013. Ördög a részletekben

Ma reggel egy olyan tárgyról (pontosabban annak egy titokzatos és mókás részletéről) írok, amit nemcsak viselni fogok, hanem előtte meg is javítottam. Micsoda reggeli kaland!

Gyerekkorom óta kedvelem az egyujjas kesztyűt: egyszerűen praktikusabb és melegebb, mint az ötujjas. (Viszont az elnevezése nem logikus, ugyanis nyilvánvalóan nem egy-, hanem kétujjas.) Az egésznek van valami vidám gyerekhangulata. Két kedvenc egyujjasom van, mint egy igazi, komoly felnőtt nőnek. A mályva színű mintás a kedvencebb. Tavaly bent hagytam egy próbafülkében, még a bolt ajtajában visszafordultam, de nem találtam meg (azt hiszem, rossz fülkébe mentem). Aztán két nap múlva újra eszembe jutott, arra kanyarodtam, gondoltam, adok még egy esélyt nekünk. Legnagyobb meglepetésemre megvolt. Újrakezdtük. Aztán pár hét múlva kilukadt. És jött a tavasz meg a nyár. Idén még nem volt rajtam. Ma reggel szedtem ki a sapka-kesztyű-sál fiókból (ami egy igazi kis búvóhely; ha játékmackó lennék nálunk, csak ott laknék).  

Talán két vagy három éve vehettem egy Mexx üzletben. Kétrétegű: a bélése termo, a „huzata” kötött, szagáról ítélve: gyapjú (már nincs benne cetli, amin ellenőrizhetném az anyagokat). Telente a másik egyujjas kesztyűvel hordom váltásban. (A másik, amiről most nem írok, egy igazi nagyágyú: még 1996-97 telén vettem Lundban, Svédországban. Akkor egy számomra teljesen ismeretlen kesztyűtípust képviselt: a kívül kötött, belül bundás változatot. Fehér műszőrrel bundázott. Hógolyózni nem a legjobb, a kötött anyag miatt, de amúgy egy igazi kályha. Tegnap kiállítást bontottam Miskolcon, pakolás, cuccolás, teherautó, hófúvás, és végig ez volt rajtam, és egy csomószor eszembe jutott Svédország. Pedig csak egy kesztyű.) Vidám szín, finoman „norvég mintás”, az egyik mályva színen a másik, ez valójában csak közelről látszik (én általában onnan nézem, nincs messze a kezem a fejemtől, pont egy karnyújtás), hosszú a mandzsettája, és van egy nagyon mókás kis részlet, aminek a valódi funkcióját sosem tudtam megállapítani. De talán nem árulok el nagy titkot magamról, ha leírom, megveszek az apró, mókás részletekért, de nem megyek Dunának, ha történetesen nem tudom megfejteni a valódi funkciójukat. Megelégszem azzal, hogy kitalálok rá valami saját magyarázatot.

Szóval a kézfej rész végén, valahol a középső ujj magasságában a kesztyű egy apró kis fülecskében, egy kis akasztóban végződik. Rémlik, hogy a boltban ennél a résznél volt felakasztva, de azt kétlem, hogy ezért készült volna. Az első ötletem az volt, ahogy ott báboztam a boltban (próba címén), hogy biztos ott lehet átfűzni a zsinórt. Ugye megvan oviból a zsinóros kesztyű? Meg áltsuliból. Kinek meddig voltak problémái azzal, hogy a kesztyűje egyik felét állandóan elveszítette. Nekem ma sem ártana, amúgy. A legmókásabb az volt ezekben a kabátujjon átfűzött, zsinóros megoldásban, amikor mindkét kesztyűt lehúztam, és csak fityegett a kabátujj végén. Ez emlékeim szerint kifogyhatatlan humorforrást jelentett. Tehát ez volt az első ötletem a fülecskére. De azonnal rá is jöttem, hogy nem, nem logikus. Nem azért, mert felnőttkesztyű, hanem azért, mert rossz helyen van: a zsinórhoz a fülecske a kesztyű csuklórészénél logikus. De akkor továbbra is ott a kérdés: mi a szösznek kell egy ilyen fülecske? Valahogy csak arra tudok gondolni, hogy valahova fel kell akasztani. Úgyhogy mentő megoldásként azt találtam ki, hogy ez tulajdonképpen egy horgolt gombluk. De miért van szükség egy kesztyűn horgolt gomblukra? Egyszerű: ha levetem, rágombolom a kabát gombjára, és úgy akasztom fel a fogasra. (A zipzáras kabát, az pech.) Esetleg valakinek más megoldás?

