2010. március 26.

bosszúságüzlet (jelenet, kiállítási installáció)

(Alkalmi műsorszám: a március 27-i Színházi Világnap alkalmából!)

vevő: Jó napot! Szeretnék egy pár pantonettet rendelni, 37-es méretben.
eladó: A jövő héten tessék jönni, pantonettre nem fogadunk el rendelést.
vevő: Miért?
eladó: Mert nincs hozzá elég anyag.
(egy héttel később:)
vevő: Jó napot! Egy hete voltam itt. Pantonettet szeretnék.
eladó: Csak bevonatlan sarokkal vállaljuk.
vevő: Miért?
eladó: Kevés a bőr, és amúgy sem kifizetődő.
vevő: Hát akkor eddig miért csinálták?
eladó: Kísérletként, de most már nem engedi a főnökség.
(pantonett: elől-hátul nyitott, magasított, vagy tömbsarkú cipő)
riporter/narrátor (a nézőknek): Ugye jól ismerik az érzést, amikor szeretnének valamit, például egy csinos szandált, látták már máson, de mégsem tudják megvenni, mert a kereslet ellenére, nem készíti a gyártó? Most egy rövid életű szandál után nyomozunk. A bolt vezetőjét kérdezem a titokzatos pantonettről: Miért nem készítenek többet, ha a vásárlók erre vágynak?
Kovács boltvezető: A pantonettel, ezzel a 152 forint 80 filléres saruval, rengeteg gondunk van. A bevont sarkú pantonett anyagszükséglete jóval nagyobb, mint más szandáloké. De az árkülönbözetet nem számíthatjuk fel a vevőnek. Ráfizetéssel készítettük a pantonetteket, ezért kénytelenek voltunk figyelmeztetni az üzletvezetőt, hogy mérsékelje az ilyen sarúkra a rendelést.
riporter/narrátor (újra a nézőknek): A bevont sarkú pantonett születését különben homály fedi. Valakinek, vagy valakiknek szívességből csinálták. Sokaknak megtetszett és ma ilyet keres a hölgyek jórésze. A gyártók eleget tennének az igényeknek, ha a vevő a többlet anyag- és bőrköltséget megfizetné.
Kovács boltvezető: Tavaly az új modellek árvetésével együtt a bevont sarkú pantonettre is felterjesztettünk árvetést. A központ azonban arra az álláspontra helyezkedett, hogy a termékek árát nem szabad megváltoztatni, mivel a fogyasztó érdeke azt kívánja, hogy a szolgáltatások ára alacsony maradjon.
riporter/narrátor: De a fogyasztó érdeke azt is kívánja, hogy a típusmodelltől eltérő kívánságait a pénzéért teljesítsék. Kapjon 152 forint 80 fillérért szabványmodellt, de húsz-harminc forinttal drágábban például bevont sarkút, vagy aranypántost. Ön nem így gondolja?
Kovács boltvezető: Az mindegy, hogy én mit gondolok. A mértékutáni egyben azt is jelenti, hogy rendelés utáni. De a rendeletek nem engedélyezik az előregyártást. Korábban, amikor nem volt munka, szemet hunytunk a szabálytalanságok fölött, és gyártottunk pantonetteket, de ha a szabályokat betartjuk, akkor előrendelést nem fogadhatunk el.
riporter/narrátor (a nézőknek): De miért vannak olyan rendeletek, amelyeknek csak a megsértésével lehet összhangot teremteni kereslet és kínálat között? Önök értik ezt, Hölgyeim?
narrátor/riporter: Régi igazság, hogy könnyű ott eladónak lenni, ahol van áru. Annál nehezebb azonban ott, ahol hiány mutatkozik egyes keresett cikkekből. (hosszú sor áll, tolong a pult mögött)
vevő1: Fehér cérnát kérek.
eladó: Nincs.
vevő2: Inggombot kérek.
eladó: Nylont vagy gyöngyházat?
vevő2: Gyöngyházat, azt lehet vasalni.
vevő3: Nekem fekete patentre lenne szükségem.
eladó: Csak ezüstszínű van. Abból adhatok?
vevő1: Esetleg kaphatnék 25-ös fehér zippzárat?
eladó: Nincs.
riporter/narrátor (a nézőknek): Rövid és lakonikus mondatok követik egymás, melyekben gyakran ismétlődik ez a kurta szó: nincs. Az eladók arcán szinte látni, hogy szívesebben mondanák az ellenkezőjét: van. Hiszen délután, amikor levetik a fekete klottköpenyt, ők is bizonyára betérnek egy-egy boltba, és odaállnak a pult elé vásárolni. Ők sem szívesen hallják az elutasítást: nincs, elfogyott, majd a jövő héten. De hát ki hallja ezt szívesen, ugyebár?

szereplők: Bánki Gergő, Csík Gábor, Máthé Zsolt, Schönberger Ádám, Tamási Zoltán; operatőr: Somogyvári Gergő; hangmérnök: Gáspár Szabolcs; vágó: Feszt Judit; ötlet, szerkesztés: Frazon Zsófia és Katarina Šević

A jelenet A nagy üzlet – Mindig Mindenkinek Mindent című kiállításhoz készült. A jelenetekben megörökített helyzetek és személyek hasonlósága a valósággal nem csupán a véletlen műve. Az elhangzó szövegek a Dunaújvárosi Hírlap hasábjain jelentek meg a hatvanas években. A jelenetek a cikkek szövegeinek szerkesztett, dialógusba rendezett változatai. A kiállítás 2010. április 2-ig látható a Kortárs Művészeti Intézetben Dunaújvárosban.

2010. március 11.

Vevőt nem engedünk el!

