014. Oroszlán a konyhámban

A tárgy, amiről írok, teljesen új szerzemény, és a hely, ahol található, az is. Talán úgy lehetne egymásra vonatkoztatva meghatározni őket, hogy az oroszlános konyha. De ez így nyilvánvaló túlzás lenne. Pedig az oroszlán valóban a konyhában van. És drámai és barátságtalan fejű szobororoszlánok gyakran vetülnek rá ezen a módon a helyekre és a köztéri tárgyakra, mint: az oroszlános kút, az oroszlános híd, az oroszlános kapu. Ezzel a logikával jött létre az oroszlános konyha is. De kezdem az elején.

Lakásvásárláskor az ember hoz praktikus és racionális döntéseket: az ottlévőségek közül van, ami tetszik, van, ami nem, így jöhet a mérlegelés: mit kell haladéktalanul kicserélni, átalakítani, kidobni és felújítani. Én nagyon szeretek átalakítani és felújítani. Akkor hozom ezt a döntést, amikor érzem, a kidobás és a kicserélés feleslegesen sok energiával oldható csak meg, az eredmény pedig nem biztos, hogy világklasszis. Így voltam az új lakás konyhájával is: jó tér, világos, van egy sajátos légköre, tágas, festés után fehér. A szűk keresztmetszet a téglából épített konyhabútor, ami reménytelenül nem az én ízlésem, rusztikus téglahatású, ámbár korrektül illesztett kő; négerbarna, ámbár fából készített konyhaszekrény (az nagy szerencse, hogy csak az alsó szekrények, így a dilemma, hogy kidobjam-e a faliszekrényeket, nem állt elő). Ahogy megtudtam, bonanza típusú a cucc: savmaratott, kazettás, rolettás ajtóval. Erdélyi asztalosok készítették. És pontosan ez az a bútorirányvonal, amitől lever a jeges verejték. És a csúcs az egészben a kis rézhatású fogantyúk. Szám szerint 12. Nem is folytatom. De ha arra gondoltam, hogy ezt kalapáccsal kell bontani, majd a követ is felszedni, vagy arra, hogy csak fehérre kell festeni a falat és lényegében kész, akkor könnyen hoztam döntést: nem kidobni, átszabni. Első lépésben kicsavaroztam az összes reménytelenül ízléstelen fogantyút, második lépésben alaposan lecsiszoltam mindent, ami négerbarna volt, harmadik lépésben pedig vettem egy doboz műgonddal kiválasztott acélszükre festéket, és két délután átfestettem: kívül-belül. Miközben csináltam, kitaláltam, hogy az asztalosmunka bravúrt csak teljesen eltérő bútorgombokkal tudom ellensúlyozni. Ha eklektikus, hát legyen valóban az. És itt kezdődik az oroszlán története.

Bútorgomb vadászat: vettem itt-ott, kaptam is ajándékba, de a legszórakoztatóbb az egészben a Pál utcai ószeres polcalatti ládáiban a kotorászás volt. Bármi után, ami lehet bútorgomb. Találtam is, bár mérsékelt sikerrel, mégis imádtam, mert elkerülhetetlen volt a tárgyakról való beszélgetés. A bútorgomb választék nem volt nagy, holott lényegében bármire nyitott voltam: a fogastól a kerticsap fogantyúig. Két körben turkáltam, és mindig volt egy kis kedvezményt, a második alkalommal pedig ajándék: az oroszlános fogantyú. Egy tárgy, amit eszem ágában sem lett volna megvenni. Valahogy az egész megmagyarázhatatlanul ízléstelen. Öntött sárgaréz, szinte emberi arc, vicsorgó száj, benne karika. A cirkuszok világára emlékeztet, amit nehéz megértéssel figyelni – már ami az állatos számokat illeti. Meg azokra a városban található szobororoszlánokra, amelyek meglehetősen távol állnak attól a vizuális világtól és környezetkultúrától, amit kedvelek. Bár kellő tudással és ismerettel, megfelelő számban csepegtetett városi legendával izgalmassá válnak: hogy akkor most Marschalkó János, a Lánchíd oroszlánjainak alkotója faragott nyelvet vagy nem, végül a Dunába vetette magát, vagy nem? Így van ez az én oroszlánommal is: nemcsak egy elfeketedett sárgaréz öntvény, hanem például egy kép a régiségárus fejében arról, amit szeretnék, és arról, amit a konyhaátalakításról meséltem neki (szerinte egyébként a bonanza típusú bútornál van rosszabb is). És végülis miért ne lehetne oroszlán a konyhában? Ha komolyan veszem a játékot (máshogy nem is érdemes), akkor nemcsak udvariasan megköszönöm, hanem felfúrom és felcsavarozom. Ha én szórakoztatónak érzem a régiségboltban a polcalatti turkálást, akkor azt is értem és elfogadom, hogy ez válaszreakciókat vált ki a környezetemből. Hiszen ezért járok oda.

