014. Oroszlán a konyhámban

A tárgy, amiről írok, teljesen új szerzemény, és a hely, ahol található, az is. Talán úgy lehetne egymásra vonatkoztatva meghatározni őket, hogy az oroszlános konyha. De ez így nyilvánvaló túlzás lenne. Pedig az oroszlán valóban a konyhában van. És drámai és barátságtalan fejű szobororoszlánok gyakran vetülnek rá ezen a módon a helyekre és a köztéri tárgyakra, mint: az oroszlános kút, az oroszlános híd, az oroszlános kapu. Ezzel a logikával jött létre az oroszlános konyha is. De kezdem az elején.

Lakásvásárláskor az ember hoz praktikus és racionális döntéseket: az ottlévőségek közül van, ami tetszik, van, ami nem, így jöhet a mérlegelés: mit kell haladéktalanul kicserélni, átalakítani, kidobni és felújítani. Én nagyon szeretek átalakítani és felújítani. Akkor hozom ezt a döntést, amikor érzem, a kidobás és a kicserélés feleslegesen sok energiával oldható csak meg, az eredmény pedig nem biztos, hogy világklasszis. Így voltam az új lakás konyhájával is: jó tér, világos, van egy sajátos légköre, tágas, festés után fehér. A szűk keresztmetszet a téglából épített konyhabútor, ami reménytelenül nem az én ízlésem, rusztikus téglahatású, ámbár korrektül illesztett kő; négerbarna, ámbár fából készített konyhaszekrény (az nagy szerencse, hogy csak az alsó szekrények, így a dilemma, hogy kidobjam-e a faliszekrényeket, nem állt elő). Ahogy megtudtam, bonanza típusú a cucc: savmaratott, kazettás, rolettás ajtóval. Erdélyi asztalosok készítették. És pontosan ez az a bútorirányvonal, amitől lever a jeges verejték. És a csúcs az egészben a kis rézhatású fogantyúk. Szám szerint 12. Nem is folytatom. De ha arra gondoltam, hogy ezt kalapáccsal kell bontani, majd a követ is felszedni, vagy arra, hogy csak fehérre kell festeni a falat és lényegében kész, akkor könnyen hoztam döntést: nem kidobni, átszabni. Első lépésben kicsavaroztam az összes reménytelenül ízléstelen fogantyút, második lépésben alaposan lecsiszoltam mindent, ami négerbarna volt, harmadik lépésben pedig vettem egy doboz műgonddal kiválasztott acélszükre festéket, és két délután átfestettem: kívül-belül. Miközben csináltam, kitaláltam, hogy az asztalosmunka bravúrt csak teljesen eltérő bútorgombokkal tudom ellensúlyozni. Ha eklektikus, hát legyen valóban az. És itt kezdődik az oroszlán története.

Bútorgomb vadászat: vettem itt-ott, kaptam is ajándékba, de a legszórakoztatóbb az egészben a Pál utcai ószeres polcalatti ládáiban a kotorászás volt. Bármi után, ami lehet bútorgomb. Találtam is, bár mérsékelt sikerrel, mégis imádtam, mert elkerülhetetlen volt a tárgyakról való beszélgetés. A bútorgomb választék nem volt nagy, holott lényegében bármire nyitott voltam: a fogastól a kerticsap fogantyúig. Két körben turkáltam, és mindig volt egy kis kedvezményt, a második alkalommal pedig ajándék: az oroszlános fogantyú. Egy tárgy, amit eszem ágában sem lett volna megvenni. Valahogy az egész megmagyarázhatatlanul ízléstelen. Öntött sárgaréz, szinte emberi arc, vicsorgó száj, benne karika. A cirkuszok világára emlékeztet, amit nehéz megértéssel figyelni – már ami az állatos számokat illeti. Meg azokra a városban található szobororoszlánokra, amelyek meglehetősen távol állnak attól a vizuális világtól és környezetkultúrától, amit kedvelek. Bár kellő tudással és ismerettel, megfelelő számban csepegtetett városi legendával izgalmassá válnak: hogy akkor most Marschalkó János, a Lánchíd oroszlánjainak alkotója faragott nyelvet vagy nem, végül a Dunába vetette magát, vagy nem? Így van ez az én oroszlánommal is: nemcsak egy elfeketedett sárgaréz öntvény, hanem például egy kép a régiségárus fejében arról, amit szeretnék, és arról, amit a konyhaátalakításról meséltem neki (szerinte egyébként a bonanza típusú bútornál van rosszabb is). És végülis miért ne lehetne oroszlán a konyhában? Ha komolyan veszem a játékot (máshogy nem is érdemes), akkor nemcsak udvariasan megköszönöm, hanem felfúrom és felcsavarozom. Ha én szórakoztatónak érzem a régiségboltban a polcalatti turkálást, akkor azt is értem és elfogadom, hogy ez válaszreakciókat vált ki a környezetemből. Hiszen ezért járok oda.

Ez az oroszlán valahogy erről szól nekem: a viszonyom a világhoz, amiből a külcsín persze nem kikapcsolható, de az emberi viszonyok, a figyelem, a meglepetés, a gesztus és a közös történetek nélkül semmit nem ér. És ezeket persze ápolni is kell: jelen esetben felfúrni és felcsavarozni, és minden használatkor rágondolni. És nálam az oroszlánok etetése sem tilos.

Öntött bútorfogantyú, oroszlános

Sárgaréz

20. század közepe (?)