(A jelenet A nagy üzlet – Mindig Mindenkinek Mindent című kiállításhoz készült. A jelenetekben megörökített helyzetek és személyek hasonlósága a valósággal nem csupán a véletlen műve. Az elhangzó szövegek a Dunaújvárosi Hírlap hasábjain jelentek meg a hatvanas években. A jelenetek a cikkek szövegeinek szerkesztett, dialógusba rendezett változatai. A kiállítás 2010. április 2-ig látható a Kortárs Művészeti Intézetben Dunaújvárosban. És még: HELP ICA!) narrátor/riporter (kifelé): Ahogy ezt mindannyian érezzük, az átalakulás évtizedeit éljük. A szocializmus korai időszakában nem teremtődhetett meg egy csapásra az új társadalom kultúrája. Mindez fokozatosan jön létre. Újonnan alakul, vagy újjászületik és virágzásnak indul – akárcsak népi iparművészetünk forma- és díszítőkincse. A történelmi fejlődés törvényszerűsége folytán a kultúrának más lesz a kapcsolata a mai kor emberével, akinek érzéstudata, környezete és igényessége a magyar népművészet magasabb mechanikai fokon való megjelenését is követeli. És ahogy a népi hagyományok az ipari városok modern kultúrájához is illeszkednek, egyre inkább szűkül és elmosódik a határ a város és a falu élete között. Ennek a fejlődésnek szerves részét képezik a nők ezreit foglalkoztató háziipari szövetkezetek is. A minap a helyi háziipari szövetkezet részlegeiben és üzletében jártunk, vezetőket és dolgozókat kérdeztünk munkájukról.
Marika, a színek harmóniájának művésze (nyilatkozik): Mi, akik valamennyien együtt végezzük szövetkezetünk kaleidoszkópszerűen változatos munkáját, tudjuk, hogy a nők egyik sajátos, szép hivatása az otthon és a környezet megszépítése. Mégis sok nehézséget okoz számukra az ízléses, szép kézimunkaminták előteremtése. Ezt segítik a szövetkezet gondozásában és felügyelete mellett megjelenő mintakönyvek és leírások.
narrátor/riporter (kérdezi): És honnan jönnek a minták, hogyan népszerűsítik az új, ízléses mintakincset?
Marika, az újvárosi színek harmóniájának művésze (nyilatkozik): A háziipari tervezők igen gyakran történelmileg kifejlődött családi hagyományok alapján fejtik ki művészeti tevékenységüket. Mi ezeket építjük be nevelési és ízlésformálási céllal kiadványainkba. Termékeket és a kézimunkákat helyi lányok és asszonyok készítik, a szövetkezeti profilnak megfelelő mintakönyvek és a szabásminták segítségével. De javítási munkákat is vállalunk.
narrátor/riporter (kifelé): Nézzük, kikre számíthatnak az újonnan alakuló háziipari szövetkezet vezetői!
Sz. Jánosné az élelmes, négygyerekes háziasszony és családanya (nyilatkozik): Hát, én a gyárba meg az üzembe nem tudok elmenni dolgozni, mert a négy gyerek nem engedi a váltóműszakot. A pénz pedig kell, a négy gyerek sok ruhát elnyű, sok kenyerek megeszik. Varrni tudok, egész ügyesen, ha lesz itt háziipari szövetkezet, szívesen bedolgozok. Öt-hatszáz forintot biztos megkeresek majd minden hónapban, és emellett az itthoni házimunkát is el tudom látni még.
narrátor/riporter: És milyen munkában számítanak a helyi háziasszonyokra? – kérdezem Jelineknét, a most alakuló új szövetkezeti részleg vezetőjét.
Jelinekné (a helyi háziipari szövetkezet részlegvezetője): Mindenféle kézimunkában: kötés, fehérneműjavítás, műstoppolás, szemfelszedés, függöny és szőnyegjavítás, fürdőruha és fűzőkészítés, gumírozás, kalaptisztítás, nyakkendőjavítás, és még sorolhatnám. Egyben biztos vagyok: bárki, bármilyen munkával fordul hozzánk, nem utasítjuk el! Ha esetleg itt, a városban nem tudunk eleget tenni a vállalásnak, akkor Székesfehérvárra küldjük. Szövetkezetünk jelszava: „Vevőt nem engedünk el!” Erre mindig ügyelünk. Dunaújvárosban sok az állásnélküli asszony, akiknek a pesti mintára megszervezett, otthoni bedolgozókkal működő szövetkezeti részleg megfelelő munkalehetőséget ad.
narrátor/riporter (kifelé a kirakat előtt állva): Hát ne tétlenkedjenek kedves Lányok és Asszonyok! (összegzésként) A textiljavítások és varrások mellett az ország más szövetkezeteinek ízléses népművészeti tárgyai is csábítóan kínálják magukat a Háziipari és Népművészeti Boltban. A nagy üzlet gazdagon zsúfolt kirakatában népművészeti és hagyományos asztalterítők, hímzésgarnitúrák, fafaragás, papucsok, kötött férfi és női pulóverek, szép egyedi fonott táskák, népi hímzésű és modern mintás torontáli szőnyegek, faliszőnyegek, függönyök és szőttes párnák várakoznak a vásárlókra. A bolt igazi profilja viszont nemcsak a tárgyak árusítása, hanem a modern lakáskultúra helyi igényeinek és ízlésvilágának formálása. A használati tárgyak és textilek magától értetődően találják meg helyüket a modern munkáslakásokban is.

szereplők: Bánki Gergő, Csík Gábor, Máthé Zsolt, Schönberger Ádám, Tamási Zoltán; operatőr: Somogyvári Gergő; hangmérnök: Gáspár Szabolcs; vágó: Feszt Judit; ötlet, szerkesztés: Frazon Zsófia és Katarina Šević
fotó: Katarina Šević

2010. március 8.

a nagy üzlet - mindig mindenkinek mindent

(A szöveg A nagy üzlet – Mindig Mindenkinek Mindent című kiállításhoz készült, ami 2010. április 2-ig látható a Kortárs Művészeti Intézetben Dunaújvárosban. És még: HELP ICA!)

Amikor virágzott a kapitalista termelés és fogyasztás, huszonnyolc angol takács egyszerre a homlokára csapott. Rochdale volt az ő városuk, ők pedig a híres takácsok, akik egy nagy asztal köré gyűltek, és addig gondolkodtak, míg gondolataiknak formája lett, a forma gyakorlattá érett, a gyakorlat pedig mintává vált. Akik látták, úgy mesélték, igencsak jól ment a közös bolt, csinosak voltak az újonnan épített házak, remekek a termékek, figyelem és segítség szőtte be szorgos hétköznapjaikat. Szövetkezet lett a nevük.


A többi ember persze nem nagyon értette, mi fán terem a szövetkezet, de akkor felállt a legokosabb, és hangosan elmondta. Legyen a legfontosabb a nyitottság! Legyen! – skandálták a többiek. Aztán az igazságosság! Úgy van! – helyeseltek. Majd a kedvezményesség és a tőkekorlátozás! Micsoda? – kérdezték. Igen, igen, a tőkekorlátozás és a visszaszorított tőkekamat. Ejha! – csodálkoztak az emberek. Aztán semmi cserebere, seftelés, csak készpénzes vásárlás! Úgy van! És legyen még vallási és politikai semlegesség is! Legyen! Legyen! – értettek egyet. És persze tanulás egy egész életen át! Egy életen át! Egy életen át! – szólt az éljenzés és hurrázás.

