kontextus és textus

A kontextus: Eger, a Dobó tér mellett, a patak partján, talán egy leszakadt tornatermi öltözőszekrény ajtaja; a textus pedig a kivágáson olvasható. Helyi informátoraim szerint az alkotó Fekete Valér.

tervváros és utópia

„egy vitathatatlanul moszkvai jellegű, hatalmas sugárúton találtuk magunkat, ahol egyformán szürke lakóházak álltak sűrűn, a hepehupás, beépítetlen telkek között. Több kilométernyi sugarú körben sehol egy lélek, sehol egy újságosbódé, sehol egy üzlet, egy kávézó, egy iskola. Sehol egy macska, sehol egy szkinhed (…) Egymás mellett lépkedtünk Johnnal a nagy, néptelen sugárút járdáján, megítélésünk szerint keleti, észak-keleti irányban (negyed órán belül Rostockban leszünk, húsz perc múlva Vlagyivosztokban), amikor végre ráakadtunk a Rilkestrasséra. Ez a Rilkestrasse egyszerű gyalogút volt, és társaihoz hasonlóan, zsákutcaszerűen ez is a Gagarin Allee csillagűrébe zuhant;”

Christian Büchner: Cukorváros/nanosleep_d, 2008

A részlet a belga származású francia író Jean-Philippe Toussaint A televízió című regényében olvasható (Jelenkor, 2000). A könyv főhőse egy francia művészettörténész, aki Berlinben tölti a nyarat, hogy elkészítsen egy tanulmányt művészet és politikai hatalom viszonyáról. A kifinomult, aprólékos, már-már szöszmötölő tudományos vizsgálódásokon túl a világ hétköznapi dolgait tehetetlenül szemlélő és kommentáló főhős korunk értelmiségi attitűdjét megtestesítő kaján és ironikus figura. Az idegenséggel szembeni kívülálló szerepe kifogyhatatlan humorforrást jelent a szerző számára: így akár egy kelet-berlini lakótelepen tett rövid séta is könnyedén válik időt és teret átszelő, futurisztikus űrgaloppá, képzeletbeli, holdbéli kalanddá. Az egykori Kelet-Berlinben található, szovjet minta és ideológia alapján, politikai kezdeményezésre épített lakónegyed leírása szinte Ray Bradbury Marsbéli krónikák című művének kezdő lapjaira emlékeztet: néptelen, kihalt, csendes táj, egy más és érthetetlen esztétikai kánon, más színek és formák, melyek egy idegenből félelmet és borzongást váltanak ki. Ami viszont a kívülállóknak idegen hely, a bentlakók számára otthon – és mindez nézőpont kérdése.

Thomas Morus 16. század elején megjelent Utópia című munkája, a politikai pamflet, a kalandregény, az államelmélet és a teológiai értekezés határterületén mozgó mű Seholország képzeletbeli szigetére kalauzolja olvasóját: egyforma alaprajzú városokba, utcákra és házakba, egy kommunisztikus társadalmi, gazdasági és politikai életet élő közösségbe, egy egyszerre individualista és kollektivista világba. A reneszánsz optimizmusa és önbizalma mögött jól kivehető társadalomkritika, a középkor után polgárosuló, de még feudális berendezkedésű valósághoz képest teljesen utópisztikus közösségi lét, ennek intézményes, felülről létrehozott keretei: ez Utópia, a filozófiai allegória.

„Célunk a rozsdamentes vasgyártás” Fabricius Anna, 2008

Tervezés, modernitás, fejlesztés és fejlődés. „A definíció szerint a szocreál tartalmában szocialista – ez az emberről való gondoskodás sztálini elvét jelentette, s a korszak felfogása szerint a városépítészetben ez különös jelentőséggel bírt –, formájában pedig nemzeti. Utóbbin leginkább a 19. század első felében uralkodó építészeti klasszicizmus adaptációját értették.” (Barka Gábor – Fehérvári Zoltán – Prakfalvi Endre: Dunaújvárosi építészeti kalauz 1950-1960. Dunaújváros, Dunaújváros Megyei Jogú Város Önkormányzata, 2007: 12. o.) „A korszak ideológiája szerint a szocialista újvárosok (lakótelepek) jellemzője az utcák által határolt lakótömbök tervszerűen felépített, konfigurációba szerkesztett alakzatai. Belőlük épülnek fel a nagyobb egységek: a lakókörzetek vagy szomszédsági egységek, tulajdonképpen iskolakörzetek. (…) A lakókörzetek egy centrum köré épülve képezik a lakónegyedet, s ideális esetben ezek összessége adja ki a város lakóterületét.” (Uo. 11. o.) A definíciókat olvasva jobban érthető Toussaint főhősének kelet-berlini lakótelepi sétája is: nyilván a mintaszerűen megépített város forgalmi útján sétált barátjával, és nem merészkedett a lakótömbök közé, hogy becserkéssze az idegen táj otthonosságát.

Az idegenség és az otthonosság fogalma közötti kapcsolat megteremtése a helyek újraolvasásával, az emlékek és a vágyak megfogalmazásával és bemutatásával igenis lehetséges. A társadalomtudományi és a képzőművészeti gondolkodásmód és praxis határterületein és találkozási pontjain elhelyezkedő, a városi mentalitást, mobilitást és lokalitást vizsgáló megközelítések többféle lehetőséget kínálnak erre.