Ez az oroszlán valahogy erről szól nekem: a viszonyom a világhoz, amiből a külcsín persze nem kikapcsolható, de az emberi viszonyok, a figyelem, a meglepetés, a gesztus és a közös történetek nélkül semmit nem ér. És ezeket persze ápolni is kell: jelen esetben felfúrni és felcsavarozni, és minden használatkor rágondolni. És nálam az oroszlánok etetése sem tilos.

Öntött bútorfogantyú, oroszlános

Sárgaréz

20. század közepe (?)

Gyártó: ismeretlen

Forgalmazó: Pál utcai régiséges

4x4x2 cm

Ha nem érted, mi a szösz ez a szöveg, olvasd el ezt: 000. Önetnográfiai misszió

014. Dell el

Jöjjön, ami nincs. Nem is értem, hogyhogy nem került rá eddig sor? Lehetett volna az első.

Anélkül, hogy különösebben romantikáznék, belátnom, a legtöbb időt együtt töltjük. Szorosan vagyunk. Nem érzelmileg. Fizikailag. Állandóan fogom. Tapogatom. És közben mindig jár az agyam. Fizikai és szellemi a kapcsolatunk. Nem érzelmi. Nem érzek iránta semmit. Pedig csinos és elegáns: vékony, meleg, csillog, szürke és piros. De nem komornyik.

Utálok interneten vásárolni. Pedig nem vagyok teljesen béna. Talán a tárgyakhoz való viszonyommal magyarázható. Muszáj megfognom: legyen az bögre, sapka, táska, olló vagy könyv. Még a könyv a legegyszerűbb: ha tudom, mit akarok, akkor nem parázok rá. De minden másnál kell a három dimenzió meg az érintés. Nem elég a kép. Ezt mégis így vettem. Másként nem is lehetett. Egyáltalán nem értettem a technikai paramétereihez, a ramok és processzorok világa nem köt le. Gettónyelv. Lényegében szórakoztat, akárcsak az orvosoknál. Figyelek, és azon gondolkodom, hogy a szakértés fontos az embereknek. És ezt szeretik nyelvileg kifejezni. Nekem viszont vannak saját elképzeléseim és kérdéseim: piros van? Volt. Na így lettünk egymásnak: dell és én. Fizikai és szellemi értelemben.

Gyorsan összemelegedtünk: könnyű, praktikus, gyors, könnyen a képemre fazoníroztam, installáltam mindent, amire szükségem volt, még olyat is, amire nem. Telepítettem vírusirtót, kettőt is, de már az egyiket leszedtem, informatikus tanácsra: ez nem olyan, mint a pulóver, hogyha kettőt veszek fel belőle, akkor melegebb, jobban véd a hideg ellen. Okés. Így gyorsabb is.