Mire idáig értek az alapelvek sorolásában, már számtalan követő járt a nyomukban. Mi derék magyarok sem tétlenkedtünk soká. Volt nekünk egy grófunk, szociális érzékenységgel, üzleti érzékkel, tőkével és kezdeményezéssel, így lett nekünk is hamar szövetkezetünk, HANGYA néven. Bár grófi volt a kezdeményezés, volt ott kérem autonómia, demokrácia, önkéntesség, közös tulajdon, megtakarítás, jobb élet és nemes cél. Ekkor még minden eszményien alakult: vidék és város egymásra talált a fogyasztás és kereskedelem hangya-járatokkal sűrűn tarkított talaján.

Jó, mondta a gróf. Csak aztán jött a tanácsköztársaság és a munkásirányítás. Majd annak is vége lett. Kis szusszanás, virágzó ÁFÉSZ, de végül a világválságban és a világháborúban minden fejtetőre állt. Mindezek tetejébe beköszöntött az államszocializmus. A grófi éra pedig fogta magát, és végleg visszavonulót fújt. A többiek meg beléptek a közösbe. Ki így, ki úgy. Felőlem!


a kép forrása: Szövetkezet című lap (repro)

Jöttek az új szavak: terv és tervutasítás, a szocialista vállalás, a brigád és a központi irányítás, és persze nevelés, tanítás és oktatás. A takarékoskodást úgy hívták árleszállítás, a bevásárlást, hogy fogyasztás, a szövetkezet pedig hipp-hopp a szocialista tulajdon egy formájává vált. A gróf meg a takácsok erre a változatra rá sem ismertek volna. Úgy bizony, elvtárs! Persze – mint minden mesében – ebben is voltak kalandos történetek, csodás tárgyak és mindent legyőző helyi hősök. Meg sikerek. Meg tervek. Meg tanulságok. Meg kópék. De nemsokára megint minden megváltozott: a történetek, a tárgyak, a hősök, a sikerek, a tervek és a tanulságok. Meg a rendszer. Meg a szótár. Meg a kópék. Aztán eluralkodott a tanácstalanság.


fotó: Katarina Sevic (Schönberger Ádám, Máthé Zsolt, Csík Gábor,
Bánki Gergő, Tamási Zoltán)

Mostanra a hősök elfáradtak a hosszú mesében. Ezért most pihennek. A takácsok, a gróf és az áruház igazgató még hallottak messziről egy tompa puffanást. Azóta is keresik az okát. Ki így, ki úgy.

2010. március 1.

1. Japán

Ezen a címen akár Esterházy Péter is írhatott volna tárcát – bár ő nem tenne pontot az egyes után –, de nevezhetnénk így tréfásan az első japán császárt is. A megoldás ennél sokkal prózaibb, de egy kis kalandot mégiscsak ígérhetek.

FOLYTATÁS >>>

2010. február 25.

a bringaút, a kapa és a keleti western

A Szövetkezet című egészen zseniális lapban 1949-ben jelent meg a kis tréfás rajz. A képpár rengeteg tanulságot sűrít. A kontextus a termelőszövetkezeti munka, annak mindennapi nehézségei, mint például a távoli munkahely. De könnyedén felfedezhetjük benne a kerékpárút építés korai modern formáját is. Tehát (a mai bringások számára) a hétköznapi kerékpáros kultúra népszerűsítése is simán benne van - bár falun a kerékpározás épp annyira magától értetődő volt, mint ma. De a legjobb az egész cuccban a lazán és vagányan vállra kapott kapa! Olyan mint egy westernfilm. Nehéz eldönteni, hogy a tanítás/nevelés vagy az irónia több-e ebben a kis remekműben!
De amikor már azt gondolnánk, mindez csak a rajzoló fejében élt így, akkor ugyanebben a lapban, kicsit későbbről előbukkant egy fotó. A kép minden kétséget kizáróan támasztja alá a parasztok lazaságát és vagányságát. Nincs mese. Tiszta western. Ráadásul női szereplőkkel.

A Szövetkezet teljes sorozata a Szövetkezeti Kutató Intézetben érhető el (Budapest, Rumbach Sebestyén utca 6). A hely már önmagában egy élmény!
(A lelet ugyanabból a kutatásból került felszínre, mint a csodálatos lengyel hűtőszekrény és a könnyes szemű Kodály. Jogos a kérdés: mivel is foglalkozom mostanában?)

2010. február 18.

tér a térben - ház a házban


Martin-Gropius-Bau in Berlin (2009. július)
Semmi különös, csak eszembe jutott. Akkor jártam ott, amikor épült a kiállítás (Le Corbusier - Art und Architektur), és nagyon szeretem az épülő kiállításokat. Még tavaly júliusban volt. A file-ok között matattam, és rábukkantam. Jó tér és bátor beépítés. (Kéne már nagyon Berlinbe menni!)

2010. február 12.

nagypapa pitéje

Nagypapa nagymamával élt, Dombóváron a Ságvári utcában, egy nem túl nagy, de barátságos és bohém kertes házban. Nagymama Debrecenben volt fiatal, színjátszott, táncolt, bálozott, vidám polgári életet élt. Majd jött egy szegény, ám annál csinosabb szabólegény, aki elrabolta Baglyas Ilonka szívét, és feleségül is vette. Ez lett a nagymama végzete: Debrecenből Dombóvárra, a nagyvárosból a kisvárosba költözött, rokonok, ismerősök, barátok és nagy bálok nélkül. Nagypapa kiváló szabó volt, nagymama pedig négygyerekes családanya lett. A régi képek és báli meghívók a szekrény tetejére majd a padlásra kerültek.

Én már úgy emlékszem nagymamára, mint kis gömbölyű, de mozgékony és élénk asszonyra, aki állandóan jött ment, sokat mesélt, jól ki is színezte a történeteket, remekül és lazán sütött főzött, állandóan improvizált, soha egyetlen receptet sem tudott elmondani, de minden, amit csinált, mestermű volt. A nagycsalád (három fiúgyerek és egy lány) a nagy adagokhoz szoktatta, és soha nem spórolt a hozzávalókkal. Rengeteg vidám családi történetre emlékszem hajmeresztő kísérleteiről, de még egy rántott levest is úgy tudott feltálalni, hogy kalandnak érezte az ember. (Apám volt a legidősebb gyerek, aki rendesen be volt fogva, amikor nagyobb lett, így sok bátorságot és merészséget lesett el gasztrofronton nagymamától. Anyámat is ő tanította főzni, és azt hiszem, élni is.)

