nők a kapualjban :)

Tutira remekül főznek!

ReReRe

Miben hasonlít, és miben tér el vezető autógyártó cégek újrafeldolgozás-orientált tervezői tevékenysége nagymamáink kreatív háztartási hulladék-feldolgozó mentalitásától? Összehasonlítható-e egy bezúzott karosszéria felhasználásával, csúcstechnológia alkalmazásával készülő Chevrolet néhány tejeszacskó házilagos újrafelhasználásával készülő szőnyeggel és kádkilépővel? Az esztétikai jellemzőkön és a gazdasági értéken túl észrevesszük-e a tárgyalkotás mögött meghúzódó hétköznapi mentalitást, a gazdasági és kulturális mintázat hasonlóságait és különbözőségeit, az apró részletekben megbúvó komplex társadalmi összefüggéseket? Igen is, meg nem is. Valószínűleg egy Chevrolet és egy kádkilépő esetében a szimpla egymásmellé helyezés nem teszi lehetővé e kérdések megválaszolását, hiszen alapvetően más logika alapján „olvassuk” e tárgyakat – és kicsi a valószínűsége, hogy valaha is egymás mellé kerülnek. Mások a „hozzávalók”, a megvalósításhoz szükséges eljárások és tudáskészletek, mégis mindkét esetben újrahasznosításról, anyagkörforgásról és takarékosságról is szó van. A homályosan kivehető hasonlóságok mögött viszont teljesen más motivációk tűnnek fel: a 2004 óta fogalomba kerülő személygépkocsik újrahasznosítását ugyanis törvény írja elő, míg a háztartási vagy ipari hulladékból, kérész életű, efemer tárgyakból készített újra használatba vehető tárgyak „csak” az önkéntes kezdeményezés, a hétköznapi kreativitás és alkotókedv, a társadalmi felelősségvállalás egyéni formáinak köszönhetően jelennek meg újra a fogyasztói kultúra színpadán. Tehát, míg az újrafeldolgozás-orientált autógyártás társadalmi (Gesellschaft) jelenség, a saját háztartásból vagy közvetlen környezetből egyéni kezdeményezésen alapuló tárgyalkotás a társadalom közösségi (Gemeinschaft) szintjén jelentkező, társadalomkritikán alapuló aktivitás. Kérdés, hogy van-e átjárás a törvényi szabályozás és a társadalomkritikán alapuló civil kezdeményezés lehetőségei között, az egyik megérthető-e a másikból, és a tapasztalatok széles körben is érvényesíthetőek-e? Nem tudom.

De ki ne emlékezne az általános iskolai technika órákon WC-papír gurigából készített puttonyos Mikulás figurákra, tejfölös dobozokból ragasztott ceruzatartókra és játékkutyákra, az otthoni rongyos zsák tartalmából varrott babaruhákra, a görkorcsolyákból barkácsolt első saját gördeszkákra, a gurulós bőrönd-korszakot megelőző házi készítésű „londiner szettre”, vagy nagyanyáink „tegnapi maradék” újrafőzésével készülő névtelen ételcsodáira! De miként válhatnak az iskolai ügyes kezek szakkör tapasztalatai, a családapák „jóleszmégvalamire” címkés titkos garázsszekciói és a háziasszony kommandó praktikái a környezettudatos gondolkodásmód alapjává, a kortárs fogyasztói mindennapok alternatívájává? Nézzük néhány receptet! Hozzávalók: szemeteszsák, kinőtt, kilukadt póló, videó- és magnószalag, tetrapack doboz, légbuborékos PVC fólia (népi nevén: pukifólia), biciklilánc, kültéri molinó, rontott fénymásolt lapok, tejeszacskó, viaszosvászon abrosz, bicikligumi, építési hulladék, kiselejtezett hanglemez, cukorkacsomagolás, PET palack és néhány méter fölöslegessé váló telefonzsinór. Az elkészítéshez szükséges segédeszközök: olló, ragasztó, tű, cérna, szög, kalapács, csavar, csavarhúzó, forrasztópáka, harapófogó, lukasztó, kötő- és horgolótű esetleg varrógép. Az elkészítéshez szükséges eljárások: varrás, vágás, ragasztás, melegítés, olvasztás, kötés, horgolás, lukasztás, tűzés, fűzés, spirálozás, szegecselés, csavarozás. Végül az elkészült tárgyak: táskák, ülőbútorok, övtáskák, pénztárcák, fülbevalók, füzetek, hinták, lámpák, színházi jelmezek, dísztárgyak, fűszertartók – és a leltár ezzel nem ért véget. A tárgyalkotás megvalósításához nincs többre szükség, mint egy normál háztartásra, egy kis leeső maradékra, a hétköznapi túlélést amúgy is biztosító kelléktárra, és persze néhány eredeti ötletre, nyitottságra, egy csipet kritikára és humorra. Ha mindez együtt van, akkor elképesztő, megállásra késztető, működő tárgyak születnek, melyek akkor igazán jók, ha nap mint nap, újra és újra a kezünkbe kerülnek: rárakunk, ráírunk, beleteszünk, felnyitunk, húzunk, vonunk – nyűhetetlenül. Az ilyen tárgyakat pedig nagyon lehet szeretni!

