a kiállítási életkép és szereplői – történeti perspektívából

A 19. század közepétől kezdődően (1851, London) megrendezett világkiállítások nemcsak a globális kereskedelem, az utazás és a szabadidős elfoglaltságok új mintáit és tereit alakították ki világszerte, hanem a kulturális reprezentáció, a kommunikáció és a turizmus új formáit és műfajait is létrehozta. A termékek és a tudás megmutatásán és cseréjén keresztül népszerűsítették a tárgyak kiállításának és interpretációjának új módszereit is. A 18. században még működő főúri Kunst- és Wunderkammer nemcsak elemeiben, hanem filozófiájában, kulturális kontextusában, a bemutatás és a hozzáférhetőség mindennapi gyakorlatában is különbözött a világkiállításoktól. Az új típusú gazdaság és mobilitás a vizuális kultúra átalakulására is hatással volt. A fény, az aura, a racionalitás és a funkcionalitás nemcsak a modernitás nagy projektjében, hanem a világkiállítások színrevitelében is fontos szerephez jutottak, aminek hatására kialakult a modern, gazdasági tényezőket is szem előtt tartó új esztétika.

Ebben az új ideológiai és esztétikai kánonban megjelent a „nem civilizált” társadalmak jelenségeinek bemutatása is. A társadalmi harmónia és a „paradicsomi állapot” utáni vágy, illetőleg a „természeti” termékek iránti kereslet a kor etnográfiai érdeklődéséből is fakadt. Az egzotikus, saját kultúra határain túli másság és a saját kultúrán belüli másság egyaránt érdeklődésre számított, elsősorban színes viseletek, díszített tárgyak, archaikus eszközök és képek segítségével. Az akkoriban kialakult és terjedt kiállítási forma, a térbe állított, dramatizált jelenetekbe rendezett, viaszbábukkal installált életkép a „viseletek” dekoratív elrendezésén túl tudományos újdonságnak, módszertani újításnak is számított: a tárgyak nem egy absztrakt tudományos rendben, hanem „valós”, a használatot is megjelenítő környezetben álltak. Az elrendezés természetesen rengeteg különféle formát öltött az idők folyamán.

Öltöztetett viasz és terrakotta bábuk már az 1851-es londoni világkiállításon is szerepeltek, de az első jelentős módszertani újítással a svédek és norvégok álltak elő az 1867-es párizsi kiállításon, akik a népviseletbe öltöztetett viaszbábukat jelenetekbe rendezték (esküvő, fiatal család otthon, északi kocsikázás, stb.), a skandináv népélet egy-egy motívumát felelevenítő háttérfestmény előtt. Artur Hazelius – a stockholmi Nordiska museet alapítója és első igazgatója – úttörő szerepet töltött be a prezentációs forma alakításában (egy neten is hozzáférhető kötet a 19. századi világkiállításokról: Martin Wörner Vergnügung und Belehrung. Volkskultur auf den Welausstellungen 1851-1900. Münster, New York, München, Berlin, Waxmann, 1999).

Továbbgondolást és elmozdulást jelentett, amikor a háromdimenziós jeleneteket már nem háttérfestménnyel, hanem tárgyakkal és bútorokkal rendezték be, az installációt pedig színházszerűen szobává, önálló belső térré alakították. Hazelius ezt a bemutatási módot tekintette a népi kultúra vizuális megjelenítésében a legmegfelelőbb múzeumi/kiállítási formának, amely nemcsak az embereket, a tárgyakat és a helyeket kapcsolta össze, hanem vizuálisan és didaktikusan is egyben tartotta a mondanivalót. Alkalmazásával már 1874 óta kísérletezett, de a legismertebb, legtöbbet hivatkozott változatot az 1878-as párizsi világkiállításra készítette el.