Az egyik sokat hallott, számomra gyerekként roppant vidám történet egy tanulságmese volt: az élet nagy tanulsága, a nagypapa pitéje. A történet főszereplője a legendás egyszerű tepsis süti, a morzsás tetejű meggyes pite: a hirtelen érkező meglepetésvendégek villámgyors elkápráztatására.

Nagypapa és nagymama nagyon különböző módon álltak a meglepetésekhez. Míg nagymama imádta, minden váratlan helyzet inspirálta, addig nagypapa szótlan és gondterhelt lett tőle. Nagypapa, az idős korában is nagyon elegáns öregúr, nekem mindig nagyon távol volt. Ha a műhelyben üldögéltem, nem nagyon tudott mit kezdeni velem, de nem is zavarta, hogy ott lóbálom a lábam. Mindenféle csodálatos színes krétával rajzolt kabátot és nadrágot a szabóasztalon, majd a formátlan sík darabokat ördöngősen térre fordította, és hordható öltönyök formájában szabóbábukon tárolta, míg el nem jöttek érte a megrendelők. A műhely az ő birodalma volt, minden tárgy rendben sorakozott a világos, napsütötte szobában. Korán kezdte a munkát, a műhelyben borotválkozott, mindig atlétatrikóban, kis tükör előtt, miközben szólt a Kossuth Rádió. Pontosan délig dolgozott, majd átment a nappaliba. Amikor megszólalt a Kossuth Rádió déli szignálja, már szótlanul ült az ebédlőasztalnál, előtte pedig a tányérra kiszedett tűzforró leves. A csúszást és a pontatlanságot nem tűrte. Nem nagyon érdekelte, mi történik a műhelyen kívül, a színfalak mögött, csak délben ott gőzölögjön a leves az asztalon. Úgy érezte, ez a világ rendje. Ma már tudom: csak szimplán zsarnok volt („Éljen a magyar szabadság…”). Nagymama pedig elfogadta ezt a játékszabályt, ami alól csak a váratlan „betolakodók” szabadították fel.

Vendégek, gyors pite, kacagás, zsivaj, „Éljen a magyar szabadság…” – de hol a leves? Elsuhant nagypapa nyugalma, szótlansága fokozódott, jött ment, járkált idegesen, nem találta a helyét. De a vendégek előtt nincs cirkusz. Aztán hamarosan mégiscsak jött a leves, a második és a süti. Nagypapa egyre szótlanabb lett. Nagymama kiszaladt a verandára a hűlni kitett meggyes-morzsás pitéért, majd széles mosollyal jött be, a tepsit pedig egyenesen az asztalra tette. A pite közepén egy hatalmas lábnyom éktelenkedett. Nagymama körbenézett, majd mosolyogva azt mondta, hogy ez egy új recept, a díszítéshez pedig nagypapa új cipőjét használta. A felnőttek persze pontosan értették miről volt szó: nagypapa és nagymama viadala aznap egy-egyes döntetlennel zárult.

(a poszt az abrosz.blog felhívására készült. a fotó képi gondozásáért és a lenti montázsért köszönet Fisli Évának.)

2010. február 11.

blogajánló: ABROSZ

ABROSZ blog: egy igazi ínyencség, érdemes belekóstolni! De miről is szól a kezdeményezés? A blog a Magyar Nemzeti Múzeum szervezésében március 4-én megrendezésre kerülő Családi képektől a családképig című konferencia ebédlőasztala. Mit szeretnének tőlünk? Szerintem szuperjót: azt, hogy küldjünk be morzsákat és csipeteket családjaink ebédlőasztaláról: képben, szövegben, kinek milyen formátum a szimpatikus. Hát: uccu neki! Az oldalon már lehet válogatni néhány előmelegített csemegéből. Mindenkinek a legjobb szívvel ajánlom, mert nincs olyan kompánia, ahol ne az ebédlőasztal állna középen!

fotó forrása: abrosz blog, Magyar Nemzeti Múzeum

2010. február 9.

2010. február 1.

az etnográfuslét

„a kulturális elemzés lényegéhez tartozik, hogy: befejezetlen. S ami ennél is rosszabb, minél mélyebbre hatol, annál kevésbé teljes. Furcsa ez a tudomány: legtöbbet ígérő megállapításainak alapja a legingatagabb. Ilyenkor, ha úgy érezzük, jutottunk valamire, ettől csakis a gyanú erősödik meg – bennünk is, másokban is –, hogy nem egészen helyesen következtettünk. De éppen ezt jelenti az etnográfuslét – amellett persze, hogy finom embereket bárgyú kérdésekkel gyötrünk” – fogalmaz Clifford Geertz klasszikus antropológiai szövegében, a Sűrű leírásban (magyar hivatkozás: 1994:197).

kapcsolódó szöveg:
hát, nem tudom

2010. január 26.

a mákdaráló

Sosem gondoltam volna, hogy egy helyi lapban (Dunaújvárosi Hírlap) bukkanok rá a gazdaságos elektromos fagyasztóláda eredettörténetére. Arra még emlékszem, hogy a fagyasztók magyarországi bejövetele „márjahilferstrassze” fedőnéven futott, és trabantcsomagtartón zajlott, valamikor a nyolcvanas években. Az istenadta nép hosszú tömött sorokban pöfögött Ausztria irányába (a fogyasztás elérhető mekkájába), és szerezte be olcsón (?) a csodálatos fagyasztószekrényt. (Vajon ezt miért nem egy csinos exporttal oldotta meg az ország? És mitől volt ez olyan fontos? Ma legalább ilyen értetlenül nézem. Bár nem termelek, nem vágok disznót, és nem vásárolok fél évre előre. Lehet, hogy itt a hiba.)
Nézzük a hiteles eredettörténetet! 1962-tőt írunk, amikor „több országban megrendezett közvéleménykutatáson” napvilágot lát, hogy a „szavazók a villamos hűtőszekrényt tartották a legfontosabb háztartási gépnek” (én a 2010. májusi szavazáson is szívesen döntenék így). De akkor a hűtőszekrény még drága, sok áramot fogyaszt, és sok benne a „hibalehetőség” – a szerző szerint. De ekkor jön a lengyel csoda: „lengyel kutatók új módszert dolgoztak ki a hőelemekhez szükséges félvezető anyag előállítására. Az általuk előállított félvezető anyag a bizmut, a szelén, a tellur és a stibium elegye. Az ilyen elegyből készített gyűszűnyi hőelem darabka két vége között mintegy 60°C hőmérsékletkülönbséget lehet fenntartani.” Tyíha! Ettől Mengyelejev is megnyalná mint a tíz ujját – persze, ha le nem fagyott a nagy hőkülönbségtől. És ebben a hűtőben akár mínusz 16°C is stabilan tartható. Reszkessetek zöldborsók!