És az ilyen tárgyakat kutatni is kell! Hiszen sokkal többről és másról van szó, mint néhány otthonülő kismama, túlmozgásos barkácsmester és trendi megoldások után kajtató iparművész alkalmi gerillaakciója. Ugyan ezek az újrahasznosított alapanyagból készített tárgyak szinte kivétel nélkül egyediek – akkor sincs belőlük két egyforma, ha az alkotók tudatosan törekednek a „sorozatgyártásra” – mégsem az alkotók személye jelenti a tárgyak lényegi elemét, hanem sokkal inkább a belső jelentésből induló „nyilvános okoskodás”. A mozaikosan építkező új tárgyban egymásmellé kerülő részek a „hosszú táv” vizuális fordításai – ami különös paradoxon, hiszen leginkább hulladékból készített tárgyakról van szó. Viszont ebben a paradox összetételben bujkál a már említett társadalomkritika, mely közösségi aktivitás keretében kerül nyilvánosságra. Az alkotók ugyanis vagy folyamatosan alakuló közösségekbe szerveződnek (HINTS Institut, Recycle Mission Hungary, Societas Artis Munkacsoport, Cellux Csoport), melyben együtt gondolkodnak, alkotnak, pályáznak, kiállításokat és nyitott műhelyeket szerveznek, vagy olyan szociális hálóként is felfogható intézménnyé válnak (Retextil Alapítvány), melyben a munka, a társadalmi szolidaritás és az esélyegyenlőség ugyanolyan fontosak, mint a környezettudatos gondolkodás, az újrahasznosítás és a kreatív újraalkotás fogalma és praxisa. A társadalomtudományos tekintet számára pedig világos, hogy az alkotók nemcsak látják és értik a társadalmi működés szabályait és lehetőségeit, hanem működésükbe be is építik azt – a kérdés már csak az, hogy mikor és hogyan válhat az alternatív közösségi kezdeményezés a társadalom számára alternatívává?

(Olvassátok ezt is!)

Ez egy publikált szöveg, a Műértő 2008 áprilisi számában jelent meg RE (újra-, újból, ismét, vissza) Alkotócsoportok és házi kommandóakciók címen. A szöveghez Sarnyai Krisztina készített fotókat. Ehhez a bejegyzéshez saját "rendkívüli" képem mellékeltem, egy HINTS workshopon készített naponta hasnzált táskámról.

recycling-színház – a chanel kosztüm amnéziája

Nagy Fruzsina jelmeztervező 2005 őszén mutatta be először Recycle című szeméttelepi látványszínház jelmez show-ját (filmes társrendező Pater Sparrow), táncosok, színészek, artisták és egy operaénekes részvételével a Trafó színpadán. A műfaji határokat, a néző figyelmét és a befogadás módját tudatosan alakító, a színház, a tánc, a zene, a film és a divatbemutató műfajait egybegyúró „divatfilmszínház” a fogyasztói társadalom kritikáján alapult. Az újrahasznosítás összetett jelentésstruktúráját az alkotók mind fogalmi, mind tartalmi szempontból szabad asszociációs térként kezelték, így a körforgás, az idő, a reinkarnáció, a remix, az átalakulás, az újratervezés és a szervátültetés mint téma egyaránt megjelent a színen.

A történet egy szemeteszsákba kötözött, chanel kosztümös nőről szól (Parti Nóra), aki amnéziában szenved, így helyzetéből adódóan újra ráeszmél a világra, „valós” és fiktív, hallucináció-szerű események és képek kavalkádjában. Az erős képi fogalmazásmód nemcsak a háttérben és önálló epizódként is megjelenő filmnek, hanem a „sűrű”, jelentésekkel telített jelmezeknek és színpadképnek is köszönhető volt. A rövid idő alatt hulladékká váló tárgyakból, efemer termékekből, csomagolásokból (gyümölcsleves flakon, PET palack, cigarettás doboz, tisztasági betét, filmszalag, stb.) készült jelmezek, a szemetet analizáló nyomozók, a dialógusokból és látomásokból álló film, a pörgős divatbemutató valós és szürreális helyzetei együttesen teremtették meg az alkotás narratív és performatív struktúráját. A csomagolás és az újrahasznosítás tehát nemcsak az előadás kulcs témaköre volt, hanem alapmetaforája, továbbá a vizuális fordítás és tárgyalkotás (jelmez) gyakorlati eljárása. A környezettudatos gondolkodásmód, a műfaji keverés és újrakeverés több alkotótevékenység (jelmeztervezés, filmezés, zeneszerzés) mechanizmusain, praktikáin keresztül vált láthatóvá, hallhatóvá és érthetővé a Trafó színpadán.

Az előadás 2007 tavaszi bemutatóit követően a jelmezek egy fejdísze – egy PET palackból készített rovarfej – bekerült a Néprajzi Múzeum műanyag című kiállításába, majd a bontást követően a gyűjteményébe. (Fotó: Sarnyai Krisztina)

A jelmez mint műtárgy nem idegen a Néprajzi Múzeum gyűjteményétől – a Szokás- és játékgyűjteményben vannak például városi iskolás farsangi jelmezek – a rovarfejdísz mégis egészen más jelentések és kontextusok sűrítésére és interpretálására alkalmas múzeumi eszközzé, műtárggyá vált. Segítségével elgondolkodhatunk azon, miként jelölhetők ki értelmes határok a különféle tudományos paradigmában dolgozó, eltérő intézményi hagyománnyal és gyűjteményi struktúrával rendelkező múzeumok számára a kortárs jelenségek leírása, elemzése és bemutatása során.

