2009. július 28.

mérnökök

Mérnöknek lenni valami nagy kunszt lehet. Ezt a magyar nyelv kiválóan fejezi ki. Még gyerekkoromból emlékszem a „mérnöknéni” szófordulatra, amit anyámra használtak az építőmunkások Alsóbélatelepen (Balaton), mert apám mérnök volt, anyám meg a felesége. Meg egy feliratra is emlékszem, egy postaládán: „olk. gép. m.”, vagyis okleveles gépészmérnök. Azt persze a mai napig nem értem, hogy ez miért volt jó a postásnak, hogy tudta. De tudta. Mi meg röhögtünk.

Szóval, mérnöknek lenni, azért mégiscsak valami lehet. Pláne, ha az a mérnök „jóra, szépre vigyázni tudó”. Meg sokan vannak, vagy legalábbis többes számban: mérnökök. Jó szó. Hangosan kimondva klasszul lüktet: mééér-nö-kök. Aztán, ha kettőt összeragasztom, ez lesz belőle: „jóra, szépre vigyázni tudó mérnökök”. Már szinte líra. Nem is szinte.
Szóval vannak ezek a mérnökök, aztán albérletet keresnek, hogy kiírhassák a postaládára, hogy: oklgépmö. Meg, hogy elférjenek a mérnöknénik is. A Krisztina körúton keresnek lakást, a Vérmező szélén. Ott van sok minden, amire vigyázni érdemes, Makovecztől kezdve, a graffitin át egészen a szép cipőkig.
Nagyon drukkolok, hogy találjanak!
Költői és szuper-hekk! (Tényleg érdemes kimondani hangosan: jóra, szépre vigyázni tudó mérnökök... meg, hogy: bérelnének... amikor senki nem hallja!)

2009. július 25.

hát, nem tudom

„»Hát, nem tudom« Én se, rögzíteném gyorsan, magára valamicskét adó ember manapság nem nagyon tudja.” – kezdi Esterházy Péter Jiří Menzel Hát, nem tudom… című tárcakötetéről írott szubjektív irodalmi recenzióját (Élet és Irodalom 1997). Menzel a kötet kezdő írásában többször idézi Pavel Eisner (1889-1958) prágai születésű cseh-német nyelvész írását, aki a „hát, nem tudom” fordulatot jellegzetes cseh kifejezésnek tartotta, amely híven tükrözi a cseh „nemzet kételyekkel teli derűlátását” – de nemcsak Eisner, hanem Menzel és Esterházy szerint is. Sőt Esterházy továbbszövi a fordulatot: „magára valamicskét adó ember manapság nem nagyon tudja”. A kétely tehát általános lenne? Menzel filmjei alapján azt gondolhatnánk: ő az, aki tudja. De jobb érzés bizonyosnak lenni abban, hogy állandó kételyei vannak: „egyrészt, másrészt, egyfelől, másfelől, majdnem, talán, viszont, hátha, jóllehet: ezen szavak embere Menzel” – írja Esterházy.
Menzel alkotói gondolkodásmódja ugyanazt a bizonytalanságot és viszonylagosságot mutatja, mint ami a hetvenes évektől kezdve az antropológiában és az etnográfiában is jól érzékelhető: az alkotó/szerző szerepének és helyének változását, illetőleg a műformákkal kapcsolatos addigi bizonyosságok feloldódását, az evidenciák és összefüggések átalakulását. A kultúra- és társadalomtudományok egymást követő módszertani fordulatai (turn, Wende) az interpretáció és a reprezentáció helyét és szerepét állították a kultúratudományi érdeklődés és kritika középpontjába, egyben módszertani rangra emelték a kétségek (ön)kritikus megfogalmazásának lehetőségét. Egy „magára valamicskét adó” múzeum ma már – akár saját tudományos paradigmája következtetéseinek felhasználásával – könnyedén illesztheti be kiállítási praxisába e módszertani változások tanulságait, és rendezheti egybe a legkülönfélébb tudásokat, alkotókat és kijelentéseket vitára ingerlő formában – a tudás- és kultúratermelés monopolintézményeitől kezdve a privát kezdeményezéseken át az alternatív szcénáig terjedően. Így teheti láthatóvá saját tudományos, kulturális és társadalmi szerepét és helyét, és válhat a társadalmi nyilvánosság nélkülözhetetlen helyszínévé.

