két srác

Amikor kis zsúfolt közösségi kapszulákban haladok előre (mint amilyen például a dugig tömött távolsági volánbusz), akkor óhatatlanul meghallom a közelben ülő vagy álló mások beszélgetését. A kortárs gerillák, persze már felszerelve utaznak (MP3 zenével, laptop filmmel), így a beszélgetések is ritkulnak, de egy hosszabb út mégiscsak kecsegtet ínyencségekkel.

A kép illusztráció. Forrás: vezess.hu

Távolsági buszon látszólag nagyon bamba vagyok: olvasni nem nagyon tudok, nehezen fogom be szememmel a röpködő betűket (kiváló utak, kiváló rugózás: Magyarország!), számítógéppel ritkán utazom (cipeli a fene), az MP3 előkészületet igényel (ez nem jellemzi utazásaimat), így marad a látszólagos semmittevés. Miután általában a fejemmel dolgozom, könnyen mondhatom, hogy akkor is csinálok valamit, ha ez nem látszik: olyankor gondolkodom. A gondolkodás pedig munka. Ez néha igaz is. Aztán, ha a nagy dolgozásban valami használható jut eszembe, hát felírom. Füzet mindig van nálam.

Szóval, amikor csak ülök és erősen dolgozom, sokszor kapom magam azon, hogy figyelmesen hallgatom az utasok beszélgetését. Olyan ez, mint egy Pintér Béla darab: jól, rosszul sikerült poénok, félig befejezett mondatok, magánfilozófiák monológban, vélemények és viták dialógusban. Színdarab az ország mai állapotáról, hétköznapi szereplőkkel, érdekes vagy feledhető karakterekkel, begyakorolt, százszor elismételt fordulatokkal vagy spontán reakciókkal, egyéni ízzel vagy bődületes közhelyekkel tűzdelve. Néha még jegyzetelek is. Mit tegyek, etnográfus vagyok!

Jaja, egészen jófej, pedig cigány, üti meg a fülem. Hátulról. Jellegzetes mutálós fiúhang. Rövid tőmondatokban beszél, a pontok helyén idétlenül hullámzó nevetésszerűséggel. Ha van poén, ha nincs. Általában nincs. Hangosan beszélnek, nem is értem, eddig miért nem hallottam meg? (Persze, dolgoztam.) Egy férfiról diskurálnak, akinek szerintük jó a humora, normálisan viselkedik és még a ruhái is egészen rendben vannak. Pedig cigány. Az egész beszélgetés a pedig szócska körül forgolódik. Minden mondat egy ellentét. Szerintük. Egyre jobban belelovalják magukat, egyre nagyobbakat mondanak, egyre többet röhögnek. A cigányokon. Érzem, ahogy egyre ingerültebb leszek. Aztán hirtelen elhallgatnak. Igen, a Józsi teljesen normális, hallatszik a konklúzió. Oké, gondolom, akkor ezek csak fiatalok, eddig túl sok hülyeséget hallottak a felnőttektől, de most meggyőzték magukat arról, hogy azért, mert valaki cigány, még lehet normális. Akkor ez most happy end. Jaja, mindnek ilyen normálisnak kellene lennie, mondja megint a mutálós srác. A többit meg vissza kellene toloncolni Indiába. Téged meg a fára, hallom a saját hangom. Te kis hülye majom. És nézek bele a vizenyős kék szemébe. Az arcán két szál szőr, idegesen pislog, nem érti, mit bámulom. Tagoltan elismétlem: Te meg egy kis hülye majom vagy, ezért másszál vissza a fára. És nagyon idétlen a hangod, egyáltalán nincs humorod, úgyhogy lényegesen jobbat tenne a pedigrédnek, ha csendben utaznál! (Teljesen olyan vagyok, mint egy óvodás, de nem tudok leállni.) A másik kezd el vinnyogva röhögni, aztán ez is itt. Ahogy elneveti magát, egy kis nedvesség fröccsen az arcomra. És a szád is büdös, mondom. Látom az arcán, legszívesebben pofán vágna. Csak ekkor nyugszom meg. A mellettem ülő lány megkérdezi, kérek-e a csokijából. Nem kérek.