És akkor most elő a varródobozt, és egy gyors varrás. Mert a jobb fele (jobbkezes tulajdonos) kikopott. Rögtön látom, hogy az ideális megoldás a stoppolás volna, de erre indulás előtt már nincs idő. Találok a cérnák között megtévesztésig hasonló színt. Most csak gyorsan összeöltöm, hogy ne legyen kínos a luk, majd merészen eltervezem, hogy a hétvégén megkeresem a régi családi stoppológombát (legalább azt is jól leírom), és megpróbálkozom egy vagány stoppolással. De ahhoz több idő kell. Úgy tartják, egy szépen kivitelezett stoppolt folt kézműves teljesítmény. Egy próbát megér!

Egyujjas kötött kesztyű

termo bélés, kötött

2009 vagy 2010

Gyártó és forgalmazó: Mexx

Méret: S

Ha nem érted, mi a szösz ez a szöveg, olvasd el ezt: 000. Önetnográfiai misszió

010. Százgramm kályha

A lakás és ruhatár legújabb tárgya a címben szereplő százgrammos kályha (nyugi, nem versben lesz). Annyi a súlya, mint 10 deka párizsinak, közben egy teljes kabát, fűtéssel. A legszebb a történetben, hogy nyertem. Kezdem az elején. Minden egy cipővel kezdődött. (Pasik ne is olvassák tovább.)

Végre találtam egy normális cipőt, ami egyáltalán nem könnyű játszma nálam. Egy hete a szombati piac előtt ugrottam be a Fehérvári úti Allee első emeletén a Dockyard túraboltba, és valahogy úgy, ahogy erről már a kispirosnál meséltem, leemeltem egy TBS cipőt a polcról. Jobblábas, nincs rajta árcédula, próba; a látvány és az érzet meggyőző: lila bőr, félmagas szár, nyersgumi talp, béleletlen (nálam alap), barna fűző, bőrszag. Kérem a másik felét. Legalább tíz percig keresik. Kérik az elnézést, elnézem, simán, normális társaság. Szinte jól érzem magam. Kicsit aggódom, hogy nincs másik fele. De aztán van. Ballábas próba. Lényegében formaság – gondolom magamban –, csak húzom az időt, már döntöttem (a hatvan másodperces döntésekről már meséltem, nem?). De van egy kis esztétikai difi: a jobbos és a balos színe egy árnyalattal eltér (próbapár, ismerős). Kérdezem, nincs-e egy original (tudom, hogy nincs, de kell ez a kör). Nincs. Majd kedvesen mosolyogva jelzem a problémát. Mutatom is (közben alig bírom levenni róla a szemem, annyira tetszik, és pontosan tudom, hogy a különbség az első bokszolás után eltűnik). Az eladó fiú konstatálja. Ekkor kérdezem meg az árat. Állunk az eladósráccal egymással szemben, nézzük egymást. És csak ennyi csúszik ki a számon: egy ilyen drága cipőnél elvárható volna, hogy a két fél egyszínű legyen, ugye? Elmosolyodik. Még egy kis hatásszünet, majd azt kérdezi, van-e törzsvásárlói kártyám? (Nincs.) Miért, kérdezek vissza kedvesen, de közben érzem, hogy nyert ügyem van. Azt viszont még nem sejtem, mennyire. Húsz százalékos kuponakció, regisztráció, törzsvásárlói kártya, dobozolás, fizetés. Így sem olcsó kaland. Ígérem, legalább öt évig hordom.  Ezt már otthon ígérem. És mint a boltban, mosolygunk egymásra. Ma már tudjuk, okos döntést hoztam. 