Hát, nem tudom: bölcs dolog-e így kezdeni egy doktori disszertációt?

(A kép pár hete készült Berlinben a c/oBerlin akkor látható kiállításán.)

2009. július 23.

lakótelepi operett 2: az öntöttvas ülőkád

Egyetemista koromban egy ötvenes években épült lakótelepi téglalakásban laktam albérlőként (Pécs – Uránváros). Hogy beférjen a mosógép a fürdőszobába, a tulajdonos kiszedette az eredeti öntöttvas ülőkádat, és zuhanytálcát építtetett a helyére. Jött a kőműves, a vízvezetékszerelő, és hozták a segédeiket is, hogy meg tudják emelni a nem túlságosan nagy, de meglehetősen nehéz ülőkádat (amit azért kicsit sajnáltam, mert nagyon gyorsan tele lehetett engedni fürdővízzel, és ha az alsó részére ültem, roppant viccesen nyakig ért a víz). A szorgos munkáskezek félóra alatt kibontották a kádat, háromra megemelték, tettek vele két lépést, majd döbbenten megálltak: ugyanis bárhogy forgatták a kis kádat, nem fért ki az ajtón. Összetörni vagy szétvágni nem lehetett, így nem maradt más megoldás, ki kellett bontani a fürdőszoba ajtónyílásából mindkét oldalon a kádperemek számára egy-egy darabot. A végeredmény pedig pont olyan lett, mint amikor a Tom és Jerryben a házőrző eb elől menekülő macska megállás nélkül süvít át a házfalon, macskaalakú lukat hagyva maga után. (Egy helyzet, aminek csak én láttam a vicces oldalát.) A munkások pedig csak bontottak, cipeltek és morgolódtak, hogy ki látott már ilyet, hogy előbb beviszik a kádat, majd csak ezután falazzák fel az ajtónyílást. Aztán levitték gyalog a másodikról a dögnehéz öntöttvas csodát. És miután az egész utca így épült, gondolom, nem utoljára csinálták végig ezt a tortúrát.

stencil: Baranyovics Borisz

Az átalakítások, a felújítások a lakótelepi lakások láthatatlan vagy mára homályba merült részeit is felfedhetik: a tervezés és a kivitelezés sajátos megoldásait és a mindennapok átrendeződését (hiszen az ötvenes években hogy is gondolkodhattak volna a tervezők a háztartásokban mára általánossá váló elektromos mosógéppel). Mást jelentett a helytakarékosság és a funkcionalitás (ülőkád kontra zuhanytálca), és mi lakók is mást látunk szépnek, divatosnak, modernek és menőnek. Nem rosszabb vagy jobb az egyik a másiknál, csak változó és más. Az öntöttvas ülőkád így nemcsak a fürdőszoba bejáratát bontotta meg, hanem egy sztereotípiát is a hétköznapok változatlanságáról. És az öntöttvas ülőkád csak egy a változtatható összetevőkből. Ott van még a szőnyegpadló, a linóleum, a tapéta, az alumínium kádelőlap, a szemétledobó, a távfűtés, a beépítettszekrény és a babakocsitároló. Aztán a kemény és mozdíthatatlan falak, a szabványméret, a szögletes formák, a szürke felületek és az egyforma házak ismétlődése. De ott vannak a parkok, a játszóterek, az utcák, a ruhaszárítás és a családi vacsorák, a kamra és a felsőszomszéd. A furfangos megoldások, a megértés és a változtatás. A lakótelepi élet hétköznapi színtere, szereplői, történetei és tapasztalatai.