Visszafelé lazábban utazunk. Reggeli járat. Csak fiatalok és nyugdíjasok. Meg én. A ritka kivételek közé tartozom. A korosztályom szinte egyáltalán nem utazik távolsági buszon. Autózik, gondolom. Ne feszegessed, hééé! Nem letörni! – kiabálja a sofőr, és már indul is hátra. A nénik riadtan emelgetik a fejüket. Nem akarom letörni, mondja elképesztően szelíden és nyugodtan az előttem ülő srác. Még csak nem is cinikus. Kinézek a két ülés között, hogy lássam az arcát. Tizennyolc, tizenkilenc lehet. Néz a közeledő sofőrre és vár. Nagyon egyszerű, ér oda a pasas. Már ő is visszavett az előző hőzöngősből, de még kicsit fölényes. Így! Előbb le kell nyomni, aztán tolni, amíg bekattan. Aha, szuper, köszönöm, válaszolja a fiú, miközben felhajtja a karfát. A sofőr leszáll a középső ajtón. Nem rajta múlt, hogy ennyire simán ment. Tíz perc pihenő, mindenki kinyújthatja a lábát. Lassan indul a mozgolódás, de határozottan terjed. Pár perc múlva minden néni próbálgatja a karfát. Van, aki óvatosabban, van, aki bátrabban ráncigálja. Ekkor lép vissza az előttem ülő fiú. Tessék megmutatni, hogy kell, mondják a nénik. Hirtelen megélénkül a busz folyosója. A fiú megmutatja, a nénik próbálgatnak, kacagnak, mint a gyerekek. Mindenki visszaért? Ez már a sofőr. Akkor indulunk, üljön le mindenki! Budapestig meg sem állunk. Olyan az egész út, mint egy osztálykirándulás. Mindenki könyököl a saját karfáján. Jóleső, halk zsivaj.

szoborpark mint urbánus színpad

Berlin a mai európai nagyvárosok között élen jár a közterek átszabásában, a „nem helyek” hellyé tételében, új városképek és városszövegek fogalmazásában. A kezdeményezések között kormányzati és civil projektek, látványos és visszafogott tervek, drámai és ironikus megközelítések, nagyköltségvetésű és „filléres” próbálkozások egyaránt vannak. A városi tér újraszervezése, a köztér fogalmának, prezentációjának és mindennapi életének újragondolása, kreatív megmunkálása a városlakók legizgalmasabb kísérletei, mellyel új szereplők, tárgyak és jelentések kerülnek felszínre. Ideális esetben egy-egy alkotás nemcsak az alkotókat, hanem a befogadókat is „megdolgoztatja”, elsősorban intellektuálisan.
A Skulpturenpark Berlin_Zentrum egy öt hektáros, hatvankét beépítetlen telekből álló, emeletes házakkal körbevett „szabad” terület Berlin belvárosában (Berlin-Mitte), Fischerinsel és Kreuzberg közelében, az Axel Springer házak és az állami nyomda tőszomszédságában, az egykori szovjet és amerikai szektort elválasztó Fal helyén. Ez a tény már önmagában is jelentéstelivé teszi ezt a teret, de a puszta birtokbavétel mégsem volna elég egy kulturálisan olvasható hely létrehozására. A kiemelés és nyilvánossá tétel, az új tartalmi rétegek felhordása, a terület szimbolikus újrafogalmazása viszont e jelentések közvetítésére (is) alkalmas médiummá tette. A feladatra 2006 novemberétől egy öt alkotóból álló művészcsapat vállalkozott. Az egyesületi formában tevékenykedő KUNSTrePUBLIC e.V. térfoglalása, a nemzetközi együttműködésben készülő művészeti projektek megvalósítása, a köztéri szobor fogalmának és funkciójának folyamatos újragondolása segítségével ugyanis a téren megállt az amortizáció, a romlás folyamata megfordult, alkotóhellyé változott, és az öt hektáros „parcella” visszakerült Berlin térképére: újra olvasható városi hellyé vált.