A kortárs jelenségek komplexitása a kutatók és intézmények részéről is megkívánja az összetett, részletekben elmerülő, mégis a tágabb összefüggéseket elemző formában feltáró megközelítést, amely így a gyűjteményekben is tükröződik. Nagy Fruzsina kortárs jelmezei első látásra mind az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet, mind pedig az Iparművészeti Múzeum számára forrásértékkel bírnak, és talán fel sem merülne a Néprajzi Múzeum mint archiváló intézmény – hiszen milyen jelentéssel is bírhat egy kortárs színházi vállalkozáshoz készített egyedi, művészeti alkotás a néprajztudomány számára? De a kortárs múzeumi kutatások megvalósítása során jól látszik, hogy a 19. századi tudományos gondolkodásmódon és gyűjteményképzésen alapuló intézményi tekintet számára a 21. század társadalmi és kulturális összefüggései gyakorlatilag nem, vagy csak nagyon nehezen észrevehetőek. Ezért a minket közvetlenül körülvevő társadalomra nem a gyűjtemények ajtajából kell ránézni, hanem az utcákról, a tömött metró kocsikból, a játszóterek abroncshintáiból, a panellakások ablakaiból, a romkocsmák sky foteljeiből, a horvát tengerpartról, a lakótelepi garázsajtókból, vagy akár a PestiEst műsorfüzet lapjairól.

Ha innen tekintünk a PET palackokból készített jelmezre, akkor nyilvánvalóvá válik a Néprajzi Múzeum dokumentáló szerepköre, és más színben tűnik fel az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet, illetőleg az Iparművészeti Múzeum gyűjteményképzési eljárásai is. Hogy a jelmez végül a Néprajzi Múzeum gyűjteményében található, az annak köszönhető, hogy jó ritmusban került egy kutatás látóterébe, helye és szerepe lett a műanyag kiállítás társadalomkritikán alapuló megközelítésében – és nemcsak ennek az egy tárgynak, hanem annak a tágabb kritikai és kreatív megközelítésnek is, melyet a Recycle képviselt. Nem arról volt szó, melyik intézmény ért oda előbb – bár a kortárs efemer tárgyak esetében az „utolsó 24 óra” akár motiváló tényező is lehetne – hanem arról, hogy milyen tudományos és társadalmi kérdésfeltevés számára vált kiindulóponttá, lehetséges válasszá e tárgy.

A Néprajzi Múzeum gyűjteménye és kiállítása számára a hétköznapi műanyag tárgykultúra egyrészt a tömegtermelés tárgyakat és tárgyhasználatot alakító megközelítése, másrészt a fogyasztói társadalom logikája felől vált érdekes és izgalmas tereppé. A (műanyag)hulladék mint közvetlen következmény és mint a társadalmi felelősségvállalás egy lehetséges metaforája, a művészi megformálás kritikai és kommunikatív dimenziója indokolta a fejdísz műtárggyá, forrássá válását, mégha ezzel felül is kell írni néhány ma is érvényes kánont – esztétikáról, értékről, tudományról és gyűjteményről egyaránt. Azt viszont könnyedén belátom, hogy Nagy Fruzsina izgalmas, jelentésteli, kortárs kritikai nyelven szóló kollekcióját nem a Néprajzi Múzeum gyűjteményének kell megvásárolnia – mégha több olyan témakört sűrítenek is a jelmezek, amelyek a kortárs fogyasztói kultúra etnográfiai megközelítése számára is izgalmas kutatási kérdéseket vetnek fel (táplálkozás, tömegközlekedés, lakáskultúra). Pedig mit nem adnék egy ilyen csinos Combioért! Ez az egyetlen fejdísz tehát nagyon sok fontos kérdést sűrít: a tágabb tudományos kontextus, a kutatói pozíció és a kortárs etnográfiai „terep” határainak és lehetőségeinek reflektorfénybe állítása tekintetében egyaránt. Hiszen hol és hogyan húzhatóak ma meg a különféle tudományszakok közötti határok? Hol kell állnia a kutatónak, ha az őt közvetlenül körülvevő hétköznapi kultúra megfigyelésére vállalkozik? Miként vonható be a kutatásba a saját érdeklődés és tapasztalat, miként fogalmazható meg a kritika? Hol húzódik a határ a múzeumi műtárgy és a fikción alapuló installáció között? Mit tanulhat a muzeológia és az etnográfia a színháztól? (Szerintem sokat.)

hello

Egy példa: amikor a firka józan társadalomkritika. A hely: Berlin Mitte.

akáció - vakáció

„Szép hely a Boldogság,

Úgy oda vitorláznék,

Ott napfürdőzik egy szál tangában

Az összes műanyag játék. […]
Itt ebben a tájban él egy festő, aki olyan ügyesen festi

A tájat, hogy annak a tájnak aztán olyanná kell lenni,

Amilyen a festmény, ott én vagyok az a fekvő ember,

Aki csigaszemet piszkál, háttérben tó esetleg tenger”

A részlet Kispál és a Borz Én, szeretlek, téged című album (2005) Csiga című számából való. Szöveg: Lovasi András.

A kép a Néprajzi Múzeum műanyag-kiállítás Szabadidő - látványgyár című termének Kikapcsolódás című makketjéről készült. A makettet a terem koncepciójához Mufics István fémrestaurátor építette, a képet pedig Sarnyai Kriszta fotográfus készítette; a makett és a téma leírása: a kiállítás 2007-ben megjelent katalógusában.

Én pedig nyaralni mentem.

egzotikus érdekesség?