(A szöveg szintén a naggggyon izgalmas várossal foglalkozó 2010-es kalendáriumhoz készült, annak egy rövid részlete.)

kapcsolódó szövegek:
lakótelepi operett
urán city

2009. július 20.

a középső polc

„Átlagosnak lenni olyan, mint a középső polc: innen jobban lehet látni azt is, ami fent van, és azt is, ami lent van.” – meséli Jerzy 49 éves wilgai tornatanár, vállalkozó. A képen, ami róla és feleségéről készült egy fehér mintás nejlonfüggöny előtt ülnek, az asztalnál. Előttük egy nagy tányéron gyönyörűen és akkurátusan púpozott fánk. Jerzy és felesége, Beata, az abrosszal terített asztalon támaszkodnak, és egyenesen ránk néznek – a fánkokról mégsem tudom levenni a szemem. A kép a nappaliban vagy az étkezőben készülhetett. Otthon vannak, mi nézők csak bekukkantunk hozzájuk, amíg megnézzük a képet és elolvassuk a szöveget: életükről, munkájukról, vallásosságukról, gyermekvállalással járó nehézségeikről, az újrakezdésről, sikereikről és betegségeikről, tapasztalataikról és reményeikről. Jerzy és Beata átlagos lengyelnek tartják magukat. Ezért jelentkeztek a Zorka Project felhívására.
Monika Bereżecka és Monika Redzisz lengyel női fotópáros 2000 óta dolgozik együtt Zorka Project néven, és elsősorban a művészeti fotográfia és a dokumentumfotó határterületén mozognak alkotásaik létrehozásakor. Átlagosak című munkájuk a Gazeta Wyborcza lengyel napilap hetente megjelenő színes mellékletében a Duży Format-ban jelent meg sorozatként 2008-ban. Az alkotók közzétettek egy felhívást, amelyre olyan emberek jelentkezését várták, akik magukat és életüket átlagosnak tartják, és szívesen részt vennének az alkotókkal közösen egy projekt létrehozásában. Az összesen száz jelentkezőből végül harminccal dolgoztak együtt: családokkal, párokkal, egyedülálló fiatalokkal, középkorúakkal és idősekkel, egész Lengyelország területéről. A munka egy beszélgetésből és egy fotózásból állt.
A képek és a történetek szereplői férfiak és nők, idősek, gyerekek, felnőttek és fiatalok, gyerekekkel, unokákkal vagy magányosan. A képek a nappaliban (kanapén, fotelben, szekrénysor vagy ablak előtt), a konyhában (az asztalnál, a konyhapult előtt) vagy a hálószobában készültek. Vannak olyan képek, amelyhez a szereplők „ünneplőbe” öltöztek, de olyanok is, amelyen „egyszerű” hétköznapi, vagy „játszós” ruhát viselnek. Cipővel vagy mezítláb, állnak, ülnek, mosollyal vagy komolyan, kíváncsian vagy közömbösen, ránk vagy máshová, pózba feszülve vagy természetesen. A képek hátterében sokféle tárgy és szín látható: antik dísztárgyak, órák, fegyverek, függönyök, lámpák, festmények, falra akasztott kereszt és szentkép, konyhai mérleg és óra, tükör, hűtőszekrény, rézmozsár, dísz- és emléktárgyakkal zsúfolt polc, gyerekrajzokkal és jegyzetekkel teletűzdelt konyhai lambéria, virágok, szamovár és mobiltelefon. Fehér, sárga, meggypiros, zöld és narancs árnyalatú festett fal, egyszínű vagy mintás tapéta, szőnyeg vagy ágytakaró, és a behúzott függöny mint egybefüggő semleges háttérdrapéria – akár egy műteremben.
A történetekben olvashatunk megismerkedésről és magányról, munkáról és munkanélküliségről, tanulásról, nyaralásról és utazásról, lakásról vagy házról, autóról és hitelről, katonaságról és külföldi munkavállalásról, betegségről és halálról, anyaságról, gyerekekről, akik majd beváltják a szülők álmait, faluról és városról, szórakozásról és olvasásról, húsevésről és vegetarianizmusról, és persze vallásról, hitről, teljesült és soha be nem teljesülő vágyakról. Minden történet más és más, ahogy a szereplők és a helyszínek között sincs két egyforma. Nem lenne könnyű dolgunk, ha ez alapján kellene megfogalmaznunk, milyen is egy átlag lengyel. A képeket mégis belengi az ismerősség érzése, bólogatunk vagy csodálkozunk, elszomorodunk vagy mosolygunk a képek nézése és a történetek olvasása közben. Mert mégiscsak értjük azt a kulturális logikát, ami meghúzódik az esetek mögött.