A skandináv és a német múzeumok az 1878-as párizsi világkiállítást követően „rákaptak” az életnagyságú viaszbábukkal berendezett életképek használatára – szobaszerű vagy panorámakép változatban egyaránt. Az európai, majd az 1893-as chicagói világkiállítás hatására az Egyesült Államok múzeumaiban is elterjedt a prezentációs mód – az etnológia korabeli elméleti és módszertani megközelítéseihez igazodva. Az utókor kutatói számára kedvelt terep Franz Boas 1896-1905 közötti kiállítási munkája. A New York-i Természettörténeti Múzeumban ma is látható, tudománytörténeti szempontból különösen izgalmas kiállítását 1989-ben restauráltak.

Boas körültekintően alkalmazta az életképeket kiállításában, de a hangsúlyt nem a dramatikus jelenetek történeteire, hanem a geográfiai egységek bemutatására, a tereptapasztalatok kiállításra fordítására helyezte. Az északnyugati partvidéki indiánok kultúráját bemutató kiállításában vitrinek és szereplőkből összeállított életképek között vezette a látogatókat. Az életképek mint nagy „stoptáblák” sorakoztak a vitrinek között, odavonva, megállítva és tovább terelve a látogatók figyelmét. De az etnológiai tudás látványra fordítása során nem szívlelte a színházszerű, illúziókeltő dramatikus jelenetek rendezését. Kiállítási képei – a világkiállításokon megjelenő etnográfiai látványosságokhoz képest – a részleges távolítás eszközével éltek. Kulturális relativizmusa és az evolucionizmust tagadó elméleti és módszertani hozzáállása visszatükröződött múzeumi munkájában.

Az életképek és az enteriőrök különféle változatai a 19-20. század fordulójától kezdve Európa szerte részét képezték nemzeti múzeumi intézményrendszer kiállítási kánonjainak – módszertani és esztétikai szempontból egyaránt. Ebbe a tudományos kontextusba a magyarországi kiállítások is illeszthetők. Az 1885-ös országos kiállítás, az 1896-os ezredéves kiállítás, a Magyar Nemzeti Múzeum Néprajzi Osztályának 1898-től látogatható, majd 1906-tól az Iparcsarnokban látható állandó tárlata, vagy a Mezőgazdasági Múzeumban 1907-ben – nagyobb részt az 1900-as párizsi világkiállítás anyagából – rendezett kiállítás újra és újra lehetőséget adott reprezentatív kompozíciók készítésére, melyekben a népviseltbe öltöztetett, élethű bábuk vitrinbe vagy jelenetekbe állított, festett vagy berendezett háttérrel keretezett csoportjai kiemelt szerepet kaptak. A módszert Bátky Zsigmond Útmutató néprajzi múzeumok szervezéséhez című kötetében (1906) így fogalmazza meg: „A népviseletet, hacsak tehetjük, fejjel ellátott babákon mutassuk be. A babákat fényképek után készíttessük, hogy azok, annyira a mennyire, a típust is visszaadják. Ha jó fejet nem tudnánk csináltatni, inkább hagyjuk fej nélkül őket. Ezek olyanok legyenek, hogy karjuk és lábuk csuklóban mozogjon, fejük leemelhető, kéz- és lábfejük lecsavarható legyen. Minden baba mellé oda kell tenni a fényképet, egy darab papíroson fel kell sorolni a rajta levő ruhadarabokat. Babamodelleket ne csináltassunk. A babákra nem rakott ruhaneműek külön szekrénybe jönnek. […] A csoportokban való felállítás mellett arra kell törekednünk, hogy minél több ú.n. biológiai gruppot mutassunk be.” A megközelítés jól illeszthető földrajzi/táji kontextusokban gondolkodó tudományszemlélethez, illetőleg az intézményesülés kezdeti korszakát élő, didaktikus múzeum-felfogáshoz. Bátky leírása jól ötvözi a praktikus, az esztétikai és a tudományos szempontokat. Az öltözetek háromdimenziós bemutatásához könnyen öltöztethető, darabokra szedhető tartóeszközökre, bábukra volt szükség, de mivel a prezentáció élményszerűsége a valósághűségen alapult, ezek a bábuk a földrajzi helyeknek megfelelő antropológiai jegyekkel rendelkeztek – a kor etnográfiai, etnológiai tudásának megfelelően. Az elrendezést pedig különféle dokumentumok – megnevezések, leírások és fotók – tették teljessé.

