgy úszkálnak a színpad akváriumában, mint ha formalinos üvegben lubickolnának (akad bábszínházi, halacskás jelenet is, hiszen az élet végén a hal áll). Az igényes, intelligens, derűs népszórakoztatás mókái nagyjából harminc percre elegendők a kilencvenből - A jógyerekek képeskönyve kabaréban nem is lehetne hosszabb kiadós fél óránál. Utána már ismételgetésekből kell megélni. Parti Nagynak sem ez a leginvenciózusabb munkája. A remek nyelvi poénok nyomában nemegyszer zötyög elő nehézkes rím, suta ritmus a megnyomorgatott számítógépből. A nyelvi idiotizmus társadalmilag vészjósló, önjáró szekvenciái nem válnak fenyegetővé. Semmi nem vall arra, hogy Ascher a családi rémségek kicsiny boltját kereste volna a darabban: az utódok hullanak, mint a legyek, de ez a legkevésbé sem rendíti meg az unatkozásba süppedő publikumot.” Tarján Tamás kultúra.hu

„Megérte a sorállás, mert mérhetetlenül jól szórakoztam odabenn. Ugye Ascher rendezte. Gálffy elmondhatatlanul elementáris volt, igazából nem szívesen találok szavakat arra, amit és ahogyan művelt. Szélest talán még sohasem láttam ilyen jónak, de lehet, hogy ez az én hibám. Tagadhatatlan jó érzés volt tanítványomat, Máthé Zsoltot ilyen otthonosan ökörködni. És méltathatnám az egész társulatot, amiben tényleg lényeges a társulat, mint olyan, mert a színészek láthatóan együtt és odaadóan munkálkodtak az egész próbafolyamat alatt. Parti Nagy Lajos szövegei megint szépen szóltak. Nem volt időm irigykedni, olyan hamar véget ért az egész. Másfél óra volt talán, de maximum negyven percnek éreztem. Ez szinte kivétel nélkül fordítva szokott előfordulni. Rövid volt, hangsúlyozom rövid, annak ellenére, hogy a pótszékekből a fél színpadot nem látni, és annak ellenére, hogyha beljebb ül az a szerencsés néző, aki felfedez egy üres széket, megtapasztalhatja, hogy a széksorok közti távolság oly szűk, hogy például az az ember, akinek lába van, nem nagyon fér el. Majd elfelejtettem. Jógyerekek képeskönyve. Ez volt, amit láttam.” Máté Gábor litera.hu

Szeretném hangsúlyozni: ugyanarról a darabról írnak. Ha jól számolom: egy hét különbséggel. Én azon az előadáson ültem, mint Tarján Tamás. Remekül szórakoztam. Rövidnek éreztem. Láttam az egész színpadot. Tehát nem pótszéken ültem. Elfértem, pedig lábam is van, mégha nem is gólya. De tényleg kicsi a hely. Szerencsére azért Máté Gábort sem ez érdekelte elsősorban. Tarján viszont nagyon unja a banánt. Nem tudom, megnyugtatja-e, ha azt írom: én meg őt. Minden sorát – általában. (És még a darab címét sem írta helyesen.)

Máté Gábor nem unja. Sem a színházat, sem a tanítást, és a litera netnaplózást is jól csinálta. Én élveztem. Rendezőként, tanárként és nézőként is kíváncsi. És még írni is tud róla. Ilyenből persze nincs sok. Unatkozó és unalmas kritikusból viszont annál több. De nem abszurd? Ki ír kiről? És minek? Volt régen a „tornából felmentve” kategória. Ezt lassan a kritikusi szcénában is bevezetném. Se perc alatt lenne listám. Egy hosszú tornasor azokból, akik nyugodtan otthon hagyhatnák a mackónadrágjukat.

Én a kíváncsi oldalon állok. Csak semmi fölényeskedés! A Jógyerekek képeskönyve pedig szövegben, képben és munkában is klasszul össze van rosszalkodva.