Gyártó: ismeretlen

Forgalmazó: Pál utcai régiséges

4x4x2 cm

Ha nem érted, mi a szösz ez a szöveg, olvasd el ezt: 000. Önetnográfiai misszió

Az ehető én

(Eperjesi Ágnes: Az ehető én kiállításának leporellójára)

Emberek a fotón. Portrék. Testek. A fotózás korai időszaka. Piktorializmus a 19. század és a 20. század fordulóján. Műtermi állóképek festményszerű hatása. Komoly vagy mosolygó arcok néznek a kamerába, hosszan, egyedül vagy többen: fiúk és lányok, apák, anyák, ifjú pár, család, osztály, kollektíva. Legjobb ruhák, megcsinált frizurák, mozdulatlanság. A háttérben drapéria, néhány tárgy: szék, asztal, virág, szőnyeg. Középpontban az ember. Exponálás. A fény és az árnyék átfordul a negatívra, majd a papírra. A képből tárgy lesz: albumokban, szalonokban és szobákban, levéltárcákban, medálokon, könyvekben, múzeumok és galériák falán. A hőskor. Fekete-fehér majd színes mintázat. Nagy és nehéz tradíció. A képeken tapintható a korszak, amelyben készültek, az alkalom, melyet megörökítettek. Emberek, helyek, események. A képek rögzítenek, dokumentálnak és ábrázolnak. Értjük a helyüket, értjük a szerepüket. Még ma is: belelapozunk egy albumba, közelebb lépünk a nappali falán lógó fotókhoz, kézbe veszünk a képeket, kiállításra járunk, hogy új perspektívákat fedezzünk fel. Kattog a fejben az emlékgép, aktivál és újakat hoz létre. Képek tömege, ismerős és ismeretlen arcok: keretben, albumban, falon és fejben. Végtelen archívum.

 

Valóság és valósághűség egymás mellett. Emlékezés a múltra, megőrzés a mának, ünnepi hangulat. Mozgás (emlékezés) és mozdulatlanság (kép). Tökéletes összhang. Majd múlik az idő, jön a változás. Precíz beállítások helyett egyre inkább az elkapott pillanat. A papír mint hordozó továbbra is marad. Élesebb, finomabb, színesebb és olcsóbb – de a kép tárgy marad. Mígnem eljön a digitális fordulat: táguló és finomodó képhatárokkal, új vizuális élményekkel, mélységekkel és élességekkel. Eszköz- és műfajváltások egész sorával, a negatív és a pozitív határainak feloldásával. Egyre több az alkotó, és egyre több a bátor felhasználó. Már nincs kitüntetett helyzetben az egyetlen, jól elkapott pillanat. Gyorsan ismételhető minden. Az elkészített képek között rövidül az idő, sűrűsödik a történet, erősebb a termelés. Több a hulladék. A szelekció, a válogatás és a kritika új szerepbe kerül. Több a kép, több az ötlet is. Így alakul át fotókészítés és fotóhasználat, a kép és a materiális világ viszonya. A valósághűség új képei átformálják a „keretet” és a tárgyat: új hordozók jelennek meg – fontosak és furcsák: zászló, bögre, sapka, póló, egérpad és tetoválás. És a képernyő. Az érintős. A kedvencek az asztalon. Az archívum határai oldódnak.

A kortárs kultúra nem ismer lehetetlent. Izgalmas jellemzője az össze nem illők illesztése. Bármi lehetséges. Együnk fotót! Együnk fotót? Süssük kenyérbe, akit szeretünk! Egy varázslatos tárgyat, ami érintkezett vele. A képét. Mágikus-rituális kapcsolat. Hiedelem? Mágia? Vallás? A vallási rítusokban használt ostya kép nélkül sűríti a jelentést. A testet. A kép itt tabu. Csak a test szabad. Egyétek és vegyétek. A kézbe adott ostya olyan, mint egy apró, üres, mégis jelentéssel telített kép. Szimbólum, ami a rítusban él. Szakrális környezetben így válik láthatóvá a mítosz. Mozdítja az emlékezetet és a tudást. Ünneppé válik. Az ostya pedig a nyelvre helyezve: feloldódik. Egybeolvad: az emberi test, a láthatatlan kép, az ünnep, az ostya és az evés. De mit kezd ezzel a ma? Mi történik, ha a szakrális közeg eltűnik, viszont az ostyán megjelenik a kép? A fotópapír helyett: kartonlap vastagságú, semleges ízű, ehető ostyán? Fiúk, lányok, apák, anyák, ifjú pár, család, osztály, kollektíva. Amikor a víz és a liszt kiegészül adalékanyagokkal? Miként változik valóság és valósághűség viszonya?

Burgonyakeményítő, víz, növényi olaj, mesterséges adalék (E422, E102, E104, E110, E122, E124, E131, E133, E151, E1520). Exponálás. Kép. Előhívás helyett nyomtatás. Tintasugaras. Ehető tintával. Gyerekünk, szüleink, nagyszüleink képével. Új vizuális élmény: egyszerre festmény- és fényképszerű képhatás. Új képhasználat. A hordozó: torta, sütemény és bonbon. A készítés helye: a cukrászat. Vagy az otthoni konyha. A házilagos kivitelezéshez webes fórumok adnak segítséget: mit tegyünk, hogy ne száradjon ki a széle, hogyan vágjuk körbe, mit kenjünk alá. Mindez egyszerűnek, könnyedén kivitelezhetőnek, háziasszonyosnak tűnik. Semmi varázslat, semmi mágia, semmi rítus. Bár ünnep. Születésnap, ballagás, esküvő: portréval vagy csoportképpel díszített tortával. És úgy teszünk, mintha ez teljesen hétköznapi volna. Együnk fotót! 

Megesszük a nagymamát. A kedvencek az asztalon. A kép mint táplálék. Az evés mint képrombolás. Az archívum egyre fogy? Ez már nem a csokoládé mikulás, a kakasos nyalóka és kedvenc rajzfilmhősünk marcipánból megformált figurája. Ezek már mi magunk vagyunk. A valóság, a valósághűség és a képfogyasztás eddig ismeretlen világa. Az én testem.

Eperjesi Ágnes: Az ehető én / The Edible Self

2012. szeptember 17. – 2012. október 28.

Raiffeisen Galéria

1054 Budapest, Akadémia u. 6.

Nyitva: mindennap 10-18 óráig

Egybecseng - Szolnoki József Homeopatikus valóság című kiállítása (kritika)

 (A szöveg csak egy RÉSZLET; a teljes a Balkon decemberi számában jelenik meg.)