Tegnap, ahogy ültem a kanapén, ölemben a gép, leveleket írtam és olvastam, egyszercsak olyan lett a képernyő, mint a mártixban: pixeles és szétesett. Mondjuk számsorok nem jöttek fentről lefelé. Szerencsére, mert akkor biztos lehettem volna, hogy vírus. Olyan volt, mint régen a hétfői adásszünet. Csak monoszkóp nélkül. Gyorsan lefuttattam az agyamon, mikor vettem, van-e rá garancia. Van. Három év. Szuper. Még csak két éves. Legtöbb gépnek most járna le. Ma reggel hatékony segítséggel, szinte vakon néhány mappát sikerül áthúzni a múzeumi gépemre (mindig fejet hajtok a szaktudás és a problémamegoldás előtt), aztán irány a szerviz: Kaszásdűlő.

Ez már milyen egy hely! HÉV-ről le, panelek között keresgélés, ott a garázssorok mögött, mondja a zöldséges, járda elfogy, sehol egy házszám, mindenhol sár, csak autókra kitalált világ, ez annyira Magyarország. Végre valami irodaépület, előtte biztonsági őr, fölényesen, ez itt a T-mobil, ja látom, azért hátha tudja hol a 34-es házszám (házszám? nincsenek is házak, csak ipari épületek, meg Aldi). Magyarázza, hogy ez a 32, jobbra mutat: arra növekszik, aztán balra mutat, de a 34 arra van. Fürkészem az arcát, hogy szórakozik-e velem, majd mégis arra indulok, amerre mondja, levágom az autóutat, át a füvön (A gyepre lépni tilos! – ez a felirat az egyetlen jele annak, hogy erre emberek is járnak, lábon). Balra műszaki vizsga, újabb garázsok, kezdem unni ezt a bolyongást, érzem, pusztába kiáltok, és menten felrobbanok. Ekkor végre emberi mozgás, munkás pasi, kíváncsian nézi, ahogy közeledem, elindul, mosolyog, kérdi, segíthet-e. Végre. A kultúra biztos jele. Segít, eligazít, kedvesen, magáz, beszéd közben rám néz, meséli, hogy ezt mindenki nehezen találja meg. Hálás vagyok, hogy nem okoskodik, fázom és mosolygok. Visszakísér és megmutatja a bejáratot.

Ekkor már térdig sáros vagyok, bent kedvesek, a nevem háromszor kell elismételni, nem baj, megszoktam, nézegeti a hölgy, tagoltan mondja és írja az adatbázisba: fe-de-le-kar-cos. Persze, hogy az, használom. Nemcsak ünnepnapokon terítek vele. De ezt csak magamban gondolom. Kicsit meg is paskolom a fedelét, amikor ráragasztja az adatokat tartalmazó szervizmatricát. Aztán el. Dell el.

Most várni kell. Közben nosztalgia nélkül gondoltam bele: a legtöbb időt a géppel töltöm. Írok, olvasok, szerkesztek. Ismerős a hangja, minden kerregés, néhány billentyű már ki van fényesedve, jól bírja a strapát, bringa első kosárban is utazott már, bár nem cipelem állandóan magammal, nélküle is remekül elvagyok. De nem tagadom, várom, hogy írjon nekem a szervizrobot sms-t (ezt részletesen elmagyarázták, hogy nem kell válaszolnom, gép írja, ezen nagyon jól szórakoztam, hangosan nevettem, a hölgy fel is nézett az olvasószemüvege mögül rám). Indulok vissza, beáll a dűlőre a HÉV.

Néhány nap múlva újra kilövöm magam Kaszásdűlő ufó leszállópálya irányába. És akkor majd egy csinos fotót is csinálok az autósok országáról és a hazahozott portékáról.

Dell Inspiron M501R

műanyag, fém

2011

Gyártó: Dell (made in China)  

Forgalmazó: Notebookspecialita.hu

Méret: ha hazakerül, majd megmérem

Ha nem érted, mi a szösz ez a szöveg, olvasd el ezt: 000. Önetnográfiai misszió

013. Ördög a részletekben

Ma reggel egy olyan tárgyról (pontosabban annak egy titokzatos és mókás részletéről) írok, amit nemcsak viselni fogok, hanem előtte meg is javítottam. Micsoda reggeli kaland!