Az alábbiakban egy dunaújvárosi kiállítás kapcsán olyan alkotásokról „mesélek”, amelyek a tervvárosok sajátos, ötvenes évekre jellemző formai és tartalmi világát kapcsolják össze a mával: városok, városrészek, utcák, amelyek a mai szem számára talán ugyancsak idegenek és érthetetlenek, de a figyelmes szem számára a látszólag hasonló mintázat mögül kikandikál a kortárs világ összetettsége, a dolgok finom megkülönböztethetősége. Újracsak művészet és politika hatalom, de nem egy Berlinben készülő művészettörténeti tanulmányban (mint Toussaint regényében), hanem például egy kiállítótér falain.

Surányi Miklós: Római városrész, 2007

A dunaújvárosi Stalking Utopia. A város nyomában című kiállítás (Kortárs Művészeti Intézet – Dunaújváros, 2008. január 25 – február 29.) tanulmányutakon és egyéni kezdeményezéseken alapuló, nemzetközi képzőművészeti vállalkozás: két közép-európai Sztálinváros, a német Eisenhüttenstadt és a magyar Dunaújváros, reflexiókon alapuló megközelítése. Mindkét város 1950-től kezdett mai formájában épülni, nehézipari kombinátok telepítésével párhuzamosan kialakított hétköznapi élettérként. A terveket és a kivitelezést minden esetben politikai döntés előzte meg: legyen egy új ipari kombinát, és legyen mellette egy új, modern város! A második világháború utáni „szovjetizálás” meghatározó terepei lettek a városok – definíciók, leírások, tervek és megvalósulások formájában egyaránt –, de elmélet és praxis nem minden ponton ért össze, és nem mindig erősítette egymást. Az ötvenes évektől, ideológiai alapon épülő városok, városi terek több esetben kiállták az idő próbáját, otthonos, zöld és barátságos tér vált belőlük, néhányról viszont kiderült, hogy nem történt minden úgy, ahogy azt tervezője a rajzasztalon „megálmodta”. Ami viszont egészen biztos: az életvilágok ezer különböző apró részlete mutatja magát mindkét városban a kíváncsi tekintet számára.

László Gergely – Rákosi Péter: Cím nélkül, 2008

A dunaújvárosi kiállításon bemutatott művek alkotói Eisenhüttenstradtba és Dunaújvárosba is egy-egy művész (Thomas Neumann és Kaszás Tamás) meghívására érkeztek, dolgozni, tapasztalatot szerezni, kérdésekről gondolkodni: mit jelentett egykor, és mit jelent ma a tervváros (elméleti és gyakorlati szinten egyaránt)? miként élünk és mozgunk ma ezekben terekben? mennyit tudunk az eredeti koncepciót alakító ideológiáról? miként épülnek be gondolataink közé az évtizedek alatt megszilárduló sztereotípiák? milyen eszközei vannak egy képzőművésznek ma arra, hogy e kérdésekre saját szerszámosládája segítségével válaszokat keressen, a jelenlegi helyzetre reflektáljon? Az alkotásokon megjelenik az egykor ideálisra tervezett városok mai szociális és kulturális miliője, a nyilvános terektől az egyéni érzelmekig. A művekben a város mint hálózat, mint különféle egységekből és funkciókból álló tér jelenik meg: terek, melyeket kezdettől fogva sűrűn átsző művészet és politikai hatalom összefüggésrendszere, terek, melyek mára hivatalosan is műemlékké váltak, így kevésbé létjogosultságukat, mint inkább jelentéstelítettségüket érdemes körbecirkálni. Izgalmas és kalandos utazás Utópiába!

A dunaújvárosi Kortárs Művészeti Intézet Stalking Utopia című kiállítása a tervezett városok koncepciójától kiindulva összesen húsz alkotást mutatott be. A vállalkozás folytatása a 2007-ben megrendezett Város központ nélkül című tárlatnak, és előzménye a 2008 őszére hirdetett Futurológusok kongresszusa című rendezvénynek. Tágabban pedig kapcsolódik a művészek tervvárosokkal kapcsolatos felfokozott érdeklődéséhez, a lakótelepek jelenkori szociokulturális környezetének kutatásához, a posztszocialista attitűdök és praxisok feltárásához és bemutatásához.

(A szöveg a kiállításról írott elemzésem részlete. A teljes elemzés a Balkon 2008. áprilisi számában jelent meg. Azért vettem elő, mert hamarosan egy public art projekt elemzésén fogok dolgozni, és szeretném továbbgondolni az itt leírtakat - is.)

nyilvánvaló hasonlóság

Vannak helyzetek, melyek első látásra evidensek, magyarázni sem kell. Egy felelősen közlekedő kerékpáros és egy környezetbarátságos medve például könnyedén hozható ilyen összefüggésbe . De azért citálok némi segítséget: innen és innen.

És akkor ez itt nem is Budapest, hanem Amszterdam?

kibuc kockák – László Gergely: Jad Hanna Kibuc Projekt

(Az írás tranzit blog oldalon jelent meg, szeptember 20-án.)