Nincs könnyű helyzetben, aki csak úgy, ismeretlenül besétál Szolnoki József hálójába: ebbe a fogalmakból, tárgyakból, álló- és mozgóképekből, falfestményekből és installációkból komponált világba. Milyen ez a világ? Leginkább olyan asszociatív háló, szüntelenül változó színes kaleidoszkóp, amely történeti tényeket ráz össze személyes élményekkel és emlékekkel. Így aztán mindenkinek más mintázatot rajzol aszerint, hogy hol áll, mit vesz észre, min gondolkodik el, minek tulajdonít jelentőséget és ezt miként egészíti ki saját tapasztalataival. Alkotói tevékenységének épp ez a mozgás, kiegészülés, áttűnés, átrendezőség és átmenetiség adja az origóját. Ami körül a mű forgathatóvá válik.

A privát mitológia és a tágabb kontextus

A magyar történelem időrendjében bőven találhatunk olyan szakaszokat, amelyek aktuálisan a keleti vagy a nyugati irányhoz kötik az országot: nemcsak térben, hanem elsősorban kulturális értelemben. Ez nem újkeletű tapasztalat nálunk: az ország földrajzi fekvése, a magyarok keleti eredete, a nyugati „hódítók” és uralkodók befolyása a keleti és a nyugati irányba is oldja a határokat, népszerű vagy kevéssé népszerű kapcsolatokat hoz létre. Származás, kötődés, eredet, hódítás, vándorlás, kitelepítés – ezek mindegyike közrejátszik abban, ahogy egy közép-európai kis ország (adott esetben a magyar) átveszi, átadja, cseréli esetleg felcseréli kulturális rendszere elemeit – a maguk egyediségében, vagy esetleg összefüggő rendszerként. Szolnoki József filmrendező és szabadúszó képzőművész erre a tapasztalatra fűzi fel művészeti munkáit, amit a kiállítás kontextusában szemléletesen köt össze az ingamozgással: a keleti és a nyugat „part” közötti oda-vissza pendlizéssel, a hajózással, átkeléssel, a kompozással és a kikötéssel. A tartalmi kapcsolódást Ady Endre „kompország” fogalmának mottóvá és metaforává alakítása teszi lehetővé. A kiállítás tehát olyan hivatkozási térré válik, amely megteremti az elmúlt években készült munkák tágabb kontextusát, amelyben a kutatási eredmények összefüggésbe, mintázatba rendeződnek.

(…)

Homofónia és diffúzió

A homofónia a zenében egybecsengést jelent: olyan szerkesztési módot, amelyben a jól kivehető dallamot akkordszerűen szőtt mellékszólamok kísérik, azonos ritmusban. Nyelvészeti jelentése értelemszerűen rokonítható a zenei meghatározással: az azonos hangalakra vonatkozik. Az azonos hangzás viszont nem párosul a jelentések azonosságával. A homofónia nyelvészeti meghatározása tehát hordoz feszültséget: a forma (hangalak) és a tartalom (jelentés) között. A Szolnoki által alkalmazott homofónia-megközelítés az egybecsengést és a látszólagos azonosságot egyaránt jelenti. A kiállításban látható alkotások mozaikjai, a megtalált, összegyűjtött, „felnagyított” és kollázsba illesztett tények az egyes esetekben elsősorban vizuálisan megragadhatóak – bár történetük (és személyes élettörténeten való keresztüleresztésük) rétegzetten jelentéstelivé teszi őket. A vizuális hasonlóság (a látszólagos egybecsengés, vagy az azonos hangalak) viszont nem mindig jár együtt azonos jelentéssel. Ezek összefésülése, illesztése, hasonlóságaik és különbözőségeik megmutatása (azok létrehozása) az interpretáció során történik. A témához kapcsolódó adatok, tények és élmények megszállott és mániákus gyűjtése, a hasonlóságok és az eltérések megkeresése, kivágása és illesztése, az analógiákra épített gondolkodás Szolnoki József alkotói tevékenységének lényege: „Ezt úgy hívják, homofónia. Nem. Én hívom úgy” – fogalmaz.

Ebben a gondolati montázsban helyezkednek el a kiállításban szereplő legendák, mítoszok és tévhitek, találnak helyre a történeti adatok, a vizuális források, és kerülnek kapcsolatba a személyes élet epizódjaival. Terep és forrás – a témákhoz kapcsolódóan – lényegében bármi lehet: egy fordítás, amiből magyarul kimaradt egy mondat, egy fesztivál, ahol a németországi hun kisebbség vonul fel jelmezekben, egy sopronbálfalvi templom, amely ikonikus lenyomatot tartalmaz az 1950-es évek Magyarországáról, a vallási kontextus és a kommunizmus korántsem problémamentes kapcsolódásáról, egy térkép, ami „sváb Törökországot” ábrázolja, egy utazási magazin és egy irodalmi szöveg, mai és egykori magyarországi címerek, kisdobos és elsőáldozási emléklapok, talált fotók, félig használt szappanok, régészeti leletek és filmdokumentumok. Heterogén kép rajzolódik. Mai német és magyar hunok mesélnek legendás eredetükről és mai kisebbségi létükről, falra kerül Básthy Zoltán Szent Mihály arkangyal legyőzi Sztálin ördögöt című freskója (1950) digitális nyomatban (2011). A megnyitón egy akció keretében 162 üres söröskorsóból épül installáció, kvázi emlékmű a 12 éve lejárt 150 éves sörkoccintási tilalom emlékezetére. De szerepelnek archív dokumentumok és képek is: Schwäbische Türkei (Tolna, Baranya, Somogy) német lakosságának arányát szemléltető térkép a Széchenyi Könyvtár Térképtárából, egy 1968-as Merian német utazási magazin Budapest tematikus száma, amiben egy fotón szerepel a Műcsarnok akkori bejárata az 1999-ben eltávolított Kádár-címerrel. És ezzel meg is érkeztünk a kiállítás legjobban kidolgozott témaköréhez, az átragasztás, átfestés, újrarajzolás módszeréhez, és egy egyedülálló gyűjtéshez: az állami címerek csodakamrájához, amelyben a Rákosi-címer archeológiai feltárásától egészen a mai címer láthatatlanná válásáig jutunk, az átfestés, átragasztás és eldeformálódás és elkopás stációin keresztül. A sorozat remekül példázza Szolnoki megszállott gyűjtőszenvedélyét, a hasonlóságok mellett a finom különbségek és megkülönböztetések iránti vonzódását. A látszólagosságokkal, felemás képekkel való szembesítés viszont tényleg terapikus hatású-e? Gyógyítható-e a hasonló a hasonlóval? – ahogy erre a kiállítás alcímében szereplő „homeopatikus” jelző is utal. És nem fulladnak-e a jelenség a „hasonlóságok óceánjába” vagy az „egyéni sajátosságok tengerébe”? – ahogy Franz Boas amerikai diffuzionista antropológussal kapcsolatban fogalmaz Anne-Christine Taylor.