Viszont a cikk végére kiderül, hogy a megoldás még csak kísérleti fázisban van, az eredmény még nem egyenlő a sorozatgyártással – „de a lengyel szakemberek azt remélik, hogy ezt a problémát is megoldják”. Beindul a sorozatgyártás, és a világ minden zugába eljut a csodamasina: a jövő hűtőszekrénye. A wikipedia angol frigo szócikke nem emlékezik meg a lengyel szakemberek tettéről (a lengyel se – de lehet, hogy az csak szerénységből), úgyhogy vagy nem oldották meg szegények a problémát, vagy lekörözték őket. Mindenesetre ma már gondtalanul fagyasztunk, a mínusz 16 sem akadály. Ma van tehát a jövő. Szerintem most szavazzunk a mákdarálóra!

2010. január 21.

a pocakok pacásítása - Agócs Írisz illusztrációi

Amikor egy alkotó munkái közül kiválogatunk néhányat, amelyek egyetlen helyzetet, érzést vagy gesztust sűrítenek, akkor könnyen jut eszünkbe Giuseppe Tornatore Cinema Paradiso című filmjének (1988) slusszpoénja: a kisvárosi moziban évtizedeken keresztül vetített filmek kivágott csókjeleneteiből illesztett montázsfilm, a maga megejtő érzelmességében, ironikus szerethetőségében. A kompozíció első látásra csak az emlékezés egy eszköze: ismert vagy elfeledett rendezők, szereplők, helyszínek és korszakok egybekapcsolása. Mégis árulkodik a korról, az „illemtankönyvek” helyi változatairól és egyetlen gesztus – a csók – korabeli játékfilmes megformálásának módjáról.
Agócs Írisz illusztrációi közül nem cenzori, hanem elemző tekintet emelt ki néhányat, melyeken kövér emberek láthatóak hétköznapi helyzetekben. Ahogy egymás mellett billegnek, hasonló érzésünk támad, mint a Tornatore film befejező képsorainál: nem ismerjük a teljes történetet, hiszen csak egy-egy epizódot látunk, a részletek mégis felvázolnak különböző összefüggéseket. A képeken a kövérség egyfelől forma: kerek elemek halmozása és komponálása. De a kövérség egy lelkiállapot is, amely nemcsak a formák megrajzolásával, hanem a karakterek létrehozásával is egyenlő. A képeken – ahogy a mindennapokban is – a kövérséggel kapcsolatos vélemények eltérőek: kövérnek lenne nagyszerű, vidám dolog, a kövér emberek mosolygósak, nem idegeskednek – szól az egyik oldal. De kövérnek lenni nehéz is, hiszen minden lassabb és körülményesebb, ruhát venni sem egyszerű, és az egészség sem jár kézen fogva az elszabadult zsírpárnákkal. A paradox nézetek könnyen kapcsolódnak az irónia fegyvertárával – ahogy ez Agócs Írisz képein is történik. A billegő alakok nem visszataszítóak, vonzóvá mégsem teszik a kövérséget. Amennyire mesealakok, épp annyira valóságosak, a mindennapok ironikus, de semmiképp nem cinikus lenyomatai. A kerek formák nagyítása, a pocakok pacásítása, a statikusság, a mozgás, az egyensúly és a billegés ábrázolása, stílusos kellékek (nagy csomagok, kerek dakszlik, oszlopszerű soványak) figurákhoz ragasztása együttesen hozza létre blokknénik és blokkbácsik mesebeli, filmszerű, de a valósággal összekacsintó, felnőtt világát.
(Agócs Írisz blogja: http://www.artistamuvek.blogspot.com/)

A képek sorrendben: Sovány, Átalakítás, Blokknéni (Lady Trafficjam), Széles, Kutya és gazdája 1-2, Néni (Lady Fat)

A rövid műleírás a Tudatos vásárló soron következő Egészség tematikájú számához készült.

kapcsolódó írások:
ridiküllel cangira!
középpontban a víz
szomorú vasárnap
tudatos REgerenda
a tudatos vásárló pénzügyei – ajánló

2010. január 17.

könnyes Kodály

A Dunaújvárosi Hírlap hatvanas évekbeli lapszámait szemezgetem. Az imént erre a gyöngyszemre leltem (a kedvenc szófordulatokat kivastagítottam):

„A hatodik osztály tanulói fegyelmezetten, mozdulatlanul ülnek a padokban, pedig a mostani nem egyszerű tanítási óra. Az osztályban ott van Kodály Zoltán is, s ott vannak a filmesek groteszk masinájukkal, világosító berendezésekkel – tehát lenne ok a fegyelmezetlenségre. A felvillanó fények, a fényképezőgépek kattogása azonban mintha el sem jutna a kis kobakokig. Vörös János tanárrá szegődik minden tekintetben: beéneklés van.

[…] A Városi Tanács VB-termében Sófalvi István elnökhelyettes üdvözölte Kodály Zoltánt, azonban a szokásos formaságokat megszakította a nagy zeneszerző. A város hatalmas domborzati térképéhez lépett, s a város építéséről, további fejlődéséről, a partfal védelméről érdeklődött, majd gratulált a város szép fejlődéséhez.

[…] A Városi Tanács épülete előtt százak vártak a Mesterre. Pirosnyakkendős úttörők, nagymamák, fiúk és lányok. Az autogramm-kérők még feleségét is megostromolták egy-egy aláírásért. Kodály Zoltán kocsija percekig nem tudott elindulni az embergyűrű miatt – s ha jól láttuk a kocsi üvegén át – Kodály Zoltán könnyes szemekkel integetett vissza a dunaújvárosiaknak.”

Nos, ha Kodály Zoltán a kocsiban is ezt a csinos és nagyon szimpatikus napszemüveget viselte, mint az osztályteremben (ld. sajtófotó), akkor a könnyes szem csak szimpla hírpalírói fantasy. Miért is lett volna könnyes a Mester szeme?