kapcsolódó szövegek:

a láthatatlan múzeumi bábu
Rivière nejlonszálai

babák a múzeumban és az időben

poppenhuis: babák a házban, a regényben és a múzeumban

mindenki lépjen magának egyet föl

Budapest, március, péntek 13., délutáni napsütés, a Magyar Nemzeti Múzeum kertje. Oldalt huszárok lóval, a lovak mellett kanyargó óvodás és iskolás sorok: mindjárt fel lehet ülni a naaaagy lóóóóra. Futáááás! Gyorsan le kell tűzni a kis papírzászlót a virágágyásba, aztán uzsgyi a lovas sor.
A múzeum lépcsőjén jelmezes fiatalok, kissé unottan figyelik a rendezőt, aki mikrofonból adja az utasításokat (a 15-i ünnepség próbája):
„Pirosak, fehérek, ide! Nincs elég zöld?” – dörög a rökönyödött rendezői hang. Aztán nagy nehezen mégiscsak összejön az a nemzeti zászló, fent a pirosak, középen a fehérek, alul a zöldek. Kicsit tényleg kevesebben. Na, majd vasárnap! Már csak egy utolsó simítás:
„Úgy! Akkor most mindenki lépjen magának egyet föl! Kivéve a Győri Balett.”

Mi lett vajon az üresen maradt helyekkel az első sorban?

szeretek itt matrica lenni

… mondta a kis fehér, ragadós felületű papírdarab, és fogta magát, ott ragadt. Mert a matricák már csak ilyenek. Ez a dolguk. Ezért vannak. Odaragadnak, ahová ragasztjuk őket.

Ez a kis gyöngyszem a Néprajzi Múzeum Kortárs ruha-tér-kép kiállításának utolsó hetében került fel az Öltözködés és szubkultúra terem deszkás figurájának városképekből illesztett molinóhátterére (háttérfotók: Taskovics Dorka; a kiállítás látványterve: Artista Művek). Az eset nem minősült múzeumellenes cselekménynek, hiszen a kiállítás témaválasztása és a kivitelezés módja nem mondott ellent a „finom belenyúlásnak”. A hekkelés a kiállítás utolsó hetében rendezett Hagyj jelet! program és filmvetítés során történt (hekker: Bodó Balázs; repró és kiállításfotó Sarnyai Krisztina).
De miért volt mindez érdekes és izgalmas ebben a kiállításban? Azért, mert a múzeumi tér kommunikatív felületté vált, anélkül hogy a kiállítás esztétikai, a múzeumi tárgyak pedig (örökség)védelmi szempontból sérültek volna. Sőt, a jelentésteli kiállítási szövet ezzel az apró, szinte észrevétlen momentummal tovább bővült, a kezdeményezésre adott kreatív és ironikus válasszal. A megoldásnak helye és szerepe volt, az őrök figyelmét pedig elkerülte. A kiállítás lebontását követően a matricát a molinón hagytuk, a kiállítás fotódokumentációja pedig bekerült a múzeum dokumentációs gyűjteményébe.