(újra)hasznos pihenő a múzeumban

A hamburgi Museum der Arbeit az egykori New York Hamburger Gummi-Waaren Compagnie gyárépületében (Hamburg, Barmbeck) található. Fiatal múzeum: több mint egy évtizedes intézményesülést követően 1997-ben nyílt meg a múzeum állandó kiállítása. Gyűjteményeik és kiállításaik fő iránya az élet és a munka, elsősorban az elmúlt 150 év távlatában. Hamburg kereskedelmi központ, kikötő- és iparváros, világkereskedelmi központ – mind a mai napig. Rengeteg gyár, üzem működött és működik a kikötőhöz közel és távol. Egy csomó olyan világmárkát használunk még ma is, amiről talán nem is tudjuk, hogy Hamburgban kezdték el gyártani – a Nivea-tól a Tesa-ig. De teában, kávéban, kakaóban és gumifeldolgozásban is nagyhatalomnak számított a ma is virágzó Hansa-város.
Ezért egyáltalán nem meglepő, hogy az állandó kiállítás pihenősarkát egy Délkelet-Ázsiából származó, autóabroncsból készített ülőgarnitúrával rendezték be – ha figyelembe vesszük, hogy az épület gumigyár volt, akkor szinte természetes. Délkelet-Ázsiában – de Afrikában is – elterjedt „szokás” a nagy mennyiségben felhalmozódó, szemétté váló gumiabroncsok másodlagos felhasználása. A nagyipari, sorozatgyártott termékek kézműves újrahasznosítása az egész világon ismert, hol nyersanyaghiányból eredő szükségmegoldásként, hol környezettudatos és kreatív megoldásként – hogy csak a két „végpontot” említsem.

De most nem vágok bele részletesebben az újrahasznosítás és a kreatív tárgymegmunkálás amúgy lehengerlő, izgalmas és bizsergető megoldásainak taglalásába – bár elég nehéz visszafognom magam – csak megmutatom kicsit közelebbről ezt az újrahasznosított pihenősarkot.
A kollekció: két asztal, nyolc szék, néhány kisebb lábtörlőszerű szőnyeg. A megmunkálás: a megfelelő csíkra vagy darabra vágott abroncsrészeket a bambuszhoz és egyéb növényi szálakhoz hasonlóan hajlítják, fűzik, a részeket pedig egymáshoz szögelik. A design: a formák nagyon szépek, és a legjobb az egészben, hogy a bútorok minden pontján látszik, hogy miből készültek: türemkedik és feketedik a rücskös abroncs. Végül a használat: az ülőfelület rugalmas, és nagyon kényelmes, nyűhetetlen, összerosszalkodhatatlan. Ezekre a fotelokra biztos nem érvényes a „Ne ugrálj benne, édes fiam, mert tönkremegy!” ezerszer hallott szülői jajveszékelés. Szerintem kerti garnitúrának is egészen kiváló. Csak egy kis slaggolás, és újra minden csilivili!
A kollekciót amúgy a berlini Museum für Verkehr und Technik munkatársai gyűjtötték 1995-ben, és kölcsönkollekcióként vendégszerepel a hamburgi Museum der Arbeit kiállításán – de egyetlen teremőr sem szólt ránk, hogy ne rendetlenkedjük össze.

kapcsolódó posztok:
Wunderkammer
ReReRe
recycling-színház
újra-majom
alter-Hamburg
fleischerei

mediterrán gazdaság

Ha egy felsorolásban azt látjuk, hogy: búvárpipa, békatalp, úszónadrág, bikini, strandpapucs, frizbi, napszemüveg, labda, naptejes flakon, strandheverő, gumicsónak és felfújható hátizsák, akkor arra az egyszerű következtetésre jutunk, hogy egy vízparti nyaraláshoz összeállított úticsomag elmaradhatatlan – és kivétel nélkül valamilyen műanyagból készült – kelléktárával van dolgunk.

Egy másik lajstrom melléillesztése viszont segít megérteni a nyaralás globális képekbe sűrített általános, illetve szubjektív történetekre és tapasztalatokra fordított egyedi formája közötti különbségeket is. E lista így szól: egy pálmafa, egy öltözőkabin, egy napernyő, két nyugágy, egy szörfdeszka, egy horgászbot, egy motorcsónak, egy hordozható magnó, egy strandbár (pincérrel és egzotikus koktélokkal), végül egy férfi és egy női nyaraló, fürdőruhában. E második lista elemei nem sorolhatók a könnyű útipoggyász kategóriájába, viszont a nyaralás helyszínének elmaradhatatlan kellékei. A két tárgykollekció esetében mégis egészen másról van szó: a második lista ugyanis nem más, mint a dán LEGO cég kilencvenes években (1992) piacra dobott PARADISA játékkészlete. A felsorolt elemekből egy strandjelenetet lehet összerakni: tárgyi kellékeket és élményszerű aktivitásokat egyaránt tartalmazó bricolage-t, ami keltheti az ismerősség és az ismeretlenség érzetét egyaránt. A készlet ugyan a globalizált világkép része (the global beach) – ezen belül leginkább a francia tengerpartra hasonlít (the tropical dream) –, de a jelenet dramaturgiájába beépíthető a saját élményvilág. A készlet így lokális és globális világok közötti játékos átmenetté válik, egy népszerű játékrendszer alkotóinak tolmácsolásában.

