tt_berlin

Topographie des Terrors (in Berlin) 2009. július:

és most: György Péter - A terror háza / A terror topográfiája (in: Magyar Múzeumok Online)

affinitás vagy kulturális párbeszéd

Claude Lévi-Strauss francia etnológus (1908-2009)
a kép forrása: Szegedi Tudományegyetem web

„A kortárs etnológusok bizonyos ellenszenvet mutatnak a primitív művészet összehasonlító tanulmányozásával szemben. Indokaikat könnyű megérteni: az ilyesfajta tanulmányok mindmáig csaknem kizárólag a kulturális kapcsolatok, az elterjedés vagy az átvétel jelenségeinek bizonyítására törekedtek. Elég volt, ha egy díszítményrészlet, egy különös forma felbukkant a világ két végében, bármekkora volt is a földrajzi távolság és a két megjelenés közti – gyakran igen jelentős – történeti eltérés, a lelkendezők tüstént kinyilatkoztatták az eredet egységét és az egyébként összehasonlíthatatlan kultúrák közötti kétségbevonhatatlan őstörténeti kapcsolatok meglétét. Tudjuk, hogy – termékeny felfedezések mellett – micsoda visszaéléseket szült az analógiák e »minden áron« való, kapkodó keresése.” – fogalmaz Claude Lévi-Strauss francia etnológus az első, francia kiadásban 1958-ban megjelent Strukturális antropológia című munkájának egy tanulmányában (magyarul 2001-ben jelent meg az Osiris kiadónál, az idézet az I. kötet 193. oldalán olvasható). Írásában az elhamarkodott, túl messze mutató összefüggésektől óv a szerző úgy, hogy közben a nyilvánvaló és izgalmas vizuális összefüggések bátor továbbgondolására ösztönöz. Tehát nemcsak az okozza a dilemmát, hogy egy törzsi tárgyat etnográfiai tárgyként vagy műalkotásként nézünk, hanem sokkal inkább arról, hogy a különböző kultúrákból származó tárgyak és alkotások összehasonlításával milyen következtetésekre jutunk. Fontos kérdés, hogy az összehasonlítás során a kulturális kontextus vagy a vizuális nyelv az, amelyik előtérbe kerül. Egyértelmű válasz természetesen nincs, esetek, helyzetek, felfedezések és találgatások vannak, de a 20. század második felétől a törzsi tárgyakkal kapcsolatos művészeti és etnográfiai érdeklődés egyik fő dilemmája a tárgy/műtárgy fogalompár körül összpontosult.

Claude Lévi-Strauss, Pablo Secca rajza

„1984-85 telén az ember lépten-nyomon törzsi tárgyakra bukkan New York City kiállítótermeiben” – kezdi James Clifford amerikai kulturteoretikus a törzsi és a modern tárgyakról szóló tanulmányát (ami a híres Predicament of Culture című kötetének egy fejezete, és egy részlete magyarul is megjelent a Café Bábel folyóirat Gyűjtés tematikus számában, 1994-ben).
A fejezet gerincét az 1984 telén a MoMA-ban rendezett „Primitivizmus” a 20. századi művészetben: a törzsi és a modern affinitása című kiállítás kritikája adja. Némi iróniával utal a tárgyak időben változó európai státuszára a kuriózumtól az etnográfiai tárgyig, majd a jelentős művészeti alkotás státuszig – amiből persze az is érzékelhető, hogy ez a jelentésváltozás és terminológiai átalakulás a kulturális logika, illetőleg a modernizmus eredettörténetének része. A Primitivizmus kiállítás kulcsfogalma az affinitás, annak allegorikus formája: a közös minőség és a közös esszencia jelentésben. A történeti megközelítésű kiállítást Clifford – annak ellenére, hogy elismeri: a történet izgalmas – didaktikusnak tartja, amelynek fő hibája, hogy az affinitás fogalmát univerzálisnak tekinti. Nézetei szerint, ugyanilyen univerzális koncepciót építhetnénk a különbségekre is. És akkor most melyik a jobb? És milyen további általános szelekciók léteznek még? – kérdezi a szerző. És nem beszél a kiállítás például a nyugati-kultúra kisajátító és átértelmező szerepéről – teszi rögtön hozzá. A kiállításon valóságos hasonlóságok vagy a hasonlóság illúziója jelent tehát meg – kérdezhetjük a leírás alapján. Az egyetlen tény, ami vitathatatlan a kiállítás alapján, hogy Picasso és generációja „felfedezte” a primitív művészetet. De a legfontosabb szempont, amit a kritikus számon kér a kiállítás rendezőitől, az épp az önkritikus, poszkolonialista attitűd. Amiben megjelenik az a történet is, amelynek következtében a törzsi kultúrák tárgyai Európába és Észak-Amerikába kerültek (a kisajátítás és az imperializmus következtében), ami nem függetleníthető attól, ahogy ezek a tárgyak elfoglalták helyüket, hatást gyakoroltak vagy éppen intencióvá és ihletté váltak. James Clifford írásában kritikusan foglal állást amellett, hogy a nagyhatású, befolyással és hatalommal bíró intézményeknek kulcsszerepe van az önkritikára épülő kulturális párbeszéd elindításában és lefolytatásában, az „etnográfiai” és az „esztétikai” közötti kapcsolat újragondolásában.