Színes, fekete-fehér és barnult kockák: elhagyott, omladozó épületekről, utakról, kertekről, takarosan felújított házakról, majd egy lépéssel beljebb: vidám jelenetekben álldogáló, hasaló és ünneplő emberek, jelmezes csoportok, mosolygós arcok, életképek, baráti és családi kötelékek képei, ottfelejtett majd újra megtalált tárgyak – közel hatvan év távlatából. A hely: Izrael, a Jad Hanna kibuc, amit baloldali elkötelezettségű, Holokausztot túlélő fiatal magyarok alapítottak 1950-ben. A Jad Hanna nem az egyetlen, de a legismertebb kommunista kibuc volt Izraelben. László Gergely Jad Hanna Kibuc Projekt (2008-2009) című munkája összetett vállalkozás. Figyel, hallgat, gyűjt, rekonstruál, dokumentál, kicsit bele is nyúl – naná – majd választ egy pontot, megáll, és azt mondja: akkor most itt tartok. Megmutatom, nézzétek! Nos, gyerünk!
A kArton Galéria fogadóterében egy kifeszített vetítővászon, a vetítés egymást lassan váltó hat fotóból áll, a kibuc logoja, ünnepi beszéd kimerevített pillanata, talán egy faliújság? A képek mögött esetlennek tetsző díszlet, függönnyel, létrával, zöld papír levelű léc faággal, kalappal, papírmasé fejjel. Egy évfordulós ünnep „képe” – mint a vetítésen.
Ezt követi a belső terem, tablószerű képgyűjteményekkel és egyedi nagyításokkal. Nincsenek feliratok, de a képek ikonográfiája, hangulata és egymáshoz illesztése legalább nyolc nagyobb témakört vázol fel. Elhagyatottság (hol szomorú, hol rendezett formában), hétköznapi működés (utak, tornyok, táblák), ma is élő kapcsolatok (családtagok, barátok, fodrász és kliens, gazda és eb között), a kezdet és a tervek (makett, házépítés, avatás), ünnepek, nem hétköznapi események (vallási és intézményi ünnepek felszabadult pillanatai), arcok, mosolyok és átható pillantások (a bevállalósak fürdőnadrágban), az ünnepek és a hétköznapok kulisszái és díszletei (a színháztól a faliújságig), jelenetek és szituációk (egykor és ma). Majd hat nagyítás, egyértelműen és érthetően a mából: két fiatal férfi, az egyik gereblyével a kezében, a másik térdig fűben, néhány üres épület, melyek nem gondozatlanok, de életnek semmi nyoma, majd a két utolsó, ahol mégis: kert és autóbeálló. Végül még két apró egyedi színes fotó: egy fiókról, amiben feliratok és fényképek sorakoznak gondos rendben, a másikon pedig egy platós kisteherautó, megpakolva dobozokkal, papírokkal – mint egy költözéskor.
A kiállítás legalább kétféle olvasást tesz lehetővé: egyfelől, tekinthetünk rá úgy, mint egy készülő dokumentumfilm anyaggyűjtésének, archívumképzésének egy fázisára, másfelől mint családtörténettel összefüggő személyes emlékezetmunkára, a gyűjtés, az emlékezés és az archeológia fogalmainak művészi összekapcsolására. A két megközelítés viszont egyáltalán nem zárja ki egymást. László Gergely anyai nagyanyjának húga és férje ott volt a kibuc alapítói között – így a személyes, családi kötődés vitathatatlanul fontos szerepet játszik: vélhetően nemcsak inspirálta, hanem segítette a kutatómunkát és az interpretáció összeállítását. Az alkotó a kiállításon bemutatott anyaggal (archív dokumentumok és helyszínen készített fényképek) mégis képes egy olyan külső – kutatói – pozíciót kialakítani, amely lehetővé teszi, hogy a befogadó ne tébláboljon idegenként belterjes történetek, homályos utalások hálójában. Ezt az egyensúlyt a kiállításhoz választott prezentációs technika teszi lehetővé.
Az egymás mellé állított tematikus tablók kicsinyített képei úgy állnak egymásmellé gombostűzve, mint a rovargyűjtők fajtákat csoportosító ugyancsak gombostűs osztályozási rendszerei. A témák sora úgy működik, mint az emlékezet: az események egymáshoz külsőre is hasonló jelenetekre bomlanak, de a rögzítés nem végérvényes, az elemek akár fel is cserélhetőek. Az emlékezetmunka és a gyűjtő munkája párhuzamosan zajlik, és az iróniától sem mentes. Ezen keresztül rajzolódik ki a kibuc hétköznapi élete, utópisztikus elemeket sem nélkülöző életformája, egy „ideális” közösségi lét megvalósításának helyei és eseményei. Az alkotó és a kurátor a szó konkrét és átvitt értelmében is engedik, hogy közel menjünk, így nemcsak a homályos, apró képelemek és észrevétlen gesztusok, hanem a képekkel való munka is láthatóvá válik: kicsinyítés, vágás, ismétlés, kiemelés és szelekció egyaránt. Az alkotói tevékenység ezen formája – barkácsolás és kollázs technika – a kiállítás elején felépített díszlet-rekonstrukciót is egészen más megvilágításba helyezi: egyfelől kiállítás-műfajilag indokolja, másfelől mint a hétköznapok „létrehozásának”, „elkészítésének” egy sajátos módját mutatja be, amelyben a tárgyak és a kellékek fontos és új szerepet kapnak. Nézzük csak meg az 1970-es úszóverseny dobogójának borítását!
Az aktív közösségi lét, a saját „készítésű” új élet, az alkotás, létrehozás, tartalommal feltöltés egyszerre válik a bemutatott „valóság” és a kiállítás kulcsfogalmaivá és rendezőelvévé. Az újrajátszásban az élet egyszerre terep és színpad, a díszletek között otthonosan mozgó emberekkel, ismétlődő motívumokkal és szerepekkel. Fontos, hogy a szereplők magyarok, fontos, hogy a szereplők egyben zsidók is, és természetesen az is, hogy a történetek egy izraeli kibucban játszódnak. Ezen keresztül érthetjük csak meg a hatvan évvel ezelőtti újrakezdésben rejlő lehetőségeket, majd a kortárs megmunkálás és újraírás működési mechanizmusait. Végül a kartotékfiókot és a platót.