„…kisgyerek korom óta egzotikus érdekességeket gyűjtögettem. De ez inkább egy régiségkereskedő foglalatossága volt…” (Claude Lévi-Strauss: Szomorú trópusok)

A saját és a más kultúra leírásában, megértésében és megismerésében kulcsfontosságú szerepet játszanak a tárgyak és a nyelv – az etnográfiai praxisban mindenképp. Az alábbiakban az egzotikumról, a másságról és az idegenről gondolkodom, és ehhez egy irodalmi szöveget használok empirikus anyagként.

Marc Martin egy francia srác, aki könyvét mégis magyarul írta Járt utat kétszer járj! Vallomások a magyartalanságomról címen, Marc Martin Márk szerzői névmegjelöléssel. A kötet központi témája a magyar nyelv elsajátításához kapcsolódó nyelvi és kulturális magatartásformák leírása, az első szavaktól a legkifinomultabb kulturális nyelvhasználatig. (A műről Virginás Andrea írt jó kis kiritkát a Korunk 2005. márciusi számában.) A szerző magyar nyelvre való rácsodálkozásának első pillanata Bartók Béla A kékszakállú herceg vára meghallgatásához fűződik. A felvételről később ugyan kiderült, hogy orosz előadók énekelték, erős akcentussal, mégis – ahogy írja: „Hátborzongató csodálatba ejtett a nyelv hangzása.” (14. old.) Most későbbi, már „profi nyelvhasználó” időszakából származó kulturális tapasztalataiból idézek egy passzust:

„[…] a magyarok túlzott csodálkozása annyit jelentett, hogy […] nem tudták elfogadni azt a természetes és egyszerű tényt, miszerint akárcsak angolul vagy németül vagy akár kínaiul és hottentottául, magyarul is meg lehet tanulni, mondom, egyszerűen nem bírtak túllépni az első meglepetésen, amit, bevallom őszintén, sokszor kacérkodva, begyakorolt minta szerint, szántszándékkal szereztem nekik ritka, de korántsem hézagos nyelvtudásommal, de nem, ők minduntalan rácsodálkoztak szavaimra, és mint a lázas laboránsok, kíváncsi csipesszel emelték ki beszédemből az úgynevezett csodákat, és egymás között fecsegve zártak ki aztán könyörtelenül a beszélgetésből, hallod mit mondott? elképesztő, honnan tudja ezeket?, miközben én úgy éreztem, kegyetlen idézőjelbe szorítanak, örök, gyűlöletes harmadik személyben ragozódom, mintha a nyelven túl azért, mert ilyen vagy olyan vagyok, nem is volnék méltó a figyelemre, mintha nem azért hallgatnának meg, mert ezt vagy azt mondom, hanem csupán azért, mert a magyar nyelv állítólagosan elérhetetlen nehézségének ellenére, vadidegenségemnek dacára használni tudom a nyelvüket, […] holmi cirkuszi mutatvány voltam a szemükben.” (66.old.)

Tehát amíg egy nyelv elsajátítása az egyik oldalon „természetes és egyszerű tény”, a másik oldalon „túlzott rácsodálkozást”, „meglepetést” kiváltó „ritka” vállalkozás. Martin érzékletesen írja le azt a viszonyulást, amikor saját hétköznapi világunkban feltűnik valaki, aki olyat tesz, ami számunkra meglepő, karakteresen eltér a megszokottól, így érthetetlen, és magyarázatra szorul. Első rácsodálkozásunkat követően viszont „tudós” megfigyelővé válunk, hogy – mint „lázas laboránsok, kíváncsi csipesszel” kezünkben – megtaláljuk a megnyugtató válaszokat kérdéseinkre. Ez a viselkedés tökéletesen megfelel annak az attitűdnek, amit a saját kultúrán kívül vagy belül felbukkanó mássággal, idegenséggel szemben tanúsítunk. Azzal a különbséggel, hogy ez esetben az észlelt és analizált idegen mint „eszes vadember” (Geertz) visszaír nekünk. Szembesít minket gondolataival, tükröt tart elénk, megmutatja, mennyire nevetségesen viselkedünk az ismeretlen, eddig meg nem tapasztalt dolgokkal szemben. Ugyanis amíg kezdő tanítványként csetlett-botlott a magyar nyelv útvesztőiben, addig csak egzotikus csodabogárként kezelte a külvilág – mi –, de amikor már versírásra is vetemedett, heves és szenvedélyes ellenállásunkba ütközött: „hogy én hogy mertem egyáltalán használni a magyar nyelvet, méghozzá a legszentebb dologra, a versírásra.” (68. old.) Az ellenállásra és értetlenkedésre pedig dac lett a válasza:

„[…] vedd tudomásul, hogy a magyar nyelv nem saját kincsed, hanem közkincs, tehát mindenkié, méghozzá főleg az enyém, és vésd jól szűkhalántékú fejedbe, gondoltam ilyenkor még, hogy akkor is fogok tudni magyarul írni, akkor is bele fogok a nyelvedbe nyúlni, sőt, belőle meríteni, ha sündisznóvá, túlfegyverzett erőddé is varázsolod számomra, akkor is, ha tudom, hogy úgy érzed majd, szét akarom tiporni legbensőbb, legdrágább kertedet, pedig ez nem állt soha együgyű szándékomban […] végre eljön az ideje annak, hogy meg tudom hiúsítani a magyarok és az irodalomtörténet aljas összeesküvését, miszerint senki idegenfiának nem szabad magyarul írnia.” (69-71. old.)