(…)

A klasszikus antropológiában a diffuzionista megközelítés kialakulása Franz Boas (1859-1942) elméleti, módszertani és empirikus munkájához köthető, aki a történetileg kialakult kultúrák megismerését az összehasonlításban látta, de a megoldást kora elméletalkotóitól különbözően nem a biológiai evolúcióban, hanem a relativista, kultúracentrikus megközelítésben kereste. Munkája középpontjában a történeti kapcsolatok rekonstruálása állt, a bizonyítékokat pedig a jelenségek elsősorban formai hasonlóságaiban kereste. Elméletének lényege a csere és az átvétel vég nélküli folyamatának rekonstruálása, a történeti variabilitás megmutatása volt. Boas „az állandó forma és a változó kulturális értelem kapcsolatának bűvkörében élt”, munkája pedig az empirikus hasonlóságok tanulmányozásán alapult. Az evolucionistákhoz hasonlóan történeti szekvenciákat keresett, és a hangsúlyt a formai hasonlóságra helyezte, de a cseréknek és az átvételeknek elsődleges szerepet tulajdonított. Ebben a gondolatban a földrajzi-történeti különbségekből adódó megfoghatatlan egyediségek szerepe felértékelődött – az addig hangoztatott egyenes irányú fejlődéshez képest. Következtetéseiben a formát helyezte előtérbe, és a forma társadalmi továbbadásának körülményeit is vizsgálta. Mindezek ellenére a jelenségek szélsőséges egyedisége mellett tette le a voksát, ami némileg meg is akasztotta gondolatmenetét. Munkájában végül szembetalálta magát azzal: „hogy a valódi homológiákat, a közös történelem jelzéseit megkülönböztesse az egyszerű funkcionális analógiáktól. […] ha az elemzés köréből kizárjuk valamely kulturális jelenség formájának és funkciójának viszonyát, az értelemről nem is beszélve, a kérdéses elem annyira sajátságossá válik, hogy azt kockáztatjuk, egyáltalán nem találunk hozzá homológot” – fogalmaz Anne-Christine Taylor. Boas gondolati zsákutcába került: ahol minden elterjedhet és minden kombinálható. Ezt a megközelítést viszont a diffuzionisták (így Boas is) teljességgel elvetették. Hiszen ez maga lenne a káosz, ami szemben áll a kultúrával mint rendszerrel.

(…)

És itt érdemes visszakanyarodni újra Szolnoki munkáihoz: amelyek mindig a vizsgált jelenségek együttesére, hálószerű összefüggéseire, és nemcsak kiemelt részleteik hasonlóságaira helyezik a hangsúlyt. Még abban az esetben is, amikor a történetet erősen áthatják a személyes élettörténet epizódjai. A munkákban a banális és a jelentős elemek egyaránt fontosak, még akkor is, ha elsőre felismerhetetlenek – akárcsak a Rorschach-teszt tintafoltjai. Nem egyetlen képről/alkotásról beszélünk, hanem egy sorozatról, amely több év alatt rendeződött mintázattá, vált rendszerré, tágabb, értelmező kontextusba helyezett privát mitológiává.

Átverés-e?

És talán épp a források, a tények és a személyes adalékok keveredése, továbbá az interpretáció körébe vont esetek abszurditása miatt mintha a munkák bizonytalanul billegnének a hihetőség és a hihetetlenség határán. Állunk a magyaroszaurusz megtalálását és tudományos feldolgozását bemutató ábra előtt, és arra gondolunk: hogy akkor ez most igaz, vagy egy vicces átverés? És ez a bizonytalanság vajon csak azért lehetséges, mert a görbe tükör elmossa a kontúrokat, játékba lendíti az iróniát? Vagy a valóság és a fikció mezsgyéjén sétálni valóban kockázatos vállalkozás?

Akárhogyis: az apró és láthatatlan elemek felszínre hozásáért mindenképpen hálásak lehetünk, az illesztést mint művészeti alkotói eljárást gondolatban követhetjük, az iróniát és a kritikát üdítőnek és felszabadítónak érezhetjük, és ezen keresztül olyan elfeledett vagy elhallgatott történeteket láthatunk meg, amelyek talán másként nem is léteznének. Így, ebből a perspektívából, kelet és nyugat hátáráról, különösen izgalmasak. Az alkotó személyes történetein keresztül pedig – ha időlegesen is, de – újra a jelen részévé válnak. És ha nem hisszük el azt, amit látunk, majd otthon utánajárunk, az alkotások pedig ezzel már célba is értek: hiszen látogatóként, nézőként folytatjuk az elkezdett történetet. Aztán visszatérünk a múzeumba, magunkkal viszünk egy magyaroszaurusz matricát, felragasztjuk a motorra (vagy épp a hűtőszekrényre). De fontos, hogy figyeljünk a két állat pillantásának és tekintetének irányára: ugyanis „úgy kell rakni, hogy a nagy szaurusz hátra nézzen, a kicsi meg előre”. És már csak az van hátra, hogy kitaláljuk, vajon mi is az a hasonló valami, amivel mindez egybecseng.

A kiállítás megnyitó szövege a Magyar Múzeumok Online oldalon olvasható.