kép forrása: flickr

Bibliofilia bejegyzése: A LEGO mindennap új játékszer 1975

szeretek itt matrica lenni

… mondta a kis fehér, ragadós felületű papírdarab, és fogta magát, ott ragadt. Mert a matricák már csak ilyenek. Ez a dolguk. Ezért vannak. Odaragadnak, ahová ragasztjuk őket.

Ez a kis gyöngyszem a Néprajzi Múzeum Kortárs ruha-tér-kép kiállításának utolsó hetében került fel az Öltözködés és szubkultúra terem deszkás figurájának városképekből illesztett molinóhátterére (háttérfotók: Taskovics Dorka; a kiállítás látványterve: Artista Művek). Az eset nem minősült múzeumellenes cselekménynek, hiszen a kiállítás témaválasztása és a kivitelezés módja nem mondott ellent a „finom belenyúlásnak”. A hekkelés a kiállítás utolsó hetében rendezett Hagyj jelet! program és filmvetítés során történt (hekker: Bodó Balázs; repró és kiállításfotó Sarnyai Krisztina).
De miért volt mindez érdekes és izgalmas ebben a kiállításban? Azért, mert a múzeumi tér kommunikatív felületté vált, anélkül hogy a kiállítás esztétikai, a múzeumi tárgyak pedig (örökség)védelmi szempontból sérültek volna. Sőt, a jelentésteli kiállítási szövet ezzel az apró, szinte észrevétlen momentummal tovább bővült, a kezdeményezésre adott kreatív és ironikus válasszal. A megoldásnak helye és szerepe volt, az őrök figyelmét pedig elkerülte. A kiállítás lebontását követően a matricát a molinón hagytuk, a kiállítás fotódokumentációja pedig bekerült a múzeum dokumentációs gyűjteményébe.

Miről is jutott eszembe ez a majd egy éves történet? Néhány héttel ezelőtt a pasaréti úton jöttem le gyalog, és a Vasas edzőpálya mellett a Magyar Kétfarkú Kutya Párt egyik gyöngyszemére akadtam.
A matricát már ismertem – de azért megörültem neki – a kétfarkú kutya honlapon több változatban is megnézhető. Kicsit lejjebb, a Szilágyi Erzsébet fasor egyik bérházán újra kint a matrica, és egy kutya-szignó is odaragadt mellé. A matricán pedig megjelent egy helyi hekker is. Láthatóan, nem rajongóról van szó.
A firkálót nyilván nem a matrica vizuális kontextusa zaklatta fel: a matrica ugyanis szinte észrevétlenül simul bele lakáshirdető cégek, magánszemélyek, szerelők és más egyéb üzleti vállalkozások ingyenes hirdetési kollázsába.
Viszont, ha nem a forma, akkor a tartalom. Ott van a kutya elásva. Az olvasó berágott a kétfarkú kutyára. Felháborodott, morgós és káromkodós olvasó lett, olyan, akit nagyon felbosszantottak. De mivel is? (Velem ellentétben nyilván szeret az országban sokáig utazni, és fel tudja sorolni a megyeszékhelyeket.)

Nos, én ezerszer jobban csípem a bevállalós, kreatív és ironikus kutyákat. Sőt, bevallom: az irónia egész egyszerűen lefegyverez. Sior matricájáról is könnyedén választok magamnak kedvencet. A hűtőre fogom ragasztani, és remélem, szeret majd ott matrica lenni!

