a cséplőgép – közösség és modernitás a paraszti munkakultúrában

A kenyérgabona (búza, árpa, rozs – kinek mi jut) igazán elegáns növény: hosszú egyenes szár, a végén kalász, abban a szemek, zöldtől aranyig. A teljes kalásztól a kipergetett és tisztított magig, majd a lisztig viszont meglehetősen macerás út vezet, melyet kézzel és géppel egyaránt végeztek és végeznek ma is – térben és időben eltérő és változó körülmények és lehetőségek között. A szemnyerés gyorsítása és racionalizálása már a középkortól kihívást jelentett a kísérletező kedvű feltalálóknak. A több száz év alatt „összerakott” cséplőgép viszont nemcsak technikatörténeti szempontból figyelemreméltó és izgalmas tárgy, hanem a munkát végzők együttműködési és a munkaszervezeti formái tekintetében is.

A magyar paraszti kultúra változásáról szóló történetek így szoktak kezdődni, hogy: már a honfoglaló magyarok is. Nos, ez nem. Ez a történet sokkal később indul, akkor, amikor a motorizálás és a modern gyáripar betör a paraszti gazdaságba. Miután magyar történetről van szó, a betörés azért elég lassan ment végbe. Az alábbiakban a cséplés esetében a hangsúlyt kevésbé az eredetre és a technikai fejlődésre (a sarlótól a kombájnig), mint inkább a gépesítés, az összehangolt csapatjáték és a paraszti munkakultúra összefüggéseire helyezem. Minden a gépekkel indult!

lokomobilról üzemeltetett muzeális cséplőgép; Fotó: Thomas Weise; a kép forrása: wikipedia.org

A cséplőgép „lelke” a dob, skót találmány. Andrew Meikle a 18. század végén készítette az első un. verőléces változatot, amit néhány év múlva angol üzemek már gyártottak. A gépet akkor még lovak hajtották. Igazi lendületet a gőzgép és az amerikai rendszerű szöges változat adott a munkának. A Magyar Néprajzi Lexikon szerint nálunk „először Martinovics Ignác szerkesztett cséplőalkalmatosságot, találmánya azonban nem terjedt el, technikatörténeti kuriózumként tartják számon” – írja a szócikk. Még a 19. században is alapvetően feudális berendezkedésű, uradalmi rendszerű magyar mezőgazdaságban csak a 48-as forradalmat követően terjedt el a cséplőgép. Persze, nem ment minden simán.

Első Magyar Gazdasági Gépgyár által gyártott cséplőgép
kép forrása: http://mezogazdasagigepgyartas.hu/regimezogazdasagigepek.htm

Több esetről tudósítanak a korabeli híradások, amelyben az emberek a fellázadtak a gépek ellen: 1802-ben például a jól menő ercsi Lilien-uradalom cselédei felgyújtották az uradalom új cséplőgépét – ezzel tiltakoztak a gépesítés következtében megszűnő idénymunka ellen. De a gépesítést már nem lehetett megállítani: a 19. század második felétől az uradalmi birtokokon egyre több gőzgéphajtású cséplőgép jelent meg, amelyeket eleinte Angliában szerelték össze, majd néhány évtized múlva már magyar gépgyárakban is gyártották. A leglassabban a felvidéki és az erdélyi megyékben indult el a gépesítés, az ország más területein viszont a módosabb nagyparasztok lassacskán gépre váltottak – a 20. század elejétől a motoros változatra.

Cséplés Ipolytartócon, 1960-1961
A képek forrása: http://blog.tarjanikepek.hu

A kézi cséplést és az állati erővel végzett nyomtatást a gazdák maguk végezték, az uradalmi birtokokon pedig a cselédekkel végeztették. A nyári idénymunkák közül ez adta a legtöbb alkalmi munkalehetőséget. Ezzel magyarázhatóak a korai géprombolások is: a bérmunkások féltek attól, hogy elveszítik a biztos kenyérkereseti lehetőséget.