Miről is jutott eszembe ez a majd egy éves történet? Néhány héttel ezelőtt a pasaréti úton jöttem le gyalog, és a Vasas edzőpálya mellett a Magyar Kétfarkú Kutya Párt egyik gyöngyszemére akadtam.
A matricát már ismertem – de azért megörültem neki – a kétfarkú kutya honlapon több változatban is megnézhető. Kicsit lejjebb, a Szilágyi Erzsébet fasor egyik bérházán újra kint a matrica, és egy kutya-szignó is odaragadt mellé. A matricán pedig megjelent egy helyi hekker is. Láthatóan, nem rajongóról van szó.
A firkálót nyilván nem a matrica vizuális kontextusa zaklatta fel: a matrica ugyanis szinte észrevétlenül simul bele lakáshirdető cégek, magánszemélyek, szerelők és más egyéb üzleti vállalkozások ingyenes hirdetési kollázsába.
Viszont, ha nem a forma, akkor a tartalom. Ott van a kutya elásva. Az olvasó berágott a kétfarkú kutyára. Felháborodott, morgós és káromkodós olvasó lett, olyan, akit nagyon felbosszantottak. De mivel is? (Velem ellentétben nyilván szeret az országban sokáig utazni, és fel tudja sorolni a megyeszékhelyeket.)

Nos, én ezerszer jobban csípem a bevállalós, kreatív és ironikus kutyákat. Sőt, bevallom: az irónia egész egyszerűen lefegyverez. Sior matricájáról is könnyedén választok magamnak kedvencet. A hűtőre fogom ragasztani, és remélem, szeret majd ott matrica lenni!

UP-TO-DATE: a "szeretek itt matrica lenni" alkotója kapcsford rátalált a bejegyzésre, szóvá tette, reagáltam, neki fájt (jójó, kicsit tényleg gonosz voltam), de aztán segített, így kiegyeztünk a világhírnévben. na, most majd jobban figyelek!

pusztába kiáltó – kis magyar badar

Nemrégiben abban a hátborzongató jutalomban részesültem, hogy több napot is eltöltöttem a Lakiteleki Népfőiskolán egy szakmai konferencia jóvoltából. A hely népmesébe illő: egyszer volt, hol nem volt... de ma már csak a hol nem volt van. Azt hiszem mindent magába sűrít abból, amiről ennek az országnak le kellene szoknia ahhoz, hogy kilásson a trágyadomb alól, amit összehordott a maga fejére. És ebben a mesebeli tájban egy igazi gyöngyszemre akadtam: a búváriskolára, erre az erősen magtárolóra hasonlító irdatlan tartályra, a kietlen pusztában.
Elképzelem, amit a bátor tanonc búvárpipával szájában, békatalppal lábán felcsattog a csigalépcsőn, majd egy fegyelmezett és szűkre szabott mozdulattal (nehogy beverje a könyökét), de halált megvető bátorsággal beleveti magát a zöld tartályba (amire sok festéket nem pazaroltak – biztos drága), alámerül, és a lenti kis ablakon elégedetten kikacsint oktatójára.
Aztán, ha ezt legalább 20 tanórán keresztül helyesen kivitelezi, akkor megkaphatja a búvárvizsgát. És: irány a tenger! Egyenlő esélyt a pusztai gyerekeknek a tengeri szakmák elsajátításában! Végül is Jamaicának is van bob csapata.

egzotikus érdekesség?

„…kisgyerek korom óta egzotikus érdekességeket gyűjtögettem. De ez inkább egy régiségkereskedő foglalatossága volt…” (Claude Lévi-Strauss: Szomorú trópusok)

A saját és a más kultúra leírásában, megértésében és megismerésében kulcsfontosságú szerepet játszanak a tárgyak és a nyelv – az etnográfiai praxisban mindenképp. Az alábbiakban az egzotikumról, a másságról és az idegenről gondolkodom, és ehhez egy irodalmi szöveget használok empirikus anyagként.