Tökmagok a nagyvárosban – archeológia és bricolage

(A szöveg a kiállítás megnyitóján hangzott el, április 30-án este a Laborban. inexhibition is a megnyitón járt, a szöveg élőben ott.)

Állókép, mozgókép, írott szöveg és hang. Klasszikus kiállítási forma. Semmi trükk, semmi csavar. Vagy mégis? Mit látunk itt valójában? Nézzük az elemeket és a terepet: rágógumi, kézzel festett reklámtábla, töredezett és javított flaszter, elkerített terep és lekerekített kerítés, festett vagy fóliázott cégtábla, kitakart dekoráció, újragondolt betonelemek, és persze mindezek helye, „egykorvoltsága”, kitüremkedésekkel és belesimulásokkal – a természetbe és nem-természetbe egyaránt. Klassz elemek, klassz terep. Nekem tetszik. De hol járunk valójában? Milyen időben, és milyen térben? És mi az alkotások kulturális kontextusa?

(az archeológia)

A régészet történettudomány és társadalomtudomány egyben, egy olyan kutatási mód és eszköz, amely régmúlt korok leleteinek előásásával, tanulmányozásával, rögzítésével, őrzésével, múzeumi kontextusban pedig kiállításával és interpretálásával foglalkozik. A régészeti terep ideje a „régmúlt”, a más forrásokkal (képekkel és szövegekkel), továbbá emlékezettel nehezen vagy egyáltalán nem megragadható idő. Így a régészeti interpretáció legfontosabb eszköze a rekonstrukció, a helyreállítás, a toldás és a kiegészítés. Talán nem túl szemtelen, ha azt mondom: a társadalomtudományokban lezajló különböző módszertani fordulatok (turnök és Wendék) után egy magára valamicskét is adó kultúrakutató meglehetős gyanakvással figyeli a kulturális reprezentáció ezen „archaikus” formáit – legyen bármilyen szép egy aranylelet, vagy bármilyen koros az edénytöredék. Persze a régészetnek – mint bármilyen más tudománynak – rengeteg ága van: a vizsgálati módok, a vizsgált korok, és az igénybevett prezentációs eljárások alapján többféle módszertani iskolával is találkozhatunk – legalábbis nemzetközi terepen. De a diszciplína megújulásra való hajlandósága versenyben áll saját szakmámmal, az etnográfiával: van bennünk némi szuszogás, és persze előreszaladás, a jól bevált módszerekhez való ragaszkodás ugyanúgy, mint „géprombolás”: vágy a szembefordulásra, a radikális változásra. De szerencsére sok más megoldással is találkozhatunk. Akárcsak itt és most: képzőművészek, régész és filmrendező találkozása a flaszteren, az elhagyott, lerongyolódott homlokzatokon, a kerítések és padok tövében. Figyelemmel, türelemmel, kritikával és humorral.

A régészet maradványokkal dolgozik. A nagyvárosi régészet ugyancsak. Szétszabdalt terek és térelemek rögzítésével, a konzerválódás, a betoldás, a hiány, az egyedi és a jellegzetes rajzolatok, a kézi munka dokumentálásával és szöveges interpretálásával. A feltárás valójában nem más, mint az egymás mellett párhuzamosan futó idősíkok megmutatása, reflektorfénybe állítása, a rajzolatok egymás mellé illesztésével. Itt és most járunk az utcán, de olyan, mintha nem is jelenben lennénk, hanem beestünk volna egy időgépbe, ami nem repített minket túl messze, csak a közelmúltba. Amit látunk, nem más, mint az „ittfeledett” idő: ami sűrű rétegeket von a jelenre – még akkor is, ha nem vesszük észre elsőre. És az egészet átitatja a hiány.

(a bricolage)

A hétköznapi technika, amit az alkotók rögzítenek, gyűjtenek és prezentálnak egyfajta avantgarde alkotási mód: a bricolage, avagy a barkácsolás. A fogalmat – a képzőművészeti kontextusból – Claude Lévi-Strauss, a 2009-ben 100 évesen elhunyt francia etnológus emelte át a kritikai kultúrakutatás fogalomtárába. Értelmezése szerint a bricolage a törzsi társadalmakban megnyilvánuló „vad gondolkodás” technikája, amely a tárgyak és az eszközök szabad felhasználásán és átértelmezésén alapuló kulturális kreativitás. Lévi-Strauss fogalomhasználata szorosan kapcsolódik az avantgarde esztétika töredék, montázs és kollázs fogalmaihoz is. Ugyanezt a fogalmat fordította át egy elemzésében Havasréti József irodalomkritikus és kommunikációkutató a szubkulturális nyilvánosság és a szamizdat-kultúra alkotásaira és technikáira, amelyek (idézem) „a„szocialista gazdasági-kulturális környezetet jellemző hiány kompenzálására, kiküszöbölésére irányultak” (Havasréti József: Alternatív regiszterek. Budapest, Osiris, 2006:24). A szamizdat alkotások és kiadványok esetében „fontos szerepet játszik az erőforrás-hiányos környezetben kibontakozó kulturális aktivitások, cselekvések” – amelyek lenyomatait, archeológiai rétegeit érzékelhetően nemcsak intellektuális kiadványokban, művészeti munkákban, hanem az utcán is megtalálhatjuk. Tehát a korszak hétköznapjait is bearanyozta. És aranyozza ma is.