Gyerekkorom óta kedvelem az egyujjas kesztyűt: egyszerűen praktikusabb és melegebb, mint az ötujjas. (Viszont az elnevezése nem logikus, ugyanis nyilvánvalóan nem egy-, hanem kétujjas.) Az egésznek van valami vidám gyerekhangulata. Két kedvenc egyujjasom van, mint egy igazi, komoly felnőtt nőnek. A mályva színű mintás a kedvencebb. Tavaly bent hagytam egy próbafülkében, még a bolt ajtajában visszafordultam, de nem találtam meg (azt hiszem, rossz fülkébe mentem). Aztán két nap múlva újra eszembe jutott, arra kanyarodtam, gondoltam, adok még egy esélyt nekünk. Legnagyobb meglepetésemre megvolt. Újrakezdtük. Aztán pár hét múlva kilukadt. És jött a tavasz meg a nyár. Idén még nem volt rajtam. Ma reggel szedtem ki a sapka-kesztyű-sál fiókból (ami egy igazi kis búvóhely; ha játékmackó lennék nálunk, csak ott laknék).  

Talán két vagy három éve vehettem egy Mexx üzletben. Kétrétegű: a bélése termo, a „huzata” kötött, szagáról ítélve: gyapjú (már nincs benne cetli, amin ellenőrizhetném az anyagokat). Telente a másik egyujjas kesztyűvel hordom váltásban. (A másik, amiről most nem írok, egy igazi nagyágyú: még 1996-97 telén vettem Lundban, Svédországban. Akkor egy számomra teljesen ismeretlen kesztyűtípust képviselt: a kívül kötött, belül bundás változatot. Fehér műszőrrel bundázott. Hógolyózni nem a legjobb, a kötött anyag miatt, de amúgy egy igazi kályha. Tegnap kiállítást bontottam Miskolcon, pakolás, cuccolás, teherautó, hófúvás, és végig ez volt rajtam, és egy csomószor eszembe jutott Svédország. Pedig csak egy kesztyű.) Vidám szín, finoman „norvég mintás”, az egyik mályva színen a másik, ez valójában csak közelről látszik (én általában onnan nézem, nincs messze a kezem a fejemtől, pont egy karnyújtás), hosszú a mandzsettája, és van egy nagyon mókás kis részlet, aminek a valódi funkcióját sosem tudtam megállapítani. De talán nem árulok el nagy titkot magamról, ha leírom, megveszek az apró, mókás részletekért, de nem megyek Dunának, ha történetesen nem tudom megfejteni a valódi funkciójukat. Megelégszem azzal, hogy kitalálok rá valami saját magyarázatot.

Szóval a kézfej rész végén, valahol a középső ujj magasságában a kesztyű egy apró kis fülecskében, egy kis akasztóban végződik. Rémlik, hogy a boltban ennél a résznél volt felakasztva, de azt kétlem, hogy ezért készült volna. Az első ötletem az volt, ahogy ott báboztam a boltban (próba címén), hogy biztos ott lehet átfűzni a zsinórt. Ugye megvan oviból a zsinóros kesztyű? Meg áltsuliból. Kinek meddig voltak problémái azzal, hogy a kesztyűje egyik felét állandóan elveszítette. Nekem ma sem ártana, amúgy. A legmókásabb az volt ezekben a kabátujjon átfűzött, zsinóros megoldásban, amikor mindkét kesztyűt lehúztam, és csak fityegett a kabátujj végén. Ez emlékeim szerint kifogyhatatlan humorforrást jelentett. Tehát ez volt az első ötletem a fülecskére. De azonnal rá is jöttem, hogy nem, nem logikus. Nem azért, mert felnőttkesztyű, hanem azért, mert rossz helyen van: a zsinórhoz a fülecske a kesztyű csuklórészénél logikus. De akkor továbbra is ott a kérdés: mi a szösznek kell egy ilyen fülecske? Valahogy csak arra tudok gondolni, hogy valahova fel kell akasztani. Úgyhogy mentő megoldásként azt találtam ki, hogy ez tulajdonképpen egy horgolt gombluk. De miért van szükség egy kesztyűn horgolt gomblukra? Egyszerű: ha levetem, rágombolom a kabát gombjára, és úgy akasztom fel a fogasra. (A zipzáras kabát, az pech.) Esetleg valakinek más megoldás?