Martin vallomása tulajdonképpen nem más, mint a saját kultúrában megjelenő idegennel szembeni viselkedés egy sajátos módon előadott genealógiája: a találkozás, a rácsodálkozás, az elnevezés, a gyanakvó figyelem, a hitetlenkedés, végül a szenvedélyes elutasítás. A kötet pedig ezen tapasztalatok nyelvi megformálása, amelynek nem titkolt vágya egy egzotikus sablonnal való leszámolás, egy „természetes és egyszerű helyzet” természetesnek és egyszerűnek való tekintésén keresztül. Egy szubjektív történet, egészen belülről, mégis a következtetések messze túlmutatnak ezen az egyedi eseten.

A nyelv ismerete a kulturális találkozások egyik fő kérdése, a kulturális antropológiában pedig – leginkább Malinowski óta – módszertani minimum. A „szóbeli találkozás” és a „kölcsönös beszéd” (Geertz) egyfelől a megismerés leghatékonyabb módja, másfelől – Edward Said szavaival – a „víziókba” és „textusokba” rejtett egyszerű általánosságok feloldásának egyetlen lehetősége. De míg az antropológiában ezek a következtetések elsősorban a tudatosság, a tapasztalat és az önreflexió módszertani talaján állnak (mint külső hang), Martin vallomásos írása rólunk és nekünk szól, és leginkább a szembesítés és rádöbbentés műfaji/retorikai fogásainak alkalmazásával. Ő az idegen, az egzotikus más, mégsem mi írunk róla, hanem ő ír rólunk, a vele való találkozásainkról, naiv rácsodálkozásainkról vagy sztereotip sablonokat mozgató elutasító és felsőbbrendű mentalitásunkról (ráadásul saját nyelvünkön).

Az anyanyelv és a tanult nyelv közötti különbségek, egy másik, idegen kultúrában vállalt másság szorosan fonódik egybe Martin történetében a homoszexuális másság kérdésével. Írás közben nemcsak nyelvi, hanem szexuális kisebbségként is keresi az elutasítás és az elfogadás közötti szűk átjárót. Egy magyarul tanuló francia homoszexuális fiú, aki kíváncsiságot ébreszt egy olyan kultúrában, amely még csak tanulja az idegenséggel kapcsolatban az elfogadásnak és a befogadásnak kulturális formáit. A nyelv, a nemzet és a szexualitás összekapcsolása, egy olyan országban (Magyarország), ahol csak nagyon kevesen ismerik, értik és használják e kérdésekkel kapcsolatban a termékeny irónia kimeríthetetlen kincsestárát.

Talán túlzás nélkül mondható, hogy ez a megközelítés az egzotikus ritkaságok más és új olvasatát adja, és ugyan a kezdő Lévi-Strauss-idézet önreflexív gondolkodásmódjából indítottam, a megértés tekintetében fontosabbnak tekintem ezt a fajta őszinte (sok esetben kíméletlen) külső kritikát a puszta önkritikánál.

(Claude Lévi-Strauss Szomorú trópusok című könyve 1994-ben jelent meg az Európa kiadónál. Martin könyve pedig 2004-ben az Alexandra kiadó Szignatúra sorozatában. A képen a könyv borítójának részlete látható.)

kép-szöveg-szövet

Néhány hónapja tettem szert Stark Attila Kulo city. Kula Jani kalandjai című, könyvére (Roham, 2007), ami nem más, mint az Iparművészeti (ma Moholy-Nagy) Egyetem „Viz-Kom” Tanszékén 2005-ben készült graduális szakdolgozat – egy képregény a városról (Budapest) és a városi hősről (Stark Attila, Kula Jani, aki nem más, mint egy városi majom). A könyv mint tárgy úgy jó, ahogy van: kemény táblás, (mű)bőr gerincén ezüst betűk, a belívek színes műnyomón, remek minőségben, könyvjelzővel, ahogy kell. Drága portéka – pontosabban a minőséghez mérten: reális. Egy képregény, ami nemcsak tartalmilag és formailag, hanem használati tárgyként is hozzátesz valamit a műfajhoz.

Néhány mondat a könyv első lapjairól: „Egy pár bemutatkozó oldallal kezdünk, aztán belevágunk a sűrűjébe, végül pedig a kellemetlenebb emlékeket elhagyva megnézzük az unalmas hétköznapokat.” Lapozás: „Ez a diplomamunkám. Az első rész arról szól, hogy mi van, és hogy mit szeretek, hol lakok és miket csinálok – házak, térképek, pár rajz, néhány fotó, betűk.” Ezt a részt most átugrom, de a könnyebb érthetőség kedvéért összefoglalom, mit szeret hősünk: enni, inni, ülni, ácsorogni, hanyatt, hason és oldalt feküdni. Most nézzük a várost! Hét egymás utáni lappáron zoomolhatunk hősünkkel: a Baja-Budapest vonatútra („Felénk megy az egyik leglassabb és legszutykosabb vonat”), Budapestre messziről, háttérben a Szabadság szoborral, majd megérkezünk Kula Jani városába, a VI. kerületi Soho-ba: a Nagymező utcába. Kedvencem a Nagymező 56 mellett olvasható felirat: „VALAMI POSTA”.
A Soho térképén feltűnnek a haverok, a boltok, a kocsmák és egy definíció: „Ez a mi soho-nk, ahol élünk. Főutcánk a Nagymező, és bár van itt Soho London Pub és Soho Palacsintázó, a miénk az alsó Manhattani South-Houston Soho-ról kapta a nevét, elsősorban néhány falfestmény miatt.”