De a barkácsolás, elegánsabb megfogalmazásban a bricolage veszélyes fogalom is: hiszen úgy ír le, mintha szembehelyezné tárgyát a professzionalitással, a vizsgált jelenséget az amatörizmus és a dilettantizmus mezejére űzi. Éppen ezért közelítettem a kulturális antropológia barkácsolás-fogalma felől: hiszen e tudomány elkötelezett híve a kulturális relativizmus eszméjének. Reflektál a hiányra – a törzsi kultúrák és a modernt ipari társadalmak esetében egyaránt –, de azokat nem értékítélettel, hanem a megértést segítő elemző fogalommal „írja le”. A Gruppo Tökmag (Tábori András és Budha Tamás képzőművészek), továbbá Rácz Miklós régész és Kárpáti György Mór filmrendező munkája is elkötelezte magát a régészet (kiásás, feltárás, dokumentálás), az etnográfia (avagy a leírás), továbbá a mozgóképes dokumentálás, interpretálás mellett. A film tárgyilagos képi és nyelvi közege megóvja az alkotókat és a nézőket attól, hogy a barkácsolásnak pusztán a dilettantizmusát érzékeljék: még akkor is, amikor a leletek valóban megmosolyogtatóak, és valóban roppant amatőrök. Mindezzel egy olyan tárgyi és képi világot tárnak a szemünk elé, amelyet alig takar fedőréteg, mégis sokunk számára láthatatlan. Feltárásuk eredménye, a most látható kiállítás, a „második kiadás” ugyancsak egy bricolage: a szemünk előtt lebegő, láthatatlan-látható, „ittfelejtett” hétköznapi underground maga.

bentipapucs

- Magát miért hozták be?
- Engem nem hoztak be.
- De hát a rendőrautóval jött. Azzal hozták.
- Igen. Azzal hoztak. De nem be, hanem el. Elhoztak.
- De miért?
Alig látszik ki a feje a pult mögül. Elhízott fiatal férfi. Nem különösebben szimpatikus, és nincs kedvem vele beszélgetni. Hideg az a rémes szék, fáradt vagyok, és nagyon fáj a karom, és egyáltalán nincs kedvem közönség előtt beszélgetni egy pult mögül kilátszó kerek fejjel az imént történtekről. Fiatal férfiak járkálnak ki be, leadnak valamit a pultnál, vagy csak odaszólnak, röviden rám néznek, vagy észre sem vesznek, de ha elkezdenék beszélni, a kérdésre válaszolni, akkor biztos megállnának. Ha meg nem, még hülyébben érezném magam. Nem ellenszenvesek, de egyetlen arcot sem tudnék felidézni közülük. Van, akinek vizes a tarkóján a haja, nyilván most zuhanyozott. Aztán mégis röviden elmondom, mert nem vagyok annyira vagány, hogy flegmán lerázzam az azóta is rám-rám pillantó kerek fej érdeklődését. Utálom az egészet, legszívesebben felállnék, és elmennék a fenébe. Hideg a szék. Hideg és sárga. Aztán fel kell mennem a harmadikra, lifttel.
- Ott majd várják.
Naná, hogy a liftet is utálom. Ráadásul velem jön – nehogy eltévedjek (ezek szerint, úgy nézek ki, mint aki eltéved) – egy nagydarab férfi pólóban. Alapvetően rendben. De kíváncsi. Ezt érzem. Szótlanul utazunk. Amikor megáll a lift a harmadikon, rázkódik a hasa. Kinyitja a liftajtót és kienged előzékenyen.
- Itt már várja a kolléga.
Most először jut eszembe, hogy vigyáznak rám. Esetleg itt nem biztonságos? (Beugrik egy jelenet, egy filmből. Állandóan ismételve csak azt kérdezi egy fehér köpenyes férfi: Biztonságos? Érzem, hogyha becsuknám a szemem, élesebb lenne a kép. De nem merem becsukni.) Átvesz a kolléga. Előre enged egy üvegajtón, majd elém vág, mutatja az utat. Hát, ez sem egy 007-es alkat. Civilben van és csoszog. Papucs van a lábán. Zokni és papucs. (Már régen elhatároztam, hogy abban a pillanatban fogom kérni a nyugdíjazásom, amikor a munkahelyemen papucsot húzok. Ha ezt közben elfelejteném, vagy valami elmeháborodottság okán természetesnek gondolnám, remélem, lesz még olyan, aki figyelmeztet. Még a szófordulattól is összerázkódom: bentipapucs. Újra hallom a lenti kérdést: Miért hozták be? És eljátszom a gondolattal, hogy azt válaszolom: Mert szegény bentipapucsom olyan egyedül volt!) Beérünk az irodába. A folyosó végén. Az ajtóban előreenged. Bent ül egy lány. Először arra gondolok, a csaja. De ez nyilvánvaló hülyeség.
- Foglaljon helyet!
- Köszönöm.
Kikerüli a kis irodában a lányt, aki a lazaságot tettető emberek kicsit merev és szögletes mozdulatával emeli fel a lábát, idétlenül mosolyog, közben rám néz laposan. Méreget. A férfi beül velem szembe egy monitor mögé. Elkéri a személyim, kattintgat az egérrel. Csak nézi a monitort. Fiatal férfi, nem túl szimpatikus, de nem is ellenszenves. Piros a szeme, mintha most ébredt volna. Kisfiús szája szélén egy apró morzsa is billeg. Vacsizott, gondolom. A lány az asztal oldalánál ül, az asztalra támasztja sportcipős lábát és billeg. Szotyolát eszeget, a héját visszaköpi a zacskóba, és borzasztó színű narancssárga üdítőt iszik hozzá. Farmer, póló női fejjel, élénk színű festett haj. Rendőrlány. Nem szól hozzám, csak a fiúhoz. Mintha ott sem lennék (bárcsak!). Rövid mondatokat mond, közben csámcsog, billeg és szürcsöl.
- Megvan! Itt vannak a felvitt adatok. Na, akkor vágjunk bele! Elmondaná, hogy pontosan mi történt?
A fiú hátradől a széken, rám néz. Az asztal alatt megjelenik a lába. Benti papucs.
- Megvertek az utcán – válaszolom, és egyáltalán nem vagyok magabiztos.

Elmúlik?

egy ottfelejtett tárgy és egy kreatív garázsmester

Mindig újra és újra rájövök: nagy móka és kacagás ez az ország. Elég csak körbenézni az utcán – az újságokról már nem is beszélve! Amikor elég pihent és figyelmes vagyok, nem tereli el semmi a gondolataimat, felveszem a szivacsállapotot és nyitott szemmel járok, akkor olyan beszédes részleteket is észreveszek, amelyek mellett már vagy ezerszer elmentem, de igazán soha nem láttam meg benne a lényeget. Legutóbbi pécsi utazásom alkalmával két ilyen izgi cucc is rám kacsintott.