Néhány nap múlva kaptam egy e-mailt, amit először ki sem nyitottam, mert azt hittem, reklám. Órák múlva vettem észre (mielőtt töröltem volna), hogy úgy kezdődik: Kedves Zsófia! Kinyitottam. Az volt benne, hogy a múlt heti vásárlásommal és a törzsvásárlói kártyámmal részt vettem egy sorsoláson, ahol engem húztak ki, én nyertem a Columbia Shimmer Me kabátot (azt sem vettem észre, hogy nyereményjáték van, jellemző – no, meg a lila cipő). Gratulálnak, és ha tehetem, fáradjak be a kabátomért. Gyorsan legugliztam a portékát, el is kerekedett a szemem, mintha ufót látnék: „Omni-Heat™ thermo-komfort hőtartó béléssel és Omni-Shield™ fokozott vízlepergető képességgel rendelkező női pufi kabát állítható kapucnival, cipzáros vízálló zsebekkel. A kabát Interchange bélésként több Columbia technikai kabátban is használható.” Ennek persze felét sem értem, de műanyagügyi tanulmányaim segítségével felfogtam: intelligens textil áll a házhoz. Majd rendes bölcsészként utána olvastam. Szombaton meg befáradtam.

Ránézésre kábé mint egy gyerekdzseki (már látom magam benne kötött sapkával), de a közelnézet és ’tudás’ finomítja a képet. Pirosat vagy zöldet lehetett választani. Zöld. Sokat tud, folyamatosan dolgozik: átforgatja a testhőmet meleggé, de azért szellőzik, odabent nagyon csillogós (ez az Omni-Heat™ thermo-komfort rész), egészen szkafanderszerű, érzésre mégis olyan, mintha felkapnék egy vékony kis pulóvert, hőérzetre viszont, mintha egy kályhát. Kidolgozott apró részletek sora: az ujja-passzé hüvelykujjra húzható (ez pulóvernél is a gyengém), a cipzár végén kis védőtextil, belső zseb, műanyag kapucni összehúzó, apró fehér betűkkel ujjába varrt márkajelzés. Nem vagyok fázós fajta, ezen az égövön biztos nem ruháznék be hasonló kályhába, ilyen áron semmiképp. Mégis megörültem neki. Máris vágyom a téli hegymászásra, és a téli bringa is legitimálva – legalább néha. Nézhetek rá úgy, mintha ajándék jógabérletet kaptam volna. Zöldet.  

Szóval, ez most a legújabb tárgy. A nyeremény. Ami egyelőre csak beszerzési történettel bír, használatival nem. Most még csak termék, egy furcsa csúcsmodell (zöld gyerekdzseki), aminek egyelőre több köze van a lila cipőhöz, mint hozzám. A használati tárgyaknak furcsák az összefüggései. Ígérem, most egy darabig nem írok lábbeliről. Bár ez is a kabátról szólt. A terv szerint.

Columbia „Shimmer Me” kabát

100% poliészter; csillogós bélés: 100% poliészter Omni-Heat™ Thermal Reflective; bélelés: 100% poliészter Omni-Heat™

2012

Gyártó: Columbia USA (gyártás helye: Kambodzsa)

Forgalmazó: Dockyard Magyarország (Allee, Budapest)

Méret: S

Ha nem érted, mi a szösz ez a szöveg, olvasd el ezt: 000. Önetnográfiai misszió

008. Kispiros

Egyszerűen imádom. Piros. Műanyag. És német. És végre egy rendes tárgy! – gondolhatja a kedves olvasó a kávéscsésze, a szemüveg, a pizsama, a ruhaszárító, a mamusz, a szandál és pláne a konzervnyitó után. Egy női táska. 