A 13. század óta lakott terület a Gründerzeit időszakában – a modern ipari boom és a klasszikus liberalizmus közép-európai virágkorában – vált pezsgő hangulatú belvárossá. Fényét a két világháború közötti időszakban is megtartotta, de a második világháború végére romhalmazzá változott. A Fal felépülésével új fejezet kezdődött a hely történetében: a közel egyhektárnyi „zöld” a szovjet zónába került, katonai terület lett, melynek szélén kanyargott a keleti és nyugati világot elválasztó betonkígyó.
A hetvenes években még karakteresen elvált a két világ egymástól: míg az amerikai zónában közvetlenül a fal mellett egy divatáruház (Modecentrum Berlin-Mitte) működött, a szovjetek a beépítetlen telkeket bontási területnek nyilvánították. A Fal 1990-től kezdődő lebontása után szemétlerakóként, 1995-től parkolóként „üzemelt”, majd 2006-tól új időszámítás kezdődött az évtizedek óta kopár – bár korántsem eseménytelen – tér életében.
A Kommandantenstraße és az Alte-Jakob-Straße sarkán álló áruház épületét 2006-ban a KUNSTrePUBLIK e.V. alkotói vették birtokba, és egy teljes emeletet alakítottak át művészeti projektek és prezentációk létrehozására alkalmas kulturális centrummá. Az áruház – akkor már Skulpturenpark Berlin_Zentrum – harmadik emeleti, parkra néző, több mint 800 négyzetméteres belső része kutatóközponttá, műhellyé, kiállító- egyben nézőtérré, a kutyasétáltatásra, parkolásra, szabadtéri grillkertként és játszótérként működő park pedig az ingatlanspekulációk helyett a kortárs köztéri művészet színpadává vált. A területfoglalás fizikailag is összeköti a Fallal mesterségesen szétválasztott két oldalt, de az emelet használatba vétele a perspektívák sokféleségét (fent/lent, kint/bent) is erősíti. A nézők bevonásával teret kínál és helyet ad az észleléshez és a cselekvéshez egyaránt. Ez a perspektíva viszont további asszociációk létrehozására is alkalmas, hiszen az emeleten kialakított egysoros nézőtér az állandó megfigyelés lehetőségével az ironikus történelmi nézőpont kialakítására is alkalmas: a Fallal elválasztott területek hétköznapi rendje ugyanis pontosan ezen az állandó megfigyelésen és ellenőrzésen alapult. A nézőtér tehát nemcsak praktikus és hasznos színházi és munkatér, hanem a kritikus és ironikus olvasatok kitűntetett helye. A művészeti egyesület alapítói nemcsak gondolkodásmódjukba, hanem működésükbe is beépítették a tér többszáz éves kontinuus városi történetét: a prosperálás, a virágzás, a stagnálás, végül a rombolás, az üresség és a mellőzés periódusainak következményeit, tapasztalatait és tanulságait.

A 2006 novemberében nyíló szoborpark első nagy nemzetközi művészeti projektje a Parcella, a Biopolar német-magyar kulturális együttműködés támogatásával jött létre, a Lumen Fotóművészeti Alapítvány és a KUNSTrePUBLIK e.V. szakmai együttműködésének keretében. A projektet a Balkon 2008. februári számában részletesen elemeztem.

(Képek forrása: www.skulpturenpark.org)

made in yugoslavia

Gyorsan egy leltár gyerek- és kamaszkorom "made in yugoslavia" címkés tárgyairól és ismereteiről. Először is a jugó1 és jugó2 csatornák adása, ahol rengeteg amerikai filmet adtak. Ugyan gyerekként kicsit sajnáltam "őket": mennyit kell olvasniuk, hogy megértsék! Nem nagyon szinkronizálták a filmeket, eredeti hangon, feliratozva adták. Ma már látom, hogy mekkora mázlisták voltak. Ráadásul állami szinten a spórolásnak azon formája, ami észrevétlenül befektetéssé vált: ugyanis eredeti hangok élvezetén túl (bár mi magyarok szeretjük azt gondolni, hogy milyen jók vagyunk szinkronban is) déli szomszédaink észrevétlenül belerázódtak az angol konyhanyelvbe (mi pedig büszkén hallgattuk magyarul Csákányi Lászlót, Váradi Hédit, Márkus Lászlót és Psota Irént).

Először alsó tagozatos általános iskolás koromban voltam kishatárátlépővel "lent" náluk. Az iskolai kórussal utaztunk a testvérvárosba, Csáktornyára. Zsebpénzemből mogyorókrémet, PEZ cukorkát és Toblerone csokit vettem: új ízek, új színek a Sport, a Boci és a Tibi csoki után. Ettől kezdve éreztem, hogy "az ott" a kánaán.