A kiállítást 2008. október 18-ig látogatható a kArton Galériában. A kiállítás kurátora Páldi Lívia (Műcsarnok).

mindenféle városok különféle arcai - ajánló

nyolc város

[Sugár János Elnézést, 2004, Pont Itt Most, Batthány tér, Budapest. Fotó: Sugár János]

A Képző- és Iparművészeti Lektorátus tavasszal írt ki pályázatot public art alkotások megvalósítására. A kollégium végül tizennyolc alkotást támogatott, melyeket nyolc város (Dunaújváros, Pécs, Szombathely, Győr, Miskolc, Eger, Debrecen, Szeged) közterein mutatnak be az alkotók szeptember 13. – október 6. között. Megállító táblák, neonfelirat, politikai tartalommal bíró, újragondolt köztér-szeletek, vetítés, garázsfesztivál, vakok számára „olvasható” utcatáblák, természet-metaforák, interaktív várostérképek jelennek meg a tereken, utcákon és folyópartokon. Az alkotók mindegyike keresi a kritikus, ironikus de konstruktív kapcsolatot a közvetlen városi és a tágabb kulturális környezettel, összekapcsolva a városlakók megmozgatásával – fejben és testben egyaránt.

kulo city

Tavaly jelent meg Stark Attila Kulo city. Kula Jani kalandjai című könyve (Roham, 2007), ami nem más, mint a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem „Viz-Kom” Tanszékén 2005-ben készült graduális szakdolgozat – egy képregény a városról (Budapest) és a városi hősről (Stark Attila, Kula Jani, aki nem más, mint egy városi majom). A könyv mint tárgy úgy jó, ahogy van: kemény táblás, (mű)bőr gerincén ezüst betűk, a belívek színes műnyomón, remek minőségben, könyvjelzővel, ahogy kell. Drága portéka – pontosabban a minőséghez mérten: reális. Egy képregény, ami nemcsak tartalmilag és formailag, hanem használati tárgyként is hozzátesz valamit a műfajhoz. Most viszont Kula Jani némi csavargás után besétált a K. Petrys Ház galériájába, ahol Kaka, kulo, pedo, pis címmel mutatja be munkáit a kíváncsiaknak (szeptember 16. – október 17.).

eltűnő „város”

László Gergely Jad Hanna Kibuc Projekt (2008-2009) című, emlékezetkultúrában gyökerező fotográfiai és archeológiai munkája október 24-ig látható a kAarton Galériában. Kibuctörténet, családtörténet, dokumentumkutatás és kortárs fényképészeti és antropológiai munka – ami nem más, mint a tábor megszűnésének, egykori történetének rögzítése, személyes emlékeken és a szemtanúk történetein keresztül rekonstruált és újraírt történet. A kiállítás kurátora: Páldi Lívia.

városi légnyúl

Ígéretes LUFTHASE (légnyúl) címen szervez a Pneuma Szövetség a Corvintetőn művészekkel, társadalomtudósokkal, barátokkal, segítőkkel, civil szervezetekkel együttműködésben, gépek, szellemek és a városi levegő bevonásával előadást. A légnyúl (lepus falsus aerodynamicus) szöveges ajánlójából néhány mondat: „Az elmúlt éjszaka folyamán több budapesti járókelő színes fényeket látott kiszűrődni a valahai Corvin Áruház felső szintjének egyes ablakaiból. Az egyik szemtanú, Ny. János a helyi gépszellemhatóságnak tett bejelentésében »vizuális és akusztikai jellegű fantomokról« számolt be. Az utóbbi hetekben történtek már hasonló bejelentések a Blaha Lujza tér környékén folyó gyanús eseményekről. A Corvintető nevű szórakozóhely vendégei egy nagy vasajtót emlegettek, melyen keresztül időről időre kartondobozokat hordó embereket láttak eltűnni. Egyes állítások szerint a dobozokban növények, nyulak, kitömött állatok voltak, mások egy piros Camping típusú kerékpárt láttak rendszeresen felbukkanni az Áruház tetején. Ugyanezt a kerékpárt a hajnali órákban Budapest más pontjain is látták.” Nyitás: 2008. szeptember 20. További nyitások: szeptember 21, 22, 26, 27, október 2, 3.

kritikus és aktív város

Idén ősszel az Európai Autómentes Nap hétköznapra esik: szeptember 22., hétfő. Úgyhogy az ilyenkor szokásos bicajos felvonulás is átalakul: felvonulásból közlekedéssé. A CriticalMass már hetek óta szoktatja közönségét a változáshoz. A lassú, családos, evős-ivós gyülekezet felemás lelkesedéssel fogadja a változást, pedig az új helyzet és az új célok nagyon világosak: láthatóan megjelenni a hétköznapi forgalomban bringákkal, különben marad az örök majális! Két nagyon fontos szlogent is választottak a szervezők a közlekedéshez: Ne járdázz! és Vegyél lámpát! Világos? Idén tavasszal ugyan remek társaságban fékeztem végig a felvonulást, az új „játékszabályok” újra kedvet csináltak a produkcióhoz. Tavasszal pedig újra piknikezhetünk!

az antropológiai közös

(A tranzit blogra erről írtam ma.)