(Dunaújvárosi Hírlap 1965. május 21., írta: Rózsa András, fényképezte: Háder László)

2010. január 14.

az „eleddig észrevétlenül maradt tények” és a „szembeötlő apróságok”

- (…) az ön hálószobájának ablaka jobb kézre esik.
- De hát honnét az ördögből …!
- Kedves barátom, túlságosan is jól ismerem önt. Tudom, hogy az életében milyen katonás rend és precizitás uralkodik. Minden reggel megborotválkozik, és ebben az évszakban napfénynél szokott borotválkozni; de mivel arcának bal oldalán nem borotválkozott meg olyan tökéletesen, mint a jobb felén, kézenfekvőnek tűnik az a feltételezés, hogy borotválkozás közben arcának jobb oldala erősebb megvilágítás alá esik, mint a bal. El sem tudnám képzelni, hogy egy olyan ember, mint ön, egyenletes megvilágítás mellett elégedett lenne borotválkozásának ilyetén eredményével. De ne törődjön vele, csak a megfigyelés és a következtetés triviális példájaként hoztam fel a dolgot. Ebben rejlik módszerem lényege, és épp ezért tartom lehetségesnek, hogy a nyomozás során eleddig észrevétlenül maradt tények is előkerülhetnek. Máris találkoztam egy-két olyan szembeötlő aprósággal, melyeken érdemes elgondolkodni.
- Nevezetesen?
A fenti részlet Sherlock Holmes és James Watson párbeszéde Sir Arthur Conan Doyle egyik zseniális novellájából, amelyben az angol úriemberek egy nyugat angliai gyilkossági ügy szálait bogozzák (Sir Arthur Conan Doyle A Boscome-völgyi rejtély). Holmes nemcsak az alapos megfigyelésen alapuló következtetést illusztrálja a borotválkozás példával hű barátjának, doktor Watsonnak, hanem elsősorban a saját módszerének a hivatalos szervek nyomozati eljárásaitól való különbözőségére hívja fel a figyelmet.

Az éles szemű Holmes több alkalommal fejti ki Watsonnak, hogy a nyomozás során általában az apró részletek alapos megfigyelése a legfontosabb: egy letaposott cipősarok, egy fennragadt tollpihe, a cilinder peremén megülő porréteg, egy ottfelejtett szivarvég, a levélpapír vízjegye és a tinta illata – ezek mind beszédes jelek, amelyek kis történeteket húznak magukkal. Ha erre lehetőség nyílik, akkor ezeket a részleteket nagyítólencsével is érdemes megvizsgálni, hiszen nincs olyan nézőpont, amit ne lehetne tovább tágítani. De Holmes szerint legalább ekkora figyelemmel kell végighallhatni az emberek beszámolóit, és történeteit, még akkor is, ha sokszor fölöslegesnek tűnő részletekkel tarkított, hiszen szinte minden esetben sokkal többről van szó, mint az első hallgatásra gondolnánk. A precízen összeszedett apró részletek, és a minél teljesebb elbeszélések adják a nyomozó helyes következtetéseinek alapját, és vezetnek a legbonyolultabb ügy esetében is a helyes megoldáshoz. Így nem egy történet köré, hanem egymás mellett levő történetek halmazába rendeződnek az események.

Ugyanez történhet egy empirikus terepkutatás során is, ha a figyelem nemcsak a nagy narratívára, hanem sok kicsi történet egymásmellettiségére, egymásutániságára, egymásra rétegződésére helyezi a hangsúlyt, és sokra tartja az éles szemet. Emipirikus kutatás és krimi, fej-fej mellett? És ehhez lehet bármi köze Sherlock Holmesnak? Naná! Egyrészt egy etnográfus számára azért jó irodalmi példa Holmes nyomozati módszere, mert a regénybeli angol úriember nemcsak a praxis, hanem az elméleti megfogalmazás tekintetében is törekszik arra, hogy folyamatosan meghatározza módszerének lényeges elemeit, és szemléletesen mutassa be az egészen apró történetekben és mozaikokban rejlő, nehezen észrevehető összefüggéseket (bár nem kevés az önteltség benne). A nyomozás végeztével Holmes megtalálja a vizsgált eset megoldását, a szerző pedig (aki Doyle szerint Watson, Holmes hű barátja, segítője és krónikása) ugyanezeknek a részleteknek és mozaikoknak a kontextualizálásával megalkot egy, az olvasó számára lenyűgöző, izgalmas, érdekfeszítő és nem utolsó sorban szellemes történetrendszert. (Miben akarna mást egy etnográfus ma? Jól megoldott esetek és izgatott olvasok. Szuper!) Másrészt elgondolkodtatott Holmes láthatatlan és észrevétlen közötti különbségtétele is, ami mind a nyomozás, mind a kutatás során (hacsak ez a kettő nem ugyanaz?) az egyik legfontosabb különbségtétel. Amennyiben nemcsak a végső megoldás, hanem az eleddig észrevétlenül maradt tények és a szembeötlő apróságok láthatóvá tétele a legfontosabb szemléleti megfontolás, akkor ami eddig láthatatlannak tételeződött, egyszerre észrevehetővé, felszínre hozhatóvá és megmutathatóvá is válik. Erre való számomra a tudomány. Szeretnék jó Holmes lenni!

Ja, és a Guy Ritchie féle bunyós, szexi és beszédes Holmes azért elég jó! Eredeti hangon, felirattat.

2010. január 12.

ridiküllel cangira!

A kerékpározás egyre inkább a nagyvárosi élet része, ezzel párhuzamosan leveti szubkulturális külső jegyeit: hétköznapivá, mégis divatossá és trendivé válik. Annak ellenére, hogy Budapest ma még nem számít ideális és egészséges biciklisvárosnak – bár az elmozdulás tavaszról tavaszra látványos formát ölt – egyre többen pattannak kerékpárra, így már nemcsak munkaruhába (sisak, maszk, futártáska, vízálló szkafander) öltözött biciklisfutárok suhannak a forgalomban, hanem egyre több városlakó dönt a kétkerekes közlekedés mellett: idősek és főleg fiatalok, férfiak és nők, irodai dolgozók, egyetemisták, színészek, szerkesztők, tanárok, orvosok és mindenféle népek (sztrájk idején különösen jó döntés). Az utcákon kétkerekű városi arcok jelennek meg, városi járgányokkal, városi öltözetben és kiegészítőkkel – fitten, csinosan, mobilan és sokfélén. Ehhez a változó kétkerekű életformához illeszthető például a futárzsákoktól formailag merőben különböző, praktikus, formás és vidám Cangira kerékpáros női táska – nagyanyáink nyelvén: a ridikül.