Gimnazista koromban ez a kép tovább finomodott: ugyanis Jugóból szereztem be (akkor már egyedül) a sportoláshoz szükséges cuccaim: "jugó adidas" cipőt, pólót és melegítőt. Csak úgy hívtuk: adi-dé. Az egyesületi (Olajbányász Sportegyesület, Nagykanizsa) amúgy is ócska, meg ciki volt, az adi-dé meg olcsó és menő. Aztán egyéni portyázásaim nyomán a nagylánnyá válás újabb fontos kellékei jelentek meg: évente egy új Sloga cipő (magasszárú, nyersgumi talpú, színes velúrcipő - általában kék, de volt piros, zöld és citromságra változatom is), meg a Pink Floyd összes bakeliten (yugoton kiadás, még ma is megvan).

Fura mód, mi nem jártunk a jugó tengerpartra, nem mentünk utazni, körülnézni, és tulajdonképpen ez a vásárlás dolog is csak erre a néhány "luxus" holmira korlátozódott. Aztán jött a háború, a szakadások, és csak pár éve, amikor életemben először voltam a horvát tengerparton, jöttem rá, mit hagytunk ki.

Aztán pár hete vettem egy új bringát, ami már megint valami olyan, mint a jugó adidas: nyugatról vásárolt licence (KTM? Puch?), jó hozzávalók, elegáns forma: Original Mars. Alig használt, én fogom betörni, és anélkül, hogy bármit tudnék róla, máris tele van történettel. Most összehozom őket Budapesttel.

azsúrozott moslékország

Hétvégén mávval utaztam, hétfőn pedig postai szolgáltatást vettem igénybe, ugyanis feladtam egy levelet. Ebből is látszik: ízig-vérig kortárs jelenség vagyok, váltig hiszek az emberek és tárgyak szüntelen mobilitásában és áramlásában - bár nálunk ez nagyjából a túlélésért folytatott küzdelemmel egyenlő, vagy legjobb esetben is akadálypályával.

A szombat fél három igazán nem tekinthető utazási szempontból stresszes időnek: a keletiben alig néhány ember lézeng a pénztárnál, miközben három ablak is nyitva, mindenhol egy-két sorban álló. Jegyet kérek, meg számlát: na ezzel rontottam el, tudom! Pofát vág, lelassul, kéreti magát, úgy ír, mint egy csiga. Nekem aztán mindegy, én nem sietek - gondolom. Ő sem - gondolja. Mindketten kiélvezzük a fellengzőség és a lassúság édes pillanatait, a végeredmény egy jegy, mindenféle stemplikkel, meg gyöngybetűkkel kivitelezett, kézzel írott áfás számla. Majd a zárt peron program keretében újabb pecsételés, aztán a légkondi nélküli kocsi (kint 35 fok), bezárt kémlelőablakokkal, a függönysínen árválkodó függönykarikákkal, délről napsütéssel, és persze dohányzó kocsi. Rágyújtani elvileg nem lehet, csakhát ilyen kocsi jutott: na ezt magyarázd el a félig beszívott középkorú olasz nőnek, aki a felböfögött borsodi után lazán rágyújt: az ajtó fötött ott a jel, a karfában ott a mocskosbüdös hamutartó, a jegyen pedig csak magyarul, hogy "nem dohányzó" - azt meg ugye senki nem gondolja, hogy az európai színvonalon működő mávstrart személyzete angolul el tudná magyarázni az utasnak, hogy nószmóking! De a nő, csak neki hinne. A menetjegyet elraktam - mert olyan szép!

De, aki nem tanul ennyiből, megérdemli! Hétfőn a postán próbálkoztam. Belváros, 5. kerület, kis posta (fejet befelé lehúzni, mert különben lefejeled az ajtófélfát - na jó, 160 alatt nem), bent olyan mint a vonaton volt: jó meleg. Túl sokan nincsenek, de fél óra után, amikor egyik sor sem moccan (pedig átálltam a gyorsabba), résztvevőmegfigyelem, mi a szar van már. A kormányzati negyed kézbesítői lepték el a postát, minden sorban legalább kettő, nagy könyvvel, 8-10 levéllel. Postáskisasszony néz, olvassa a feladót, mér, kiszámolja az árat, vonalkódos matricát ragaszt a borítékra, majd kézzel beír valamit a könyvbe, a matrica másik felét beragasztja, pecsétel, majd egy előre csíkokra tépkedett bélyegkötegből (amit gondolom a színfalak mögött csinált valami rabszolga) kiválasztja a megfelelő értéket, egyesével nedves szivacsra nyomkodja, felragasztja, és már jöhet is a következő levél, ha kész, a számaírás. Az asztal kicsi, rajta a baszott nagy postáskönyv (kell a címekhez), meg egy csomó egyéb kacat (pecsét, matricatekercsek, számológép), fekvő számítógépház monitorral (kb. 30 centire a szemétől - éljen a felhasználóbarát munkahely!), úgyhogy a klaviatúra kb. szemmagasságban a fektő számítógépházon billeg, fél kézzel fogja, a másik egy darab kézével pedig gépeli be egyesével a címzettek nevét a számlára. De, hogy ne unatkozzunk, az ablakok mögött feltűnik egy épp ráérő postás kisasszony, kábé két foggal, derékig beizzadt fehér pólóban (a tépéscsináló rabszolga?), és jó hangosan megkérdezi a harcban helytállóktól: "Elmeséljem, hogy jártam tegnap?" Nem volt olyan szerencsénk, hogy bárki is azt mondta volna: ne. Elmesélte. Filmszakadás. Asszem szerencsémre kihagytam a történetet, mindenesetre a szemétdombjaikon kapirgáló postáskisasszonyok keze megállt, figyeltek, majd remekül szórakoztak (kell is a munkahelyi vidámság). A reklám után: matrica, stempli, kézírás, félkezes gépelés, ahogy ez egy európai színvonalon működő cég alkalmazottjától méltán elvárható.