Marc Martin egy francia srác, aki könyvét mégis magyarul írta Járt utat kétszer járj! Vallomások a magyartalanságomról címen, Marc Martin Márk szerzői névmegjelöléssel. A kötet központi témája a magyar nyelv elsajátításához kapcsolódó nyelvi és kulturális magatartásformák leírása, az első szavaktól a legkifinomultabb kulturális nyelvhasználatig. (A műről Virginás Andrea írt jó kis kiritkát a Korunk 2005. márciusi számában.) A szerző magyar nyelvre való rácsodálkozásának első pillanata Bartók Béla A kékszakállú herceg vára meghallgatásához fűződik. A felvételről később ugyan kiderült, hogy orosz előadók énekelték, erős akcentussal, mégis – ahogy írja: „Hátborzongató csodálatba ejtett a nyelv hangzása.” (14. old.) Most későbbi, már „profi nyelvhasználó” időszakából származó kulturális tapasztalataiból idézek egy passzust:

„[…] a magyarok túlzott csodálkozása annyit jelentett, hogy […] nem tudták elfogadni azt a természetes és egyszerű tényt, miszerint akárcsak angolul vagy németül vagy akár kínaiul és hottentottául, magyarul is meg lehet tanulni, mondom, egyszerűen nem bírtak túllépni az első meglepetésen, amit, bevallom őszintén, sokszor kacérkodva, begyakorolt minta szerint, szántszándékkal szereztem nekik ritka, de korántsem hézagos nyelvtudásommal, de nem, ők minduntalan rácsodálkoztak szavaimra, és mint a lázas laboránsok, kíváncsi csipesszel emelték ki beszédemből az úgynevezett csodákat, és egymás között fecsegve zártak ki aztán könyörtelenül a beszélgetésből, hallod mit mondott? elképesztő, honnan tudja ezeket?, miközben én úgy éreztem, kegyetlen idézőjelbe szorítanak, örök, gyűlöletes harmadik személyben ragozódom, mintha a nyelven túl azért, mert ilyen vagy olyan vagyok, nem is volnék méltó a figyelemre, mintha nem azért hallgatnának meg, mert ezt vagy azt mondom, hanem csupán azért, mert a magyar nyelv állítólagosan elérhetetlen nehézségének ellenére, vadidegenségemnek dacára használni tudom a nyelvüket, […] holmi cirkuszi mutatvány voltam a szemükben.” (66.old.)

Tehát amíg egy nyelv elsajátítása az egyik oldalon „természetes és egyszerű tény”, a másik oldalon „túlzott rácsodálkozást”, „meglepetést” kiváltó „ritka” vállalkozás. Martin érzékletesen írja le azt a viszonyulást, amikor saját hétköznapi világunkban feltűnik valaki, aki olyat tesz, ami számunkra meglepő, karakteresen eltér a megszokottól, így érthetetlen, és magyarázatra szorul. Első rácsodálkozásunkat követően viszont „tudós” megfigyelővé válunk, hogy – mint „lázas laboránsok, kíváncsi csipesszel” kezünkben – megtaláljuk a megnyugtató válaszokat kérdéseinkre. Ez a viselkedés tökéletesen megfelel annak az attitűdnek, amit a saját kultúrán kívül vagy belül felbukkanó mássággal, idegenséggel szemben tanúsítunk. Azzal a különbséggel, hogy ez esetben az észlelt és analizált idegen mint „eszes vadember” (Geertz) visszaír nekünk. Szembesít minket gondolataival, tükröt tart elénk, megmutatja, mennyire nevetségesen viselkedünk az ismeretlen, eddig meg nem tapasztalt dolgokkal szemben. Ugyanis amíg kezdő tanítványként csetlett-botlott a magyar nyelv útvesztőiben, addig csak egzotikus csodabogárként kezelte a külvilág – mi –, de amikor már versírásra is vetemedett, heves és szenvedélyes ellenállásunkba ütközött: „hogy én hogy mertem egyáltalán használni a magyar nyelvet, méghozzá a legszentebb dologra, a versírásra.” (68. old.) Az ellenállásra és értetlenkedésre pedig dac lett a válasza:

„[…] vedd tudomásul, hogy a magyar nyelv nem saját kincsed, hanem közkincs, tehát mindenkié, méghozzá főleg az enyém, és vésd jól szűkhalántékú fejedbe, gondoltam ilyenkor még, hogy akkor is fogok tudni magyarul írni, akkor is bele fogok a nyelvedbe nyúlni, sőt, belőle meríteni, ha sündisznóvá, túlfegyverzett erőddé is varázsolod számomra, akkor is, ha tudom, hogy úgy érzed majd, szét akarom tiporni legbensőbb, legdrágább kertedet, pedig ez nem állt soha együgyű szándékomban […] végre eljön az ideje annak, hogy meg tudom hiúsítani a magyarok és az irodalomtörténet aljas összeesküvését, miszerint senki idegenfiának nem szabad magyarul írnia.” (69-71. old.)

Martin vallomása tulajdonképpen nem más, mint a saját kultúrában megjelenő idegennel szembeni viselkedés egy sajátos módon előadott genealógiája: a találkozás, a rácsodálkozás, az elnevezés, a gyanakvó figyelem, a hitetlenkedés, végül a szenvedélyes elutasítás. A kötet pedig ezen tapasztalatok nyelvi megformálása, amelynek nem titkolt vágya egy egzotikus sablonnal való leszámolás, egy „természetes és egyszerű helyzet” természetesnek és egyszerűnek való tekintésén keresztül. Egy szubjektív történet, egészen belülről, mégis a következtetések messze túlmutatnak ezen az egyedi eseten.

A nyelv ismerete a kulturális találkozások egyik fő kérdése, a kulturális antropológiában pedig – leginkább Malinowski óta – módszertani minimum. A „szóbeli találkozás” és a „kölcsönös beszéd” (Geertz) egyfelől a megismerés leghatékonyabb módja, másfelől – Edward Said szavaival – a „víziókba” és „textusokba” rejtett egyszerű általánosságok feloldásának egyetlen lehetősége. De míg az antropológiában ezek a következtetések elsősorban a tudatosság, a tapasztalat és az önreflexió módszertani talaján állnak (mint külső hang), Martin vallomásos írása rólunk és nekünk szól, és leginkább a szembesítés és rádöbbentés műfaji/retorikai fogásainak alkalmazásával. Ő az idegen, az egzotikus más, mégsem mi írunk róla, hanem ő ír rólunk, a vele való találkozásainkról, naiv rácsodálkozásainkról vagy sztereotip sablonokat mozgató elutasító és felsőbbrendű mentalitásunkról (ráadásul saját nyelvünkön).

Az anyanyelv és a tanult nyelv közötti különbségek, egy másik, idegen kultúrában vállalt másság szorosan fonódik egybe Martin történetében a homoszexuális másság kérdésével. Írás közben nemcsak nyelvi, hanem szexuális kisebbségként is keresi az elutasítás és az elfogadás közötti szűk átjárót. Egy magyarul tanuló francia homoszexuális fiú, aki kíváncsiságot ébreszt egy olyan kultúrában, amely még csak tanulja az idegenséggel kapcsolatban az elfogadásnak és a befogadásnak kulturális formáit. A nyelv, a nemzet és a szexualitás összekapcsolása, egy olyan országban (Magyarország), ahol csak nagyon kevesen ismerik, értik és használják e kérdésekkel kapcsolatban a termékeny irónia kimeríthetetlen kincsestárát.

Talán túlzás nélkül mondható, hogy ez a megközelítés az egzotikus ritkaságok más és új olvasatát adja, és ugyan a kezdő Lévi-Strauss-idézet önreflexív gondolkodásmódjából indítottam, a megértés tekintetében fontosabbnak tekintem ezt a fajta őszinte (sok esetben kíméletlen) külső kritikát a puszta önkritikánál.

(Claude Lévi-Strauss Szomorú trópusok című könyve 1994-ben jelent meg az Európa kiadónál. Martin könyve pedig 2004-ben az Alexandra kiadó Szignatúra sorozatában. A képen a könyv borítójának részlete látható.)