És akkor most elő a varródobozt, és egy gyors varrás. Mert a jobb fele (jobbkezes tulajdonos) kikopott. Rögtön látom, hogy az ideális megoldás a stoppolás volna, de erre indulás előtt már nincs idő. Találok a cérnák között megtévesztésig hasonló színt. Most csak gyorsan összeöltöm, hogy ne legyen kínos a luk, majd merészen eltervezem, hogy a hétvégén megkeresem a régi családi stoppológombát (legalább azt is jól leírom), és megpróbálkozom egy vagány stoppolással. De ahhoz több idő kell. Úgy tartják, egy szépen kivitelezett stoppolt folt kézműves teljesítmény. Egy próbát megér!

Egyujjas kötött kesztyű

termo bélés, kötött

2009 vagy 2010

Gyártó és forgalmazó: Mexx

Méret: S

Ha nem érted, mi a szösz ez a szöveg, olvasd el ezt: 000. Önetnográfiai misszió

012. Kultúrát akarunk!

Naná! Így aztán mára két, a lakásban egymással összefüggő tárgyat választottam, és arra is rájöttem, hogy a két mai etwas nemcsak a fizikai térben kapcsolódik egymáshoz, hanem ezer más szálon is. Nézzük!

A képen látható medvék a konyhában laknak. Mert akárhogy is nézem, a medvék a lakásban nemcsak úgy vannak, hanem nagyon is laknak. Ezek ráadásul masíroznak is. Táblával a kezükben. A táblákon ugyanaz a szöveg: Kultúrát akarunk! Na, ja. Mi is. Teljes az egyetértés. Most segítek nekik kitörni a konyhából. Mert ez most a rögvaló – mégha a szereplők bohókásabban is, mint a való világban. A kép nem a télirózsás forradalom hevében készült. Sokkal korábban. A folt-medvelényeket Agócs Írisz barátom ragasztgatta, csak úgy, ráérősen, egy vigántpetendi kertben, 2011 nyarán. És ez rá is van írva a képre is. 

Az apropó egy filmfesztivál volt, amiben dolgoztam, de valahogy az egész nem ment, nem tudom hol romlott el, de a mélyrepüléshez két komponens egészen biztos hozzájárult: az egyik az elképesztő időjárás, a nyári tél, ami még azt a kis lendületet is kivette belőlem, amit reggelre valahogy mégiscsak összeraktam magamban, a másik pedig a filmfesztivált körbevevő fesztiválkörnyezet erősen elgondolkodtató kulturális színvonala. A medvék nagyon betaláltak a hangulatomba, nem tagadom. A foltok, amelyekből medvékké változtak az akvarelles illusztrátorlét melléktermékei: a pacák. Csak körbe kell vágni, és kész is. Az akció, aminek során megelevenedtek, egy gyerekeknek és felnőtteknek tartott műhely – vagy, ahogy gyerekként használtuk: ügyes kezek szakkör. Na, így lettek a tüntető foltmedvék. (Azt csak zárójelben jegyzem meg, hogy más országokban nemcsak a medvék tüntetnek, hanem például a krumplik is. Na, csak mondom.) Mára kicsit felpödrődtek, mégis kitartóan álldigálnak táblával a kezükben, néha átlesnek a mellettük álló medvék tábláira, kibetűzik hangosan a feliratot: kul-tú-rát-a-ka-runk, és bólogatnak. Amikor nem vagyunk itthon, nyilvánvalóan masíroznak a konyhában és skandálnak. Ez nem is lehet kérdés. Amikor itthon vagyunk, akkor meg úgy tesznek, mintha jók volnának. A hűtő ajtajára mágnesezve.