Ágyazzuk kontextusba! Nem váltok táskát: sem kabáthoz, sem nadrághoz, sem cipőhöz, sem fülbevalóhoz, sem évszakhoz. Nem zavar, ha valaki ezt teszi, sőt, lenyűgöz, ha látom, hogy türelme, figyelme, esetleg még stílusa is van hozzá, de én egyszerűen alkalmatlan vagyok erre. A táska számomra a napi túlélőkészlet tárolására és hordására kitalált tárgy. Ami épp attól biztonságos, hogy mindig tudom, mi hol van benne, és hogy: benne van. Ha ki-be pakolászom a cuccokat, akkor tutira nincs benne az, ami kell. A másik kontext: Berlin. Visszafogottan így jellemezném: imádom. Mindig vágytam egy olyan hétköznapi tárgyra, amit nap mint nap viselhetek, és onnan van. Berlinből. Hogy kicsit mindig velem legyen.

2010 tavaszán Berlinben konferenciáztam, amikor egy délutáni múzeumi/kiállítási utam során a Potsdamer Platz környékén a fogyasztói kultúrának áldoztam. Az Arkaden egyik emeletén a Bree táskabolt kirakatában láttam meg a kispirosat, és emlékszem, rögtön megfogtam. Szeretem a jó műanyagot, és ez jó műanyag volt. Tarpolin. (Amit a tarpolinról tudni érdemes.) Ráadásul akciós műanyag. Úgy tettem, mintha vívódnék, de pontosan tudtam, hogy meg fogom venni. Talán hatvan másodperc alatt hoztam meg a döntést. De alszom rá egyet, gondoltam. És másnap visszajövök. De mégsem aludtam: és még aznap este visszamentem, felpróbáltam, kicsit csevegtem az eladóval, hogy úgy tűnjön, megfontolt vagyok, aztán megvettem. És beleköltöztem. Most tavasszal lesz három éve. Ma ugyanolyan piros, ugyanolyan műanyag és ugyanolyan német. És nagyon berlini. Mit mondhatnék: tökéletes. 

Nem túl nagy, ezért nem túl nehéz, jóleső napi komfort – táskából akkorát pakolok tele, amekkora van; de kiderült: ez is elég. Elfér benne minden, ami kell: naptár, szemüvegtok, rágó fémdobozban, közgyűjteményi belépő (már csak emlékmű), vasúti félárú igazolvány, ceruza, toll, jegyzetfüzet, tampon tokban, pénztárca, lakás- és bringakulcs, pendrive tokban, zsebkendő, bérlet, múzeumi mágneskártya, szóbuborék post it (erről majd írok), telefon, aspirin, Szabó Ervin olvasójegy (a többi vacak a pénztárcában), és az aktuális dm kuponfüzet. Ha mindez benne van, akkor még egy középvastag könyv beleszuszakolható, ha többet kell vinni, akkor kézben vagy bringakosárban szoktam, ha laptop is kell, akkor az egy külön táska. A hétköznapokat megoldom a kispirossal. A napszemüveget a fejemen szoktam hordani, vagy a cuccok tetején – míg egy szép nap el nem ropogtatta Verzál kutya. Most már erre sincs gond. Nem ázik be és ki lehet mosni mosógépben. Állja a sarat: minden értelemben. Jó bringázni és jó az Operába is. Nekem jó. Látszik rajta a techné, és finomak a részletek. A csajoknak általában bejön. Leginkább a színe miatt. Olyan, mint egy jó cipő: öltöztet. Kár, hogy cipőt nem csinálnak a Bree táskagyárban. Például pirosat. Tudnék vevőt. A hatvan másodperces fajtából.

Évekkel ezelőtt a Múzeum Café magazinba Dezső Tamás csinált róla(m) egy fotót. Az interjúban, amihez készült, Berényi Mariannal beszélgettem a mai hétköznapi tárgyak és a kortárs kultúra múzeumi lehetőségeiről. Tamás javaslatára a fotó a Városligetben készült, egy jól ismert festett fal előtt. A kép is festői lett: vörös és fekete. Piros fal, fekete muzeológus, piros táskával. Pedig nem öltöztem a falhoz. Így alakult. És azonosítottak már be a táskáról. Idén tavasszal késve érkeztem egy előadásra, csendben bekúsztam, csak az első sorban volt hely. A végén az előadó bemutatott egy múzeumi kollégának, aki mosolyogva csak ennyit mondott: igen, megismertem a táskáról, a Múzeum Caféból. És valóban: az a kép a kispirosról az eddigi legjobb fotó.