A képekhez tartozó történetek összeolvasása felszínre hozza, hogy a személyes perspektívák között tulajdonképpen semmiféle kapcsolat nincs: mások az adottságok, a lehetőségek és a vágyak, máshol játszódnak a történetek és a szereplők sem ismerik egymást. Ulf Hannerz globális városi kultúrával foglalkozó svéd szociálantropológus ezt a terepet tekinti az önkényesen megkülönböztetett, egymást részleteiben átfedő jelenségek összességének, amelyben legélesebben a horizontok különbsége válik a nézők számára láthatóvá. Ez a mintázat a globális világok sajátja, amelyben a teljesség megragadása szinte lehetetlen – és persze: értelmetlen – vállalkozás. Ezért aztán következhet a szelekció (nem minden jelentkező került be a sorozatba), a kompozíció (az alkotók határozzák meg a képek formai és tartalmi keretét), és színrevitel (sorozatként, újságban és kiállításban). Mindez a szubjektív döntések következményeinek nyílt vállalásával, és az ebben rejlő lehetőségek kiaknázásával.
A szelekció során eldőlt, hogy a hasonlóságok van épp a különbözőségek váltak-e fontossá. A válasz fondorlatos, ugyanis a látszólag hasonlók is nagyon különbözők. A kompozíciók a családi fotók és a portréfestészet formai és szerkesztési eljárásaival sáfárkodnak, ennek során rajzolódnak ki a beszédes képfelületek: az eldugott részletek, az arcok, a mozdulatok, a redők és a tárgyak külön-külön is megfigyelhetővé válnak a szerkesztett és kimerevített fényképeken. A festményszerű, beállított kompozíciókban érzékelhető az aktív alkotói hozzáállás: a fényképészek elsősorban szerzőként hallatják a hangjukat, szerepük azonos a jelentéseket aktívan befolyásoló, a szubjektív történeteket bátran fordító szerzőével. Tehát míg a művészek nagy szabadságot hagytak a szereplőknek saját életük és az átlagosság fogalma közötti „szabad” felületek szöveges feltöltésére, addig a fényképek komponálása során elsősorban saját művészi/alkotói beszédmódjukat érvényesítették. A képek elkészítésével értelmezték a látottakat és hallottakat, és a helyszínen szerzett tapasztalatokat egyetlen képkockába sűrítették – bölcsen kerülve a definiálás rögös ösvényét. Több esetben éltek az irónia eszköztárával is, de soha nem bántó, mint inkább a történeteket képileg erősítő formában. Ez az attitűd kellő távolságot szabott az egyedi és az általános, a látható és a láthatatlan részek közé, és megteremtette a téma vizuális nyelvre fordított, kritikai változatát.
A Platán Galériában bemutatott, magyarra fordított válogatás (kurátor: Jerger Tímea) további különbségeket is láthatóvá tesz: például azt, hogy mást jelent a vidéki lét, Varsó másként főváros, nagyobbak a távolságok, és persze egészen másként szövi át a lengyel mindennapokat a vallás és a hit. A vélt vagy valós kulturális „közelség” miatt viszont mégis minden tisztán érthető, a helyspecifikus olvasatot némileg feloldja a hétköznapi tapasztalatok hasonlósága és érthetősége. Több képnél érezhetjük úgy, mintha Budapesten, Szegeden, Dombóváron vagy Nyíregyházán készült volna. Mintha belehallgatnánk egy telefonbeszélgetésbe a buszon, vagy benéznénk egy ablakon, esetleg kicsit bátrabban bekukucskálnánk egy kulcslukon, és értenénk, hogy mi történik azon az oldalon.
A történetek és a képek kikerülnek „eredeti” kulturális kontextusukból, és átkerülnek egy másikba, amelyben a hasonlóságok és a különbségek újra izgalmas játékba lendülnek: hiszen mi magyarok is szeretünk reggel inni egy kávét, és vasárnap jólesően unatkozni egyet, és sokan tudnánk tréfás vagy bosszantó történeteket mesélni arról, miként tanultunk meg kis Polskival parkolni, kanyarodni, fékezni és előzni a kilencvenes évek elején. Viszont nagyon keveset tudunk a lengyel-német konfliktusok hétköznapi működéséről, az emigrációról, a külföldi munkavállalást mozgató társadalmi mechanizmusokról, a vallás társadalmi és kulturális szerepéről – hogy csak néhányat említsek az „átlagos” lengyel történetek epizódjaiból. Így kerül az átlagosság fogalma a saját tapasztalatok, az idegenség és az egzotikus sablonok hálójába, amelyből legkönnyebben a képek nézegetésével és a történetek olvasásával szabadulhatunk.