UP-TO-DATE: a "szeretek itt matrica lenni" alkotója kapcsford rátalált a bejegyzésre, szóvá tette, reagáltam, neki fájt (jójó, kicsit tényleg gonosz voltam), de aztán segített, így kiegyeztünk a világhírnévben. na, most majd jobban figyelek!

a láthatatlan múzeumi bábu

Egy olyan kiállításról mesélek, amely 2002-ben volt látható a Néprajzi Múzeumban, és szerintem remekül ötvözte a korszerű kortárs kiállítástechnika és a történeti muzeológia szempontjait, középpontban az öltözetek múzeumi prezentációjának kreatív újragondolásával.
A „Félre gatya, pendely”. Látható és láthatatlan a magyar népviseletben című kiállítás – az népviseletek díszítettségének megmutatásán túl – arra vállalkozott, hogy „bepillantást nyújtson a népviseletek szerkezetébe, az öltözködés menetébe, valamint mindazokba a látható és láthatatlan, rejtett vagy csak sejtett megoldásokba, praktikákba, amelyekkel a viseletben járók alakjukat megformálva igazodtak a helyi szépségideálhoz” – olvasható a katalógusban. A kiállítás szakmai/muzeológusi (Katona Edit) koncepcióját roppant konstruktívan interpretálta és gondolta tovább a kiállítás látványtervezője (Jerger Krisztina), aki a látvány komponálása, a tárgyak elrendezése és prezentációja során a ruhadarabok formai és gondolati rétegzettségének feltárására vállalkozott több szellemes megoldás kidolgozásával. Az alcím – Látható és láthatatlan a magyar népviseletben –ugyan elsősorban a látható felsőruházat alatti „láthatatlan” alsóruhákra, az öltözetek láthatatlan formai megoldásaira, illetőleg az öltözködés rétegzettségére utalt, a látványtervezői munka nyomán viszont ez vált a kiállítás főcímévé és a prezentáció kiindulópontjává: olyan perspektívából megmutatni a tárgyakat, melyekből a hétköznapokban nem láthatóak.

A kiállításban a múzeumi bábu mint prezentációs eljárás teljesen háttérbe szorult. A tárgyak – öltözetek, öltözetkiegészítők, a test „szépítését” szolgáló eszközök – a forma és a megformálás fogalmaira építve egyszerre szóltak a hagyományos paraszti öltözetek szerkezeti és esztétikai kategóriáiról, illetőleg a bemutatás szerkezeti és formai praktikáiról. Így kerültek a ruhák bábuk helyett például a falra terítve – tíz méternyi gatya, napkorong formára, lapra hajtott keményített alsószoknya – amely nemcsak új esztétikai minőséget kölcsönzött a tárgyaknak, hanem láthatóvá tette a bevarrásokat, toldásokat, a használatot könnyítő, vagy egy-egy testrészt kiemelő részleteket is. Az egyedileg kiállított tárgyak múzeumi kontextusát színes – indigókék, napsárga és vörös – festett hátterek adták, melyek a tárgyak műtárgyjellegét tovább erősítette. Ez a kompozíciós eljárás a tárgyakba rejtett abszurditások kiemelésén keresztül a kritikától és iróniától sem mentes, mégis a tárgyak kulturális kontextusát tiszteletben tartó múzeumi beszédmód kialakítását tette lehetővé.
A tárgyak és az öltözködés hétköznapi, kulturális kontextusa természetesen nem veszett el, hiszen meghatározó volt az összetartozó ruhadarabok együttes bemutatására, fogasra akasztva, kifutószerűen elrendezett színes rongyszőnyegek fölé a térbe lógatva, néhol pedig dobogóra állított, a ruhatárolás eszközkészletével – elsősorban bútorokkal – keretezett színeken. Ezen utóbbi, jelenetszerű részleteken kicsit meg is bicsaklott a következetesen komponált tér, amit talán finomíthatott volna, ha az emberi testeket formáló, arccal, frizurával bíró bábuk helyett az öltözetek formáját tökéletesen kiemelő, semleges megoldást vettek volna igénybe a rendezők. Azért sem lettek volna elhagyhatatlanok ezek a jelzésértékű jelenetek, mert az öltözködés és a tárolás hétköznapi kontextusa nagyon erősen jelent meg a kiállításban használt archív filmeken, képanyagon és leírásokon.
A kiállítás rendezői számára fontos volt a szituáció, de ezt nem egy in situ kiállítási kompozíció összeállításával próbálták rekonstruálni, hanem összekapcsolták a korszerű szemléletű múzeumi prezentációt az eredeti szituáció dokumentumaival. Így az öltözködés és a szépségideál nemcsak az autentikus tárgyak szépségén, hanem a hiteles kulturális kontextus részletgazdag bemutatásán is nyugodott. Nyilvánvaló, hogy a hétköznapi szituációk múzeumi rekonstruálása nem jelentett sem kihívást, sem pedig igazi lehetőséget a rejtett, belső tartalmak, a láthatatlan világok bemutatásához. A kiállítás pedig nemcsak azért engedet új rétegeket megismerni a „hagyományos” paraszti öltözet összetett tárgykultúrájából, szerkezeti és formavilágából és kulturális kontextusából mert a kevésbé látható, vagy láthatatlan ruhadarabokra terelte a figyelmet, hanem sokkal inkább azért, mert a bemutatás során – bevált módszerek automatikus alkalmazása helyett – a téma belső tartalmához minden elemében igazodó prezentációs módot választott: a muzeológusi munkát a látványtervező rendező nemcsak lefordította, hanem kreatívan tovább is gondolta.