Az első, még a budapesti városi dzsungelben, annak is az egyik legfurcsább zugában, a kelenföldi pályaudvarhoz vezető ufóleszállópályán. Nem is értem, eddig hogy nem bökte ki a szemem! Pedig a felüljáróról lefelé épp szem magasságban van. Aztán meg bukom az ilyesmi tereptárgyakra (fel tudjátok idézni a lakiteleki búvárkonténert? Azért van áthallás, nem?). Ez itt kérem, nagytestvér földi helytartója: a csinos dobozba rejtett térfigyelőr rendszer. Gyanítom, még az oroszok hagyták itt. (Bár ne vitassuk el a kreativitást a helyi erőktől sem!) Veretes megoldások, praktikus forma, ha kirohadt a kamera, akkor galambdúcot lehet pattintani belőle. Legalább annyira jó bőrben van, mint a budapesti galambok. A színválasztás is passzol. (Ja, és még széfia is eszembe jutott róla! Istenem! Hát mennyi szép terem nálunk!)


De a másik lelet, na az aztán tényleg egy gyöngyszem – és a hangomban semmi irónia, pusztán az őszinte elismerés. Ez már Pécs, a kultúra fővárosa, imádott és választott városom (de azért mindig megörülök, hogy már nem ott lakom, turistának viszont példás vagyok – akárcsak Budapesten. Átutazó.) A fotógráfia kompozíciója még tükrözi, hogy a Bauhaus kiállítás hatása alatt voltam.


De lényeghez sajnos közelebb kell engedem benneteket: ahol egy nagyon sajátos és autonóm alkotói szellem bontakozik. Kikockázom. Először is, a tárgy egy öltözőszekrény ajtaja – környezettudatos gondolkodás. A vizuális megformálást pedig a fekete-fehér (op-art) komponálás jellemzi – kivéve a telefonszám, hm, meg sem próbáltam felhívni. A szöveg és a számok valószínűsíthetően nem szabadkezes megoldással készültek, vagy legalábbis sablonnal és pontos kézzel.


De az ikonográfiai lényeg az mégiscsak a jelenetben lakik. Wow! Alig bírtam tovább menni. Már az autó formája is lenyűgözött, bátor, szabadkezes, kellőképp elnagyolt, jelzésszerű, képregényszerű, igazi street artos megoldásokkal, de a hetvenes-nyolcvanas évek Füles karikatúra stílusát is megidézi. De ez a két figura! Hát ez bombajó! (Külön szeretném felhívni a figyelmet a karok és lábak testre és másik lábra vetett árnyékának matricás megoldására.) És hát mindenek támasza: az „A” betű. Ha autóm lenne, csak a Pápay Szervizbe vinném! Balra. (Pláne, hogy nincs messze a Magda Cukrászdától sem.)

BICIKLUS avagy: a tapasztalatok elkerékpárosítása

(A szöveg a BICIKLUS című kiállítás megnyitóján hangzott el tegnap este.)
Ma esti feladatom, hogy beírjam a mozgást a nyelvbe. A mozgást, ami gurulásból, fékezésből, tekerésből, előzésből, körözésből, parkolásból, esésből és szállításból áll, illetve szétszedésről és összerakásról, ismétlődésről és ciklikusságról (hovatovább: biciklusságról) szól – kerékpáron innen és kerékpáron túl. A leíráshoz használható műfajok száma végtelen.

Kezdjük a szócikkel! Ehhez egy kimeríthetetlen kincsestárból merítettem ihletet: a Magyar Néprajzi Lexikonból. (Már több költözés alkalmával táncolt pengeélen az öt kötetes, több kilónyi sorozat, de eddig még mindig megúszta. Csak felcsapom egyik-másik kedvenc címszavamnál, és rájövök: tudománytörténeti mérföldkő.) Az egyik sokat idézett, kedvenc címszavam a mozgásról szól: a ritmusos ismétlésről, lendületes körkörös mozdulatokról, egyben az egyik legautentikusabb paraszti munkáról, a kaszás aratásról. Régen azt gondoltam, hogy a szócikknek a következőkben idézett része, csak hekkelés lehet, az alkotók tréfája az olvasóval (jobb lexikonokban van ilyen), de ma már tudom, hogy nem. A leírás teljesen komoly. Így szól: „A kaszás aratás több mozdulat pontos összehangolásából álló munkafolyamat. A kaszás arató a jobb lábával előre lép, jobb karjával a kaszát annyira fölemeli, hogy annak hegye a levágandó gabona széléig érjen, aztán erősen balfelé suhint. A jobb kéz a mell előtt keresztbe lendül, és a bal kar oldalt kinyúlik. A kasza ívalakban 2–5 cm magasan vágja el a szárat. A kaszás ezután bal lábával lép előre és megismétli a mozdulatot.” A szócikket Dr. Kósa László professzor, szakmánk akadémikusa írta. A leírás méltán vetekszik az esti torna feladatismertetésével, csak a beszámolás hiányzik: együtt, kettő, három, négy, és már lendülhetnének is egyszerre a jobbkezes kaszák. A balkezesek pedig mehetnek marokszedőnek. A témára a TÁP Színház Minden Rossz Varieté című műsorában Csík Gábor mutat egy variációt: Parasztfitnesz címen. A 2 perces magánszámban dinamikus lakodalmas zenére, feltűrt ingujjban mozogja le a kaszálás és a kapálás ismétlődésekből álló mozgássorát, beszámolással, és hogy ne legyünk féloldalasak: jobbra és balra is ismétel. És még csak nem is professzor. Mindezeket figyelembe véve végül úgy döntöttem: mégsem írok szócikket a kerékpározásról és a ciklikus, forgó mozgásról. Mert riasztóan banális lenne.