A cséplőgépes cséplés bandában történt: a gép kezelésére az új munkafázisokhoz alkalmazkodva szerveződtek a cséplőbandák, amelyek gépészből, fűtőből, „etetőből” és minden egyéb részletre kiterjedő segédmunkásokból állt: akik hányták a kévét, hordták a szalmát, pakolták a töreket és zsákolták a magot. Az kézi csépléshez képest sokkal összehangoltabb munkakooperációt igényelt – a magyar parasztok kezén ez volt az első magasabb szintű, szakmunkát is igénylő, összehangolt munkát kívánó gép. A cséplőgép használata előtt a munka akár farsangig is eltarthatott, a gépekkel viszont egy hét alatt be lehetett fejezni. A gépi cséplés pedig lényegesen javította a szemnyerés minőségét is.

Rizscséplés Tiszaigaron, 1949; A képek forrása: a Néprajzi Múzeum Fotóarchívuma, F98688 és F98692

Együttműködésre, segítésre és visszasegítésre már a kézi cséplés és nyomtatás esetében is szükség volt – és a paraszti mindennapokban az együtt, kalákában végzett munka más munkákban is megjelent. A szervezett működés viszont mást jelent, ha pusztán több embert kell alkalmazni egy munkára (mert például egy család nem bír el vele), és mást, ha a munkához kialakított csapatban, egymáshoz alkalmazkodva, a részfeladatok összehangolásával, szervezetten kell együttműködni. Ez utóbbi a közösségi és társadalmi élet talán egyik legfontosabb építőköve, egyben lehetőség a feudális berendezkedésből való kitörésre.

A szócikk a Tudatos Vásárló magazin nyári, gabona tematikájú számához készült.

BICIKLUS avagy: a tapasztalatok elkerékpárosítása

(A szöveg a BICIKLUS című kiállítás megnyitóján hangzott el tegnap este.)
Ma esti feladatom, hogy beírjam a mozgást a nyelvbe. A mozgást, ami gurulásból, fékezésből, tekerésből, előzésből, körözésből, parkolásból, esésből és szállításból áll, illetve szétszedésről és összerakásról, ismétlődésről és ciklikusságról (hovatovább: biciklusságról) szól – kerékpáron innen és kerékpáron túl. A leíráshoz használható műfajok száma végtelen.

Kezdjük a szócikkel! Ehhez egy kimeríthetetlen kincsestárból merítettem ihletet: a Magyar Néprajzi Lexikonból. (Már több költözés alkalmával táncolt pengeélen az öt kötetes, több kilónyi sorozat, de eddig még mindig megúszta. Csak felcsapom egyik-másik kedvenc címszavamnál, és rájövök: tudománytörténeti mérföldkő.) Az egyik sokat idézett, kedvenc címszavam a mozgásról szól: a ritmusos ismétlésről, lendületes körkörös mozdulatokról, egyben az egyik legautentikusabb paraszti munkáról, a kaszás aratásról. Régen azt gondoltam, hogy a szócikknek a következőkben idézett része, csak hekkelés lehet, az alkotók tréfája az olvasóval (jobb lexikonokban van ilyen), de ma már tudom, hogy nem. A leírás teljesen komoly. Így szól: „A kaszás aratás több mozdulat pontos összehangolásából álló munkafolyamat. A kaszás arató a jobb lábával előre lép, jobb karjával a kaszát annyira fölemeli, hogy annak hegye a levágandó gabona széléig érjen, aztán erősen balfelé suhint. A jobb kéz a mell előtt keresztbe lendül, és a bal kar oldalt kinyúlik. A kasza ívalakban 2–5 cm magasan vágja el a szárat. A kaszás ezután bal lábával lép előre és megismétli a mozdulatot.” A szócikket Dr. Kósa László professzor, szakmánk akadémikusa írta. A leírás méltán vetekszik az esti torna feladatismertetésével, csak a beszámolás hiányzik: együtt, kettő, három, négy, és már lendülhetnének is egyszerre a jobbkezes kaszák. A balkezesek pedig mehetnek marokszedőnek. A témára a TÁP Színház Minden Rossz Varieté című műsorában Csík Gábor mutat egy variációt: Parasztfitnesz címen. A 2 perces magánszámban dinamikus lakodalmas zenére, feltűrt ingujjban mozogja le a kaszálás és a kapálás ismétlődésekből álló mozgássorát, beszámolással, és hogy ne legyünk féloldalasak: jobbra és balra is ismétel. És még csak nem is professzor. Mindezeket figyelembe véve végül úgy döntöttem: mégsem írok szócikket a kerékpározásról és a ciklikus, forgó mozgásról. Mert riasztóan banális lenne.