Gerhes Gábor: LUVUMUM (fotó/ezüstzselatin nagyítás, 2008)

„Nem értem, mondtam. Nem baj, mondta, érteni itt van ő, és az elég is, én csak növesszem megfele a bőrömet, szépen, egyenletesen, ne legyek pattanásos, az előírt adagokban egyem az élesztőt, a többi nem az én dolgom. Comb és far, továbbá a hát-felület, esetleg a karbőr, ha nem nagyon lóg, ezek, ami a legfontosabb […] és lehetőleg ne vakarózzak szaros kézzel.” Így lesz aztán az embernek szép galambbőre – Parti Nagy Lajos szerint. De hőse – Lajos, az író – mindezt csak álmodja? Képzelete játszik vele? Félelmei, emlékei mosódnak össze egyszerű hétköznapi közhelyekkel, filmek, képek és könyvek fiktív világaival? Vagy tényleg galambbőrt növesztenek neki Tubicáék? Á, ez lehetetlen! Vagy mégsem? Hogy van ez?
És hogy van ez Gerhes képeivel? Aki beemel zsánereket, ismerős helyzeteket és közhelyeket, megvilágít, preparál, applikál, gondosan igazít, majd megnyomja az exponáló gombot, közben pedig kikacsint ránk. Máskor meg eleve fiktív közeget teremt, áthallásokkal, a „valamire annyira hasonlít” élményével. Gondolkodik, emlékezik, töröl és újraír, közelebb megy, hunyorog, elbújik vagy láthatóan mögé áll. Helyesel – de közben tudjuk, ez a szófogadás is csak a kísérlet része.

Gerhes Gábor: Oui Mama (fotó/ezüstzselatin nagyítás, 2008)

A művészet elméleti, módszertani és gyakorlati mechanizmusaiban a reprezentáció kritikus megközelítése és újragondolása a nyolcvanas évektől számít döntő fontosságú kérdésnek. A reprezentáció retorikai átalakulása viszont nemcsak a vizuális kultúrát, hanem a kulturális eszközkészlettel operáló társadalomtudományokat is áthatotta, és a két szféra korántsem volt független egymástól. A modern fogyasztói kultúra tárgyai, helyei és szereplői, a hétköznapok szubjektív tapasztalatai, a művészi intenciók és a tudományos módszerek együttesen teremtették meg azt a kritikai attitűdöt, amelyek már nemcsak a világ dolgaira, hanem azok reprezentációira, a reprezentációk konstruktív természetének elfogadására is hatást gyakoroltak. A módszertani tudatosság megvalósításával az egyedi műalkotások mellett a művészet kulturális rendszerként (Geertz) is láthatóvá vált. Az új és megváltozott helyzet szükségszerűen hozott létre új szerepköröket és beszédmódokat. Ebben az elsősorban narratív struktúrában a képek már nemcsak eszközök, hanem – más médiumokhoz hasonlóan – a kisajátítás, az átalakítás, az áthelyezés és a visszaszerzés sajátos műfajai, melyek politikai és poétikai dimenzióval rendelkeznek. A vizuális és kulturális reprezentációban, a kulturális fordítás lehetőségekkel és kihívásokkal teli világában megszűnik a kívülállás, az egyértelműség, eltűnnek a tisztán igaz és hamis relációk, és marad a kontextusról kontextusra változó jelentések és összefüggések hálója.

Gerhes Gábor: Szorgos erdő (fotó/ezüstzselatin nagyítás, 2008)

Gerhes Gábor sok természet című fotósorozatában pontosan ez a változás – a reprezentáció természetének, többrétegűségének, aktív alakíthatóságának feltárása – jelenti a kiindulópontot, a megvalósítás módszertani minimumát. A képeken emberek, állatok, növények és tárgyak láthatóak, egyszerűnek tetsző hétköznapi szituációkban, vagy a magánszféra látszólag meghitt jeleneteiben, fekete-fehér egykockás filmekre fordítva. De csak látszólag meghittek, és egyszerűnek is csak tetszenek. Gerhes ugyanis kísérletezik a közhelyek kifordításával, a képen látható „valóság” és a kereten kívüli „fikció” elemeinek, történeteinek átrendezésével, az emlékek és elképzelések átírásával, a közvetítő médium műfaji kereteinek újrafogalmazásával. Maga is szereplő, ismerőseit és barátait, otthonát és saját emlékezetét is bevonja a játékba, a drámai és ironikus helyzetekbe.

Gerhes Gábor: Szerető szarvasok (fotó/ezüstzselatin nagyítás, 2008)

Milyen kapcsolatban lehet két vadásztrófea az érzelmekkel – és vadásztrófeák-e egyáltalán? Honnan tudom a fekete-fehér fényképek alapján, hogy valóban megállt-e az óra, dördült-e a lövés (ki az áldozat?), hullik-e a gyümölcs a fáról és vörös-e a nyúl (ő az áldozat?)? Hiszen ezek „hihető” ábrázolásához hangokra, színekre és mozgásra lenne szükség. Miért nem éles a ház képe, amikor ehhez minden technikai eszköz adott? És miként kerekedhet ki a tudás néhány mikroszkóp alá helyezett szigetelőszalag csíkból, és egy könyvtárszoba üresen tátongó polcairól? Amit a szemünkkel látunk, azt tényleg tudjuk és értjük, vagy csak elhisszük, feldereng valami emlék, esetleg zavarunkban csak kitalálunk valamit – amit idővel „igaznak” vélünk?

