SZÉP irodalom és kultúra

Az Árgus kulturális és irodalmi folyóirat nyerte a Magma - az első magyar magazin pályázat - Zsűri Különdíját! Gratulálok! És örülök, hogy egy SZÉP irodalmi lapban publikálhattam (ráadásul abban a számban - Múzeum és posztkolonializmus -, amit most mindenhol mutogatnak: Revizor, Könyvesblog, Design Pumpa). A kreativ.online oldalon olvasható az indoklás is.

„Körbebámulják, megcsodálják
a világ legősibb múmiáját.
Az meg csak mint egy kő hever,
mint akit semmi sem érdekel.
Gondolja magában: köpök rátok,
fasznak tátjátok itten a szátok.
Ha nem lennék ilyen hullafáradt,
bizisten tökön rúgnék párat.”
(Havasi Attila)

Havasi Attila költő, műfordító Séta a múzeumban című nyolc soros verse 2005-ben jelent meg a szerző első kötetében (Havasi Attila, Manócska meghal, vagy a lét csodálatos sokfélesége, Pécs, Alexandra, Szignatúra Könyvek, 2005, 66. o.). A mű témaválasztása és hangvétele tagadhatatlanul meghökkentő, kissé trágár és pimasz: „ami – Varró Dániel ajánlásával – andalító, bármilyen brutális, / ami úgy szeret, hogy közben még utál is.” Havasi költészetének lényeges eleme a műfaji tudatosság, a legkülönfélébb vers- és dalformák közötti magabiztos mozgás, a nyelvi leleményesség és megformáltság, illetőleg a mindent átható fekete humor. De mit keres egy múzeumról, kiállításról szóló tudományos szöveg elején a világ legősibb múmiájának rímbe szedett, hullafáradt szitkozódása? Egyrészt a szerzőt bátor tabudöntőnek tekintem (témaválasztás és nyelvhasználat tekintetében egyaránt), másfelől muzeológusként mélyen elgondolkodtat az az abszurd helyzet, melyet vázol: a műkincs mint elraktározott és kiállított kulturális örökség „visszaír” őrzőinek és nézőinek. Etnográfiai, antropológiai és történeti gyűjteményekben persze nem nagyon ütközünk ilyen, és ehhez hasonló helyzetekbe, de a 20. század második felétől kortárs művészek alkotásai között egyre több olyan művel találkozhatunk, melyek témaválasztása és megvalósítása a múzeumi gyűjtemények tekintélyelvű, a tudományos kánonok változtathatatlanságán alapuló kritikát helyezik középpontba. Ez egy olyan külső nézőpont, amely a múzeumokról kialakuló tudományos, művészeti és hétköznapi beszédmód új és más dimenzióját teremti meg. Ebben a diskurzusban a fő irányok a kulturális és szimbolikus reprezentációk újragondolása, a történelemhez (múlthoz) és a társadalomhoz való viszonyulás kritikus újragondolása – múzeumi interpretációk és kritikai szövegek megfogalmazásával. Ezt az elmozdulást nevezi a társadalomtudományos elméletírás a nyolcvanas évektől kezdve „új muzeológiának”. Természetesen a társadalom- és kultúratudományként felfogott muzeológia nem akkor alakult ki egy csapásra, és az átalakulás – idő- és térbeli különbségekkel – mind a mai napig tart. Mégis a nyolcvanas évektől kezdve számos példát találhatunk a változások összefüggésszerű leírására, a „hagyományos” múzeumi gyakorlattal szembeni kételyek és változtatási lehetőségek megfogalmazására, és ezek az írások a kultúrakutatás kritikai fordulatát követően a kilencvenes évektől napjainkig egyre inkább a módszertani professzionalizálódás irányába mutattak. A társadalomtudományok, a kulturális antropológiai megújult és újrafogalmazott keretek között fordult a tárgyak, a fogyasztás, a gyűjtés, a gyűjtemények és a kiállítások jelensége felé.

(Részlet a Múzeum és kiállítás. Az újrarajzolás terei című tanulmányomból. Árgus 2008/1_162-185.)