Lépjünk tovább egy másik írott műfajra, ami már a kiállításhoz mint műfajhoz is közelebb visz minket. Ez pedig a tárgyleírás. A jó tárgyleíráshoz szerintem lényeges a személyes tapasztalat: én például nem szeretek olyanról írni, amihez legalább egy egészen kis közöm nincs, és ami mint tárgy nem kelti fel az érdeklődésem. Így valószínűleg nagyon gyenge tárgyleírást tudnék készíteni egy szekérről és egy nagyestélyiről. Viszont egy NDK robotgép, egy gördeszka, egy hirdetőoszlop és például egy kerékpár rengetek kihívással kecsegtet. Talán azért van ez így, mert a tárgy- és műleírás nemcsak a világ látható, hanem láthatatlan (csak megtapasztalható, sejthető és vágyott) regisztereit is mozgásba lendíti. A kerékpárnak nemcsak kereke, kormánya, váza, lánca, ülése, zárja, fékje és csengője van. Kapcsolódik hozzá a kerékpározás élménye, az ellopás bosszúsága, a hegymenet izzadságszaga és egy új, menő modell megszerzésének vágya is. Ha az ember nem próbálta, hiába írja le az alkatrészeket, a formákat és a pedálozás mikéntjét. Ez nem lesz elég ahhoz, hogy egy kerékpár és a kerékpározás életszerűvé váljon, a műleírásnak köze legyen a világhoz.

A kiállításban látható munkák kísérleteznek a kerek felületekkel és a gurulással, a görbék és az egyenesek síkba és térbe állításával, a mozgás és a stabilitás tapasztalatainak lefordításával, a gondolkodás és a mozgás összekapcsolásával, az irányok megfordításával és annak illúziójával, vagy csupán a tárgyak elkerékpárosításával. Az alkotások felnagyítanak részleteket, vizuális nyelvre és formára fordítanak kételyeket, aggodalmat és félelmet, modelleznek tapasztalatokat, szétbontanak, egymástól elválasztanak amúgy összetartozó funkciókat, emlékeznek, emlékeztetnek, megmozgatnak, provokálnak és nevettetnek, attól függően, kinek hányszor ragadt be nadrágszára a láncba, a bokája a küllőbe, vagy hányszor kellett Chopin polonézt zongoráznia biciklizés helyett. És mindez teljesen független attól, hogy versennyel vagy kempinggel teljesítettük a távot.

Szóval egyáltalán nem könnyű mindezt beleírni a nyelvbe. Sem a formák és alakzatok, sem a kompozíciók és technikai eljárások, sem pedig az alkotások mögött meghúzódó személyes tapasztalatok felől. Biciklizni ugyan pofon egyszerű, és az is elképzelhető, hogy a kiállításon résztvevő művészek és a fotókat és történeteket beküldő fiatalok és felnőttek problémamentesen tömörülnének egy önkéntes kerékpáros klubba. És az is biztos, hogy remekül festenének együtt egy kerékpáros csoportképen. Viszont az a rossz hírem van, hogy nincs egyetlen, általános érvényű javaslatuk biciklire és biciklusra. Emellett viszont az a jó hírem van: hogy számtalan javaslatuk van. Műleírással. Ugyanis túlteljesítették a feladatot.

„Ingyé street art becsűd meg!”

A Moszkva térről a Déli pu. felé kanyarodó villamosalagútban (vagy miben?) néhány hete kifestettek. Fehérre. Nem az egészet – gondolom, megfizethetetlenül drága a diszperziós festék – csak embermagasságban. Ott, ahol a firkák voltak. Fölötte ugyanolyan koszos maradt az átjáró, és a járdát sem söprik gyakrabban. De ez láthatóan nem zavar senkit. Engem azért igen. Nagyon. Vajon a tisztogatás elrendelői miért érezték ezt a húzást a Moszkva tér felemelkedéséhez elengedhetetlenek? Nos, én elég gyorsan összeállítottam volna egy tízes listát hasznosabb cselekedetekről. Ha már! De nem kopogtattak ötletért. Máshol kopogtattak. (Lehet, hogy már megint a Bojár Iván Andrásnál?) Viszont a sebtében tisztogatás gyors aggodalommal töltött el, ugyanis egy csomó nagyon jó apró munka volt az alagútban. Mindig terveztem, hogy egyszer végigfotózom, de szisztematikusan soha nem tettem meg. És vajon megmaradt-e Liberthi csempéje a felüljáró lépcsőjénél? – jutott eszembe. Visszakanyarodtam. De nem, sajnos nem. Ott szürkével festettek. Hogy emiatt kerül-e le a csempe, vagy már korábban, nem tudom. De nézzük, miről is beszélek!

Még szeptember végén akadtam rá a srácra, amikor a Moszkva és a Déli között gyalogoltam – a város legjobb rétegei akkor látszanak, ha az ember gyalogol! –, majd hazamentem a fényképezőgépért, és bringával végigmentem (toltam) az egész úton, megvizslattam a villanyszekrényeket, a lámpákat, és nagy örömömre egy egész kis alkotói ars poetica rajzolódott ki. Kezdjük azzal, amelyiket kiszúrtam:

Rögtön éreztem, hogy egy virtigli zöld street artos áll az alkotás mögött! Kézzel vágott famintázatú tapéta – ki ne emlékezne erre a rémes tapétafajtára a nyolcvanas évekből! Az alkotás teljesen kézimunka, rétegesen egyszerű formában: színes háttérre ragasztott fa, a fán szív, abból kinövő képregényes szóbuborék, kézzel írt kommenttel. Egy matrica, egy téma. Van folytatásos is, itt ni:

Mindez kontextusban:

Ez még a szeptemberi állapot. A matricákat vagy leszedték, vagy leáztak (ez utóbbi is elég valószínű), a csempéket szintén eltüntette az idő. Pedig milyen kevés ilyen preparálás van a városban! Jó kis sorozat volt, kár, hogy nem írtam róla még akkor. Kár, kár! Ha elkapom a varjút, akkor végzek vele!

Liberthi ne add fel!

(Itt látszik az igényes BKV háttér is.)