Gerhes Gábor: Az antropológiai közös (fotó/ezüstzselatin nagyítás, 2008)

A 20. század első felében még erősen tartotta magát az elképzelés, miszerint az emberek fizikai/külső hasonlóságai összefüggésben vannak az emberi természettel, a viselkedéssel, a belső tulajdonságokkal. A típusokba sorolás lett a rend a rendetlenségben, egy mankó a világban való eligazodáshoz, a mi és a mások között feszülő nyugtalanító különbségek megértéséhez. De miben is rejlenek ezek a hasonlóságok és közös vonások? Hát még ez sem világos? – kérdezi Gerhes az aparat mögül. Nézz a képre! Ők hasonlók. Megvan bennük az antropológiai közös, amit keresel. A két kortalan és időtlen férfi, pedig csak ül ott bajuszban, barna hajjal és fekete öltönyben, mint akiket egy múlt századi családi fotóból vágták ki. Láttuk már őket valahol? Csak akkor nem tűnt fel ez az antropológiai közös?

Gerhes Gábor: A hazugság vizsgálata (fotó/ezüstzselatin nagyítás, 2008)

Gerhes Gábor sok természet című sorozata rengeteg elemből és történetből áll, mégis érdemes sorozatként is megnézni: hasonlóság és egyszerűsítés, gyanakvás és hazugság, megfigyelés és szétszedés, emlékezés és emlékeztetés, de leginkább a halálosan komoly játék türemkedik belőle. A képi megfogalmazásához Gerhes újrafogalmazza a médiumot, új formanyelvet keres a vizuális fordításhoz, szorgosan és lefegyverzően nyúl az irónia és kritika kelléktárához – de ezzel jól bevált képolvasási attitűdjeinket is felülírja. Történeteiben az elkészült kép „csak” egy kocka, mindig van előtte, mindig van utána, még akkor is, ha szükségszerűen individuálisak a megoldások. A képek diszkurzív teret hoznak létre, amiben az alkotó „elvárja” a nézőtől, hogy reagáljon: nevessen, csodálkozzon, értetlenkedjen, hitetlenkedjen, felháborodjon és gyanakodjon. LUVUMUM – love-you-mum.
„S az ember vagy mi is vagyok én, »galember«, a saját hátában is csak akkor bízhat, ha megnézte videón.” (Parti Nagy Lajos)
A kiállítás szeptember 1. – október 12. között tekinthető meg a Raiffeisen Galériában. A kiállítás kurátora: Jerger Krisztina.

Freed C/O Berlin

(A tranzit blogra erről írtam ma.)

Berlin belvárosában (Berlin Mitte), az Oranierburger és a Tucholskystrasse sarkán, az egykori központi postahivatal épületében működik a vizuális dialógus nemzetközi fórumaként számon tartott C/O Berlin. A közönség számára leginkább kiállításairól ismert intézmény háttéralapítványát 2000-ben hozta létre Stefan Erfurt fotográfus (aki jelenleg is az intézmény vezetője), Marc Naroska designer és Ingo Pott építész. Az alapítók szakmai érdeklődése a C/O jelenlegi kutatási, együttműködési és prezentációs tevékenységét is lefedi, de a diszciplináris határokat feloldó kreatív vizuális műhelyben a fotográfiai diskurzus mind a mai napig kiemelt szerepet kap.

A C/O Berlin 2006 júniusától működik az akkor már évek óta kiürített postahivatal épületében, ami több szempontból is izgalmas, új helyzetet teremtett: egyfelől egy központi helyen, mégis használaton kívüli remek épület újra megjelent a város kulturális térképén, és eredeti intézményi szerepéhez híven újra a kommunikációban kapott szerepet. Másfelől a c/o rövidítés nemcsak a kezdeményezés és flexibilitás jelentésben lett érvényes – amely az alapítók eredeti szándéka szerint is kapcsolódott a postai szolgáltatás (care of – valakinek a címén) rövidítéséhez – hanem a postahivatal nemzetközi kiállítóhellyé és művészi laborrá alakításával együtt az elnevezés új jelentéssel bővült. A Care of mára Taking care of: már nemcsak a vizuális kultúra közvetítésének címén működnek, hanem aktívan képviselik és alakítják a vizuális dialógus privát szerveződéseinek terepét, amiben az intézmény újrahasznosításának is fontos szerepe van. A máig nyolc fővel működő intézményben mindig két-három kiállítás látható egyszerre, a nyitva tartás pedig nemcsak a látogatók szabadidejéhez, hanem a városi környezet kulturális fogyasztási szokásokhoz is igazodik.

Kiállítások szervezése mellett fontosnak tekintik, hogy a hely a kulturális csere platformjává váljon: Berlinben, Németországban és nemzetközi porondon egyaránt. Ehhez kidolgozták a modern vállalkozói szemlélet, a korszerű kulturmenedzsment, a hatékony kiállítási praxis és a látogatókkal való intenzív együttműködés formáit. A profil erős eleme az utánpótlás-nevelés, amit vizuális képzésekkel, elméleti és gyakorlati workshopok szervezésével valósítanak meg a fotográfia, az építészet és a design területein. Képzéseik során viszont nemcsak alkotókra, hanem a befogadókra és a kritikusokra is koncentrálnak.
A nyár végi, őszi aktuális programból most egyetlen kiállításra szeretnék kitérni, amely tükrözi az intézményi szerepvállalás legtöbb elemeit. A Leonard Freed – Weltanschauung című, október 5-ig megtekinthető kiállításuk Freed (1929-2006) fotográfiaiból majd ötvenévnyi anyagot mutat be. Leonard Freed – aki 1972 óta a Magnum fotósa volt – már New Yorkban született, de családja Kelet-Európából vándorolt Amerikába. Utazásai és fotói láthatóvá teszik, hogy mindig is foglalkoztatta kelet-európai zsidó származása, de talán túlzás nélkül mondható, hogy nem jobban, mint a fehér Amerikában élő feketék sorsa, vagy a New-York-i rendőrök mindennapi munkája, az áldozatok, az áldozattá válás, a túlélés és a továbblépés lehetőségei, az erőszak és a diszkrimináció társadalmi és kulturális kontextusa. Gondolatai kifejezéséhez a fotográfiát választotta médiumként, ezen keresztül akarta megérteni az identitás összetettségét, a társadalmi interakciók hálózatát és mindennapi mechanizmusait.