esztétikai minőség

Neues Museum, Berlin, Museuminsel (2010. május)

A műtárgyakkal kapcsolatban talán az egyik legizgalmasabb kérdésfeltevés, hogy mi lehet az a „rejtélyes” esztétikai minőség, amely kiemeli őket a tárgyak tágan értelmezett univerzumából, hogy múzeumokba és kiállításokra kerüljenek, hogy megnézésükre időt szánjunk, beszéljünk és gondolkodjunk róluk, észrevételeket fogalmazzunk meg, amit aztán mások is elolvasnak? A szemlélődés? Az esztétikai minőség? A figyelem? És ha pusztán ennyiről van szól, akkor tényleg meghatározó szempont-e a tárgyak vizuális jegyeit alakító kulturális kontextus? Vagy csupán arra van szükség, hogy e műtárgyak leváljanak a mindennapi valóságról, és az elmélyülést elősegítő másik közegbe, vagy térbe kerüljenek? Hol vannak a határok? Vannak-e? És mit akarunk elválasztani velük?

Kendőbe szőtt asszonysorsok

A ’hordozókendő’ mint fogalom és mint tárgy nem ismeretlen a kortárs kultúra számára. Az utcán jártunkban-keltünkben, vagy a nagyvárosok zsúfolt, tömegközlekedéssel szabdalt tereiben gyakran láthatunk nőket, akik a babakocsi helyett – vagy azzal kombinálva – szorosan a testükre kötött kendőben „szállítják” gyerekeiket. A furfangos kötésekkel és bújtatásokkal testre erősített színes kendőből csak a kilógó kabátvégek vagy a húsos kis tappancsok alapján következtethetünk a kendőlakókra. Általában a csen nagyon nagy odabent. A hordozókendő mai használatnak érzelmi és praktikus okai egyaránt vannak: érintés, anyaszag és persze a két szabad kéz. Továbbá a rengeteg orvosi és pszichológusi vita arról, hogy ez jó vagy nem, az anyának vagy a babának, ha régen jó volt, ma is – és sorolhatnám a tudáson és/vagy ideológián alapuló érveket a hordozókendő mellett és ellen egyaránt. Ami viszont biztos: egy olyan textilből készült női tárgyról van szó, amelynek nemcsak kulturális, térbeli és időbeli elterjedtsége, hanem funkcionális, társadalmi, illetve technikai és formai különbségei és hasonlóságai is jellemzőek.