Majd még „pár hely, ahol álldogálni, ücsörögni szoktunk”. Az oldalpárt a Trafo Bar Tango belépőjegyei osztják ketté. Aztán újra egy város fölé reppenés, és egy átfogó szocio-kép: „Kulánk, Kulánk / Budapest nagyon koszos hely. Két fele van. Buda és Pest, az egyik részen gazdagabbak laknak, ez nem olyan koszos, a másik szaros, hugyos. az utcák olyan vályúszerűek és lehet szélesek, de fa szinte sehol, és sötét mint egy koszos vályú” Lapozás: „szeretem…”

Stark Attila a képregény és a graffiti műfaji határán mozgó alkotásai már lassan 10 éve jelennek meg alternatív galériák (Trafó, Dinamó, MEO) és kortárs művészeti intézmények (Kortárs Művészeti Intézet – Dunaújváros, Műcsarnok) külső és belső falain. A városi szubkultúra ismert, vagy a rajzoló által teremtett figurái érzések és helyzetek láncolatát és rétegeit jelenítik meg. Tus- és ceruzarajzai, illusztrációi, olaj- és falfestményei, számítógépes betűmontázsai és preparált fotói szünet nélküli bogarászásra és dialógusra csábítják az érdeklődő nézőt és olvasót. A leírások, kommentárok, párbeszédek és közbekiabálások szervesen kapcsolódnak a kis figurák érzéseihez és vágyaihoz, a helyek történéseihez és hangulataihoz. Fogalomhasználata és stílusa határozottan élőbeszéd-szerű. A szabad kézzel írt szövegekben bőven találunk áthúzásokat, javításokat, elírásokat, ragozási hibákat, rengetek a szleng, az angol és spanyol kifejezés, olvasás közben a könyvet folyamatosan forgatni, oda-vissza lapozni kell. Tehát az olvasó nemcsak fejben dolgozik, hanem izeg-mozog, összevissza lapozgat, szótáraz, keresgél a neten, meghallgat zenéket – ha érdekli, dolgozik keményen. És akárhányszor kézbe veszi, új, addig ismeretlen, soha nem látott részletekre akad.

Számomra ez a befogadói attitűd két másik szöveges műfajt, és e műfajokban alkotó szerzőket juttat eszembe: egyrészt a Ludditák szövegeit, másfelől Parti Nagy Lajos grafitnesz című verseskötetét. A saját tudást, tapasztalatot, átélt helyzeteket, megtanult szövegeket idézetként vagy szabadon felhasználó, sokhangú, rímelő sorok a maguk szabadságában olyan határok átugrálására is alkalmasak, amelyekre nem is számítunk. A központi téma a kortárs magyar valóság: a város, a félelmek és szorongások, az utállak mégis szeretlek helyzetek:
„Moslékország” – ahogy a Ludditák nyomják,
„hazám hazám te min – de nem” – ahogy Parti Nagy csavar,
vagy csak egyszerűen: „Kulánk, Kulánk” – ahogy Stark Attila firkálja.

(A kötet megvásárlásához ajánlom a szerző soho-jához közeli helyeket, mint például az Írók Boltja, vagy a Kiadó Kocsma. A Ludditák idézet a Porcogó című albumról van, Parti Nagy Lajos sora pedig a grafitnesz kötet – Magvető, 2003 – Szívlapát című versében olvasható. Stark Attila képek a Néprajzi Múzeum Bakelitbarázdák című kiállításán is szerepeltek. A kiállítást Vályi Gábor / DJ Shuriken rendezte, 2006-ban.)

szolgálati közlemény

Vannak dolgok, amelyek jéghidegen hagynak. Mint például a versenyek és a rangsorok. Anno, amikor még versenyszerűen sprotoltam, hiába lettem országos tizenkettedik, csak arra gondoltam: tizenkettő egy tucat. És csak addig futottam, míg élvezetem a mozgást. Ha a cél előtt ez elmúlt, hát kiszálltam. Már jó rég kiszálltam. Azóta max kocogok.

Most viszont az van, hogy a goldenblog komplexben a Judapest lett az első és A vajszínű árnyalat a negyedik. Hm. Akkor jól van. Örülök, hogy futottak, és láthatóan célba értek! Pláne, ha élvezik.

múzeumi vegye-vigye

A Néprajzi Múzeum web kezdőlapján egy felhívás olvasható: a múzeum felkínálja megvételre a nemrég bezárt nemzetközi hangszerkiállítás installációs elemeit: színesre festett 120 literes acéllemezhordókat és fémrácsokat. Egy hordó 5000 Ft (+ áfa), a „fémrács ára megállapodás szerint” – olvasható a felhívásban. Becsukom a szemem és elképzelem, amint kipattan a fejekből a gondolat: adjuk el! Mik lehettek a motivációk? Egy szimpla praktikus hétköznapi helyzet? – vagyis a helyszűke; felelősségteljes ökológiai világlátás? – az újrahasznosítás előmozdítása; vagy pusztán üzleti szemlélet? – egy kis plusz bevétel termelése. Talán mindhárom. Talán egyik sem. Talán mindegy is.

