014. Oroszlán a konyhámban

A tárgy, amiről írok, teljesen új szerzemény, és a hely, ahol található, az is. Talán úgy lehetne egymásra vonatkoztatva meghatározni őket, hogy az oroszlános konyha. De ez így nyilvánvaló túlzás lenne. Pedig az oroszlán valóban a konyhában van. És drámai és barátságtalan fejű szobororoszlánok gyakran vetülnek rá ezen a módon a helyekre és a köztéri tárgyakra, mint: az oroszlános kút, az oroszlános híd, az oroszlános kapu. Ezzel a logikával jött létre az oroszlános konyha is. De kezdem az elején.

Lakásvásárláskor az ember hoz praktikus és racionális döntéseket: az ottlévőségek közül van, ami tetszik, van, ami nem, így jöhet a mérlegelés: mit kell haladéktalanul kicserélni, átalakítani, kidobni és felújítani. Én nagyon szeretek átalakítani és felújítani. Akkor hozom ezt a döntést, amikor érzem, a kidobás és a kicserélés feleslegesen sok energiával oldható csak meg, az eredmény pedig nem biztos, hogy világklasszis. Így voltam az új lakás konyhájával is: jó tér, világos, van egy sajátos légköre, tágas, festés után fehér. A szűk keresztmetszet a téglából épített konyhabútor, ami reménytelenül nem az én ízlésem, rusztikus téglahatású, ámbár korrektül illesztett kő; négerbarna, ámbár fából készített konyhaszekrény (az nagy szerencse, hogy csak az alsó szekrények, így a dilemma, hogy kidobjam-e a faliszekrényeket, nem állt elő). Ahogy megtudtam, bonanza típusú a cucc: savmaratott, kazettás, rolettás ajtóval. Erdélyi asztalosok készítették. És pontosan ez az a bútorirányvonal, amitől lever a jeges verejték. És a csúcs az egészben a kis rézhatású fogantyúk. Szám szerint 12. Nem is folytatom. De ha arra gondoltam, hogy ezt kalapáccsal kell bontani, majd a követ is felszedni, vagy arra, hogy csak fehérre kell festeni a falat és lényegében kész, akkor könnyen hoztam döntést: nem kidobni, átszabni. Első lépésben kicsavaroztam az összes reménytelenül ízléstelen fogantyút, második lépésben alaposan lecsiszoltam mindent, ami négerbarna volt, harmadik lépésben pedig vettem egy doboz műgonddal kiválasztott acélszükre festéket, és két délután átfestettem: kívül-belül. Miközben csináltam, kitaláltam, hogy az asztalosmunka bravúrt csak teljesen eltérő bútorgombokkal tudom ellensúlyozni. Ha eklektikus, hát legyen valóban az. És itt kezdődik az oroszlán története.

Bútorgomb vadászat: vettem itt-ott, kaptam is ajándékba, de a legszórakoztatóbb az egészben a Pál utcai ószeres polcalatti ládáiban a kotorászás volt. Bármi után, ami lehet bútorgomb. Találtam is, bár mérsékelt sikerrel, mégis imádtam, mert elkerülhetetlen volt a tárgyakról való beszélgetés. A bútorgomb választék nem volt nagy, holott lényegében bármire nyitott voltam: a fogastól a kerticsap fogantyúig. Két körben turkáltam, és mindig volt egy kis kedvezményt, a második alkalommal pedig ajándék: az oroszlános fogantyú. Egy tárgy, amit eszem ágában sem lett volna megvenni. Valahogy az egész megmagyarázhatatlanul ízléstelen. Öntött sárgaréz, szinte emberi arc, vicsorgó száj, benne karika. A cirkuszok világára emlékeztet, amit nehéz megértéssel figyelni – már ami az állatos számokat illeti. Meg azokra a városban található szobororoszlánokra, amelyek meglehetősen távol állnak attól a vizuális világtól és környezetkultúrától, amit kedvelek. Bár kellő tudással és ismerettel, megfelelő számban csepegtetett városi legendával izgalmassá válnak: hogy akkor most Marschalkó János, a Lánchíd oroszlánjainak alkotója faragott nyelvet vagy nem, végül a Dunába vetette magát, vagy nem? Így van ez az én oroszlánommal is: nemcsak egy elfeketedett sárgaréz öntvény, hanem például egy kép a régiségárus fejében arról, amit szeretnék, és arról, amit a konyhaátalakításról meséltem neki (szerinte egyébként a bonanza típusú bútornál van rosszabb is). És végülis miért ne lehetne oroszlán a konyhában? Ha komolyan veszem a játékot (máshogy nem is érdemes), akkor nemcsak udvariasan megköszönöm, hanem felfúrom és felcsavarozom. Ha én szórakoztatónak érzem a régiségboltban a polcalatti turkálást, akkor azt is értem és elfogadom, hogy ez válaszreakciókat vált ki a környezetemből. Hiszen ezért járok oda.

Ez az oroszlán valahogy erről szól nekem: a viszonyom a világhoz, amiből a külcsín persze nem kikapcsolható, de az emberi viszonyok, a figyelem, a meglepetés, a gesztus és a közös történetek nélkül semmit nem ér. És ezeket persze ápolni is kell: jelen esetben felfúrni és felcsavarozni, és minden használatkor rágondolni. És nálam az oroszlánok etetése sem tilos.

Öntött bútorfogantyú, oroszlános

Sárgaréz

20. század közepe (?)

Gyártó: ismeretlen

Forgalmazó: Pál utcai régiséges

4x4x2 cm

Ha nem érted, mi a szösz ez a szöveg, olvasd el ezt: 000. Önetnográfiai misszió