Na, de nem akárhogy! Egy epermágnessel. Mert nálunk a medvék etetése nem tilos. A mágnes pedig egy igazi művészi recikli tárgy, amiből Eperjesi Ágnes egy egész tucatot, vagy még annál is többet készített még évekkel ezelőtt, aztán néhányat elajándékozott. Az egyik nagyon tuti a tüntető medvék szemefénye: ezzel motiválom őket nap mint nap. És nagyon kedvelem az ilyen tárgyakat. Édesek, okosak és viccesek. Édesek, mert a kiindulópontjuk a legkülönfélébb édességcsomagolások eperábrái. Eper Ági ezeket nagyította fel, többszörösükre, majd matricára nyomtatta, és mágnesfóliára ragasztgatta. Okosak, mert egy észrevétlen, eldobható csomagolásnak adnak új életet, kiindulópontjai egy újonnan születő használati tárgynak (hűtőmágnes). És viccesek: hiszen az eperpiktogramok felnagyítása a nyomtatási hibákat, az elnagyolt részleteket teszi láthatóvá, ettől a mágnesek abszurd, ironikus/vicces külsőt öltenek. A kontúrok és a színezés elcsúszásai láthatóvá teszik az előállítás módját (a sorozatgyártás), a használat (csomagolás) és a hasznavehetetlenség (hulladék) közötti feszültséget, ezek kritikus, ironikus és művészi feloldásával. Mondom: édesek, okosak és viccesek.

És akkor az összefüggések: mindkettő cimbi-alkotás, mindkettő vonal és folt, mindkettő recikli, kivágás, ragasztás, komment. És ne feledjük: A medvék szeretik az epret. Én meg a medvéket és az epret is. Tüntető medvékre pedig most mindennél nagyobb szükség van. Ahogy tábláikkal utat vágnak az egyre sötétebb rengetegben. Kultúrát akarnak. Naná!

Tüntető medvét - kép; papír, filctoll, papaírragasztó;2011, Vigántpetend; Készítette: Agócs Írisz;A4

Epermágnes, hűtőmágnes; polietilén, mágnes; 2002; alkotó: Eperjesi Ágnes;15x8,5 cm

Ha nem érted, mi a szösz ez a szöveg, olvasd el ezt: 000. Önetnográfiai misszió

011. Az élet habos oldala

Hűtőrács, sima felület, legömbölyített szélek, aerodinamikus forma, narancssárga karosszéria, felpörgő motor. Akár egy kétajtós Škoda Coupe 110R is lehetne. De nem az, csupán egy NDK konyhai robotgép, RG 28s (amit a Csillagok háborúja két robot főszereplőjének mintájára simán hívhatunk Erdzsí-nek) 1981-ből. Ma is üzemképes, szép és formás, hasznos és egyszerű konyhai jószág. Használom is, rendeltetésszerűen. Örököltem.

Néhány részlet homályos, de a motorházba nyomott dátum legalább abban segít, hogy időben elhelyezzem a történetet és a tárgyat: 1981 utáni években járunk. Anyai nagyanyám nővérei, K. és M. egy háztartásban éltek, a többfunkciós kézi robotgépet tőlünk kapták karácsonyi ajándékként: hogy könnyebb legyen a dagasztás, a habverés és a pépesítést. Ezt a hármat tudja. Praktikus tudások. Gondoltuk. Aztán jópár év eltelt, K. és M. már nem élt, amikor valamikor 1990-1991 körül számoltuk fel a lakást. Bérlakás volt, és ki kellett üríteni. Fájdalmas munka volt. A kamrában rengeteg mással együtt bukkantunk rá a barna-narancssárga mintás papírdobozra, benne a robotgép, az alkatrészek és a jótállási papír. Érintetlenül. Egyszerűen: nem volt rá szükség. Több évtizedes rutint nem lehetett egy ilyen kis jószággal megborítani. Talán még a karácsonyi masni is rajta volt. Vagy ezt csak képzelem. Ekkor került az én háztartásomba, lényegében vadi újan. És mind a mai napig ezzel verem a habot és pépesítek. Dagasztásra én sem használtam. Az szerintem is kézi meló. Mégha ritkán is csinálom.

