2009. január 20.

poppenhuis: babák a házban, a regényben és a múzeumban

„Első babáit, azokat a kis bábukat, amelyeket fiatalkorában azért készített, hogy benépesítse velük az általa tervezett házakat, aprólékos munkával faragta ki puhafából, ruhástól, mindenestül, majd utána kifestette, a ruhákat élénk színekkel, az arcokat pedig apró, de lényeges részletekkel: itt egy nő feldagadt arca utalt fogfájásra, ott egy fickó nevetőránca vidám természetére. […] Úgy gondolt rájuk, mint emberekre. Amikor létrehozta, ugyanolyan valóságosnak látta őket, mint akármelyik ismerősét.”

Salman Rushdie Fúriadüh című regényének második fejezete kezdődik ezzel a néhány mondattal (Budapest, Ulpius-ház, 2003, 137.o.). A regény főhőse Malik Solanka „nyugalmazott eszmetörténész” és „lobbanékony babakészítő” még fiatalon járt Amsterdamban, a Rijksmuseumban, ahol „megigézte őt a gondos aprólékossággal, korhűen berendezett babaházak kincset érő kiállítása, mely páratlanul mutatta be a holland családok életének történetét. A babaházak eleje nyitva állt, mintha bombák söpörték volna el homlokzatukat; vagy apró színházakra hasonlítottak, melyeket ő tett teljessé azzal, hogy ott volt. Ő alkotta a negyedik falat.” (25.o.)

A babaház (poppenhuis) kiállítás megtekintése után Solanka egész Amsterdamot ebből a miniatürizált perspektívából kezdte látni, és maga is barkácsolni kezdett: fiktív tereket, képzeletbeli környezeteket, sajátos mikrokozmoszokat épített. Majd rájött, hogy ennek az egésznek nincs értelme emberek nélkül. Visszatért Cambridge-be, ahol a professzori munka mellett elkezdte kifaragni első babáit. A „Nagy Elmék” sorozat híres szereplői Bertrand Russell, Kierkegaard, Machiavelli, Szókratész és Galilei voltak, akiket különféle jelenetekbe rendezett, és mindig történetekkel keretezett:

„Bertrand Russellt egy rendőr verte a háború idején egy békegyűlésen, Kierkegaard az operába igyekezett, ott akart lenni a szünetben, nehogy azt higgyék a barátai, hogy túl sokat dolgozik, Machiavelli a strappado néven ismert kínzóeszköztől szenvedett, Szókratész a kikerülhetetlen mérget itta, Solanka kedvence pedig, egy kétarcú, négykarú Galilei, egyik arcával az igazságot mormolta alig hallhatóan, miközben köpenye ráncai közt rejtőzködő két keze a Nap körül keringő Föld modelljét fogta; a másik arc, amelyik bűnbánóan lefelé tekintett a vörös csuhás férfiak szigorú pillantása miatt, nyilvánosan megtagadta tudását, miközben a másik két kéz a Bibliát szorította erősen, istenfélőn.” (27.o.)

Rushdie szellemes leírása csak egy rövid epizód a sok szálon futó történetben, mely meglehetősen bizarr, mégis – vagy, tán épp ezért – magával ragadó, elgondolkodtató és inspiráló regénnyé áll össze. A történet főszereplői Solanka három nőismerőse – felesége, szeretője és barátnője – illetőleg egy Kis Agy névre keresztelt okos és fiatal „időutazó leánybaba”, Solanka leghíresebb teremtménye. Kis Agy – a „Nagy Elmék” sorozathoz hasonlóan – a regénybeli valóság és fikció határán billeg, majd kiszabadul Solanka fennhatósága alól, és önálló életre kel: saját történet és karrier építésébe kezd, önállóan.

Rushdie regényében Kis Agy a kortárs, posztmodern amerikai fogyasztói kultúra helyzeteinek és műfajainak leképezése, egyben kritikája is. A magazinok, a szappanoperák és más médiumok, amelyek az életszerűség, a hasonlóság és a valóság illúzióját keltik az emberekben, rendíthetetlenül dolgoznak azon, hogy olyan figurákat teremtsenek, amelyek ideállá, követendő és vágyott példává válhatnak a pénzüket költő, szabadidejüket töltő fogyasztók számára. Kis Agy nem ezért készült, mégis ilyenné vált. És minden egy múzeumban kezdődött, egy olyan kiállításon, amelyben a tárgyak és a tárgyakkal elmondott történetek ugyancsak a fikció és a valóság határát feszegették. A két világ – a posztmodern Amerika populáris médiumai, és a prezentáció statikusabb módjait követő, történeti perspektívájú múzeumi kiállítás – összekapcsolásához persze kellett egy gazdag asszociációs gondolkodással rendelkező filozófus, Malik Solanka professzor (Salman Rushdie), aki egyfelől az életszerűség, a dramaturgia és a színrevitel fogalmaival, másfelől babáival teremtette meg a hétköznapi „valósághoz” hasonló, mégis attól különböző világot. De e fenti fogalmak és prezentációs eszközök a múzeumi prezentációknak is szerves részét képezik, az átjárásra pedig nemcsak Rushdie regényének lapjain van lehetőség. Hiszen a múzeumi prezentációk esetében a „valóság” ábrázolása – a látszat ellenére – ugyanúgy a távolítás, a leválasztás és az új, önálló, jelentésteli diskurzus felépítésével lehetséges, akárcsak a regényben.
(A szöveg egy készülő tanulmány bevezetője. Most így áll, de még bármi lehet. Az írásban a múzeumi kiállításokban használt bábuk és babák kerülnek porondra. Kortárs anyagot vizsgálok, történeti kitekintéssel. Ha elkészülök, akkor a tanulmány a Néprajzi Múzeum MaDok-füzetek sorozatának következő számában lesz olvasható, de biztos teszek fel még részleteket.)

4 megjegyzés:

irisz írta...

Milyen kellemes találkozás, egy bögre kávéval a kezemben Rushdie-val a városi máz virtuális világában. :)

Nagyon szeretem azt a vékony határt, ami Rushdie könyveiben a valóság és a fikció közt húzódik, és hogy minden ezen a határon mozog.

Jó barátja Marquesnek, és Mrozeknek a könyvespolcon ebből a szempontból.
Szerintem remek bevezető, egy rajongója már biztos van! :))

Frazon Zsófi írta...

én is szeretem, ha az ismerőseim nálam találkoznak :)
köszönöm!
(gondoltam, ha felteszem, könnyeben továbblépek a bevezetőről a tárgyalásra...)

irisz írta...

várjuk a folytatást kíváncsian :)

Névtelen írta...

én pedig a héten láttam ezeket a híres babaházakat és kedvet is kaptam egy makettezős projektem megcsinálásához, ugyis tervezgetem már 2-3 éve, de ez plusz egy löket hogy most hogy te is erről írtál :) úgy tűnik tényleg a babaházak hete van! pá ipek