A Cangira márkanevű, 2006-2007 óta kapható, egyedi tervezésű (alkotó: Iványi Jozefa), kisszériás bringatáskák a kerékpárosok speciális igényeit szolgálják ki. Elsősorban új vagy újrahasznosított molinóanyagból készülnek, de találhatunk kipukkadt kerti úszómedence hajlékony felületeiből varrt bringatáskát is a kollekcióban. Nyeregtáska a csomagtartóra, váll és kézitáska a vázra és a kormányra, táska hátra, vállra, kézbe és derékra – ahová csak elfér. Ha mindennap bringázunk, sosem találhatunk elegendő helyet napi túlélőkészleteink kényelmes szállítására: könyvek, rajzok, dokumentumok, telefon, csalafinta apróságok és uzsonna reggel, majd a boltból vagy a piacról a bevásárlással haza. Lehet nejlonszatyrot is akasztani a kormányra, vagy bevásárlókosarat drótozni a csomagtartóra, de lássuk be: sokkal jobb döntés egy klassz, egyedi igényeknek megfelelő bringatáska. Pláne, ha praktikus, trükkös és csinos is egyben! Praktikus, hiszen alapanyaga vízálló (műanyag alapú molinó), a kormányon könnyen hozzáférhető, ha szükség van belőle valamire. Trükkös, hiszen díszítése egyben első villogó is, a kis táska rögzítése pedig csak egyetlen mozdulat. Reggel rohanás a bringához, gyors felpattintás, friss tekerés, megérkezés, bringazárás, lepattintás és csinos lóbálás. Ennyi az egész!

Termékek és vásárlás: http://www.cangira.hu/

A tárgyleírás a Tudatos vásárló soron következő Egészség tematikájú számához készült.

kapcsolódó írások:
középpontban a víz
szomorú vasárnap
tudatos REgerenda
a tudatos vásárló pénzügyei – ajánló

2010. január 4.

„Ingyé street art becsűd meg!”

A Moszkva térről a Déli pu. felé kanyarodó villamosalagútban (vagy miben?) néhány hete kifestettek. Fehérre. Nem az egészet – gondolom, megfizethetetlenül drága a diszperziós festék – csak embermagasságban. Ott, ahol a firkák voltak. Fölötte ugyanolyan koszos maradt az átjáró, és a járdát sem söprik gyakrabban. De ez láthatóan nem zavar senkit. Engem azért igen. Nagyon. Vajon a tisztogatás elrendelői miért érezték ezt a húzást a Moszkva tér felemelkedéséhez elengedhetetlenek? Nos, én elég gyorsan összeállítottam volna egy tízes listát hasznosabb cselekedetekről. Ha már! De nem kopogtattak ötletért. Máshol kopogtattak. (Lehet, hogy már megint a Bojár Iván Andrásnál?) Viszont a sebtében tisztogatás gyors aggodalommal töltött el, ugyanis egy csomó nagyon jó apró munka volt az alagútban. Mindig terveztem, hogy egyszer végigfotózom, de szisztematikusan soha nem tettem meg. És vajon megmaradt-e Liberthi csempéje a felüljáró lépcsőjénél? – jutott eszembe. Visszakanyarodtam. De nem, sajnos nem. Ott szürkével festettek. Hogy emiatt kerül-e le a csempe, vagy már korábban, nem tudom. De nézzük, miről is beszélek!

Még szeptember végén akadtam rá a srácra, amikor a Moszkva és a Déli között gyalogoltam – a város legjobb rétegei akkor látszanak, ha az ember gyalogol! –, majd hazamentem a fényképezőgépért, és bringával végigmentem (toltam) az egész úton, megvizslattam a villanyszekrényeket, a lámpákat, és nagy örömömre egy egész kis alkotói ars poetica rajzolódott ki. Kezdjük azzal, amelyiket kiszúrtam:

Rögtön éreztem, hogy egy virtigli zöld street artos áll az alkotás mögött! Kézzel vágott famintázatú tapéta – ki ne emlékezne erre a rémes tapétafajtára a nyolcvanas évekből! Az alkotás teljesen kézimunka, rétegesen egyszerű formában: színes háttérre ragasztott fa, a fán szív, abból kinövő képregényes szóbuborék, kézzel írt kommenttel. Egy matrica, egy téma. Van folytatásos is, itt ni:

Mindez kontextusban:
Ez még a szeptemberi állapot. A matricákat vagy leszedték, vagy leáztak (ez utóbbi is elég valószínű), a csempéket szintén eltüntette az idő. Pedig milyen kevés ilyen preparálás van a városban! Jó kis sorozat volt, kár, hogy nem írtam róla még akkor. Kár, kár! Ha elkapom a varjút, akkor végzek vele!

Liberthi ne add fel!
(Itt látszik az igényes BKV háttér is.)

2009. december 22.

2009. december 15.

az esemény és a mű a múzeumban – két idézet

„a múzeum mint a változatlan tér és a felfüggesztett idő jelképe minden tekintetben szemben áll azokkal az efemer karakterű napi kívánalmakkal, amelyeket a mai kiállítási gyakorlat érvényre juttat. Az a társadalom, amely a tárgyakat rejtő kincstárnál jobban becsüli az információkat őrző adatbankot, olyan új múzeumrendezést követel, amely a múzeumot is tér nélkülivé és egyben időbelivé teszi. Az event [„esemény/rendezvény”] lép a mű helyébe” – írja Hans Belting művészettörténeti munkájában A művészettörténet vége című könyvében (Budapest, Atlantisz, 2006, 157. oldal).

Megállapításait további kritikai észrevételekkel fűzi tovább a múzeumi kiállítások és kortárs művészeti események paradox egybefolyásáról:

„Nemrégiben Rotterdamban […] Robert Wilson tett kísérletet arra, hogy a múzeum termeit szó szerint olyan színpadokká építse át, amelyeken a múzeum gyűjteményének »előadott« darabjait már nem lehetett felismerni. Egy barokk szellemben rendezett színház kel itt életre, amely a régi művekben megtestesülő művészettörténetet előbb lenyeli, hogy aztán csillogó-villogó performance-ként köpje vissza. […] Ördögi értelmet nyer, ha a múzeumot valódi színházi rendező ragadja magához, akinek vendégrendezéséhez a múzeumnak csupán a történelmi színpadot és történelmi kellékeket kell rendelkezésre bocsátani.”