De nagyon jó tárgy. Igazán kedvelem. Biztos azért is, mert egyszerre érzem benne a gépesített modernitást és a patinát. Mint egy Singer varrógépben. Na jó, ez talán túlzás. De egy narancssárga Škoda Coupe 110R-et azért könnyen belelátok. És nemcsak a formai áthallások és a szín miatt. Valahogy az egész hangulat: olyan, mint amikor vannak a tárgyaink, és vannak mellé a vágyaink. Egy jobb minőségű világ vágya. És vannak rá a válaszok, amelyek egy adott kulturális, földrajzi és gazdasági környezetben születnek. És akkor a politikáról és az ideológiáról még nem ejtettünk szót. Szóval ebben a két csodás darabban (amúgy teszem hozzá: több alkalommal vezettem Škoda Coupe 110R –t, lilát, lenyitható tetővel, még a kilencvenes évek első felében, úgyhogy tényleg van összehasonlítási alapom) valahogy besűrűsödnek az idők, a tapasztalatok és a hangulatok. Kiadják az élet vágyott habos oldalát. Ahogy felzúg a motor, ahogy használat közben hangosabban kell beszélni, ahogy a kiáramló levegő megfújja a hajam, máris ott a hab. Ó, dagályos nosztalgia, távozz! Hess. 

Az NDK műanyagipar jellegzetes narancssárga-fehére valami olyasmi számomra, mint a magyarországi nyolcvanas évek fehér-barnája (amihez képest a zöld-fehér kombó már-már anarchisztikus újításnak számított). Narancs-fehér volt a fűszertartó, a turistapohár, a tojáshéjlukasztó, a szikráztató, a kockacukor csipesz, a lágytojás tartó tyúkocska, a villanykapcsoló (az az egésztenyeres, megvan?), a tojásszeletelő és az evőeszköz szárító. A jól megcsinált endékás narancssárga műanyag valahogy az egész keletnémet világot sűrítette. (És nem összekeverhető az szovjettel. Ott valahogy nem voltak színek.) Ami politikailag nem lehetett piskóta, de tárgyaiban és otthoni életminőségében lényegesen különbözött a miénktől. A keletnémet konyhatechnika például jól megcsinált és megformált tárgyakból állt. Erdzsíben például (a narancssárga karosszérián túl) az a legcsodálatosabb, hogy még ma is működőképes. Hibátlan. Lehetne persze venni másikat, ami sokkal többet tud, meg nagyobb a fordulatszáma, az alapjárata, modernebb a formája, de mit tegyek: nekem valahogy ez kell. És persze nem fut le minden habverésnél és turmixolásnál az egész családi történet a fejemben, meg a keletnémet műanyagipar iránti vonzalmam sem borul virágába, de azért alkalomról alkalomra van egy hangulata. Ezt nem tagadom. És Erdzsínek van cimbója is a konyhaszekrényben (egy polcon laknak, mert fő a barátság): az ugyancsak narancssárga karosszériás kávédaráló, nagyanyám nővéreinek háztartásából. Családi és baráti kör. Polcrokonság.

Konyhai robotgép, kézi mixer

Polisztirol

1981

Gyártó: VEB Elektrogerätewerk Suhl, DDR

18x12x7 cm (+ az alkatrészek)

Ha nem érted, mi a szösz ez a szöveg, olvasd el ezt: 000. Önetnográfiai misszió