Aki látta a kiállítást, esetleg gondolkodik a múzeumi bemutatás különféle formáiról és lehetőségeiről – én a két halmaz metszetében helyezkedem el – az könnyedén felülemelkedik az olyan, vendégkönyvbejegyzésnek illő észrevételeken, mint: a tárgyak bemutatását elegánsabban is meg lehetett volna oldani, minthogy rács mögé zárják őket. Hm. Lehet. Nem is tudom. Azt hiszem, nekem ez esetben egyáltalán nem volt bajom az eleganciával, bevallom: még tetszett is. Minden téma más-más színben, a falakon kottapapírszerűen végigfutó csíkozás, és végül a felülről megvilágított, pontszerűen elhelyezett kerek (hangjegy?) vitrinek, hordóból és drótból.

Miért is jó mindez? Mert a látványtervező elgondolkodott azon, mit állít ki. Nem krumplit – zsákban – nem ruhát – fogason – és nem is képet – keretben – hanem hangszereket – ehhez pedig leginkább vitrinre van szükség. A Síppal, dobbal, didzseriduval kiállítás kurátora a hangszerek megszólalási módja szerint sorakoztatta fel a műtárgyakat, teremről, teremre. Ezt volt a rendezés elve. (Arról persze nyithatunk külön bejegyzésben vitát, hogy ez mennyire eredeti megoldás – a 21. században tipológiai rendszert reflexió nélkül kiállítani – jelentős igény esetén, szívesen.) A látványtervező pedig azt a feladatot kapta, hogy a rendező koncepcióját fordítsa térre. S lőn. Vitrinnel, tokkal, vonóval.

A vitrin – általában – segíti a tárgyak megfelelő magasságban való elhelyezését – eszerint emelvény – másfelől határt húz a néző és a tárgy közé – eszerint búra. Tehát el- és biztonságba helyez. Legyen ez a kiindulópont! Amikor kimondom a szót – v i t r i n – akkor a fejemben képet is kapcsolok hozzá: fa vagy fém szerkezet, benne üveg, az egész pedig szekrény- vagy asztalszerű. Belelátok, de a tartalmát nem tudom megérinteni. Gyerekkoromban álltam így nagymamám vitrines szekrénye előtt, a nippek után sóvárogva. Csak kuksoltam ott, és nem tudtam kiszedni a kis figurákat, hogy játsszak velük. Mert nem volt szabad. A múzeumokban is van erre törekvés. Hogy ne legyen szabad. A kulturális örökséget nem lehet csak úgy tapogatni, mert akkor nem áll el sokáig. De asszociálhatok tovább: dunsztosüveg, üvegház (Louvre üvegpiramisa?), inkubátor, pápamobil, kirakat. Főszerepben az üveg.

De mi történik akkor, ha egy tervező azt gondolja magában: az üveg nem jó a hangszerhez (üveghang?) – majd ráhangolódik a problémára. És talál alternatívákat. A hordót és a rácsot. A hordó az emelvény, a rács a búra. A hordó a dob, a drót a húr – ha már a hangadás! És ebből lett a vitrin. Az az illúzióm, hogy szinte hozzáférhetnék a műtárgyakhoz. Nincs a szent máz. Mert ismerem a kellékeket: csupa hétköznapi tárgy. Hordó és drót. És egy olyan vitrin, ami egyben hangszer is. Megszólaltatható. Szerintem nagyon jó ötlet. Talán lehetett volna vékonyabb a rács? Talán. Engem nem zavar. Amit akarok, azt látom. Kukucskálni pedig jó. A kétkedőktől kérdem: próbálták már megnézni a Mona Lisát? Látszik? Hát ilyet! Pedig üveg mögött van.

Megszólaltatható múzeumi vitrinek. Variációk lemezhordóra és acélrácsra. Zene füleimnek.

De most már csak múzeumi vegye-vigye – áfával vagy megállapodás szerint. Annyira drukkolok, hogy ne az olajmaffia kezébe kerüljön!

(Képek forrása: Néprajzi Múzeum web)

no para

A borosüveg kinyitásának, a töltésnek, a cseppmentes csavarintásának, a bor szagolgatásának és ízlelgetésnek vannak szép és kiforrott szokásai, melyeket mindenki pontosan olyan mértékben vesz figyelembe, amennyire igénye van rá. Mindenki a maga „szomáliéja” – ahogy Rejtő mondaná talán.

Egy csavarintás, egy cuppanás, az első korty a saját pohárba – hiszen „háznál” azé a dugóforgács, aki dolgozik – és már kész is. Hátradől az ember, nézegeti a pohár belső falára olajosan felragadó, kígyózó folyadékot, és arra gondol, miként is tudná egy sanda pillanatban észrevétlenül kihalászni poharából a szokásos kis parafatörmeléket. De hol a törmelék? Ennyire profi nem lehettem! Nem szoktam. De nicsak, nicsak! Milyen dugó ez?

Ugye azt mindenki fel tudja idézni magában, hogy a borosüvegből kihúzott dugó trapézos alakú: az a fele, ami a kihúzást megelőzően az üveg nyakában lefelé állt, az kiszélesedik. Ezért lehet általában csak fordítva visszadugni, ha erre szükség van. Ez a dugó se nem szélesedik, se nem keskenyedik, egész egyszerűen alaktartó és rugalmas – mint egy fitnesz bébi – sima felületű, erős polietilén fóliába töltött szilikonhab hurka. És rájövök: nem először látok ilyet!