A „Félre gatya, pendely”. Látható és láthatatlan a magyar népviseletben című kiállítás tehát jól mutatja, hogy ma már nemcsak a kortárs kultúrára vonatkozó kérdések megfogalmazása során szükséges a formai megoldások és prezentációs módok önreflexív végiggondolása. Az új módszerek kidolgozása során a múzeumi bábu pedig nem „ellenség”, csupán egy olyan kiállítási segédeszköz, amely rengeteg új megoldás kidolgozására teremt lehetőséget.

kapcsolódó szövegek:
Rivière nejlonszálai
babák a múzeumban és az időben
poppenhuis: babák a házban, a regényben és a múzeumban

ííígy vóóót

és még egy kis élőszavas, képes hangulatjelentés a noltévén (Vörös Eszter), meg a CM-en dobozostól (kommentekben további fotókkal), és a Kerékagyon is kirk kapitánytól. És végül pedig a hvg.hu heti kulturális ajánlójában és galériáján.

csalogató

cimbók, ti mind,
amolyan vírusűző, jókedvcsináló underground vállalkozás keretében kis kamaraszösszenetre invitállak benneteket az egész szervező csapat nevében a SZÓDA mulatóba (Wesselényi u. 18.) február 12-én csütörtökön este hatra. Ott lesz ugyanis egy villanásnyi a Néprajzi Múzej bringanaptárának fotóiból Pop, bicaj satöbbi címen, amit Várkonyi Gábor kerékpáros történész vezet föl, és a Bicycle Art And Design bringacucc divatbemutatója vezet le. A képek pedig maradnak egy hónapig.

Nem kell ünneplőben jönni, a szódához lehet bort önteni (gyalogosoknak és békávézósoknak), talán még lesznek egyéb csalafintaságaink is, ha lelkes csapatunkat nem tépázza meg az influenza.
Meghívóból kéT/Pféle is van, hogy mindenki azzal kérecckeggyen el otthonról, amelyikkel könnyebben elengedik.
Lehet terjeszteni, roppant köszönjük, lehet jönni, roppant örüljük, lehet találkozni, nézelődni, új vírustörzsekkel ismerkedni, kinek melyik irányvonal a vonzó.

Infok még: a Néprajzi Múzeum weblapján, a muzbón, a CM-en. Képekből ízelítő itt, és Rutkai Bori háttereként ugyancsak gyönyörűen (és a művésznő is gyönyörű).

Szíves a látás!

Rivière nejlonszálai

Georges Henri Rivière (1897-1985) zenész pályája mellett a húszas években hirtelen robbant be a francia etnológia színpadára, és egy csapásra a francia közélet és kultúra ismert, divatos és népszerű figurájává vált. Első kiállítását 1928-ban a Louvre egyik oldalszárnyában készítette Les atrs anciens de l’Amérique címmel, amely elsőrangú művészettörténeti eseménnyé vált. A tárgyak műalkotásként szerepeltek a kiállításon, így még nyitva volt a kérdés, hogy a művészet vagy az etnográfia vonalához tartozik-e majd múzeumi tevékenysége, ami akkoriban (1928-1937) a Trocadéro palotában elhelyezett Musée de l’Homme intézményi keretei között valósult meg.