(A szöveg a Balkon nyári dupla számába készült, a kiállításról írt hosszabb elemzés részlete. A Zorka Project (Monika Bereżecka & Monika Redzisz) Átalagosak című kiállítása 2009. június 18. – augusztus 14. között nézhető meg a Lengyel Intézet Platán Galériájában. A fotók forrása: Gazeta Wyborcza)

youtube - B versio

youtube Berlinben (Prenzlauerberg):
szerintem zseniális! kár, hogy már vannak hiányok az adatátvitelben...

2009. július 18.

nem ér a máskáráranejlonharisnyázás

A tutibiztos uborkaszezon jele, amikor a napilapokban feltűnik a téma: a hőség ellenére hódít a dresszkód. Elsőre az fut át rajtam, hogy persze, persze, végülis mindenki úgy bünteti magát és embertársait ebben a tikkasztóban, ahogy akarja. Aztán amikor végigolvasom a protokollszakértő penge érvelését, a hőség ellenére végigfut a hátamon a jeges veríték.



Ami első körben megmosolyogtató naivitásnak tűnik (miszerint a pénzügyi tanácsadók hitelesebbek harisnyában és hosszú ujjú ingben – kíváncsi vagyok, a világválság után ez a kijelentés mennyiben módosult?), az a második olvasásra már nemcsak nevetséges, hanem iszonyúan bosszantó is („Az önfegyelem egyre kevésbé divat manapság, a fiatalok úgy szocializálódnak, hogy mindenki azt csinál, amit akar. A szigorúan szabályozott megjelenés részben pótolhatja az esetleg hiányzó önfegyelmet” – nyilatkozta Görög Ibolya protokollszakértő a Népszabadság tegnapi cikkében. Szerinte „a jövőben egyre több cég fogja bevezetni a dresszkódot, nem csak a pénzügyi szektorban, hanem más területeken is.”).

Nézzük csak mindezt alulnézetből! Negyven fokban nejlonharisnyában, hosszú ujjú ingben és öltönyben izzadni nyilvánvalóan elég kellemetlen (és az ügyfelekben izzadtan bizalmat ébreszteni sem lehet épp könnyű). Csakhogy ezekben az esetben nyilvánvaló, hogy nem így történik a dolog. Ugyanis a dresszeseknek van egy civilizációs vívmánya azokra az esetekre, amikor nyárra fordul az idő: a csutkáig nyomott légkondicionáló. Ők nem izzadnak (dacára az időjárást figyelmen kívül hagyó öltözködésnek), ébresztik a bizalmat az ügyfelekben, mi meg mindennek megisszuk a levét. Mert azért azt senki ne gondolja, hogy a természet büntetlenül kijátszható! A birodalom visszavág. Melegedik tovább. Amíg be nem fő.

Miattam amúgy mindenki abban jár, amiben akar (pfuj, nincs bennem semmi önfegyelem!). Virgonckodjanak a nénik nyugodtan a tikkasztó hőségben is nejlonharisnyában, kiskosztümben és sminkben, a bácsik pedig hosszú ujjú ingben, öltönyben és nyakkendőben, csak vállalják a következményeit: izzadjanak szépen! Úgy szabad. Saját felelősségre izzadás = önfegyelem (ha már erre vágynak!). De más kárára nem ér a nejlonharisnyázás.

p.s.
A globális felmelegedésért nem a nejlonharisnya a hibás.

2009. július 17.

csendélet a kikiben

Az árnyas fa alatt csocsóasztal, csillár és csikkek: az alliteráción túl egy ellazulásra alkalmas berlini hely, ahol csak arra tudsz gondolni: dejóneked!