Belting változások iránti kíváncsisága és borzongása a kortárs múzeumi/kiállítási praxis ismerős paradoxonja, észrevételei és kételyei a különböző prezentációs paradigmák és eljárások összeegyeztetésének nehézségeire, egyben lehetőségeire is figyelmeztet.

(Azért ez a performance-ként köpje vissza szerintem bravúros fordítói húzás! Teller Katalin munkája.)

2009. december 8.

város-mű-tér II. december 16-án a tűzraktérben GYERTEK!

A részleteket a budapestberlinszalon blogján olvashatjátok! (de ha itt klikk, akkor hopp és nagy! mint a mesében.)

2009. november 27.

Egyszerű kapcsolat - kiállításmegnyitó

Kerestem, milyen tárgyat hozzak. Aztán kerestem, hogy milyen kapcsolatot találjak az egyik térben kiállító művészek alkotásai és a másikban kiállító tárgybehozók hétköznapi tárgyai között. Itt, a kiállítás első felében láthatunk a képeket, tárgyakat, helyzetek, művészien megmunkálva, címmel, témával és alkotókkal – ahogy kell. Amott több hasonlóra is bukkanhatunk, de más a nyelv: ott szavak, történetek, kedves, vicces, szomorú vagy megejtő epizódok állnak a tárgyak mellett. Csupa kincs.

Szóval ebben kellett volna találnom egy tárgyat, amivel kicsit össze is kötöm, amit látok. Nem ment könnyen, de azt hiszem, megtaláltam. Ezt itt. De mit rejt ezt az áttetsző kindetojásbelső?
A festés egyik elhagyhatatlan kellékét. Egy gumikesztyűt. De milyen festés ez? – kérdezhetné a festőművész. Csak nem gondolod, hogy kesztyűben dolgozom? És biztos igaza is van. Én viszont mindig kesztyűben dolgozom, amikor festek. Na nem képet, amin keverednek színek, formák, szereplők és tárgyak, hanem csak egy fejet. Fej, de mégsem portré. Bár van arca. Azt nem festem meg. Csak körülötte. A hajam. Igazán nem nagy művészet. Már épp rám férne egy tatarozás. Ehhez viszont kesztyű kell. Ez itt egy professzionális változat.

Aki próbált valaha eligazodni a hajfesték piacon, az tudja, hogy már a doboz külső oldalán elindul a retorikai küzdelem a vásárlóért: határtalan színárnyalat és tartósság, határtalanul vibráló, természetes, háromdimenziós élmény, különleges pigmentek és koncentrátumok. Ez olykor fárasztó, olykor egészen szórakoztató. Az ádáz küzdelem minden részletre kiterjed. Így a kesztyűre is. Az én festékemet – a káros anyagok csökkentésén túl – például egy professzionális gumikesztyűvel próbálják vonzóbbá tenni. Ez a kicsi doboz a gyártók figyelmessége a háziasszonyok felé: a luxusélmény, amelynek már a csomagolására is nagy gondot fordítottak. Áttetsző, hajlékony falu kapszula, amelyből egy mozdulattal kivehető az „1 pár jó minőségű professzionális kesztyű, mellyel a felvitel pontos és egyszerű” – írja a magyar nyelvű ismertető. A felvitel pontos és egyszerű? Hát, kinek hogy. De a kis tárgy az. Nincs hegesztésből eredő perforáció, semmi ormótlan, rugalmatlan méretnélküliség. Ez a kesztyű lágy tapintású, rugalmasan kézre feszülő, belül hintőporos, a csukló részen erősítéssel. Egy elegáns mozdulat, és kezdődhet a festés. Igazán nem nagy művészet. Aztán kuka: ugyanis hiába van rendesen megcsinálva, klasszikus egyszerhasználatos. Amikor holnap kibontom a festéket, befejezem a pontos és egyszerű felvitelt, és kész a mű, akkor maszatosan kidobom. Akárcsak elődeit.

Igenám, de most, hogy használat előtt is forgattam, rájöttem, hogy felfújható. Az ember már csak ilyen: mindent kipróbál, ha kell, ha nem. De erre a trükkre nemcsak én jöttem rá: ezt használták a kreatív magyar tervezőkből álló Geppetto Designstúdió tagjai is, amikor megalkották egyik gyöngyszemüket, a Dr. Lamp névre keresztelt, kórházi infúziós állványra akasztott, felfújt fél pár gumikesztyű állólámpát – ami nemcsak eredeti gondolat és szédületes látvány, de lehetőséget a továbbélésre. Így lett az egyszerhasználatosból egyedi, formatervett darab.

Egyszerű kapcsolat. Egyszerű tárgy. Luxuskivitelben.

(A szöveg a Beszédes banális című kiállítás megnyitójára készült, amely a Csepel Galériában látható, Bp. 21. ker. Csete B. u. 15.)

2009. november 14.

A zebra, a tevekaraván és a kerékpáros

Szoktak Londonba járni? Na, én most voltam először, és biztos ezért történt, ami történt. Érkezésem napján avatták ugyanis az Oxford Circus gyalogátkelőt. De ez nem ám csak egy sima zebra, hanem szuper-zebra: amikor zöld van, akkor az egész kereszteződés a gyalogosoké, száguldozhatnak keresztbe kasul, nem kell a taxikra és a buszkaravánra figyelni, csak menni doszt. Középen még egy rövid találkozóra is van idő, zavartalanul, aztán a továbbsodródás. Az ügyes kis készség London egyik legforgalmasabb útszakaszán készült, az Oxford és a Regent Street sarkán, japán mintára, a megnyitót pedig Boris Johnson a város kerékpáros polgármestere és egy japán zenekar celebrálta a népnek: cintányércsattanással. Erről sajnos lemaradtam, mert csak este olvastam róla, de a bő egy hét alatt kétszer is kipróbáltam. Gyalogosnézetből nem olyan látványos, mint a média madártávlatából, ellenben a járdaszinten élőknek így is roppant hasznos (itt egy szép videó a Guardian Bike Blogjáról). Eljátszottam a gondolattal, hogy működne egy ilyen x-crossing például a Blahán, az Astorián vagy az Andrássy-Bajcsy kereszteződésben.

Folytatás >>>