A budapesti Textilmúzeumban szeptember végéig látható a Hordozókendők és női sorsok. Hordozókendő a baranyai németek viseletében című, magyar-német kétnyelvű kiállítás, amelyben elsősorban a múlt elevenedik meg: a mai és a régi történetek összekapcsolásával, illetve a ’hordozás” modern kortárs praxisának pedagógiai és élettani szempontokat soroló megközelítésével.
A hordozókendő – amelynek legáltalánosabb és legelterjedtebb német megfelelője a ’Tuch’ – a magyarországi néprajzi és kultúrtörténeti tanulmányokban nem kapott kitűntetett szerepet. K. Csilléry Klára kiváló néprajzkutató történeti ábrázolásokat és hordozási formákat vizsgálta egy 2001-ben megjelent tanulmányában – tehát kevésbé a kulturális logikára, mint inkább a kultúrtörténeti párhuzamok ikonografikus elemzésére helyezte a hangsúlyt, illetve a hordozókendő középkori használatának dokumentálására törekedett. A néprajztudomány számára ugyanis a gyermekhordozó kendő egy tágabb mátrixban jelent meg: ez pedig az emberi erővel való teherhordás „hagyományos” formái és kellékei. Ebben a rendszerben foglalta el helyét, és a teherhordás általánosabb funkciói között töltött be – nem túlságosan kiemelkedő – szerepet. Egy másik értelmezési lehetőség, amivel a kendő – akár múzeumi, gyűjteményi kontextusban – a kutatói figyelem középpontjába került, az esztétikai minősége: alapanyaga, színvilága, szövésmódja, mintázata és díszítése. A két különböző megközelítéseket viszont leginkább egy szembeszökő hiány köti össze: az egyetlen tárgyban sűrűsödő komplex társadalmi és kulturális rendszer hiánya. A hordozókendő ugyanis nemcsak a gyereknevelés, a női munka, a hétköznapi higiénia, továbbá a nők és az anyaság társadalmi státuszát és hiedelemvilágát mutatja, hanem az etnográfiai és kultúrtörténeti alapokra helyezett múzeumi kutatások fontosságát, a témák társadalomba ágyazottságát is szemlélteti. Azt a múzeumi gondolkodásmódot, amelyben a tárgyak nem pusztán önmagukért, hanem a magukkal hozott, a jelenre és a jövőre hagyományozott és megőrzött társadalmi és kulturális magyarázataik miatt is fontosak – a társadalmi témákkal foglalkozó múzeumok és gyűjtemények számára mindenképp, de a művészeti megközelítésű intézmények is egyre kevésbé hagyhatják figyelmen kívül ezen összetevőket.
Szepesi Anna a kiállítás művészettörténész kurátora a szövés gyakorlati és érzelmi irányából talált rá a témára, majd baranyai német családok – elsősorban idős asszonyok – között a hordozókendők egy sajátos, nemzetközi párhuzamokkal rendelkező magyarországi formájára. Eleinte szövéstípusokkal és a történeti háttérrel, majd egyre inkább a kendők hétköznapi és személyes kontextusával kezdett foglalkozni. A kiállítás forrásai és elrendezése remekül tükrözik ezt a két szinten. A Textilmúzeum időszaki kiállítási terme első látásra úgy tűnik, hogy átváltozott egy hordozókendőket bemutató tanulmányi kiállítássá: amelyben a kendők egészen közelről megtekinthetők, a szélek felerősítésének köszönhetően mindkét oldalról, érzékelhető a nagy méret, a rendezésnek köszönhetően a maga teljességében. Az installáció körbefogja a látogatót, az egyszerű csíkozás és az élénk színhasználat pedig létrehozza a kiállítás látványvilágát. Az elsősorban magángyűjtőktől (Mezei Ottó kárászi fazekastól, Frouke Schouwstratól és Szepesi Annától) származó kollekciót egészíti ki a rendező egy-egy baranyai német asszonytól a kiállításhoz kölcsönzött kendővel. És ezek a saját kendők kötik össze a több mint harminc hordozókendővel „bélelt” falat a belső térben található személyes történetekkel. A tablókon – két történet kivételével – Hímesházán élő idős asszonyok családi fotói, mai képei, szomszédjai és ismerősei láthatóak: az a hálózat, amelyben a kendők, a női sorsok és az etnikus tényezők összekapcsolódtak egymással.

Míg a kiállításon a szövés, a mintázat, a technika, a használatból eredő foltok és elszíneződések, továbbá a személyes élmények és drámák jelennek meg, addig a kiállításhoz kiadott – ugyancsak kétnyelvű – katalógusban Szepesi Anna a kutatás körülményeiről, a kultúrtörténeti analógiákról és párhuzamokról, a szövés és az anyaghasználat jellemzőiről, az asszonyavatáshoz kapcsolódó hiedelmekről és szokásokról ad áttekintést. A katalógus másik két tanulmányában a magyarországi „svábokról” (Gerhardt Seewann) és a babahordozás lélektani szerepéről (Frigyes Júlia) olvasható egy-egy szöveg. A katalógus végén a bemutatott kendők teljes listája, képes és technikai leírása és adatai szerepelnek (Kovács Péter).

Szepesi Anna a tanulmányában arra a következtetésre jut, hogy a baranyai német asszonyok hordozókendői az asszonyavatás elmaradhatatlan kellékei voltak, és vélhetően épp ennek a kitűntetett szerepnek köszönhető, hogy fennmaradtak – mint megbecsült, de mára lényegében használaton kívüli tárgyak. A kendők a női kelengye elmaradhatatlan részei voltak, egy színesebb, díszesebb, ünnepi és egy egyszerűbb hétköznapi változatban. A kulturális kapcsolatokat a szövésformák és a mintázatok, de leginkább a személyes történetek örökítik meg, melyekben – ahogy a kiállításban is – szerepe van a több százéves tradícióknak ugyanúgy, mint a szomszédoknak, az egyéni sorsoknak, a divatnak és a technikai újításnak. A kiállítás tanulmányi jellege is így töltődik fel kérdésekkel és tartalommal – akár egyetértünk a hordozókendők mai divatával, akár nem.