Válltáska – Bree „Punch 52”

Műanyag (tarpolin), fém

2010

Gyártó: BREE Collection GmbH & Co. KG, Isernhagen (Németország)

Forgalmazó: Bree, Potsdamer Platz Arkaden, Berlin

Méret: 21 x 26 x 6,5 cm

Ha nem érted, mi a szösz ez a szöveg, olvasd el ezt: 000. Önetnográfiai misszió

006. Teva szandi

Október végén különös, hogy egy nyári szezontárgynak aktualitása lehet. Pedig a mai egy ilyen. Így a második lábbeli kerül képbe, a zoknimentesség pedig továbbra is központi elem. Tegnap nagy kedvenc barna Teva szandálomban flangáltam, megmutattam benne lábujjaimat a tündöklő napsütésnek. Idén már többször mondtam, hogy „utoljára”, de most meggyőződés is volt a hangomban.  

Legalább hat éve vettem, de az is lehet, hogy hét, leárazva, és miután gyerekméret (36-os) volt, roppant olcsón. Az eladó hangsúlyozta, hogy kifutó modell, amit persze túraboltban sosem értek, különös borzongással tölt el, hiszen leginkább a funkcionalitás miatt vásárolok ott, és nem azért, hogy újabb és újabb fazonokkal kényeztessenek. A jól működő tárgyakhoz pedig könnyen hozzá lehet szokni, ha tönkremegy, ugyanolyanra vágyunk. Én biztos. Ebből a szandálból tutira vettem volna pár év múlva mégegyet. Ugyanilyet. Mert bejött. De a kreatívok megfúrták az ötletem. Az azóta piacra dobott változatokat gyanakodva figyelem.

Friss korában szinte le sem vettem tavasztól őszig. Szoknyához ergyán festett, de akkoriban ritkán hordtam szoknyát. Színes, bőszárú, vékony lenvászon nadrágokban oldottam meg a nyarat, ahhoz tökéletes volt a városban is. Városon kívül meg bármihez. A legjobban azt szerettem benne, hogy nyaraláshoz lehetett vinni ezt az egyetlen pár cipőt, úgysem volt rajtam más.

Minden alkatrésze bőr, még a talpa belül is (fontos részlet, nem büdösödik benne a láb), csak a ruganyos talprész öntött gumi, és a tépőzára műanyag. Mára kicsit kiment a vinkliből, gálacipőként már nem hordható (már amennyiben a múzeum egy hely gálára…), de még így is sok terep marad: bringa, piac, túra, séta, nyaralás, és blogolás. Ősszel sokáig bírom zokni nélkül, de azért a tegnapi svábhegyi séta során éreztem, hogy vagány vagyok: még most is mezítláb tolom. Hm. De az érzés csak a naptár miatt volt. Az időjárás nem nézte a naptárt. Öreg szandál ide, öreg szandál oda, még belefér egy kis extrémsport. De holnaptól már küzdök a textillel. Csaó nyár! 

Túraszandál

bőr, gumi, műszálas textil (a tépőzár)