Munkái műfajilag a fotóriporthoz sorolhatóak. Sorozatban gondolkodott, de nemcsak azért, hogy a legjobban elkapott kép váljon a nyilvánosság számára hozzáférhetővé, hanem azért is, mert fényképes gondolkodásában fontos szerepe volt a szituációk szüntelen változásának, az elmozdulásnak, a jelentések időről időre történő folyamatos alakulásának. Képeinek szereplői nem sztárok, vagy ismert emberek, a helyek ritkán híresek vagy felismerhetőek, képein nincsenek nagy katasztrófák és látványosságok: hétköznapi emberek, hétköznapi helyeken és helyzetekben, jönnek, mennek, belekeverednek, kivonják magukat és elbújnak, erőszakot követnek el vagy áldozattá válnak. Az ötvenes évek elején utazott először Európába, majd Észak-Afrikába, hosszabb időt töltött Hollandiában, Németországban (Deutsche Juden Heute 1965, Made in Germany 1970, Berlin 1977) és Izraelben. Az utazás élete részéve vált.
A Weltanschauung című kiállítás eredeti változatát a Lausanne-i Musée de L'Elysee munkatársai készítették 2007-ben. Az áttekintő jelleg mellett az összeállítás azokat a konfliktusokat és helyzeteket emeli ki, melyek Freed világlátásának fő elemeit képezték. Az etnikus különbségek és a politika változások kultúrákon átívelő képei állnak egymás mellett, kulturális háttérrel, a maguk mindennapiságában, egy olyan alkotó tolmácsolásában, aki a sajtófotóról roppant kifinomultan gondolkodott.
A berlini kiállítás tematikus teremsorai önreflexív coda-val zárulnak. A folyosón tablószerűen kiállított filmtekercseken Freed firkálásait láthatjuk, a „jó” képek bejelölésével, a választás alkotói és kurátori interpretációival. Freed számára „jó” kép az, amely több értelmes jelentés sűrítésére is alkalmas. Ez a jelentéssűrítés megkívánja a kompozíció, a szereplők, a tekintetek és a történet egyben látását – de ezek a relációk képről képre alakulnak. Ebben a gyors változásban kell megtalálni azt az egy, vagy néhány képet, amely legközelebb engedi a nézőt az eseményhez, az alkotó elképzelései mellett pedig helyet ad a befogadó interpretációjának is. „Egy képnek mennél több a jelentése, annál jobb. Annál kevésbé válik propagandává.” – írja Freed. Tehát nem olcsó, közhelyszerű „aha-élmények”, az elsőre azonnal érthető, könnyen levehető jelentések világa ez, hanem a tanuláson, gondolkodáson, kritikán és érzékenységen alapuló alkotásé. A médium pedig a fotográfia – Freed és a C/O Berlin esetében egyaránt.

bringázz!

Bringázz a munkába!

A fotót Potsdam főpályaudvarán készítettem. Nem egy nagy lövés, de nem is az a lényeg. Hanem az, hogy bringáznak munkába minden nap!

És nemsokára itt a Critical Mass is!