Hordozókendők és női sorsok. Hordozókendő a baranyai németek viseletében. 2010. április 29. – szeptember 30. Textilmúzeum – Budapest

A szöveg a Műértő 2010. júliusi számába készült.

Művészeti tapasztalat és mindennapi valóság

„Az antropológusokat – kezdettől – az interkulturális összehasonlítás érdekli. Az összehasonlítás igényel némi hasonlóságot az összehasonlított dolgok között. A mindennapi valóságon belül először a műtárgyakat és tapasztalatokat kellene megfigyelni, mert ezen a téren a hasonlóságok elvárhatóak.”

„A hagyományos afrikai maszkokkal és szobrokkal, miután szertartási használatuk befejeződött, nem törődtek többé, egyszerűen átadták azokat az enyészetnek; ez a pusztulás a meleg és nedves éghajlaton, fa és más organikus anyagok esetében gyorsan végbement.”
(Jacques Maquet)

A két rövid idézet Jacques Maquet belga származású, Párizsban, majd 1968-tól napjainkig Los Angelesben élő afrikanista Az esztétikai tapasztalat. A vizuális művészetek antropológus szemmel című könyvéből származik (magyar kiadás: 2003, Debrecen, Csokonai kiadó, 2003; az idézetek pontos helye: 22. illetve 79-80. oldal). A két mondatot azért idézem így együtt, mert érzékletesen ábrázolják azt a problémakört, ami az európai műalkotások és az Európán kívüli törzsi kultúrák – általunk műalkotásnak tekintett – tárgyainak illeszthetőségével kapcsolatos európai gondolkodásmódot jellemzik. Formai és funkcionális hasonlóságok és különbségek? Egy irányba mutató vagy széttartó alkotások? – a kérdések mindig attól függnek, mi motiválja az illesztést, és mindez hol jelenik meg időben és térben. Az egymásmellé helyezést csak művészettörténészi, vagy például antropológiai tekintettel is végigpásztázzuk-e? – ahogy például ezt Maquet teszi. És ezen belül mire irányítjuk a figyelmünket? A tárgyakat körbevevő emberi tapasztalatokra, és ezen tapasztalatokból táplálkozó vizuális megformálás hasonlóságaira? És a kulturális különbségek – amelyek e tárgyak kontextusát adják – a tárgyak formai jegyeire, alapvető funkcióikra, ezen keresztül tartalmukra is hatással vannak? Ha egy tárgy rendeltetésszerűen nem műtárgynak készül, és élete nem a megőrzéshez, hanem a feledéshez, az enyészethez és az efemer léthez kapcsolódik – mint az idézetben szereplő afrikai maszkok –, akkor ez az európai díszített tárgyakkal és műtárgyakkal való összevetésben melyek a leglényegesebb eltérések? Mit jelent, és hogyan lehetséges, hogy kulturális távoli tárgyaknál is evidensnek tetsző formai hasonlóságok adódnak? A helyzet bonyolult, sok benne a paradoxon, amit csak úgy oldhatunk fel, ha a hasonlóságokat és a különbségeket nemcsak kiemeljük és megmutatjuk, hanem elsősorban megértjük. Hiszen a paradoxont mi alkottuk. A tárgyak egymástól eltérő kulturális tapasztalatba, termelési rendszerbe és társadalmi hálózatba ágyazottsága az egyik oldalon, és látszólagos vagy tételezett univerzalitásuk a másik oldalon, együttesen hozza létre azt a jelentéssel telített közeget, amelyben rájuk tekinthetünk, amelynek segítségével elrendezhetjük és interpretálhatjuk őket – gyűjtőként, művészettörténészként, antropológusként és e jelentésekre nyitott nézőként egyaránt. Viszont az alkotásokkal való kulturális találkozás és esztétikai érintkezés – az intellektuális kalandon túl – az érzelmi megközelítésnek is teret enged. Az intellektuális és az emocionális összetevők együtt adják a művészeti tapasztalat és a mindennapi valóság színes mintázatát.

A kérdéseket Raum Attila magángyűjtő kollekciója, illetve a kollekció Bartók 32 Galériában június 19-ig látható Az Eszelős és a Nyaktámasz című kiállítása kapcsán kezdtem el írni. A teljes szöveg a kiállításhoz készített E_katalógusban jelenik meg.