A Spree partján, az Alexanderplatztól 10 perc sétára. Szemben a Bar25 (avagy: bárfünfundzwanzig), ahol cool alakok ácsingóznak bebocsátásra várva.
De nézzük KIKI-t a túloldalon! Homokos part, árnyas fák, hideg sörök, lassúság, hajók. Virtigli városi paradicsom, az első perc után úgy érzi az ember, hogy az élet császára! Hogy ez itt maga a fettkönigstum!
Az egykori gyártelepek helyén átalakított alter kertek nagyon szépen simulnak be a környezetbe, és még így is marad bőven hely pecázásra, firkálásra, lazázásra: mindenre, amire egy nagyvárosban csak szükség van. De azért jó, ha az embernek van helyi fülese, hogy ezekre az eldugott helyekre rátaláljon!

2009. július 13.

karácsonyi tatuum

A berlini Museum Europäischen Kulturen (Berlin, Dahlem) 2009. július 6-tól 2010. év végéig átépítés és felújítás miatt zárva. Zárás előtt egy nappal ért véget Begegnungen (Találkozások) címmel a pécsi Janus Pannonius Múzeum és a berlini múzeum közös tárlata (a magyar kiállítás kurátora: Vándor Andrea; a németé Beate Wild). A kiállítás központi kérdései a kulturális találkozás, a multietnikus mindennapi élet, a többnemzetiségű területek hétköznapjai voltak – történeti és kortárs perspektívából. A kiállítás egy akcióval zárult: Bring ein Ding! (Hozz egy tárgyat!) szólt a kurátorok kérése. Egy etnikus dimenzióval rendelkező tárgyat és a tárgy személyes történetét. A feladatra rengeteg megoldás született. Az enyém valahogy így szólt:

A Jóbarátok (Friends) című amerikai sorozatból az egyik kedvenc részem, amelyikben Ross, az a drága, lassú, rendes srác, meg akarja lepni karácsonykor a fiát, de elfogy a kölcsönzőben a Mikulás ruha. A következő snittben belép a lakás ajtaján tatu jelmezben, majd azzal a magyarázattal áll elő, fiának, hogy a karácsonyi tatu a Mikulás félzsidó barátja, és Texasból jött, mert ő képviseli a Mikulást a déli államokban éééééés Mexikóban. Majd egy kis közjáték után a váratlanul betoppanó Mikulással és Szupermennel meggyújtják a Hanuka gyertyát. Ekkor jönnek haza a lányok, és Phoebe nem érti, mit keres egy sün a húsvéti nyuszi temetésén. Emlékezetes epizód, meglehetősen multietnikus és multikulturális – ha tagja lennék valamelyik Jóbarátok fan klubnak, biztos tudnám kívülről. Így csak a karácsonyi tatu szófordulat van belevésődve (a többit én is mindig újranézem).

fotó: Nihad Nino Pusija

Viszont amikor belépek a Tatuumba (ruhabolt, ugyebár), mindig végigsuhan az agyamon a karácsonyi tatu szófordulat. Mikulás jelmez nem kapható, de vannak helyette normális formájú nadrágok és pólók, jó anyagok és színek, trimbolható darabok. Így lettem tudatos vásárló. Aztán erre rátettem még egy lapáttal: kiderítettem ugyanis, hogy a Tatuum lengyel márka. Több sem kellett hozzá, máris kész volt az etnikus alapú, elfogultságtól és iróniától sem mentes márkatudatosság. A multietnikus kártyavár családom anyai ágán, annak is lengyel szálán nyugodott. Nem túl stabil, de annál izgalmasabb alap. És ahogy a karácsonyi tatunak semmi köze a Tatuumhoz, ugyanúgy a Tatuumnak a családom 19. századi lengyel anyai ágához. De hát ezért derék jószág az ember, hogy ezeket szépen összekapcsolja, jelentést és jelentőséget tulajdonítson nekik. Így keveredett össze a vásárlás, amúgy nem túl élvezetes praxisában az egzotikum, a nosztalgia, a fogyasztói kultúra és persze a tudatos vásárlói magatartás. És született meg az én szórakoztató karácsonyi tatuum.

kapcsolódó szöveg:
Sivinyócki úr a lengyel szabó

2009. július 7.

ansichtskarte von berlin


(in Berlin-Friedrichshain)