Lépjünk tovább egy másik írott műfajra, ami már a kiállításhoz mint műfajhoz is közelebb visz minket. Ez pedig a tárgyleírás. A jó tárgyleíráshoz szerintem lényeges a személyes tapasztalat: én például nem szeretek olyanról írni, amihez legalább egy egészen kis közöm nincs, és ami mint tárgy nem kelti fel az érdeklődésem. Így valószínűleg nagyon gyenge tárgyleírást tudnék készíteni egy szekérről és egy nagyestélyiről. Viszont egy NDK robotgép, egy gördeszka, egy hirdetőoszlop és például egy kerékpár rengetek kihívással kecsegtet. Talán azért van ez így, mert a tárgy- és műleírás nemcsak a világ látható, hanem láthatatlan (csak megtapasztalható, sejthető és vágyott) regisztereit is mozgásba lendíti. A kerékpárnak nemcsak kereke, kormánya, váza, lánca, ülése, zárja, fékje és csengője van. Kapcsolódik hozzá a kerékpározás élménye, az ellopás bosszúsága, a hegymenet izzadságszaga és egy új, menő modell megszerzésének vágya is. Ha az ember nem próbálta, hiába írja le az alkatrészeket, a formákat és a pedálozás mikéntjét. Ez nem lesz elég ahhoz, hogy egy kerékpár és a kerékpározás életszerűvé váljon, a műleírásnak köze legyen a világhoz.

A kiállításban látható munkák kísérleteznek a kerek felületekkel és a gurulással, a görbék és az egyenesek síkba és térbe állításával, a mozgás és a stabilitás tapasztalatainak lefordításával, a gondolkodás és a mozgás összekapcsolásával, az irányok megfordításával és annak illúziójával, vagy csupán a tárgyak elkerékpárosításával. Az alkotások felnagyítanak részleteket, vizuális nyelvre és formára fordítanak kételyeket, aggodalmat és félelmet, modelleznek tapasztalatokat, szétbontanak, egymástól elválasztanak amúgy összetartozó funkciókat, emlékeznek, emlékeztetnek, megmozgatnak, provokálnak és nevettetnek, attól függően, kinek hányszor ragadt be nadrágszára a láncba, a bokája a küllőbe, vagy hányszor kellett Chopin polonézt zongoráznia biciklizés helyett. És mindez teljesen független attól, hogy versennyel vagy kempinggel teljesítettük a távot.

Szóval egyáltalán nem könnyű mindezt beleírni a nyelvbe. Sem a formák és alakzatok, sem a kompozíciók és technikai eljárások, sem pedig az alkotások mögött meghúzódó személyes tapasztalatok felől. Biciklizni ugyan pofon egyszerű, és az is elképzelhető, hogy a kiállításon résztvevő művészek és a fotókat és történeteket beküldő fiatalok és felnőttek problémamentesen tömörülnének egy önkéntes kerékpáros klubba. És az is biztos, hogy remekül festenének együtt egy kerékpáros csoportképen. Viszont az a rossz hírem van, hogy nincs egyetlen, általános érvényű javaslatuk biciklire és biciklusra. Emellett viszont az a jó hírem van: hogy számtalan javaslatuk van. Műleírással. Ugyanis túlteljesítették a feladatot.