MÁV és POSTA: működésük és hétköznapi tárgykultúrájuk egyaránt finoman cizellált balkáni hadművelet. A honlapok külön izgi olvasnovalóval szolgálnak. A posta esetében külön felhívom a figyelmet a 2006-os környezetvédelmi jelentésre, amiben többek között ez áll: "A Magyar Posta 140 éve fontos szerepet tölt be hazánk lakosságának mindennapjaiban." Ez már majdnem olyan, mint a kettős honfoglalás elmélete.

bio bringa

A tárgyak életrajza a mesemondás kimeríthetetlen forrása. Akkor jössz rá, amikor van egy vonal, amit vagy te, vagy a tárgy nem ugrik át, így marad a gondolati kapcsolat. Mit értek "vonal" alatt: elvesztés, elporladás, töréskár, feloldódás és mondjuk aljaslopás. Most ez utóbbit teszem tárgyesetbe: az aljaslopást.

Fehér KTM bringám alig használtam egy évig, egy hete ellopták. Fárasztó nosztalgia helyett egy kép az ideális állapotról: ... olyan, mint egy urbán álom: napsütés és város, multikulti, high tech, szárnyaló magasépítészet! Persze, mindez a háttérben. Itt elöl: diszkrét fehér vastaxi poros fülü lovasával simul az urbán álomba.

Most elloptában két lehetőséget látok: vagy megbuherálták és darabjaira szakadt, vagy vidáman gurul az örök autómentes bringautakon. Mondjuk, legyen ez utóbbi. Ebbe még a demszkygábor is a holland átkot látná! Ha elég magasra húzom az ülést, nem ér le a lábam, így el sem kell rugaszkodni a földtől, hogy tíz centivel fölötte legyek. Semmi realitás, az a lényeg. Hivatom a demszkyt, jön is az az "ezerarcú fregoli", aztán mondom neki, hogy kitaláltam a jó várost. Mondjuk így zajlana a beszélgetés:

POROSFÜLÜ: Üdv Lordom!

FREGOLI: Hölgyeim és Uraim, ez itt a fővárosi kabaré...

POROSFÜLÜ: Jó, akkor legyen egy mutatvány. Kitaláltam a jó várost.

FREGOLI: A belépő -- aligha -- több lehet, mint a közalkalmazotti átlagkereset...

POROSFÜLÜ: Lordom, ötlettel, mutatvánnyal jöttem...

FREGOLI: ... csak tessék, tessék!

POROSFÜLÜ: Akció és nagy attttrakció! Azok a kreatív elméjű nagyvárosi utasok, akik a hónap közepén vásárolják meg a 30 napos bérletet, a fővárosi polgármesteri hivatal és a békávé közös ajándékával, egy városi kerékpárral térhetnek haza. És amikor látá az úr, hogy ez jó, hát építé a bicikliutakat -- ment a hivatalba, ment serényen.

FREGOLI: "Csak tessék, tessék -- tovább haladni, itt sem jobb, mint máshol! Ismerik azt a viccet, hogy..."

POROSFÜLÜ: Igen, ismerjük.

majd éjszaka jönnek a droidok flex-szel
felkel a nap, a konyhában kekszel
a szembenső ablakban egy combinó szexel
levágták az ajtóból a bringám flex-szel