Egyszer volt, hol nem volt – egészen pontosan: 60 millió éve – a Földközi-tengeren túl, a mediterráneum nyugati részén, és még azon egy kicsivel túl, élt egyszer egy nagyon vicces fa, a paratölgy. Amikor a paratölgy betölti a 25-dik életévét, olyan kérget ereszt, amelyet 9 évente le lehet hántolni, és mindenféle roppant hasznos dolgot készíteni belőle: boros- és pezsgősüveg dugót – a dugó szó az én fejemben teljesen egybe is forrt a parafával – járólapot, faliújságot és edényalátétet. A hántolt kérget általában darálják, majd ragasztóanyag hozzáadásával tömörítik. Így lesz rugalmas mégis kemény, természetes mégis mesterséges, készül jó és rossz minőségben – mint minden a világon – mi pedig egyre nagyobb mennyiségben használjuk mindennapjainkban. Jogos a kérdés: van-e elég paratölgy a mesében? Lehet, hogy nincs.

De ekkor jönnek a laboratóriumok vastag keretes szemüveges tudósai, habosítanak, fóliahúznak, töltenek és vagdosnak, és kezük nyomán megszületik a mű-parafa. De vajon a természetvédők örülnek-e kellőképpen a felfedezésnek? Nem tudom, de én hajlok rá, hogy igen. Hiszen ez az anyag ugyan nem természetes, viszont újrahasznosítható, és így talán a paratölgyek is megélik a következő századot.

A borosüveg dugója a parafa ősformája. Története nem lehet ugyan több 250 évnél – azóta hántoljuk ugyanis a paratölgyet – mégis az emberiséggel egy korúnak gondoljuk. Mert szeretjük az ilyen történeteket. Aztán kiakadunk, amikor kicserélik műanyagra. De legyünk reálisak: ez esetben ugyanis nem arról a kemény, kupakszerű műanyag dugóról van szó, amit még a rendszerváltás előtt pattintottak a Szürkebarátra! És bármilyen abszurd, 2003 óta már Magyarországon is rendszeresen szerveznek a borászok kerekasztal-beszélgetést a parafát felváltó műanyag dugók használatáról. A szakemberek szerint már nemzetközi kutatások is alátámasztják, hogy a bor minősége nem változik, és ráadásul „a dugóhúzás élménye továbbra is megmarad”. Ha jól érzékelem, már csak arra várnak, hogy mi is nyilatkozzunk.

FIÚK! ÉN BENNE VAGYOK!

egy modern maharadzsa

Jasvant Rao Holkar (1908-1961) a közép-indiai Indaur maharadzsája érdekes, okos és izgalmas ember lehetett, egy olyan ismeretlen, aki kulturális brókerként fontos közvetítő szerepet töltött be a 20. század elején, Indiai globalizációját megelőző időszakban. A maharadzsa fiatalon Angliában tanult, lenyűgözte az európai modern művészet, és 1929-ben megbízott egy német építészt, Eckart Muthesiust, hogy tervezze meg és építse fel a palotáját Indaurban. A munka több mint 10 éven keresztül zajlott, mire teljesen elkészült a palota, amelybe az eredeti terveknek megfelelően a maharadzsa – felesége korai halála miatt – soha nem költözött be. A nagyszabású „Gesamtkunstwerk” a korszak modern európai technikai és formatervezési eljárásai és gondolatai alapján készült, amit aztán egy fotósorozaton az európai közönség is láthatott – de hamisított formában. És mindehhez hogy kapcsolódik Brancusi, Fritz Lang, Torino, három márványtömb, egy 2001-ben gyártott HP laptop és egy életnagyságú ház makettje? Egy nyomozó, egy kurátor és egy antropológus éleslátását egybegyúró Simon Starling kortárs képzőművész munkája nyomán. A Három madár, hét történet, betoldások és elágazások című kiállítás tegnap ért véget a LUMÚ-ban. Nagyon régen kötött le ennyire kiállítás!

A sűrű történetek szétszálazása elképesztően jó munka – szerintem. Olyan láthatatlan összefüggések jönnek elő, melyen a felületes tekintet könnyedén átsiklana. A kiállítás nincs agyonmagyarázva, kell is kettőt fordulni, hogy meglegyenek a szálak, de nem bírsz magaddal, míg nem fordulsz kettőt – mert meg kell lennie a szálaknak, muszáj megérteni! Ráadásul egy olyan megközelítésről (is) szó esik ebben a munkában, amiről magyarországi múzeumokban csak nagyon ritkán: a saját és a másik közötti kulturális kapcsolat egzotikus vonásairól és a nézőpontok időbeli változásáról. Akár párhuzamosan nézhetünk ugyanabból a történetből, de három különböző időből (1921, 1938, 1959) való filmet, az elképzelt, a megtapasztalt és a vágyott valóság különféle szeleteit. Mit láttunk meg, mit vettünk észre, mit tartottunk fontosnak? És ma?
A kiállítás az eredeti, a másolat, a hamisítvány, a modell és makett építés múzeumi funkciójára is reflektál. Miután a történetben már a 20-as évektől kezdve folyamatosan jelen van a valóság korrigálásának gesztusa, ez könnyedén és hitelesen válhat a történetmondás részévé is. A látogató pedig nem elég, ha megnézi a kiállítást: meg kell fejtenie! „Máshogy ez nem megy. Nem lehet csak felületesen csinálni, mert az a minőség rovására megy.”

(A maharadzsa esküvője alkalmából - a New York-i Peter A. Juley & Sons cég által - készült 1924-es fotó Torinóban került elő. A kiállításon bemutatott kép az erről 2008-ban készített másolat.)