Josephine Baker és Georges Henri Rivière a Trocadéro palotában bemutatott hangszerkiállításon 1933-ban. Forrás: Parisen Images

Egy évtizeddel később, már a francia etnográfiai múzeum, az Atp (Musée national des arts et traditions populaires) igazgatójaként (1937-1967) szerzet nemzetközi hírnevet alkotásaival. Voltak és vannak, akik lelkesednek kiállításaiért, és olyanok is, akik vitatják szakmai hozzáértését, vagy alkotásait – leginkább a hatvanas évektől – ideológiailag elfogultnak tartják, de azt senki nem vitatja, hogy az idegen/más kultúrák múzeumban felhalmozott műtárgyaiban rejlő információ-, és jelentéstartalom kibontásában, a tárgyak színrevitelében egy egészen új és sajátos beszédmód megvalósítására törekedett. Muzeológiája kulcsszavai a közvetítés és a bemutatás voltak, ami a múzeumi alapfunkciók tekintetében a prezentáció magasabb prioritását is jelentette. Gondolataiból kevés maradt meg írásban, viszont rengeteg kiállítást rendezett és sok előadást tartott, amelyek feljegyzések és visszaemlékezések segítségével rekonstruálhatók. Életéről és muzeológiai munkájáról Nina Gorgus német etnológus írt könyvet Der Zauberer der Virtinen. Zur Museologie Georges Henri Rivières címen (1999, Münster, New York, München, Berlin, Waxmann). Prezentációs technikájának néhány fennmaradt vagy rekonstruált elrendezését én is láttam 2003-ban Párizsban, az Atp bezárását megelőző évben.
Rivière muzeológiai felfogásában roppant karakteresen jelentek meg a tárgyak, és az addigi múzeumi/kiállítási beszédmódhoz képest egy új nyelv kidolgozására törekedett. Nem használt kosztümös bábukat, nem épített rekonstruált díszletszerű falusi szobabelsőket a kiállítási terekből, és nem zsúfolta tele a vitrineket egymásba folyó, legyezőszerűen elrendezett tárgyakkal. A bemutatás során a műtárgyak mesterséges, elidegenített, múzeumi kontextusát erősítette – bár a funkcionális egységek létrehozásától nem zárkózott el – amelyet áttetsző vagy semleges építészeti elemekkel választott el egymástól. Törekedett a fekete háttér használatára, és a pontszerű megvilágításra – így a tárgyak nem vetettek árnyékot és izgalmasan lebegtek a térben. Ha csak lehetett, kerülte a középpontos szimmetriát és a mimetikus eljárásokat. Modern fém-üveg tárlókat használt, mesterséges fénnyel irányította a nézők figyelmét, a tárgyakat pedig szakszerűen és bőségesen feliratozta.

Az Atp esztétikai elvei között szerepelt a tárgyak új bemutatási metódusa, a nejlonszálak muzeográfiája (fil de nylon), ami Rivière találmányaként vonult be a francia muzeológia történetébe. A módszert a harmincas évektől használta, a negyvenes-ötvenes években rengeteget finomított rajta, és a hatvanas években még bőven és virtuózan alkalmazta. Az álló vitrinekben, vagy szabadon hagyott területeken a tárgyak áttetsző szálakra feszítve „lebegtek” a térben, pontszerűen megvilágítva, szövegekkel és informatív fotókkal keretezve. A használati tárgyak funkciójukban, a népművészeti tárgyak művészeti alkotásként jelentek meg. Az öltözetek háromdimenziós bemutatásához is ugyanezt az eljárást alkalmazta: ember alakú vagy testformájú merevítés helyett nejlonszálakkal feszítette az öltözeteket a kívánt formára. A dekoltázsból sem élethű, sem sematikus arcok nem kandikáltak, és a szabóbábukra jellemző csonkok sem akasztották meg az öltözetre irányuló figyelmet. A figurák mégis rendelkeztek gesztussal vagy karakterrel egy-egy mozdulat fondorlatos beépítésének köszönhetően. A segédeszközök láthatatlanná tételével a figyelmet sokkal inkább a tárgyakra, a tárgyakkal kibontható jelentésekre, ezen keresztül a kultúrára terelte. Egy Párizsban élő fekete jazz zenész figurájának múzeumi megmutatásához nem volt szüksége sem sötétre színezett viaszbábúra, sem pedig a kiállítótér egyik sarkában berendezett mulatói jelenetre ahhoz, hogy nézői megértsék, miről beszél. Viszont szüksége lehetett egy fekete jazz zenésztől származó öltönyre, néhány személyes tárgyra, egy jó gesztusra, egy trombitára és rengeteg zenére. Rivière ilyen, és ehhez hasonló apró és izgalmas részletből építette fel múzeumi világát, és a hatvanas években elkészült új, modern épületben elhelyezett Atp-t a „nejlonszálak katedrálisává” avatta.