2006-2006

Gyártó: Teva

Forgalmazó: ha jól emlékszem, a West End túraboltjában vettem

Méret: 36-os 

Ha nem érted, mi a szösz ez a szöveg, olvasd el ezt: 000. Önetnográfiai misszió 

005. Kill Bill mamusz

Két különböző szálon indítom a történetet. Szinte egyáltalán nem hordok papucsot. Még télen sem. Illetve: alkalmilag. Ma erről az alkalmi darabról írok ma reggel. A másik szál pedig Tarantino Kill Bill című filmje: ami nagyon megosztja a Tarantino (családi nevén: Taran Tóni) rajongókat arról, elég jó film-e? Hagyjuk a műelemzést! Én szeretem. Az első rész (Kill Bill 1.) végén Black Mamba egy japán bárban lemészárolja O-Ren Ishii személyi testőreit és a 88 őrült bandáját. A jelenetben sárga, testre feszülő motoros ruhát visel (szerintem: mackót), hozzá sárga Converse cipőt (ami nem az ismert tornacipő formátum, hanem edzőcipő, abból is az a vékony változat, amit én csak bringás cipőnek nevezek). Bevallom: amióta először láttam a filmet, vágyom egy ilyen cipőre, ha már Hattori Hanzo kardom nem lehet. Viszont ezt a modellt sosem láttam boltban, csak egy virtuális változat van a fejemben, meg egy családi szófordulat: amikor rossz napom van, gyilkos hangulatban vagyok (melyikünkkel nincs ilyen?), akkor csak ennyit mondok: vigyázz, ma Kill Bill cipőben vagyok.

De nem szegem meg a szabályokat: nem írok olyan tárgyról, ami nincs. Hiszen Kill Bill cipőm nincs. De Kill Bill mamuszom annál inkább. Két éve ősszel Ulmban voltam egy konferencián, és az utolsó nap, indulás előtt belefutottam az ottani Herbst Markt-ba. Remek alkalom arra, hogy az ember ajándékokat vegyen az otthoniaknak, helyit, szezonálist, valami nélkülözhetetlen  itemet vagy kaját. Vettem sajtot, talán valami lekvárt, és mindenképpen akartam A-nak ajándékot, mert utazásom előtt volt a születésnapja, amit a konferencia miatt csak hamariban ünnepeltünk. Tehát tervekkel teli vágtam neki többedmagammal a főtéri vásárnak. Emlékeim szerint elég jó vásár volt, bár az én figyelmemet egy idő után egyetlen árus kötötte le: a mamuszos. Először meglőttem a férfi 43-as, szolid barna változatot, de amikor az árus elmondta, hogyha két párt veszek, akkor lényegesen jutányosabb áron juthatok hozzájuk, akkor nem bírtam magammal, és kértem egy 36-os nőit is. Ez náluk a gyerekméret (Németország), így a színek is vidámodtak: pink, neonzöld, piros és sárga nemez papucsok kerültek elő egy papírdobozból. Pont az a sárga, mint a Kill Bill cipő. Megszűntek az árviták, egyértelművé vált, hogy párosan szép az élet, és nem fogja csökkenteni a születésnapi ajándék örömét, ha én is kapok egyet. Gyors döntés, próba (tökéletes), fizetés, csomagolás. Ideális úti ajándék: könnyű, gyűrhető. És sárga. És persze: barna – mert másokéról se feledkezzünk meg.  

Az ajándék teljes siker volt itthon, és ahogy sejtettem, nem árnyékolta be a barnát a sárga. A Kill Bill mamusz ma is üzemképes, könnyű rálelni a lakásban, jól lehet csúszkálni benne a parkettán, télen sem kell bele zokni (a zokni ellenség, majd erről is írok), roppant vidám tárgy, egyáltalán nem kell hozzá gyilkos hangulat, és az egész Kill Bill cipős saját mítoszomat ironikus formára hozta. Kicsit olyan, mint egy Mr. Bean jelenet, amelyben Black Mamba maszatos házi tündérré változott, a márkás sárga cipő (azért a vágy nem múlt el, ha valaki tud ilyet, szóljon) pedig egyszerűen mamusszá szelídült. Nos, így vagyok én a gyilkos gondolatokkal. Asszem.   

A majdan felbecsülhetetlen értékű Imádkozó Kill Bill mamusz című képre a licitálást már most el lehet kezdeni. Benne a tudós lába. 

Mamusz

Nemezelt gyapjú posztó

2010

Gyártó és forgalmazó: német mamuszkészítő, Ulm (környéke)

Beszerzés helye: Ulm (Németország), Henst Markt

Méret: 36-os

Ha nem érted, mi a szösz ez a szöveg, olvasd el ezt: 000. Önetnográfiai misszió