fleischerei

A nyomozás egy megtorpanáshoz köthető: hm... ez meg mi?
A fényképet még augusztus végén Berlinben készítettem, az egykori keleti blokk „közepén” (Berlin-Mitte). Csak álltam a nem különösebben szép bódé előtt, és valahogy furcsa, ismerős érzésem támadt. Aztán persze hasonló képek után kutattam az emlékezetemben, ahogy ez ilyenkor lenni szokott. Egyet találtam is: a Magyar Kétfarkú Kutya Párt Szegedi űrállomás című alkotását.
Megtorpanás, deja vu majd a nyomozás.
A Fleischerei német szó mészárszéket, fogyasztói kontextusban hentesüzletet jelent. A Fleischerei mint szervezet pedig egy 2001 óta működő nyitott szitanyomó műhelyt takar, egy olyan civil és nonprofit kezdeményezést, mely messze túlmutat néhány jópofa utcai plakát vagy stencil készítésén és kiragasztásán. A szervezet tevékenysége a politikai ellenállás kultúrájában gyökerezik, működésük lényegét mégsem a tagadás, inkább a kritikán alapuló, alternatív, közösségi aktivitás jelenti.
„Központjuk” a Rosenthaler Platzon, egy használaton kívüli hentesüzletben található, ami egyben a nyitott, mindenki számára hozzáférhető műhelyek és workshopok helyszíne is. A nemzetközi kapcsolatrendszerrel bíró, kreatív és szociális hálózatként működő közösség elméleti kiindulópontja a fogyasztói kultúra kritikája. „Indimass” névre keresztelt individuális tömegtermékeik, az ezekből rendezett expok a tömegkultúra nyelvi és képi világát használják, az alkotások is ezen jelrendszerek ismeretében „olvashatóak”, de az elemek újrakeverve, más relációban jelennek meg.
Munkájukban nagyon fontos elem a várossal és az emberekkel kialakított személyes és interaktív kapcsolat. Egy-egy témát feldolgozó szitanyomó wokshopjaikra bárki elmehet,
figyelemfelkeltő utcai performance-aik alkalmával pedig maguk is kilépnek a város terébe.
A szabad házfoglalás „intézményét” is igénybe veszik, ilyenkor az ideiglenes belső tereket galériává alakítják, ahol „indimass” termékeikből, alkotásaikból és utcai nyomataikból szerveznek kiállítást, beszélgetést, vitát és találkozóhelyet.
Annak ellenére, hogy alkotásaikban erős az individuális utak és lehetőségek keresésének szándéka, napi gyakorlatukban meghatározó a közösségi mentalitás. Kreatív projektjeik mögött működő UNTER DRUCK Alapítvány ugyanis hajléktalanok és kirekesztettek számára hoz létre biztonságos találkozási pontokat a városi térben, ahol fürdési és mosási lehetőséget biztosítanak a rászorulóknak.
A Fleischerei és az Unter Druck munkatársai tehát nemcsak esztétikai eszközökkel, hanem szociális aktivitással is jelen vannak, politikai és társadalmi szituációkra reagálnak, és ehhez a tárgyalkotás, a nyitott műhely, a kiállítás és az utcai performance műfajait veszik igénybe, kiegészítve aktív társadalomalakító tevékenységgel. Kritikusan, mégis felelősen gondolkodnak a társadalomról, és pontosan azokon a területeket fejtik ki hatásukat, mely fölött a nagy rendszerek figyelme elsiklik – ahogy egy szedett-vedett információs bódén siklik át a turista-tekintet.
Szolgálati közlemény (2008. október 26.): a visszapinggel az alkotók idetaláltak, és kiegészítették a bejegyzést a hozzászólásban. A Fleischerei ugyanis ősszel új helyre költözött, és Czentrifuga néven működik újra. A blog címe is megváltozott.

gumikesztyű de luxe

Amikor kinyitottam a dobozt, különböző színű és formájú műanyag flakonok kerültek elő - ahogy mindig. Egy kivételével: volt ugyanis az egységcsomagban egy áttetsző „kindetojásbelső”, de a megszokott külső borítás (csoki és sztaniol) nélkül. Ezt rögtön kíváncsian vettem kézbe, és azonnal éreztem, hogy működésbe lépett a gépezet: aktív és kíváncsi fogyasztóvá váltam, forgattam, nyitogattam: mi lehet ez?
Aki próbált valaha eligazodni a hajfesték piacon, tudja, hogy már a doboz külső oldalán elindul a retorikai küzdelem a vásárlóért: határtalan színárnyalat és tartósság, határtalanul vibráló, természetes, háromdimenziós élmény, különleges pigmentek és koncentrátumok. Ez olykor fárasztó, olykor egészen szórakoztató. Arra viszont még nem láttam példát, hogy a gyártók egy professzionális gumikesztyűvel tették volna vonzóvá az otthoni használatra szánt hajfestéket. Ez azért is különös, mert ma már minden valamirevaló drogériában lehet venni fillérekért egyszerhasználatos, hegesztett nejlonzacskókesztyűt. Univerzális méret, gyerektől felnőttig, és általában ez a fajta található a hajfestékes dobozokban is.
Ebből a dobozból viszont egy egészen más világ nyomakodik elő. A sok extrán kívül egy apró figyelmesség, aminek már a csomagolására is nagy gondot fordítottak: egy nagy kapszulára emlékeztető hajlékony falú dobozka, átlátszó műanyagból, így kivehető a gondosan hajtogatott tartalom: „1 pár jó minőségű professzionális kesztyű, mellyel a felvitel pontos és egyszerű”. De nemcsak ez a kis ügyes tok, hanem a kesztyű sem a drogériákban (vagy más csomagokból) megszokott változat. Semmi hegesztésből eredő perforáció, semmi ormótlan, rugalmatlan méretnélküliség. Ez a kesztyű lágy tapintású, rugalmasan kézre feszülő, belül hintőporos, a csukló részen erősítéssel. Egy elegáns mozdulat, és jöhet a keringő: „mert megérdemlem” – a cég szlogenje szerint. De minden eleganciája, kifinomult kivitelezése ellenére ez is csak egy egyszerhasználatos darab, amelyről a használat után ugyanolyan gyorsan megfeledkezünk, mint kevésbé megformált perforált társáról.
Viszont fel lehet fújni, és ilyenkor a kesztyű úgy működit, mint egy luftballon. Erre persze nemcsak én jöttem rá: ezt a fizikai tulajdonságát használták ki a kreatív magyar tervezőkből álló Geppetto designstúdió tagjai is, amikor megalkották gyöngyszemüket, a Dr. Lamp névre keresztelt, kórházi infúziós állványra akasztott, felfújt fél pár gumikesztyűlámpát – ami nemcsak eredeti gondolat és szédületes látvány, de lehetőséget teremt egy minőségi paraméterekkel rendelkező kesztyű időtartamának meghosszabbítására. Így lesz az egyszerhasználatosból egyedi, formatervett darab. Ha másért nem, már ezért érdemes volt megalkotni ezt a gumikesztyűt – luxuskivitelben.